Jimin pov. 

-Drágám Jungkook van itt. - Jön be anyukám a szobámba, halkan beszélve hozzám. Rá pillantok, de hamar el is nézek róla és inkább a plafont pásztázom tovább. Még mindig nem hagyhatom el az ágyat, pedig már egy hét eltelt mióta utoljára rosszul lettem. 

-Nem akarok vele beszélni. - Szólalok meg rekedtesen, halkan, mondhatni csak suttogva, hiszen ebben az egy hétben nem nagyon beszéltem senkivel sem, hangszálaim berozsdásodtak. 

-Kicsim...- Leül az ágyam szélére, gyengéden túrva bele az ujjait hajamban, cirógatva a fejbőrömet. - Kérlek beszélj vele, nagyon rosszul érzi magát azok után ami történt. Segíts neki enyhíteni a szíve fájdalmát. 

Összepréselem az ajkaimat, míg kezem ökölbe szorul. Nem akarom, hogy Jungkook szenvedjen bármitől is, de képtelen vagyok beszélni vele, egyszerűen nem megy. Hogyan tudnám enyhíteni a fájdalmát, mikor az enyém még annál is nagyobb? Én csak feküdni akarok, míg a halál egyszer el nem visz...

-Nem megy anya sajnálom. - Elfordítom a fejem, kényszerítve ezzel, hogy elvegye rólam a kezét. -Egyedül akarok lenni. - Zárom le ennyivel, amit szerencsére megért és nagyot sóhajtva beletörődik a kérésembe. 

Lassan fel áll és elhagyja a szobámat, hogy végül leérve a nappaliba elküldje az ott várakozó fiút. Nem hallom miről beszélnek, de őszintén nem is akarok róla tudomást venni. Jobb ez így mindkettőnknek. Már az elején ezt kellett volna tennem, el kellett volna küldenem őt, hogy ne szenvedjen akkora kárt, mint most. Ne reménykedjen hiába valóan, ne nézze végig a szenvedésem, majd később a halálomat, ne menjen át olyan dolgon, amit senkinek se kívánnék. Ne kedveljen meg, ne akarjon engem, még ismernie se lett volna szabad. Elrontottam és ezt elképesztően sajnálom. 

Úgy érzem teljesen megváltozott a gondolkodásom azóta, hogy majdnem meghaltam. Teljesen máshogy látom a világot, azóta minden fakó lett és üres. Ez a börtön, amit a testemnek hívok, még elviselhetetlenebb lett a számomra. Jungkook enyhítette ezt egy ideig óráig, de örökre nem tudhatta, mert ő többet szerettet volna, amit én nem tudtam  volna megadni neki. Azt akarta, hogy éljek, gyógyuljak meg....de ez mind lehetetlen, csak egy álom csupán. Mert az én sorsom az, hogy meghaljak, ezzel pedig kiszabaduljak ebből a szerencsétlen testből, hogy végül a mennybe kerülve ne érezzek soha többet fájdalmat és félelmet. 

Mérges voltam anyára, vagyis mindig is az voltam, legbelül gyűlöltem őt, pedig tudom ez nem szép dolog tőlem, hiszen gondoskodik rólam. Szeret engem és valamikor én is szerettem őt, régen mikor még kicsi voltam. Most pedig néha rá se tudok nézni anélkül, hogy el ne kapjon az utálat, mert hiába nem akarom ezt tenni, de őt hibáztatom mindenért, hiszen ő az aki nem enged meghalni. Miatta kell át élnem a minden napos fájdalmat és szenvedést, mind miatta, mert ő nem képes elfogadni azt, hogy haldoklóm. Mert nem képes elfogadni, hogy én már nem akarok élni. Nem képest elfogadni a döntésemet. 

Nehezen felülök, míg ajkaimat továbbra is összeszorítom. Elképesztően fáj mindenem, végtagjaim leakarnak szakadni a helyükről. Egy hete nem keltem fel, így az izmaim elgyengültek még jobban. Ijesztő belegondolni, hogy egy idő után már ennyire se fognak mozogni. Kiülök az ágyszélére, de ennél tovább nem megyek, csak ülök és nézek ki a fejemből. Koppanást hallok az ablakom felől, így akaratlanul is odanézek. A függöny el van húzva, így sajnos fel kell állnom ahhoz, hogy megnézhessem. Kapaszkodva lábra is állok, de a térdeim annyira remegnek, hogy kell két perc míg egyáltalán egy lépést megtudok tenni. Ez idő alatt többször is hallom a hangot az ablaknál, bármi is az nem adja fel könnyen. 

Odaérve a függönyt elhúzom, de csak annyira, hogy kilássak. A szememet rögtön égetni kezdi a kinti fény, míg a bőröm libabőrös lesz a napsugarai miatt. Bárcsak kimehetnék innen és érezhetném a szelet is, virágok illatát, de anya nem engedi. Azt mondja, hogy a különböző allergiáim miatt veszélyes lenne kimennem innen, hiszen rögtön elkapna egy roham. Szerintem megérné az a pár perc....

Újra koppan egy kavics az ablakon, így lenézek meglátva Jungkookot. Ott áll az ablakom alatt, tátog valamit, de nem értem micsodát, majd mutogat, hogy menjek le. Az arca nagyon fáradtnak tűnik, nyomottnak, így a szívem sajogni kezd utána. Szomorú, látszik rajta, nem szépen váltunk el utoljára, mondtunk pár dolgot, amit nem gondoltunk komolyan, düh beszélt belőlünk. Azt mondta nem érdeklem őt többet, most mégis itt van. Nem miattam, nem azért mert fontos vagyok neki és nem is azért mert szeret, csakis a bűntudat miatt. 

Nem akarok vele beszélni, mégis bólintok jelezve, hogy lemegyek. Megkönnyebbülés látszik az arcán emiatt, de az én szívem csak nehezebbé válik. Véget kell vetni ennek. Visszahúzom a függönyt és lassan lemegyek a földszintre. Minél halkabb szeretnék lenni, nehogy anya meghalljon, mert utána csak visszazavarna a szobámba. Bemegyek a zongora szobába és elfoglalom a helyem az ablak előtt, majd pedig elhúzom a függönyt. Jungkook arcával rögtön szembe találom magam, aki úgy pásztáz a szemeivel, akár egy radar. 

-Hogy vagy? - Érdeklődik rögtön a lényegre is térve. 

-Jól vagyok. - Hazudom akár a vízfolyás, amit el is hisz nekem, de miért is ne tenné? Ezt akarja hallani, én pedig megadom neki. 

-Annyira sajnálom, kérlek ne haragudj rám! - Tapad az ablakra kétségbeesetten, egyik tenyerét az üvegre tapasztva. - Mérges voltam nem gondoltam komolyan. - Könnyesednek be a szemei, amitől érzem a szívem felgyorsul. - Annyira szeretlek, hogy úgy érzem beledöglök.

-Ne csináld, ne mond ezt kérlek...- Remegnek meg az ajkaim beszéd közben. 

-Egy rohadék voltam bevallom, de fordított esetben te mit tettél volna? - Folynak le a könnyei az arcán, amitől az én szemeim is bekönnyesednek. - Te mit tennél, ha fordított esetben lennénk? Te hagynád, hogy eldobjam az életem?! - Emeli fel a hangját nekem pedig belül valami megreped. 

Nem sírtam évek óta, hiszen a könnyek nem segítenek, nem változtatnak meg semmit, minden ugyan olyan marad. Most mégis végig nyalják az arcomat, hatalmas fájdalmat okozva a mellkasomban. Félre értés ne essék, nem magam miatt sírok, nem azért mert fáj valamim, vagy pedig szomorú vagyok. Jungkook az oka, miatta sírok akár egy óvodás, mert olyat tettem vele, amit nem akartam. Ő is miattam sír, mert azt hiszi mérges vagyok rá azért amiket mondott, pedig nem igaz. Soha nem tudnék rá haragudni, kedvelem őt, boldog vagyok mellette, inkább neki kéne rám haragudnia, amiért pokollá tettem az életét. Utálnia kéne, amiért megismert. 

-Nem akarok meghalni! - Emelem fel a hangom kiejtve ezeket a mondatokat a számból. A szívem legmélyére rejtettem, nem akartam tudomást venni róla, elakartam ásni, hiszen ez a tény fájt. Fáj reménykedni egy olyan dologban ami nem lehetséges, egy olyan dologban, amiben nem szabadna kapaszkodni. - Apa elhagyott engem, amiért beteg lettem, nem akart engem, nem bírta végig nézni, mert már nem tudott reménykedni. Így hogy reménykedjek én is, ha ő nem hitt bennem?! A betegségem tönkretette a családomat, szétszakította apát és anyát. Miattam anya lemondott a zenéről és a férjéről, ezzel együtt az egész életéről. Hiába szeretnék élni az csak fájdalommal jár és rengeteg szenvedéssel. Anya boldogabb lenne ha nem élnék, és te is boldogabb lennél.

-Fejezd már be! - Csap az üvegre, amitől alig hallok csak meg a zokogásomtól. - Ne foglalkozz senki mással, csakis magaddal. Azzal, hogy te mit  is akarsz igazán. 

-Veled akarok lenni. - Szipogok megdörzsölve a szemeim, míg fel kelek az ablaktól. 

Szó nélkül kimegyek a szobából és sietve a bejárati ajtóhoz megyek. Távólból hallom, hogy anya utánam kiált, de nem foglalkozok vele. Feltépem az ajtót és kilépek rajta, ami mögöttem rögtön bezárul. A fertőtlenítő bekapcsol, de még így is hallom anyukám kétségbeesett hangját, hogy arra kérlel ne tegyem. Ahogy abba marad rögtön nyitom a másik ajtót és habozás nélkül kilépek az utcára. 

Megállok ahogy a kinti szél bele kap a hajamba, megsimogatja az arcom. A nap süti a bőrömet, madarak pedig csiripelnek. Tekintettem a felhőkre vándorol, annyira gyönyörű, hogy tátva marad a szám. Meztelen talpamat égeti a járda, ami annyira jó érzés, hogy megrázkódok. Mélylevegőt veszek és lelépek a fűre, ami csikizni kezdi a lábam.

-Jimin! - Jungkook aggódva szalad elém, de én csak mosolyogva megölelem. - Menjünk vissza, nehogy bajod essen. 

-Jól vagyok. - Kibújok az ölelésből és szemeimet végig vezetem a helyen. Úgy érzem mintha soha nem láttam volna ilyet egész életemben, ami talán igaz is. 

-Kicsim gyere vissza gyorsan! - Jön anyukám, sietve a karom után kapva, de én gyorsan elkapom Jungkook kezét. 

-Nincs semmi baj. - Rázom meg a fejem és elengedek felé egy mosolyt. - Minden rendben van. 

Igen, most már minden lesz...

Köszönöm, hogy elolvastad. ^^