Jungkook pov. 

Ablakomból figyelem az üvegházat, kíváncsian pásztázva rajta a szemeimet, hátha beláthatok egy rosszul behúzott ablakon, de sajnos ez lehetetlennek tűnik. Már eltelt két hét, azóta mióta ideköltöztünk és láttam a fiút. Szerettem volna újra látni, kíváncsi lettem a pletykák miatt, így sokszor néztem a szomszéd házát, hátha egyszer csak feltűnik, de tévedtem. Már két hete nem láttam, pletykák szerint pedig állandóan ott áll és néz ki az ablakon, mégsem történik ez meg. Mintha elnyelte volna a föld. 

Sóhajtva lemászok az ágyamról, eltépve tekintetem a házról, amit már kitudja mióta is figyelek. Mindig is nagyon kíváncsi fajta voltam, minden érdekel ami Körülöttem zajlik, addig járok utána, amig meg nem kapom amit akarok. Ez a fiú pedig nagyon kíváncsivá tett. A róla szóló pletykák és az a éjsötét szemei nem hagynak nyugodni...újra látni akarom. 

Lemegyek a földszintre, ahol anyukám a konyhában süt valamit, gondolom sütit, mert nagyon finom illatok jönnek ki onnan. Meg is nézem magamnak és bemegyek hozzá, látva már a kész bungeoppang-ot.* Nagyon fincsinek tűnek, szeretnék is belőle legalább egy falatot, de ő rácsap a kezemre, mikor is elakarok csenni egyet. 

-Ezek a szomszédoknak lesznek. - Magyarázza meg gyorsan, miközben én a fájó kézfejemet simogatom. - A sok munka miatt nem volt időnk köszöni nekik, ezért csináltam nekik sütit. - Mosolyogva teszi el a sütiket egy tálba, gyönyörűen helyezve el, hogy még ínycsiklandóan nézzenek ki. 

-Melyik szomszédnak? - Érdeklődök, míg szemeim felcsillannak. - Az üvegházban élőknek? - Kíváncsiskodok és mikor kapok egy bólintást, majd kicsattanok az örömtől.  Lehet végre eljött a lehetőségem, láthatom a fiút. - Mehetek én is? 

-Persze. - Izgatottan figyelem, ahogyan szép szatyorba teszi a doboz sütiket. 

Anya megkért, hogy menjek fel és öltözzek át valami szebbe, mert igaz, hogy csak a szomszédhoz szaladunk át, de akkor se nézzek már ki úgy mint aki most kelt ki az ágyból egy pizsiben. Fel is szaladok gyorsan átveszem a pólómat és ledobom a melegítő nadrágomat egy farmerre cserélve. Kapkodok össze vissza, szaladva igazítva meg a madárfészket a fejem tetején, miközben már a cipőmbe próbálok belelépni. Egyszerre érzek izgatottságot és mérhetetlen kíváncsiságot, hisz végre találkozhatok a fiúval. Most kiderülhet, hogy azok a pletykák hazugságok voltak, vagy sem. 

Alig bírom kivárni, mire anya is elkészül és a kezébe veszi a szatyrot, majd végre elindulunk. Ahogyan megközelítettük a nagy házat, görcsbe rándult a gyomrom, hisz még soha nem láttam ilyen közelről. Mindig az ablakból, vagy a kertben ücsörögve figyeltem. Az ajtó elé álltunk és anya becsöngetett, míg az én szívem a csengővel együtt dobbant meg, de olyan erővel, hogy azt hittem kiszakad a bordáim közül. Örökké valóságnak tűnt, mikor az ajtó kinyílt, megmutatva egy fiatal hölgyet. 

-Jónapot kívánok, Jeon Haeun vagyok nemrég költöztünk a mellettük lévő házba. Ő a fiam Jungkook. - Mosolyogva mutat rám, amitől rögtön meg is hajolok, illedelmesen köszönve. - Hoztunk egy kis sütit. 

-Köszönöm. - A hölgy elveszi a nekik készült sütit és bizonytalanul, de kitárja az ajtót. - Beszeretnének jönni egy kicsit? 

-Ha lehet. - Bólintott anyu és beljebb is ment, én pedig hűségesen követtem. 

Meglepetésemre az ajtón túl egy másik várt, ami szintén üvegből volt. Ahogyan a hölgy becsukta a bejáratit, hirtelen valahonnan valami rám fújódott, de olyan erővel, mintha a szél eredt volna meg. Meg is rezzentem, fejemet ide-oda kapkodva, de mielőtt feleszméltem volna teljesen már abba is maradt és magától kinyílt az üveg ajtó. Értetlenül figyeltem a hölgyet, aki elsőként indult befele, de nem adott magyarázatott az előbbiért. Nem tudom mi lehetett az, de fertőtlenítő illata volt. 

-Elnézést be se mutatkoztam. - Áll meg a nappaliba, némán mutatva a kanapéra, amin helyet is foglaltunk, miután levettük a cipőinket. - Park Jiyun vagyok, már évek óta itt élünk, szóval ha bármilyen kérdésük van nyugodtan forduljanak hozzánk. 

Amíg ők ketten beszélgettek, addig végig vezetem a szemeimet a nagy helyiségen. Minden fehér, a falak, padlón lévő puha szőnyegek, bútorok. A függöny volt az, ami halvány kékben ragyogott, kicsit fel is dobta ezeket a színtelen falakat. Kicsit arrébb felfedeztem egy lépcsőt, ami felfele vezetett. Gondolom ott vannak a hálószobák, vagyis nálunk így van kialakítva a lakás. 

-És ketten élnek itt a férjével? - Anya kérdése után vissza kaptam a fejem, csak is rájuk figyelve, mert végre olyan téma jött fel, ami engem is érdekel. 

-Nem, van egy fiúnk. - A hölgy sóhaját nem tudtam figyelem kívül hagyni, szomorúnak hangzott. 

-Hány éves? Mert tudja a fiamnak jól jönne pár barát. - Anya kijelentésére megforgatom a szemeim, hisz miattuk van az, hogy nincsenek még itteni barátaim. Folyton költözés nem segít sokat rajtam. 

-Húsz éves. - Meglep a srác életkora, mivel mikor láttam nem látszódott annyinak. Inkább gondoltam tizenhatnak, mintsem húsznak. 

-Jungkook tizennyolc, így minden bizonnyal nagyon jóban lesznek. - Helyeselt anya saját kijelentésén, de a hölgy elhúzta ajkait. - Most hol van? 

-Beteg, ezért a szobájában lábadozik. - Pillant a lépcsök felé, gondolom ott van a fiú szobája. 

-Nem mehetnék fel hozzá köszöni? Nem zavarnám sokáig. - Szólalok meg hosszú hallgatás után elsőnek, magabiztosan dőlve előre. Látni akarom, megérinteni, hogy tudjam igazi, nem pedig egy szellem. 

-Ahogy mondtam most beteg. - Feszülté válik az előttünk lévő hölgy, ezért is csöndbe maradok. Értelmetlen lenne makacsul ragaszkodni ahhoz, hogy felmehessek a fiúhoz, mikor az anyja nem engedi ezt meg. Még a végén kizavarna és többet nem is engedne a portára. 

-És...ha meggyógyul? - Óvatosan teszem fel a kérdést, nem erőltetve a dolgot, de éreztetve azért, hogy nagyon szeretném meglátogatni. 

-Majd meglátjuk - Biccent egyet, nekem pedig ez bőven elég ahhoz, hogy mosolyt csaljon az arcomra. - De nem sokára dolgom lesz ezért...- Pillant anyukámra, aki értve a dolgot áll fel.

-Köszönjük a vendéglátást és jóétvágyat a bungeoppanghoz. - Illedelmesen hajol meg és kézen fogva engem megy a kijárathoz. A hölgy kienged minket az üvegajtón, ami be is zárul, ahogyan kinyitja a bejáratit. Érdekes ez az egész, még kíváncsibbá tesz. 

Elhagyjuk a lakást, de nem tartok anyával a házba, helyette a kertbe megyek, onnan figyelve a fenti ablakot, ahol utoljára láttam a fiút. Leülök a fűbe, beleveszve a gondolataimba, míg a napsugarait élvezem a bőrömön. Orromba beleszökik a fertőtlenítő illata, amit a ruhám áraszt magából, még több zavaros gondolatot fészkelve be agyamba. Miért nem akarta az a nő, hogy találkozzak a fiúval? Azt mondta beteg, ami talán igaz is, mert napok óta nem láttam, de akkor sem kellett volna ennyire feszültnek lennie emiatt. Ez csak egy buta megfázás, nem? Értelmetlen ekkora nagy dobra verni.

Megrezdülök és egy pillanat alatt kiszakadok a gondolataimból, ahogyan meglátom a függönyt elhúzódni. Megijedek, hogy talán a hölgy az és most észre fogja venni, ahogyan bámulom a lakást, de tévedtem. A fiú fehér porcelán bőrét látva hatalmasat nyelek, szívverésem felgyorsul és egyenlőtlenül kezd el verdesni a helyén. Éjsötét íriszeit enyéim közé ékeli, amik most fáradtan fakók, egyáltalán nem hasonlít a két héttel ezelőtti pillantásaira. Fehér ruhája visszaveri a napfényt és annyira világit, hogy alig bírok ránézni. Mint egy angyalt látnék. 

Nincsenek szárnyai, repülni se képes, de a fénye messzire elvilágít. Egyszerűen megborzongat és csodálattal tölt el. Gyönyörű, nincs rá más szavak.

Elnyílnak az ajkaim, de az agyam teljesen leblokkol. Tehetetlenül nézni tudom csak, éjsötét szemeiből véletlenül se pillantva el. Akár egy fekete lyuk, ami magába szívott és nem akar elengedni. Fogságba ejtett, amiből nem akarok szabadulni. 

Kezei megmozdulnak, erősen fogva a függöny bársonyos anyagját. A testem végre megmozdul, de nem vagyok képes megszólalni, helyette csak intek neki. Végtagja megáll, szemeibe meglepettséget látok. Béna köszönés miatt legszívesebben pofán ütném magam, káromkodva szaladva be a lakásba, meg nem történté téve mindent, de ekkor újra megmozdul. Aprót biccent, szemeit lesüti, ajkait összeszorítja, majd végül elhúzza a függönyt, eltakarva magát előlem. Hiába nem látom már, mégis percekig figyelem az ablakot, gyorsan verő ketyegőmet megpróbálva lenyugtatni. 

Ő nem szellem, azok soha nem is léteztek, inkább mondanám egy angyalnak. Olyan fajtának, akinek kitépték szárnyait és az emberek közé dobtak, hogy végül elvegye tőlük a fájdalmaikat. Ő hordozza és éli át őket, szenvedve miattuk, hogy egy nap újra felkerüljön a mennyekbe. Oda ahová igazából tartozik.  

Köszönöm, hogy elolvastad. ^^ 

Véleményeket szívesen fogadok. 

* Bungeoppang: ponty kenyér. A csemege hal alakú, kissé hasonlít egy gófri és egy vörös babpasztával töltött palacsinta közötti keresztre.