(az előző fejezet címében tévedésből szintén Evelyn szerepelt, javítottam, elnézést)

A barlang • Új fejezet

Odabent sötét volt és dohszag, és amikor teljes testtel beléptem, fel tudtam egyenesedni a szűk nyílás dacára. Majdnem beleütköztem Briant-be, mögöttem Doniphan, akit orvul beelőztem és Service. Briant fáklyája gyéren rávilágított néhány tárgyra: egy roskatag zsámoly, egy asztal, rajta kőből és kagylóból készített edényekkel és egy rozsdás késsel, arrébb egy ruhásláda és egy pokrócokból és száraz levelekből eszkábált ágyféleség. Rövid villanás – a hasonlóan berendezett kunyhónk jutott eszembe, ahol éltünk és ahol a húgommal felnőhettünk volna.

Briant és Doniphan tettek néhány tétova lépést a meglepően nagynak tűnő barlangban, Service azonban dermedten állt a bejáratnál. A tekintete a nyomorúságos berendezés, az üres fekhely és a barlang falai közt ugrált. Az idősebbekkel ellentétben ő még nem fogta fel az előbb teljes elmével, hogy itt valóban élt és meghalt valaki, és hogy mit jelent ez ránk nézve.

– Menjünk ki a friss levegőre! – hívtam magammal a fiút halkan. Service némán, de hálásan követett, és a többiek is csatlakoztak hozzánk.

Egy új irányba indultunk el, céltalanul sétálgatva, az előbbieken elmélkedve, amikor Service hirtelen megtorpant és úgy nyüszített fel, mint egy kismalac.

Egy öreg fa gyökerei közt kifehéredett-megsárgult csontkupac hevert. A feje olyan volt...

– E-ez egy ember? – bukott ki belőlem.

– Úgy van – bólintott Doniphan. – Az első anatómialeckéd.

Briant közelebb sétált szerencsétlenhez, de engem a hányinger kerülgetett. Egy ember itt halt meg, itt rogyott össze, a barlangjáig sem tudott elvánszorogni. Vajon, hogy érhette a vég? Mennyi idős lehetett? És ha a barlangból ítélve, sokáig raboskodott ezen a vidéken, miért nem jutott el a kontinens belsejébe, miért nem találkozott senkivel...?

Úgy tűnt, a többiekben is ezek a kérdések merültek fel.

Briant hirtelen sarkon fordult. – Át kell kutatnunk a barlangot, hátha találunk valami írást, amiből kiderül, honnan valósi, vagy mi történt vele.

Meggyújtott egy újabb ágat. A fény ezúttal gyertyákra vetült, gyorsan meggyújtottam egyet és az asztalra tettem. Briant és Doniphan a barlang keletkezését vitatták meg, de csupa olyan szót használtak, amit nem értettem, szóval, hogy ne érezzem magam rosszul, inkább körbejártam, kutakodni kezdtem a barlangban.

Néhány szerszámot találtunk, egy körzőt, egy bicskát, egy kannát, nem sok mindent sodorhatott ki az illetővel a tenger. Mostanra ugyanis bizonyossá vált, hogy hajótörött lehetett, aki ráadásul szerencsétlenebbül járt, mint mi. Ez némi bizakodásra adhatott okot, de Doniphan persze most is borúlátó volt.

– Mi tizenhatan vagyunk. Ebben a barlangban sem leszünk kényelmesen, márpedig a telet ki kell itt bírnunk, mielőtt beljebb megyünk a kontinensen.

Briant a szemét forgatta a barlang másik részében. Service ártatlan hangon kérdezte:

– De ha valóban kontinensen vagyunk, ez az ember miért rendezkedett be itt, és miért nem kereste meg az embereket?

Mindannyiunkat ez a kérdés gyötört, és egyik lehetséges válasz sem volt valami kecsegtető.

Doniphan a takaró alatt talált egy órát. Mind odagyűltünk – Briant nagy nehezen felpattintotta a fedelét. Szép óra volt, falra akaszhatós, nagyjából tenyérnyi. Biztosan nem közönséges matróz tulajdona. Doniphan hunyorogva próbálta kibetűzni az írást.

– Delpeuch, Saint-Malo.

– Hiszen francia volt! – kiáltott fel Briant megrendülten.

Doniphan arrébb húzta a hevenyészett ágyat, mire rögtön kiszúrtam alatta egy elsárgult lapú noteszt.

Ide-oda forgattam a kezemben, aztán gyorsan odaadtam Doniphannek. A fiú furcsa pillantást vetett rám, aztán belelapozott és hangosan olvasni kezdte.

Mint kiderült, eredetileg rosszul gondoltuk, hogy az F B fejfa lehet. Francois Baudoin – így hívták ezt az embert – egyedül vetődött partra, és azért véste be a kezdőbetűit a fába, hogy ne feledje el a világ teljesen. Reményvesztett, szinte kétségbeesett volt a naplója hangvétele, de nem csodáltam. Élete utolsó ötvenhárom évét teljesen egyedül élte le, és valószínűleg esélye sem volt a szabadulásra.

Ahogy Doniphan ide-oda lapozgatott a naplóban, egy összehajtogatott papírlap esett ki belőle. Service emelte fel.

– Ez egy térkép! – kiáltott fel először reményteljesen, de aztán lelohadt a mosolya. A fiú vállán át belelestem a térképbe: egy szigetet ábrázolt, amelyet minden irányból tenger vett körbe.

Doniphan élesen beszívta mellettem a levegőt. Briant, noha megnyerte a vitát, nem szólt semmit. Nem is lett volna mit ünnepelni, annak esély, hogy önerőből elszabadulhatunk innen, végleg elúszott.

A konyhára gondoltam, Mrs Breadstookra, a többi lányra. Gyűlöltem az életemet, és mindig is változásra, kalandra vágytam – vagy csak arra, hogy visszakapjam a régit. De most bármit megadtam volna azért, hogy aznap este ne nyúljam le az egyik konyakosüveget, ne szenderüljek el egy kötélcsomón és ne kössek ki itt. Szinte bármit.

Service megszívta az orrát, de nem sírt. A két idősebb fiú reménytelenül nézett egymásra.

– Most a legjobb, ha visszamegyünk a hajóra és még a tél beállta előtt átköltözünk a barlangba – törte meg a gyászos csendet Briant.

Eltettük a naplót, eltorlaszoltuk a barlang kijáratát és megkerestük Francois Baudoin földi maradványait. Doniphan és Briant gyorsan ástak neki egy lyukat a vésett bükkfa tövében, amit nem is lehetett sírnak nevezni, addig én és Service a térképet vizsgáltuk meg alaposabban.

Nagy szigetnek tűnt, jókora tóval a közepén, amelyből körbe patakok és folyók futottak ki. Sűrű erdő vette körül, amely délen hosszú földnyelven elterülő mocsárba, északos homokos, lapos területbe torkollott. A sziklafal, amelyen átkeltünk idefele jövet, a hegyfoktól egy folyó partjáig húzódott, más magaslat nem nagyon volt a szigeten.

A térkép alapján néhány óra sétára lehettünk az öböltől, ahol partot értünk, úgy határoztunk, rögvest elindulunk. Előre sajnáltam a többieket, mit szólnak majd, amikor megtudják, milyen sorsa jutottunk.

A folyó mellett haladtunk egy darabig. A madarak mintha gyászindulót fuvoláztak volna, a szél pedig úgy sútt rajtunk végig, mint aki a helyzetünkön derül. Mindenki a gondolataiba merült, a csapat kissé szétszakadozott, és arra eszméltem, hogy Doniphan egyszer csak mellém kerül.

– Nagyon rossz álom ez – mormolta nekem, miközben átlépett egy nagyobb gyökeren. – Igazán szeretnék már felébredni belőle.

Szomorú mosolyra fordult a szám. – Pedig nem szoktál úgy reménykedni, mint egy kisgyermek. Mi történhetett, Doniphan?

A fiú mintha összerezzent volna, hogy a nevén szólítottam. – Nem vagyok olyan, mint egy gyerek – felelte morogva.

Egy lélegzetvételnyi időre hallgatott, aztán elnézett a fejem fölött és csak ennyit mondott:

– Neked különben is könnyű.

– Könnyű? Ugyan mi?

– Elfogadni, hogy itt fogunk megdögleni! Neked nincs családod, aki várna rád otthon! Nincsenek dolgok, amiket véghez kell még vinned ebben az életben! Te, neked... Te...

Doniphan szája sírásra állt, a lábát túl erősen csapkodta a földhöz. Az lépéseim viszont szép lassan lemaradtak az övéi mellől.

Tudtam, hogy nem gondolta komolyan. Rossz hangulatban van, és Doniphan olyan, hogy ilyenkor muszáj sértegetnie valakit. De a szavai bekúsztak a bőröm alá, a szívemhez.

Engem tényleg nem vár senki sem otthon. Sőt, ha ittmaradok, talán hamarabb jutok el a családomhoz. Az anyámhoz és a húgomhoz, odafentre.

Én akár meg is rohadhatok itt.

Más esetben talán megsértődtem volna Doniphanre, de most túl komoly volt a helyzet. Most csak némán tudomásul kellett vennem, hogy senkinek sem kellek.

A fiú sétált egy néhány métert, mire feltűnt neki, hogy lemaradtam mellőle. Durván megtörölte az arcát és hátrakiáltott.

– Gyere már, Evelyn!

Nem Evie-nek hívott.

Lassan elindultam, de annyira nevetségesnek éreztem magam. Menjek? Minek? Nincs közöm ezekhez a fiúkhoz. Én nem járok a Chairman-intézetbe, az én apám nem fizetett ezért a hajóútért. Sötét gondolatok kergették egymást a fejemben, a bokám össze-összeakadt az avaron, amikor arra kaptam fel a fejem, hogy Doniphan hirtelen megragadja a csuklóm.

– Mi...?

– Ne maradj le – mondta a fiú. A hangjában érzelem bujkált. Rám nézett, és csak ennyit mondott, de tudtam, hogy mást ért alatta.

Bocsáss meg. Nem kellett volna.

Talán egyszer ki is fogja mondani. Egyelőre azonban csak megragadta a kezem és húzott magával, én meg annyira meg voltam lepődve, hogy csak mentem utána, félig-meddig meg is feledkezve a saját nyomoromról.

Furcsa módon eszembe jutott, mennyire elkomorodtam, mióta a szigetre tettük a lábunkat. Szinte visszasírtam azt a pár hetet, amíg a tengeren hánykolódtunk, pedig akkor nagyon untam. De most úgy érződött, olyan messze vagyunk Aucklandtől, hogy már mosolyogni is kár.

Doniphanre és a többiekre gondoltam. Nagyon távolinak tetszett Dole és Costar nevetése. Francois Baudoin ötvenhárom évet töltött itt, aztán meghalt és senki nem emlékszik ránk. A helyzetünk reménytelen volt.

De visszagondolva a madárvadászatra, a partot érés örömére, arra, amikor az életünket féltve kapaszkodtunk a kormánykerékbe a vihar kellős közepén... Mindig lesz új nap. Addig nincs elveszve az esély a hazajutásra, amíg az utolsó közölünk ki nem leheli a lelkét. És ki tudja. Még az elején vagyunk az egésznek. Talán tartogat számunkra ez a sziget valamit, amiért megéri nem feladni.

Elhatároztam, hogy ez lesz az életem kalandja.