Evelyn Braisse • Az elszabadult hajó

1860. február 14-én kora reggel arra ébredtünk, hogy a nyílt tengeren sodródunk.

A kis néger hajósinas, Moko ordibálása vert ki bennünket az ágyból, először azt hittem, azért kiabál, mert valami tolvaj jár a Sloughi fedélzetén, de amint felriadtunk, megéreztük a hullámokat a jacht teste alatt.

– Mi a rosseb...

– Elszabadult a hajó! – rontott be a szobánkba az egyik kisebb fiú, Dole. Ijedten toporgott a hálóruhájában, őt félrelökve beszaladt Costar, aki a legfiatalabb volt a nyolc évével közöttünk.

– El? A kikötőből? – Briant a rá jellemző birkanyugalommal kérdezte a riadt kisfiúkat, ledobva magáról a paplant.

– Szerinted honnan? – fordultam felé.

– Doniphan, most nincs helye a kakaskodásnak – sziszegte a fogai között Gordon. Ő volt a legidősebb, és bár amerikai, mindenki ad a szavára. Briant-nal együtt kimásztak az ágyukból és úgy, ahogy voltak, mezítláb kisiettek, nyomukban a két kisfiú.

Egy pillanatra csönd támadt a szobában. Az unokatestvérem, Cross felém pislogott. – Mi is megyünk?

– Persze, itt akarsz maradni? – Ch. Kiugrottam az ágyból, az álom kiment a szememből. Felrángattam a nadrágom, és Crosst otthagyva rohantam a fedélzetre.

Sem a korlát egyik, sem a másik oldalán nem látszott föld. Káromkodás szaladt ki a számon, olyasmi, amiért az apám kimosta volna a számat. Nyári kéjutazás, mi? Amúgy sem akartam heteket összezárva lenni ezekkel a szerencsétlenségekkel, egy szobában aludni a magát oly sokra tartó francia Briant-el, erre a tengerbe veszünk az első viharkor.

A hajó farában már ott gyülekezett az egész társaság. Három szobában voltunk elszállásolva, tizennégy fiú, a legfiatalabb nyolc, a legidősebb tizennégy. A kapitánnyal és a személyzettel együtt huszonhárman lettünk volna, de úgy fest, tizenöten maradtunk, mert Mokón kívül az összes felnőtt eltűnt, mint a kámfor. Márpedig nekik is velünk kellett volna indulniuk ma reggel. Legalábbis első pillantásra úgy tűnt, ennyien vagyunk, aztán hirtelen elbizonytalanított valami.

Cross akkor rohant csak utánam, félig-meddig felöltözve, de megtorpant és félig álmélkodva, félig rémülten szemlélte a csupakék láthatárt. Tényleg, mintha nem tizenhárom lenne ő is, mint én, hanem hat. Otthagytam és a gyülekezet felé siettem, mert volt ott egy szőke fej, ami sehogy sem illett közéjük.

A kisebbek szétváltak előttem, amikor közelebb értem. Legnagyobb meglepetésemre egy lány támaszkodott a korlátnak, derűsen nézegetve a köré gyűlt fiúcsapatot. Mögötte a nap épp átbukott a víz felszínén, naranccsal színezve festve a kék mindenséget.

– Hát te meg mit keresel itt? – szólítottam meg. A lány rögtön felém fordult és összefonta a karját. Szegényes ruhát és égett szélű kötényt viselt, a szoknyája a térdéig ért, fiatal volt még, szinte gyerek.

– A tengeren? – mutatott a háta mögé. – Mert szerintem azt ti sem tudjátok.

– A hajón. Mit keresel ezen a hajón? – mondtam lassan, tagoltan. A nők olyan értetlenek tudnak lenni!

– Itt ragadtam. Szerinted önszántamból maradnék?

– Egyáltalán ki vagy te? – Végigmértem a lányt. Nagyjából annyi idős lehetett, mint én, persze alacsonyabb, vézna, hosszú, kócos szalmaszőke hajfonata a vállára lógott. Ragyogó, kék szemével, pisze orrával és apró szeplőivel akár hercegkisasszonynak is elment volna, de szegény volt és meglehetősen nagyszájú.

– Evelyn Braisse, örvendek. – A lány kezet nyújtott. Néhány kisfiú meglepetten csuklott egyet mellettem. Én is meglepődtem, de hogy őszinte legyek, szórakoztatott ez a különös szerzet. Belementem hát a játékba.

– Doniphan. – Kezet ráztunk – pici tenyere volt, de kemény, egy dolgozó ember keze. – A Chairman intézetből jöttünk.

– Tudom, én is – dobta hátra a haját könnyedén a lány.

– Te.

– Aha! A konyhán dolgozom. Olyan finnyásak vagytok, annyi maradékot hagytok a tányéron!

Szóval konyhalány. Csodás.

– És hogy ragadtál a hajón?

– Elküldtek, hogy hozzak föl még némi ételt. Aztán, ööö, elszundítottam, és itt keltem fel.

Egy üres konyakosüveg állt a lába mellett. Még iszik is! Ennek ellenére a lány – Evelyn – nem tűnt másnaposnak, sőt, kék tekintete olyan tiszta volt, mint az ég.

A többiekre néztem. Néhányan, Briant, Moko, Jacques hiányoztak. Gordon úgy bámulta Evelynt, mint aki még életében nem találkozott nővel, majd kiestek a szemei. Evelyn azonban mintha észre sem vette volna. Biztos jólesett neki a kimondatlan dicséret, minden nő hiú a külsejére.

Meg is feledkeztem a szerencsétlen eseményekről, de ekkor berohant a színre Briant, hogy szokás szerint mindent tönkre tegyen.

– Ne álldogáljatok itt! Vissza kell jutnunk a kikötőbe, amint lehet, fel kell húznunk azt a vitorlát...

Briantban benne ragadt a szó, amikor meglátta Evelynt. A lány rámosolygott, és ellökte magát a korláttól.

– Mit vagytok úgy oda? Hát nem hajókirándulásra mennétek? Én a helyetekben örülnék, hogy nem az unalmas felnőttekkel vagyok összezárva.

– Persze, mert itt mindenki annyira ért a hajózáshoz – emlékeztettem. Evelyn felvonta a szemöldökét.

– Gondolom, te a legjobban.

Majdnem mondtam neki erre valamit. De Briant megköszörülte a torkát.

– Ne veszekedjetek! Mindenki megtesz minden tőle telhetőt, mert közös érdekünk, hogy visszajussunk!

– Nekem aztán nem – motyogta Evelyn, amikor azt hitte, csak ő hallja.

– Netán te voltál az, aki eleresztette a hajót? – kérdeztem, amikor biztos lehettem benne, hogy a kisfiúk nem hallgatóznak.

– Megőrültél? Dehogy! Eszem ágában sem lenne olyan hajót elkötni, amin ilyen alakok vannak, mint te – húzta fel az orrát. A szemem sarkából vettem észre, hogy Gordon minket bámul, szerencsére Briant, aki persze magára vállalta a hős megmentő szerepét, kiáltott neki, és a fiú elsietett. Evelyn leeresztette a karját maga elől, az arca egy pillanatra megkönnyebbülten elernyedt. Arra eszméltünk, hogy kettesben maradtunk a farban, a többiek máris lázasan dolgoztak a hajó irányba tételén.

– Azt hiszem, nekünk is illene segítenünk – nézett rám Evelyn. A derűs csillogás elhalványult a szemében, engem is emlékeztetve arra, milyen helyzetben vagyunk. Bólintottam és a többiek után eredtünk.

Azonban minden igyekezetünk hiába való volt. A nap végigjárta égi pályáját, majd lemerült a tengerbe, de mi akkorra sem tudtunk kieszelni semmiféle megoldást, mire az arany ösvény is eltűnt a víz színéről.

– Mit tegyünk? – telepedett le Briant a hajó padlójára, ma először teljesen tanácstalannak tűnt. Pedig kiderült, hogy nem is annyira tudatlan a hajózás terén, elvégre Franciaországból jött le egészen idáig, Új-Zélandig, de ezt sosem ismertem volna be neki. Ő és Moko voltak azok, akik egész nap parancsolgattak, nekünk meg tennünk kellett, amit mondanak. Meglepő, de Evelyn is éppúgy tette a dolgát, mint mindenki más, emelte a nehéz köteleket, tekerte a vitorlákat, egy szóval sem panaszkodott a megerőltetés ellen.

– Már épp elég messzire sodródtunk a kikötőtől, hogy önerőből visszajussunk, hacsak nem találtok ki gyorsan valamit – ültem le vele szemben. Briant már ahhoz is fáradt volt, hogy visszaszóljon, csak Gordon morgott valamit.

Moko összeszedte a kisfiúkat, és nemsokára mindannyian a fedélzeten ültünk, egy kisebb körben. Evelyn mellém került, és nem tudtam nem észrevenni Gordon féltékeny pillantásait. Ez a fiú a leghidegfejűbb, legmakacsabb teremtés, akit ismerek, és egy égkék szempár így elveszi a józan eszét? Elég szánalmas.

Moko néhány kulacs tiszta vízzel tért vissza. Evelyn kapta meg az egyiket, beleszagolt, egy kicsit elfintorodott, de aztán a szájához emelte és hatalmas kortyokkal nyelt.

– Nekünk nem is fog maradni...!

Evelyn elvette a kulacsot a szájától, felvonta a szemöldökét aztán továbbadta a másik oldalán ülő Dole-nak. Jót vigyorgott a felháborodásomon, úgy tűnt, cseppet sem érdekli, ki is vagyok én, vagy mennyi tisztelet járna nekem az apám vagyona miatt.

– És mi van, ha erre jár egy hajó? – vetette fel reménykedve Jacques, visszatérve a fontosabbik kérdéshez. A kis francia Briant öccse volt, tizenkét éves, igazi bajkeverő, és legalább olyan lusta a tanulmányaiban, mint a bátyja.

– Kiakaszthatnánk a hajólámpát! – vetette fel Service. Ő Jacques osztálytársa volt, és még ebéd közben is butácska kalandregényeket olvasott. Barátja, Garnett – az ő apja lett volna a kapitányunk, felelőtlen ember, hogy engedi elszabadulni a hajót – mellette bólogatott.

– Integethetnénk vele!

– És különben is – dörgölte meg az orrát Dole –, a szüleink észreveszik, hogy eltűntünk, igaz? És küldenek utánunk egy hajót...

A fiú szája sírásra állt, amivel elkámpicsorította Costart is. Ha ezek ketten bőgni kezdenek nekem anyuka után...

– Ne aggódj, biztosan úgy lesz – mosolygott rá Evelyn. Elővarázsolt egy nagyjából tiszta zsebkendőt a köténye zsebéből és megtörölgette a kisfiú orrát. – Egy gyors hajót, amelyről már távolról észrevesznek bennünket.

Meglepett a gyengédség, ami a hangjából áradt. Nem néztem volna ki belőle, de talán van kisebb testvére.

– Kitartunk, ameddig jön a segítség – bólintott Briant határozottan. Ezzel valahogy mindenkit jobb kedvre derített. Úgy tűnt, a kisebbek máris elfogadták Briant-t egyfajta vezetőjüknek, ami felettébb zavart. Cross és a barátai, Webb meg Wilcox azért mellém pártoltak. Evelyn köré a legkisebbek telepedtek le, a lány ma először igazán boldognak tűnt, hogy velük beszélgethet és játszhat.

A szél egyre élesebbé vált, ahogy az este ráborult az óceánra. Tanakodás közben Gordon megszólította Evelynt, láttam rajta, hogy összerezzen.

– Igen? – fordult a fiú felé.

– És te? Mi lesz veled, amíg haza nem jutunk?

– Mi lenne? – pislogott Evelyn.

– Szerintem arra céloz, hogy a nyílt tenger nem annyira nőknek való hely – szólt közbe Webb. Evelyn összevonta a szemöldökét. Egy napja ismertük egymást, de lerítt róla, hogy őt nem kell félteni. Különben is, ha feldobjuk a talpunkat, az ő testét is ugyanúgy fogja sodorni a víz, mint a mienkét.

– Nem vagyok én úrilány – rázta meg a fejét. – Hozzászoktam a munkához, inkább magatokat kellene féltenetek.

Webb erre felháborodott, de egy pillantással elhallgattattam. Akár tetszik, akár nem, végtére is igaza volt. Webb és Wilcox, de még Cross is lusta fiú volt, akik azt a kevés munkát is, amit az intézetben kaptunk, a kisebbekkel végeztették el.

– És mi lesz, ha kalózok támadnak meg minket? – tette fel a kérdést Service, szemlátomást a gyerekes fantáziája megint messze sodorta, és ügyet sem vetett a leheletnyi feszültségre az idősebbek között. – Vannak fegyvereink?

Briant és Gordon velem nézett össze – még jó, hogy a nagy atyáskodásban nem felejtik el, ki is itt a második legidősebb –, mindhárman vállat vontunk. Biztosan volt valami, ha más nem, konyhakés. Egyébként meg szerintem voltunk annyira nevetségesek, hogy a kalózok is inkább békén hagynak minket.

– De akkor úgyis csak ti kellenétek nekik, mert nektek tudnak fizetni a szüleitek váltságdíjat – tréfálkozott Baxter, rám, Crossra meg a két jómadárra, Webbre és Wilcoxra nézve. Ő volt a negyedik legidősebb a fiúk között, most töltötte a tizenhármat, de ránézésre alig múlt tíz.

– Szerintem előbb vinnék Evelynt – vigyorgott Webb. – Talán minket meg is kímélnek, ha...

– Szerintem meg inkább vigyék az anyádat – vágta rá Evelyn. Csend borult a társaságra, Webb megbotránkozva meredt a lányra, aki enyhén remegő ajkakkal, felvont szemöldökkel nézett vissza rá. Én esküszöm, hogy mindent megtettem azért, hogy visszatartsam a kuncogásom, de így is egy emberként fordultak felém a többiek. Én viszont egyedül Evelynre néztem, a lány szemébe visszatért a derű.

– Egy szamár vagy – közöltem Webbel. – És úgy hiszem, Evelyn értékesebb tagja a társaságunknak, mint te, ma is csak a lábad lógattad, szóval jól vigyázz, ha véletlenül téged ejtenek túszul a kalózok.

Webb kivörösödött – de nem válaszolt. Briant igyekezett békíteni.

– Ezen majd akkor törjük a fejünket, ha látjuk a halálfejes zászlót! Most jobb, ha mindenki lefekszik aludni, hogy holnap kitalálhassuk, hogyan jutunk vissza Új-Zélandra.

A sószagtól már a hányinger kerülgetett, mire visszamentünk a kabinunkba. Éjjeli őrséget beszéltünk meg, hátha erre jár egy hajó, aki esetleg felvenne minket, de nem említettük a kicsiknek, hogy nincs rá sok esély. Még az indulásunk előtt tanulmányoztam a Csendes-óceán hajóforgalmát ezen a környéken, és hacsak nem sodródtunk ki nagyon dél felé, pont egy olyan vidéken lehetünk, amerre nemigen járnak hajók.

Evelyn fekhelye Mokóé mellett lett kijelölve, a konyha melletti apró fülkében. Úgy tűnt, a lány és a hajósinas máris összebarátkozott. Az is különös volt, hogy bár Evelyn az elmondása szerint még életében nem lépett még csónakba sem, mintha tengerésznek született volna, egy cseppet sem panaszkodott tengeribetegségre.

– Anyám szerint kalózvér van bennünk – vigyorgott rám, amikor ezt megemlítettem neki. Azonban a mosolya hamar elhalványult, a tekintete a távolba révedt.

Így kezdődött hát a mi utazásunk. Tizenhat fiatal, a legidősebb alig tizennégy éves, egyedül a tengeren. Akkor még a mihamarabbi hazatérésben reménykedtünk, amely így, visszagondolva felettébb furcsa. Nem is gyanítottuk, mi vár ránk még az elkövetkező két évben.