Képtelen voltam uralkodni a feltörő érzelmeimen. Nem is akartam. Ujjaim a szőke tincsek közé furakodtak. Csókja olyan volt, mintha eddig nem is kapott volna levegőt. Én is ezt éreztem. Nem akartam elszakadni tőle. Fogalmam sem volt az elmúlt napokban mi történt vele, de bármi is vezetett el idáig én örültem neki. Igaz néha rossz érzések is kerülgettek. De fogalmam sem volt, mit tegyek. Hát most már biztos voltam benne.

Léptek zaja hallatszott, így szinte egyszerre engedtük el egymást. Tye eleinte majdnem nekem rontott, ám meglátva az arcom megtorpant.

-Faye jól vagy?

-Igen! -jelentettem ki határozottan.

-Akkor jó. Azt ígérted megvívsz velem. És tanitasz.

-Nem hinném, hogy ez túl jó ötlet. -jegyezte meg Hayden.

Szívem szerint egyet értettem volna és maradok. De Tyenak abban igaza volt, hogy megígértem. És mindig megtartom az ígéretem.

-Megígértem. -feleltem. Majd követtem a fiút fel a fedélzetre. Hayden lépteit hallottam magam mögött, a szívem pedig egyre hevesebben zakatolt. Odafent Florine épp azokkal pörölt, akik a fedélzeten félholtra itták magukat. A tenger az utóbbi napokban túlságosan is csendes volt. Bár azt is tudtam, Hayden inkább kerülte a konfrontálódást, amíg nem voltam jól.

Feláltunk Tyeal, ám a gondolataim folyton az imént történtek körül jártak. Ahogy Hayden ajkai összefonódtak az enyéimmel. Egyszerre vert hevesebben a szívem és voltam mélységesen nyugodt. Eleinte kissé féltem és zavarba is jöttem. Túl sok érzés volt, hirtelen egyszerre. És Tye hamar kiütötte a kezemből a kardot, mire én csak meglepetten néztem rá.

-Nem figyelsz rám. -Tye szomorúan nézett, amitől bűntudatom támadt.

-Én.. Ne haragudj.

-Mindig ezt mondod! Még csak kifogást sem találsz ki. És mindig hárítasz másra!

A fiú kitörése váratlanul ért. De igaza volt.

-Tye én..

-Azért, mert az egész az én hibám volt, igaz? -kérdezte, majd választ sem várva sarkon fordult és elrohant. Utána akartam indulni, de Hayden elkapta a karom.

-Hagyd egy kicsit megnyugodni.

-De nem értem. Hayden mi ez az egész? Történt valami, amíg pihentem?

-Florine azt mondta, nagyon megviselte őt, hogy Ben elment. Első nap ki se bújt a szobájából. Eleinte magát okolta azért, ami veled történt. Próbáltam meggyőzni, hogy téved. Úgy hiszem, talán az, hogy Ben elment..

-..azt hiszi az ő hibája ez is.

Hayden bólintott.

-Beszélnem kell vele.

-Biztos vagy benne? -hangja kissé aggódó volt.

Kezem az arcára csúsztattam, mire tekintete ellágyult.

-Igen. Köszönöm.

Ezzel Tye után indultam, meg se állva a szobájáig. Óvatosan kopogtattam.

-Hagyj békén!

-Tye én vagyok, kérlek engedj be.

A fiú nem válaszolt. Szólásra nyitottam a szám, majd becsuktam.

-Emlékszel rá, amikor először találkoztunk? Nem sokkal apám halála után. Akkor még minden más volt. Jobban hasonlítottam a régi énemre. Egyszer azt mondtad, hogy szeretnéd, ha ugyanúgy néznék rád még egyszer. -a hangom kissé elcsuklott. Küszködtem a könnyeimmel, melyek most feltörtek. Olyan régen nem sírtam már. Leszámítva azt a viharos éjszakát. -Eddig nem is értettem igazán. De most már értem. Valóban elhanyagoltalak. Azon dolgoztam, hogy saját magam megerősítsem, hogy ne mutassam ki az érzéseim. Azt hittem, ettől jobb kapitány leszek. Közben nem vettem észre, hogy ez hogyan érint ez téged, vagy bárki mást. Valóban nem törődtem veletek. És ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. -könnyek folytak le az arcomon és egy pillanatig csak levegőért kapkodtam. Ám hallottam odabent megnyikordult az ágy majd apróbb koppanást ahogy a fiú a padlóra ugrott. -Meg tudsz nekem bocsátani? -kérdeztem, mire megtorpant és tétovázott. -Ígérem, hogy ezentúl jobban odafigyelek rád. Minden jobb lesz, mint akkor. De szükségem van a te segitségedre is.

Az ajtó lassan kinyílt és egy barna kócos fej bukkant elő. Az ő szemében is könnyek csillogtak.

-Faye én.. annyira.. annyira sajnálom. Az én hibám volt igaz..? Miattam ment el Ben..

-Nem, nem miattad. Már régóta tervezte, hogy elmegy. Emiatt ne magad hibáztasd.

-De te is majdnem meghaltál miattam.. emiatt..

Magamhoz öleltem őt.

-Ezt verd ki a fejedből. Nagyon szeretlek és az életem is odaadnám érted. Benért is megtettem volna, de nem voltam képes őt többnek látni, mint egy testvért, vagy jóbarátot. Azt hiszem ez fájt neki és sajnálom, hogy emiatt úgy érzed egyedül maradtál. De én nem foglak elhagyni. És tudod, ha megígérek valami soha nem szegem meg.

-Tudom.. -szorított még jobban magához.

-Ahogy tőlem se. -szólalt meg Hayden valahol mögöttem. -Mi lenne, ha holnap gyakorolnánk egy kicsit?

Tye szeme rám csillant.

-Szó se lehet róla. -jelentettem ki, mire elhúzódott. -Holnap velem fogsz gyakorolni. Hiszen én igértem meg előbb.

Tye a nyakamba ugrott, mire felnevettem.

-Köszönöm, Faye.

-Nincs mit, kölyök. De későre jár. Már aludnod kellene. -boroltam össze még jobban a haját.

-Jó éjt! -mászott is fel az ágyába a kölyök, én pedig Haydennel mosolyogva hagytam el a szobát. Ám ahogy becsuktam az ajtót eltűnt a mosolyom. Hayden kérdőn nézett rám.

-Hogy nem vettem észre, mit él át?

-A lényeg, hogy mostmár tudod. -lépett egyet felém.

-De korábban is észrevehettem volna. Nem. Észre kellett volna vennem.

-Talán, el kéne engedned azt ami volt. És azzá válni, aki lenni akarsz.

-Régen nem ilyen voltam. Bárcsak visszamehetnék azokba az időkbe.

Ekkor az állam alá csúsztatta a kezét és felemelte a fejem.

-Én nem mennék vissza, de bármit megteszek, hogy jobban érezd magad. Gyere! -ezzel megragadta a kezem és maga után húzott. Egészen, amíg a szobájához nem értünk, azon gondolkoztam vajon mit akarhat mutatni. Ahogy kinyitotta az ajtót odabentről egy-egy hangos hortyogás ütötte meg a fülem.

-Hogy tudsz te ezek között aludni? -kérdeztem halkan nevetve.

-A te kis barátod sokkal nagyobb zajt csapott az utóbbi napokban. A horkoláshoz hozzá lehet szokni.

-Barátom? -értetlenkedtem.

Hayden egyenesen a földön levő kalitkához ment, melyben hófehér baglyunk éberen pislogott ránk. Szinte meg is feledkeztem róla. A kékszemű kinyitotta a ketrecet és benyúlt az állathoz. Meglepetten figyeltem ahogy a tollas jószág óvatosan Hayden ujjaira kapaszkodik, majd a férfi nyugodtan ki is emeli.

-Igen szelíd lett az utóbbi időben. És úgy vélem mostanra teljesen helyre jött.

-Ennek örülök. Régen apámmal rendszeresen mentettünk meg állatokat a vadászoktól. De most őt is cserben hagytam. Pont mint Tyet. -utaltam a bagolyra.

-Nyújtsd ki a kezed. -nézett a szemembe Hayden.

-Miért?

-Meglátod. -mondta, mire azt tettem.

A bagoly ekkor fejét beletúrta a kezembe. Tollai bársonyosak voltak és az egész lénye csodálatos volt. De amit csinált, az meglepett.

-Látod? Ő emlékszik arra, hogy te mentetted meg. Hiába vigyáztam rá egy darabig én. És Tye is hálás azért, amit tettél érte és amit most teszel. Ő sem fogja elfelejteni neked.

Szavai kissé megnyugtattak. Igaza volt.

-Milyen nevet adsz neki?

-Nem adok nevet. Elengedem.

-És ha visszatér?

-Miből gondolod, hogy visszatér?

-Menjünk fel. -mondta.

A fedélzeten csend honolt csak a tenger zúgott és a csillagok ragyogtak.

Hayden meglendítette a karját, mire a bagoly szárnyra kapott. Ám nem ment messzire, pedig egy kisebb szigetcsoport mellett tartózkodtunk. Ott is éltek baglyok, biztos voltam benne. De ez visszafordult azonnal. És a vállamon foglalt helyet.

-Megmondtam, hogy visszatér és azt is, hogy nem felejt.

Ránéztem. Szememmel végigpásztáztam aranyszőke tincseit, melyek szinte ragyogtak a felkelő nap fényében. Szemei eszembe juttatták hogyan figyeltem a tenger hullámait gyerekként. Egyszer apám mentett meg, mert emiatt megszédültem és majdnem a vízbe estem. És valahányszor belenéztem abba a szempárba elvesztettem a talajt. És zuhantam. Ugyanúgy.

Halihó

Sorry a sok síkok késésért de nehéz szülés volt ez a fejezet. A továbbiakban is igyekszek de nem ígérek semmit. Remélem hiányoztam! Puszii😘