A lovam patái hangosan dübörögtek. Annál talán, csak a szívem csapott nagyobb zajt. Többször is hátrapillantottam nem követnek-e. De egyenlőre, minden a tervem szerint haladt. Senki nem figyelt fel a szökésemre. Már láttam a tengert. Az ereimben végigszáguldott az adrenalin. Alig vártam, hogy odaérjek és magam mögött hagyjam az eddigi életemet, minden kötelezettségével együtt.

Már hetek óta terveztem ezt az egészet. Apám semmit sem sejtett, anyám pedig inkább a húgaimmal volt elfoglalva. Valahol logikus. Mégis inkább éjszaka indultam útnak, hogy tervem sikeres legyen. Tudtam nem fognak aggódni nagyon, de azért egy búcsúlevelet hagytam. Apám minden valószínűséggel a nyomomba ered majd és ha ne adj' isten el is kap, kitekeri a nyakam. Ez a gondolat mosolygásra késztetett. De nem fog elkapni. Túl sokat agyaltam, hogy egy életre eltűnhessek. Amint pedig beteszem a lábam a kikötőbe, nem érhet útól. Csak azt érjem el, mert ha most mégis beér nekem annyi.

-Há! Gyorsabban, Ármány! -szorítottam meg a lovam oldalát. Talán, apám lovát volt a legnehezebb ellopni. A leggyorsabb volt mind közül és az egyetlen, amelyik parancsszóra is hazatalált. Emellett apám úgy őriztette, mint valami régi trófeát. Valahol megértettem, de kicsit túlzásnak találtam. Még jó, hogy az őrök figyelmetlenek voltak és nem gondolták, hogy majd pont én lopom el a lovat. Hát elég nagyot tévedtek.

Egyre közelebb kerültem a szabadsághoz. Már láttam a Viharfiát. Szerencse, hogy a kikötőben senki sem ismert. Akárhányszor jártam erre, és ezek a pillanatok elég ritkák voltak, a tenger megérintett. Mindig arra gondoltam, mennyi felfedezni való lehet a nyílt tengeren. Szigetek, viharok és a velük járó élmények, kalandok. Mindez úgy vonzott engem, mint mágnes az iránytűt. Emellett úgy éreztem az a nagy kékség tartogat számomra valamit. Valami különlegeset, amit máshol nem is találhatnék meg. Egyik nap láttam, hogy matrózokat keresnek a Viharfia nevezetű hajón. Így már csak annyi volt hátra, hogy beleszőjem a tervembe. Felírtam a nevem a jelentkezők listájára, mely persze nem az igazi nevem volt. Ha tudták volna, hogy valójában ki vagyok, minden bizonnyal még aznap az apám elé hurcolnak.

Végre valahára beértem a kikötői forgatagba. A nap éppen kelt fel a távoli horizonton és lélegzetelállító látványt tárt a szemem elé. Leugrottam Ármányról, gyorsan fülébe suttogtam a szavakat, melyekkel hazaküldtem. Tudtam senkinek nem fogja hagyni, hogy megállítsák, így nem is aggódtam érte. A nap fénye narancssárgásra festette a tengert. A Viharfia magasztosan állt a kikötőben. Felsiettem a fedélzetre, ahol már egy jól öltözött tiszt papírral a kezében várt rám.

-Neve?

-Hayden. Hayden Ramsey.

-Maga az, aki nem sokat tud a hajózásról, mi? -kérdezte fennhéjázva.

-Valóban nem, de gyorsan tanulok. -jelentettem ki, elengedve a hangjából kicsengő megvetést. Bár, ha tudná ki vagyok biztosan nem beszélne így. Előző nap kifaggattak, mennyit tudok a hajózásról. Úgy gondoltam, könnyebben elvegyülhetek, ha tudatlan, egyszerű embernek adom ki magam. Nyilván hazudtam.

-Rendben, menjen. Ahogy a hajó kifut, lesz egy eligazítás. Maradjon egyenlőre a fedélzeten.

-Értettem. -mondtam és sarkon fordultam. A hirtelen mozdulat hatására bele is botlottam, egy velem nagyjából egy idős fiúba, aki így a földön landolt.

-Hé, pajtás! Óvatosabban. -nézett fel rám, de szemében semmi haragot nem láttam. Inkább jókedvű volt.

-Ne haragudj. -nyújtottam a kezem, amit elfogadott és fel is rántottam a földről.

A srác végigmért, nekem meg kicsit szűkebb lett a gyomrom. Lehet, hogy felismert?

-A nevem Edmund. -nyújtotta felém a kezét, melybe belecsaptam.

-Hayden.

-Új vagy  a Viharfián? Sose láttalak még errefelé.

-Ma jöttem. -feleltem tömören miközben én is végigmértem őt. Szeme borostyánszínű volt, haja éjfekete és kicsit hullámos. Nem mindennapi látványt nyújtott, és biztos voltam benne, hogy a hölgyeknél elég nagy sikerei vannak. No nem mintha irigykednék. Az is biztos volt, hogy én sem vagyok teljesen mindennapi, összefogott szőke hajammal és tengerkék szememmel.

-Akkor üdv a Viharfián! Ha nem akarsz még esetleg másokba botlani, akkor körbevezetlek, úgyis már kezdtem unatkozni.

-Nem lehet, hogy inkább csak ellógnád a munkát?

Edmund felnevetett.

-Okosabb vagy, mint aminek kinézel, barátom. -ezzel elindult, én pedig követtem. A Viharfia hatalmasabb volt, mint amilyenre néhány nappal ezelőttről emlékeztem. Az új barátom mindent megmutatott és a hajózással kapcsolatosan is magyarázgatott, melyekre nem nagyon figyeltem. Ha tudta volna, hogy mindezt már kívülről fújom.

A hajó közel tíz perccel később, végre elindult a kikötőből. Elővettem az iránytűt. A Hyth szigetek felé tartottunk. Runswick városa pedig lassan eltűnt a távolban a szemem elől. Fellélegeztem. Az otthonom nyomasztó légköre megszűnt. Már nem volt más, csak én és a tenger. Meg egy csipetnyi szabadság. Az elsőtiszt végre ismertette a tennivalókat. Edmund folyamatosan mellettem volt és segített, ahol úgy érezte szükségét. A nap magasan járt már, amikor végre kaptunk egy kis pihenőt.

-Már ideje volt. -törölte meg a homlokát Ed.

-Miért szegődtél el egy hajóra, ha nem szeretsz itt dolgozni? -kérdeztem, miközben még mindig az otthonom felé fordulva figyeltem a tengert. Kíváncsi lettem volna, apám mit szólt amikor elolvasta a levelet. Vagy amikor Ármány egyedül ügetett haza.

-Utazni szeretek. Csak dolgozni nem. Szívesebben lennék valami elkényeztetett úrfi, akinek semmit sem kell tennie azért, hogy nyugodtan élhessen. Amint lesz elég pénzem letelepedek valahol a szárazföldön. Na és te?

-Én.. mondjuk azt, hogy a tenger hívott, hogy útra keljek. A szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy otthon maradjak, de sikerült meggyőznöm őket, az minden vágyam, hogy a tengeren dolgozhassak. Végül, nagy nehezen, de beleegyeztek. Hiszen nézz csak szét. -tártam ki a karom. -Mindenfelé nyugalom, csend és béke honol. Azt hiszem, ilyen érzés szabadnak lenni.

Ekkor viszont, mintha csak a szavaim akarná megcáfolni felerősödött a szél.

-Azt hiszem azt a nyugalmat ne kapkodd el. -mondta Ed, az előttünk lassan feltornyosuló sötét viharfelhőkre meredve.

És valóban. Az egyik pillanatban tiszta volt az ég és szélcsend volt. A következőben, viszont több méteres hullámok kezdték el tépázni a hajót. Mintha darabokra akarták volna szedni. Gyorsan kapkodtuk fel a vitorlákat és rögzítettük, amit tudtunk. Olyan hirtelen történt minden, hogy a kapitány nem tudott időbe szólni, hogy rögzítsük a fedélzeten levő tárgyakat. Az eső eláztatott minket, de az semmi nem volt a hullámokhoz képest. Majd jött még egy hullám. Egy utolsó, mely végzetes csapást mért a Viharfiára...

Hellóka

Elsősorban szeretnék bocsánatot kérni, mert egy kicsit elkapkodtam a fejezetet, másrészt, mert csak most rakok fel részt. Az elmúlt néhány napban nem volt net, így minden csúszott, szóval bocsi. Hamarosan a Hófehér és Skarlátvöröshöz is lesz rész.

Puszii