Jimin POV:

Hyun Ji a földön elterülve, Kook pedig Suga-hoz bújva aludtak. Csak én voltam ébren és gondolkoztam. 

Az egész életem egy rakás semmi volt. Az anyám iszákos volt és a pasik sorban adogatták a kilincset egymásnak a házunkban. Így nőttem fel. Az apám rengetegszer próbált elvenni tőle, de egy idő után feladta. Semmi bizonyítéka nem volt arra, hogy anyám milyen életet élt. Aztán már én nem akartam elmenni. Úgy gondoltam ez való nekem és nem érdemlek jobbat. A barátaimmal egyre veszélyesebb vizekre eveztünk. Ez voltam én. Kellett az adrenalin, az izgalom az életembe.

Egy könnycsepp gördült végig arcomon, amit gyorsan le is töröltem. Nem hiányoltam. Csak az bántott, hogy sose tudom már meg milyen egy igazi anya. Egy család...

Nincs testvérem. Lehet nem járt volna jól. Iszákos anya, és egy apa, akinek nem volt a gyerekére ideje.

Nagyot sóhajtva vertem a fejem a falba.

Nem mindig voltam én ilyen. Gyerekkoromban még vidám voltam. Tudtam játszani. Tudtam mi az a jókedv. Aztán ez folyamatosan kezdett eltűnni. 14 évesen már az utcákat jártam a haverokkal. Nem voltunk valami jó társaság. Heccből loptunk és zaklattunk másokat. Cigiztünk és ittunk. Aztán jött a drog. Egyik este mikor arra mentem haza, hogy anyámnál már megint van valaki dühösen fordultam ki az ajtón. Elegem volt abból, hogy a férfiakon kívül semmi sem létezik számára. Sose vette észre, ha éjszakákra kinn maradtam.

Elmentem a klub-ba. A hangulat már tetőfokon volt. Nem akartam ott lenni, de inkább választottam azt, mint azt az otthonnak nevezett helyet.

Suga épp egy nagyon csinos lányt fűzött, aki nem ellenkezett. Leültem melléjük és inni kezdtem. A többiek örültek nekem és már a harmadik pohár után tudtam, hogy ennél erősebb kell, ha fel akarok oldódni.

Egyszer csak egy régi haverunk csapódott hozzánk és azt mondta van egy kis meglepetése. Elvonultunk egy sarokba, ahol megmutatta milyen jó kis drogot szermányolt. Tudtam, hogy ez kell most nekem, így vettem. Mindenki próbált lebeszélni, de nem engedtem. Aztán, mint aki hegyről zuhan váltam a függőjévé. Nem volt megállás. Egyre rosszabbul néztem ki, de nem érdekelt. Sokkal többször kerestem fel a lányok társaságát és egyre kevesebbet jártam haza. Nem mintha hiányoztam volna valakinek. 

A probléma akkor kezdődött, mikor apámmal már egy hónapja nem találkoztam, mert folyton lemondtam. Már csak egy év kellett ahhoz, hogy nagykorú legyek és elhagyhassam azt a házat, így elkezdtem árulni is a drogot és gyűjteni egy saját lakásra a pénzt. Apámtól is kaptam mindig, így egyre kevesebbet költöttem magamra. Egy alkalommal azonban valaki a klubban kilopta a pénzem, amit apám egy órával azelőtt küldött nekem. Még csak nem is személyesen adta át. Dühösen és bedrogozva kerestem az illetőt és tulajdonkép mindenkit átkutattam. Elég nagy tekintélyem volt már akkora, így ijedten engedelmeskedtek nekem. A fiúk az ajtóknál őrködtek, nehogy megszökjön. Így el is kapták, mikor a hátsó kijáraton próbált távozni. Elém rángatták a srácot, akitől elvettem a pénzem, majd minden dühöm kitöltöttem rajta. Majdnem félholtra vertem, amikor kiérkezett a rendőrség. A mai napig nem tudjuk ki hívta őket vagy hogyan vettek tudomást a helyről, de rengeteg embert tartóztattak le aznap drogbirtoklásért, a klubot pedig bezárták.

Nem bírtam apám csalódott szemeibe nézni mikor eljött értem és kiváltott. Alig akart belegyezni, hogy a barátaimat is kihozzuk. Nem akartam őket otthagyni.

Hyun Ji hirtelen forgolódni kezdett, majd úgy összegörnyedt, mint akinek a hasába rúgtak. Átfordult a másik oldalára és nyögdécselni kezdett.

Odahajoltam hozzá és ébresztgetni kezdtem.

Szemei hirtelen kinyíltak és ziláltan ült fel és kisimította haját arcából. Nagyokat lélegezve próbált lenyugodni.

-Jól vagy? - suttogtam.

Csak bólintott egyet, majd törökülésbe ült.

-Miért nem alszol? - kérdezte.

Vállat vontam.

-Csak gondolkoztam.

-Értem - bólintott.

-Mit álmodtál? - kérdeztem.

-Miért érdekel? - vált rögtön flegmává. Miért ilyen?

-Mert úgy néztél ki, mint akit álmában vernek? - húztam fel egyik szemöldököm.

Beletúrt hajába, majd sóhajtott.

-Mindegy - legyintett, majd Suga-t kezdte el tanulmányozni - Fura, hogy így tud aludni ezek után - suttogta.

-Igen - értettem egyet.

-Hihetetlen - ült vissza a padlóra - Nem gondoltam volna, hogy a focisták ezt fogják tenni - rázta a fejét - Nem ilyeneknek ismertem meg őket.

-Hát szépen elintézték - lettem hirtelen mérges - De majd megkapják a magukét.

-Mondd neked sosem elég? - kérdezte mérgesen rázva a fejét - Még több embert kell összeverni? A végén nem marad senki! Nézz már rá - mutatott suttogva Suga-ra - Ne akarj már háborút! Állandóan ezt fogjátok játszani? Ti megvertek valakit, ők is, ezért ti is, majd kezdődik elölről az egész? Ennek semmi értelme, ezt beláthatnád.

-Akkor mégis mit kéne tennem? - tártam szét a kezeim - Eleve ha nem kötöttél volna a bandába most nem lenne a barátod kórházban.

Pislogás nélkül, döbbenten nézett rám.

-Szóval azért vertétek meg őt, mert én kötekedtem veletek? Te nem vagy normális. Ő a legártalmatlanabb ember ezen a földön és pont neki kellett ártanotok?!

-Mert a többiek úgy gondolták az nem zavarna, ha téged vernénk meg, így inkább olyat választottunk, aki miatt abbahagyod majd.

-Nem ismersz eléggé - rázta a fejét - A barátaimat akár az életem árán is megvédem.

-Most már végkép nem értelek - ráztam a fejem - Utálsz engem. Ez tiszta. Utálod őket - mutattam az ágyon fekvőkre, akik békésen aludtak - Majdnem tönkre vágtad a mocikat, de azért segítesz rajta, most pedig fenyegetsz? Szerintem már te se látod tisztán ezt az egészet.

-Magyarul te sem - nézett szemeimbe, mire nagyot nyeltem.

Igaza volt. Már nem láttam értelmét ennek az egésznek. Csak a többiek előtt akartam felvágni, amikor a konyhás néni arcába vágtam az ételt. Arra viszont nem számítottam, hogy ellenállásba ütközöm. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás.

-Tudod - szólalt meg - Békésen is megférnénk egymás mellett...

Ezen elgondolkoztam. Nem tudom a többiek mit szólnának ehhez. Mindig is kemények voltak. Sose adtak engedményeket és szerettek másokkal kötekedni. Ez adta meg az életkedvüket. Viszont a barátaikkal rendesek voltak. Nekik is kemény életük volt. A sors egyikükhöz sem volt kegyes. Az utcán nőttek fel, haverokkal, nőkkel, alkohollal és cigivel. A szüleinket nem érdekeltük. Nem foglalkoztak velünk és magasról tettek arra, mit csinálunk...

-Mik azok a sebek rajtad? - zavart fel elmélkedésemből.

Ajj még ez is! Nem lett volna szabad látnia!

-Semmi közöd hozzá - vágtam oda, hogy még a kedve is elmenjen a kérdezősködéstől.

-Én komolyan nem értelek - rázta a fejét hitetlenkedve - Azt hiszed úgy könnyebb lesz, ha magadban tartod?

-Ne foglalkozz ezzel - álltam fel és lementem a konyhába egy kis vízért. Ivás közben az órára pillantottam.

Hajnali 2.

Nem tudtam mit hoz majd a holnap, de nem is igazán voltam rá kíváncsi. A pohárban lévő vizet bámulva gondolkoztam, mikor csatlakozott és ő is elővett egy poharat.

Öntött magának gyümölcslevet, majd mellettem nekidőlt a konyhapultnak és inni kezdett.

-Ki vert meg? - kérdezte felém fordulva.

-Miért akarod ennyire tudni? - akadtam ki, de csak halkan. Nem akartam, hogy az anyja kijöjjön - Semmi közöd hozzá - tettem le a poharat, majd mentem volna ki, de megragadta a karom és nem engedett.

Csodálkozva fordultam felé. Sose találkoztam még ilyen lánnyal...

-Azok a sebek nem tetszenek - rázta a fejét - Vannak közte régebbiek és újabbak. Valaki folyamatosan ver igaz? - nézett szemeimbe, de én elkaptam a tekintetem és kirántottam kezem a szorításából - Szóval eltaláltam - bólintott komoly arccal.

-Mi a francért vagy ennyire kíváncsi? - kérdeztem dühösen - Semmi közös hozzá, hányszor mondjam még el, hogy a pici agyad megértse?

-Na ez nem volt szép - fonta karba kezeit - Már elmondtam egy párszor, hogy engem érdekelnek mások és segíteni szeretnék.

-Nincs rá szükségem - indultam meg a lépcső felé, ám ő követett be a szobába. Suga és Kook még mindig békésen aludtak.

-Figyelj - állt meg előttem és rám nézett. Nem is olyan alacsony... - Segíteni akarok.

-Pont te? - néztem rá lenézően - Ugyan már - kerültem ki.

Sóhajtva követett, majd leültünk a földre. 

-Igen pont én, akit megütöttél, ami mellékesen még mindig fáj, és igen én, akinek megvertétek a legjobb barátját és befogadta a tiedet a házába és mindent megtesz azért, hogy felépüljön és az anyám ne vegye észre, hogy itt van, sőt még egy orvost is szereztem, aki senkinek sem fog szólni - fejezte be kitartóan nézve szemeimbe.

Nagyot nyeltem. Én nem ilyen vagyok... Vagy mégis? Belegondolva... 

-Sajnálom - hajtottam le a fejem.

Csend telepedett ránk.

-Na most megleptél - szólalt meg egy idő után én pedig csodálkozva néztem rá.

-Mert sajnálom? - kérdeztem gúnyos mosollyal - Nem néznéd ki belőlem, hogy van emberi oldalam mi?

-Azt hiszem sokban hasonlítunk - bólintott, mire megvetően felnevettem.

-Nincs bennünk semmi közös. Nem tudsz te rólam semmit.

-De sokat tudok hidd el - bólintott - Tudok a drogokról, az anyukádról és a börtönről is.

-Ez csak egy apró része az életemnek - dőltem hátra a falnak.

-De nekem ez elég ahhoz, hogy kiinduljak belőle. Ebből már tudom, hogy miért menekültél a buliba és a drogba. Tudom, hogy mivel az utcán nőttél fel ragaszkodsz a barátidhoz, mert azt hiszed csak bennük bízhatsz és nem akarsz új dolgokat kipróbálni, ami a boldogabb élet felé vezethet, mert nem hiszel abban, hogy számodra létezik ilyen - fejezte be karba tett kezekkel és csendben figyelte reakciómat.

Nagyot nyeltem. Igazából... Elég sok mindenre rátapintott. Elkaptam róla a tekintetem, ami elég bizonyítéknak tűnt neki. 

-Szóval eltaláltam - bólintott - Sajnálom. Tudom, hogy nehéz gyerekkorod volt, de ez nem megoldás a problémáidra.

-Attól még, hogy ezekre rájöttél nagyon sok mindent nem tudsz - néztem rá még az eddigieknél is dühösebben.

Hyun Ji POV:

Azok a szemek! Komolyan megijesztett. Tudtam, hogy rátapintottam a gyenge pontjára, így jobbnak láttam visszavonulót fújni. Felálltam és jó éjt kívánva kisiettem a szobából. Tudtam, hogy van itt valami, amiről nagyon nem akar beszélni. De miről?