Jungkook pov.

Puha haját simogatom, ujjaimmal többször is végig szántva rajta. Ő behunyt szemekkel fekszik az oldalán, elfordulva tőlem, takaróját válláig húzva. Elmosolyodok édes énjén, ami egyszerre élvezi érintésemet és duzzog miatta. Tegnap nem jöttem el hozzá, nem is szóltam, így jógosan dühös rám. Egyszerűen nem tudtam erőt venni magamon, annyira szégyelltem ami történt, hogy nem mertem a szemei elé kerülni. Miattam lett rosszul...

-Nagyon haragszol rám? -Szólalok meg félve, hisz olyan régóta vagyunk csöndbe burkolódzva. 

-Nem haragszom...- Felnyitja pillát, de nem fordul felém még rám sem néz, emiatt pedig fajóan verdesni kezd a szívem. 

-Sajnálom, amiért nem voltam veled tegnap és azt is, hogy miattam rosszul lettél. Én csak..! - Akaratlanul is magyarázkodásba kezdek, ahogyan végig száguldozik rajtam a megbánás, de nem tudom mit kéne mondanom. Nem akarom azt hazudni neki, hogy azért nem jöttem el mert nem értem volna rá. Egyáltalán nem akarok neki hazudni. 

-Nem haragszom. - Hátára fordul, sötét szemeit az enyéim közé ékelve, amikben tényleg nem bujkál harag. - És nem kell sajnálnod, nem a te hibád volt. - Rázza meg enyhén a fejét, szemeit lesütve. - Az sem köteleséged, hogy itt legyél...

-Nem is köteleségből vagyok itt, hanem mert veled akarok lenni. - Szögezem le elég határozottan ahhoz, hogy nehogy meghazudtoljon. - Eltört? - Váltok inkább témát a csuklója felé biccentve, ami kikandikál a takaró alól. Gipszben van. 

Tegnap előtt olyan szinten kiakadtam, hogy mikor kiértek a mentősök elküldtek haza. Nem álltam le velük veszekedni, hogy én maradni akarok, sőt, úgy menekültem el onnan, mintha üldöztek volna. Kiakadtam, lehet még sokkot is kaptam, éjszaka alig tudtam elaludni, mert a rémálmok nem hagytak békén. Szörnyű volt a látvány, a tehetetlenség érzése és az a megannyi rémület, ami lejátszódott bennem. Ez pedig még semmi abból, ami ezek után fog történi. Mert Jimin beteg és félő nem vagyok felkészülve a további a látványra, ami ezzel jár. 

-Nem tört el. - Halk hangja kiszakít a gondolataim közül. - Két helyen megrepett és a kézfejem meg zúzódott, de az orvos szerint hamar megfog gyógyulni. - Felemeli a karját, jó láthatóvá téve a gipszet, ami eltakarja a fele alkarját és a kézfejét. Ujjai bevannak kötve, gondolom azért, mert azok is megsérültek az ütés végett. 

-Nagyon fáj? - Szomorúan lehajtom a fejem, mert nem tudok a szemeibe nézni. A bűntudat, amiért nem maradtam vele mikor szüksége lett volna rám mardossa az egész testemet. 

-Picit...nem vészes, Jungkook. - Épp kezét felemeli és arcomra tapasztja tenyerét, hüvelykujjával simogatva az ottani bőrfelületet. - Ne legyél szomorú....- Lebiggyeszti az ajkait, amitől az enyéim felfelé görbülnek. Annyira édes...

Jobban örülnék neki, ha haragudna rám és kiabálna, amiért ennyire hasztalan vagyok. Ott kellett volna vele maradnom a végéig, nem lett volna szabad hazamennem és magára hagynom. Tegnap el kellett volna jönnöm hozzá, mert nem mondta, de biztos vagyok abban, hogy várt rám. Elképzelni is szívszorító, ahogyan az ablakon bámul kifelé, minden percben arra várva, mikor toppanok be. Elképzelni a csalódott arckifejezését, majd pedig azt ahogyan beletörődve nyugovóra tér. 

Adok egy puszit az arcára, majd a homlokára, megtámaszkodva mellette a kezeimmel, nehogy véletlen ráesek. Ő a sérült karját maga mellé teszi, elvéve az utamból, amitől nagyobbra nől a mosolyom. Szereti mikor puszilgatom, lehetne még dorombolna is mellé, bár én is imádom puszilgatni. 

-Jungkook...- Belemarkol a felsőmbe és zavartan felnéz a szemeimbe. - Ide miért nem adsz puszit? - Mutat az ajkaira, amitől nyelek egy nagyot. 

-Azt hittem utálod. - Nézek vissza a szemeibe szintén zavartan. Mikor elsőnek megcsókoltam, akkor nagyon furcsa arckifejezése volt, mintha nem tetszett volna neki, ezért többet nem mertem megcsókolni. Pedig nagyon élveztem, annyira puhák voltak az ajkai és eszméletlenül édesek, akár a méz. 

-Nem utálom. - Rázza meg a fejét nyomatékosítva a kijelentését. 

-Biztos? - Bizonytalanul bámulok rá, mert elég nagy nyomot hagyott bennem, mikor láttam az arcát. 

-Még soha nem puszilt meg senki ott, ezért nagyon furcsa volt...de nem utáltam. - Süti le a szemeit és újra belemarkol a felsőmbe. 

Jimin annyira ártatlan, hogy tényleg egy angyalra hasonlít. A csókot is puszinak hívja, így biztos vagyok abban, hogy nem tudja mekkora jelentőséggel is bír. Nyelek egyet, vissza szorítva az izgatottságomat és lassan az ajkaira hajolok. Még mindig annyira puhák, hogy akaratlanul is felszusszanok a jó érzés miatt. Lassan csókolom, nem sietve el semmit, ízlelgetve őt, amit próbál leutánozni, szégyenlősen mozgatva azokat a dús párnácskáit. Szeretnék többet belevinni ebbe, nyelvemmel meg kóstolni szája belsőjét, de félek az már túl sok lenne számára. Elsőnek ennyi is bőven elég. 

  - Nem sokára mennem kell. - Válok el tőle, élesen szívva be a levegőt, nagyjából lenyugtatva a háborgó szívemet. Ha tovább folytatnánk félő nem elégednék meg ennyivel, sokkal többet akarnék. 

-Hova? - Nem engedi, hogy felüljek, ujjai még mindig szorosan kapaszkodnak belém. 

-Van egy projekt, amit meg kell csinálnom az osztálytársammal. Úgy beszéltük meg, hogy ma át jön hozzám. 

-Értem...- Alsó ajkát harapdálni kezdi, míg éjsötét szemeit egy pillanatra sem veszi el tőlem. 

-Sajnálom, hogy nem lehetem veled több időt, de ígérem holnap suli után rögtön átjövök. - Bármit megtudnék ígérni neki, mikor ilyen elveszetetten néz rám. 

-Jó. - Ellengedi a felsőm, így engem is szabadon engedve, de sehova sem mozdulok. Nem látom azt a mosolyt, amit látni szeretnék. 

-Ötkor végzünk, így ha szeretnél még találkozhatunk az ablaknál. - Arca rögtön felvidul és sokkal élénkebben bólint egyet. Megsimogatom a puha arcát és utoljára adok egy csókot ajkaira, majd fel kelek mellőle és az ajtóhoz megyek, de ahogyan a kilincsre markolok, vissza nézek rá. - Amúgy minden rendben veled? 

-Miért? - Átfordul az oldalára, átkarolva a takaróját. 

-Mióta itt vagyok nem láttalak fel kelni az ágyból...rosszul vagy? - Aggodalmaskodok rögtön, hisz eddig le sem esett ez a gondolat. Annyira elvonta a figyelmemet a saját hülyeségem, hogy észre se vettem az ő gondját. 

-Jól vagyok. 

-Ha nem lennél, akkor elmondanád nekem? 

-Szia, Jungkook. - Mosolyog továbbra is, így lemondóan elmotyogok egy sziát és elhagyom a szobát. 

Jimin nem von bele a gondjaiba, mert védeni akar, vagy már nem bízik meg bennem eléggé ahhoz, hogy elmondja. Ez pedig nagyon zavar, de tudom ez az én hibám is. Magára hagytam mikor bajban volt, emiatt már nem akar előttem gyengének látszani, nehogy újra elhagyjam. Sosem tennék ilyet még egyszer, lehet kiakadnék és újra sírva fognám a fejem, de többet biztos nem hagynám ott mikor szüksége van rám. 

Park néni kikísér a lakásból és elköszön tőlem mosolyogva ami meglep. Azt sem értem a múltkori  után, hogy tud beengedni a lakásba. Mérgesnek kéne lennie, amiért nem vigyáztam Jiminre, sőt, több kárt csináltam mint hasznot. Azt hiszem ezen a hibámon soha nem fogok tudni tovább lépni...

Alig megyek pár lépést és meglátom az ajtónknál az osztálytársamat. Gyorsan szedve a lábaimat oda megyek hozzá és bocsánat kérően meghajolok. A fiú csak mosolyogva legyint egyet és tekintetét felvezeti az üvegházra. Gondolom ő is hisz az ott élő szellembe, ahogyan mindenki más a suliban. 

-Jól van a kis szellemünk? - Teszi fel a kérdést bohókásan, amíg én az ajtóval vacakolok. Rossz a zár és nehezen lehet csak kinyitni. 

-Tessék? - Nézek rá a vállam felett, abbahagyva a zárral való küzdelmet. Teljesen úgy hangzott mintha ismerné Jimint, de ez lehetetlen, igaz? Csak képzelődők.  

-Láttalak kijönni a házából, így gondolom jóban vagy a kis Herceggel. - Mosolyog továbbra is, míg az én agyam ezerrel kezd el forogni. Tényleg ismerné? - Na mi lesz, Kookie? Kinyitod, vagy még itt állunk egy kicsit a napon? 

-Tudod a nevem? - Döbbenek le most már teljesen, míg végre kinyílik a zár, így azt kitárom a vendégem előtt. Jó mondjuk nem "Kookie" a nevem, de már ez is haladás. 

-Persze, hogy tudom. - Besétál az ajtón és illedelmesen leveszi a cipőjét velem együtt. - Lassan két hónapja osztálytársak vagyunk, így elég ciki lenne ha nem tudnám. 

-Senki más nem tudja. - Sóhajtok szomorkásan, hiszen a suliban senki sem érdeklődött felőlem, így természetesen a nevemet se tudják. 

-Ne foglalkozz velük, szemét egy banda. - Legyint újra, majd felém fordul és megvillantja a nagy mosolyát. - Hol akarod csinálni a projektet? 

-A szobámba. - Mosolyog én is, mivel annyira ragadó az övé.

Igazat megvallva még soha nem beszélgettem Taehyunggal. Ő soha nem jött oda hozzám, nem gúnyolódott rajtam, mindig elől ül egyedül. Bár ennek ellenére soha nem gondoltam azt, hogy nincsenek barátai, mert néha láttam beszélgetni másokkal, de olyan szoros kapcsolatot egyikkel se ápolt, hogy oda is üljön. Attól függetlenül nem mertem volna soha sem hozzászólni, mivel nincsenek jó tapasztalataim az osztályból. 

Felmentünk a szobámba és az ágyamra ülve elkezdtük tanulmányozni a könyveinket, hogy egyáltalán tudjuk miből is kéne elindulnunk. Taehyung nagyon hiperaktív és kreatív volt egész idő alatt, sok jó dolgot mondott, amiket le is jegyeztem, hogy később hasznosítani tudjam a projekthez. Jó kedvű fiú és vicces, kicsit álmodozó, nem tud egyetlen egy témánál leragadni. De nagyon jól éreztem magam ebben a pár órában. Szerintem még soha nem nevettem ennyit, mint vele. Talán ez volt az első alkalom, hogy igazán jól éreztem magam, ami hatalmas dolog. Utoljára Szöulban volt ilyen a régi barátaim mellett. Örülök, hogy a tanár vele osztott össze, nem pedig azokkal a seggfejekkel.  

-Most már mennem kell, kezd sötétedni. - Mutat az ablak irányába, amitől én is odanézek. 

-Hány óra van? - Pánikolva nyúlok a telefonom után, gyorsan megnézve rajta az időt. Lassan nyolc  lesz, én pedig megígértem Jiminnek, hogy ötkor találkozunk. Teljesen belefelejtkeztem az időbe annyira magával ragadott a jó kedv. 

-Mi a baj? Idegesnek tűnsz. - Ki kell az ágyamból és a könyveit bepakolja a táskájába. 

-Megígértem neki, de újra csalódást okoztam. - Szorítom össze az ajkaimat, míg úgy érzem a szívem meghassad a fájdalomtól. Várt rám, de újra nem mentem el. 

-Kis Hercegnek? Ne aggódj, biztos ott van még. - Feldobja a vállára a táskát és elindul kifelé a szobámból. - Más dolga úgy sincs, mint várakozni. - Utolsó mondata végett leállnék vele vitatkozni, hisz azért elég sok idő eltelt a megtervezet találkozottól. Már én sem lennék ott, nemhogy ő betegen.

-Honnan ismered őt? - Kérdezem, miközben már mindketten a cipőnket húzzuk az ajtónál.

-Hosszú történet és most nincs időm elmesélni, de a suliban majd elmondom. - Hadarja gyorsan, ahogyan kilépünk a házból és már sietve megy is el, de megtorpan. - Mondtam, hogy még ott lesz! - Vigyorodik el, ahogyan a házra mutat, pontosabban a lenti ablakra, ahol még ég a villany és lehet látni, hogy valaki ott van. - Szia, Kookie! 

Kapkodva elmegy, mintha versenyezne a naplementével. Nem értem, hogy lehet valaki ennyire élénk. Nagyot sóhajtva az üvegházhoz lépkedek, már előre gyomor görccsel, küzdve a feltörő lelkiismeretemmel, ami már így is napok óta kínoz.  Hiába szégyellem magam, mégis nagy léptekkel megyek az ablakhoz, bűnbánóan nézve fel a fiúra, aki jőtömre hatalmas mosolyt mutat. Nem érdemlem meg őt....

-Sajnálom...- Felmászok a párkányra, hogy közelebbről láthassam. Olyan fáradtak a szemei, sőt, arca is annyira színtelen. 

-Sikerült befejezni? - Kedves, mint mindig...pedig mérgesnek kéne lennie rám. 

-Igen...tényleg nagyon sajnálom, ígérem holnap tényleg időben itt leszek, ahogyan ígértem! - Mondom határozottan, de csak egy gyenge bólintást tudok belőle kicsikarni. Már nem hisz nekem. 

-Jungkook, nem baj ha időt töltesz a barátaiddal. - Homlokát neki dönti az üvegnek, bágyadtan hunyva le a pilláit. - Csak ne ígérj felelőtlenül. 

Szívem összeszorul és úgy érzem belefulladok ebbe az egészbe. 

Köszönöm, hogy elolvastad. Véleményeket szívesen olvasok, szóval ne tartsd vissza a gondolataidat. ^^