Emlékeztem, hogy a hullám több méter magasan emelkedett a hajó fölé, majd letarolta azt. Még egyszer feljutottam a felszínre, de az újabb és újabb hullámok kipréselték a tüdőmből a levegőt, hiába voltam jó úszó. Edmund is túlélte és velem együtt sodródott ki egy közeli szigetre. Elmondása szerint eszméletlenül talált rám majd egy jól irányzott ütéssel a mellkasomra keltett újra életre.

-Szarul nézel ki. -jegyeztem meg Ed.

Azok után amennyi vizet felköhögtem, nem lepődtem meg.

-Már nem azért, de te sem nézel ki jobban. Egyébként van bármi ötleted, hol vagyunk?

-Nem igazán.

A sziget túl kicsi volt ahhoz, hogy lakott legyen, de egy elég erős bozótos azért volt rajta. Ahonnan mozgás is érkezett.

-Ki van ott? -kérdeztem, hangom nem ingott meg.

-Uraim! De jó önöket élve látni. -az elsőtiszt volt, aki a hajón fogadott engem is. Jobb lett volna, ha felfalja valami kósza cápa. Mögötte a kapitány és még három ember közeledett. Ők is elgyötörtnek és fáradtnak tűntek. Majd a kapitány előkapta a távcsövét és pásztázni kezdte a tengert.

-Uram, egy hajó sem jár ilyenkor erre. -kezdte az elsőtiszt.

-Szerintem, fogja be Smith. -mondta a kapitány teljes nyugalommal. Láttam már a kapitányt a hajón is, de most jobban szemügyre vehettem. Magas, ősz hajú, de még jó kiállású ember volt, az adott helyzetben is, egész jól tartotta magát. Úgy éreztem, nem ez volt az első vihar, amit túlélt. Na meg az elsőtiszt láthatóan már kezdte őt is idegesíteni.

-Úgy hiszem jobb lesz, ha elbújnak a bozótosba és meg se moccannak. Hajó tart erre.

-Akkor miért kéne elbújnunk? -akadékoskodott megint Smith.

-Hát, ha maga szívesen utazik vérszomjas kalózokkal egy hajón, akkor isten áldja!

Smith elfehéredett, én meg szívem szerint felnevettem volna. Azt hiszem kedveltem, már most a kapitányt. Ám a kalózok, valóban nem jelentettek jót. Hallottam többször is mendemondákat a kikötőben. Évről évre újabbak bukkantak fel. A helyőrség is a kikötőből szereztek tudomást az újabb és a régebbi kalózok tartózkodási helyeiről. Nemegyszer kérdezősködtek utánuk. A királynak is elég sok gondot okozhattak. Ezzel felkeltem, a szikláról, melyen pihentem, majd elindultam a többiek után.

-Várjanak csak! -a kapitány néhány lépést tett a tenger felé. -Ez csakis a Feketeszív lehet. Talán velük mégiscsak meg tudnánk egyezni.

-És mégis mibe? -Smith már megint nem tudta befogni a száját.

-Szedjék össze, amijük csak van. Ékszerek, pénz értékek, bármi. És nézzenek szét a szigeten is, hátha valamit kisodort a víz.

-Kapitány! -szólítottam meg, fogalmam sincs, hogy hirtelen bátorságból, vagy ostoba vakmerőségből.

-Mondjad, fiam.

-Bocsásson meg, de nem hinném, hogy ennek bármi értelme lenne. Nem ismerem a kalóz hajó kapitányát ugyan, de bármink van, azt erővel is képes lesz elvenni. A szigetet pedig úgyis átkutatják, ha megtalálták a roncsokat. Máskülönben, miért lennének itt.

-Igazad van. -dörzsölte a szakállát a kapitány.

A hajó ekkor már egészen közel volt. Szabad szemmel is láttuk. Kisebb volt ugyan, mint a Viharfia, de nem kevésbé rémisztő.

-Várjuk meg őket. Majd tárgyalok velük. -szólalt meg hirtelen a kapitány. -Csak maradjanak veszted és az istenért Smith ne szólaljon meg!

Smith haragosan nézett a kapitányra.

-Ha megpróbálná kapitány befoghatom a száját? -kérdezte Ed, mire nem bírtam ki felnevettem, ahogy a többiek is.

-Engedélyezem. -mosolyodott el egy pillanatra a kapitány, de elkaptam, ahogy az arca újra kissé komorrá változik.

Dél is elmúlhatott már, amikor roncsokat vettünk észre a habokban. Voltak értékes dolgok és rengeteg haszontalan is, de valamennyit a fedélzetre húztuk. Emellett néhány embert is találtunk átfagyva, akik közül legalább tízet élve is találtunk. Ben egy darabig akadékoskodott, hogy nem kéne segítenünk, de egyvalamit tudtam. Apám soha nem hagyott volna senkit tengerbe veszni, főleg, ha egyszerű kereskedőhajóról volt szó. Ez a hajó is valószínűleg a királynak szállított dolgokat, de egyértelműen nem hadihajó volt. Ezt a matrózok is megerősítették.

-Az ellenségedet, ha lehetőséged van, tedd szövetségeseddé. -idéztem Bennek is, apám szavait.

Nyugatra volt egy rendkívül jelentéktelen kis sziget így arra irányítottam a kalózaimat. És néhány perc után meg is pillantottam a partot. Ott hét embert láttam, és úgy sejtettem a legidősebb lehet a kapitány, aki felettébb ismerős is volt. Leengedtünk egy csónakot, mivel sekély volt a part és kieveztünk a szárazföldre. Közben előhúztam a kardomat, bár biztos voltam abban, hogy nem fogom használni.

-Nocsak, nocsak uraim! Mi szél hozta önöket errefelé? -léptem ki magabiztosan a szigetre.

-Köszöntöm, kapitány! -szólalt meg a legidősebb. A másik hat döbbenten nézett egymásra, mire mosoly kúszott az ajkamra.

-Gondolom, maga volt a kapitánya annak a hajónak, amely az éjjel elsüllyedt. -mondtam vállamra vetve a kardomat.

-Én vagyok. A nevem Robert Wendell. És szeretnék egy alkut kötni önnel.

Na ez érdekesen hangzik.

-Valóban úgy gondolja, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben érdemes alkudoznia? -kérdeztem kissé gúnyosan, de ő teljesen komolyan nézett rám.

-Biztos vagyok benne. Kegyed már valószínűleg nem emlékszik. De az apja szerint, az ellenséget a szövetségesünkké lehet tenni, nem igaz?

-Honnan ismeri az apámat? -szegeztem neki a kardom.

-Tudja én kereskedő vagyok és nem egyszer találkoztam ugyanígy apád kardjával. Mellesleg, maga ilyenkor teljesen olyan, mint ő volt. És nem ez volt az első olyan kalandom, melyből egy kalóz húz ki.

-Hmmm... -emeltem el a kardom. -Mi az ajánlata?

-Ajánlom magamat, tegyen velem, amit akar. Viszont a legénységem engedje el. Még jól jöhetnék magának. Régóta hajózok és nagy a tapasztalatom.

-Csábító, de nem szükséges. Jelenleg jól jönne néhány ember a hajómra, de nem fogok senkit sem kényszeríteni. Azzal ugyanis hűséget nem lehet megszerezni. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben, még segítségemre lehet, ha ez a lehetőség nem tetszene a legénységnek.

A kapitány épp meg akart szólalni, mire egy fiatal férfi közbeszólt. Nálam talán néhány évvel idősebb fekete hajú, különleges borostyánszemű férfi volt.

-Én szívesen maradnék. -nézett rám és egy mosolyt villantott felém, ami semmilyen hatással nem váltott ki belőlem.

-Biztos vagy benne, hogy kalóz akarsz lenni? -suttogta a fülébe, gondolom a barátja, de azért még elcsíptem, amit mondott és kettejük nyaka között állítottam meg a pengém. A feszültség a levegőn függött, én pedig elmélyültem tengerkék szemeiben. Teljesen más volt, mint a borostyánszemű. Olyan tisztaság tükröződött abból a szempárból, mely valahogy nem illett ide. Sem egy kereskedőhajóra, végképp nem egy kalózhajóra. Mintha tekintete a lelkemig hatolt volna és mindent látna, még azt a valómat is, melyet már régóta rejtegettem a világ elől. Ez megrémített és elkaptam a tekintetem, amennyire csak tőlem telt, a legkevésbé sem feltűnően. Majd újra megkerestem a tekintetét.

-Mindenkinek a saját döntése megy-e, vagy marad. -hangom most rideg volt, ami miatt kissé megkönnyebbültem. Ezzel sarkon is fordultam.

-Ám legyen. Akkor én is maradok.

Szavai határozottan csengtek, nekem pedig furcsa érzésem támadt. Nem tudtam megmagyarázni és nem is igazán fogtam fel ezt az érzést, csak egyet tudtam, határozottan nem volt jó...

Sajnálom, hogy megint kis időre eltűntem, de az élet zajlik aztán na. Nekem meg kevéske mostanság az időm, de azért igyekszem ;)