Napközben igyekeztem nem figyelni a kapitányra. Így is zsibbadt a fejem a kósza gondolatoktól. Úgy döntöttem, segítek a matrózoknak a takarításban. Ahogy ment le a nap a többiek egyre jókedvűbbek lettek. Nem tudtam ezt mire vélni, hisz a mi hajóinkon ez a jelenség sosem volt tapasztalható. Ám amikor megszólalt a zene és előkerültek a rumos hordók kezdtem kapizsgálni, mi lesz. Majd a kapitány is megjelent mosolyogva.

-Szép munkát végeztetek fiúk! De aki összehányja, duplán moshassa fel a fedélzetet! -tette hozzá, szigorú pillantást vetve mindannyiunkra.

-Igenis kapitány! -felelték a többiek kórusban.

Nemsoká megjelent mellettem Edmund is egy pohár rummal. Belekortyoltam az erős italba, mely égette a torkomat. Teljesen más volt mint az otthoni borok. Mégis ízlett. Felnéztem az égre. Nyugodt este volt. A hold rávilágított a tengerre, varázslatos látványt tárva a szemem elé. Majd a kapitányra esett a tekintetem. Halványan mosolygott, de mintha nem itt járt volna. Bár megfejthettem volna, mi jár a fejében. Viszont ez annyira lehetetlennek tűnt. Tudtam, ha átlépek egy határt, nem lesz visszaút. Így volt ez akkor is, amikor elhagytam az otthonom. A kételyek egy darabig elnyeltek. De egy ponton megelégeltem azt az életet. És belevágtam. Egy darabig még néztem a tengert.

Majd kardcsattanásokra lettem figyelmes és meglepetten fordultam meg. Tye és az elsőtiszt küzdöttek az emberek meg fogadtak. Rosco mesélte, hogy ez hogyan folyik, így én is elmosolyodtam. Majd ahogy eszembe jutott, apám engem hogyan tanított lehervadt az arcomról a mosoly. Vesszővel csapott, ha rosszul tartottam a kardot, vagy rosszul álltam. Még most is emlékeztem rá, mennyi fájdalmat okozott. Anyám rengetegszer kötözte be a sebeimet. Azt mondta mindig, hogy ne legyek olyan, mint az apám. Még akkor sem feledtem szavait, amikor megszülettek a húgaim és már nem volt annyi ideje velem foglalkozni. Azt is mondta, hogy apám mindent az érdekemben tesz, még ha nem is a legjobb módszerekkel. De én ezt sosem éreztem így. Nem is hittem el. De azt megtanultam, ha valamit nagyon el akarok érni, elérem. Akár segítenek benne, akár nem.

Majd a kapitányt is láttam lesétálni a lépcsőn.

-Na és ellenem, ki mer állni valaki?

Zöld szemei megint elszántságot tükröztek. És megint a szívem egy lépéssel előrébb járt, mint az eszem. Lehajtottam a maradék rumot.

-Én ki merek. -léptem előre mielőtt Ed megtehette volna. Ő is meglepetten fordult hátra. Vállára tettem a kezem.

-Bocs, majd legközelebb.

-Ám legyen. -felelt. -De akkor győzd le! -adta át a kardját, melyet a fene tudja honnan szerzett. Rámosolyogtam. Majd a lány felé fordultam. Szája sarkában mosoly bujkált. Mintha pontosan tudta volna, mit fogok tenni.

-Valóban úgy gondolod le tudsz győzni? -kérdezte kihívóan.

-Nem gondolom. Tudom. - kihívás elfogadva.

A nap túl nyugodtan telt. Mindenki tette a dolgát és láttam rajtuk, hogy izgatottan várják az estét. Hayden minden egyes lépését figyeltem. Volt minden mozdulatában, valami kifinomultság. De erő is. Emellett nem volt túl bőbeszédű a barátjával ellentétben. Edmund mindenkivel fecsegett össze-vissza. Nyitott volt a világra. Néha még felém is eleresztett egy-egy pillantást. Ugyanúgy nézett rám, mint az összes többi. Egyvalamiben viszont tévedtem vele kapcsolatban. Nem volt olyan ostoba mint a többiek. Észrevette, hogy Haydent figyelem, mert ő is figyelni kezdte egy idő után. Én pedig ekkor próbáltam meg felhagyni ezzel. De rá kellett jöjjek, képtelen vagyok. Fogalmam se volt, mi vonzotta hozzá a tekintetem újra, meg újra. Talán a mozgása, vagy hogy egyszer sem nézett rám. De ha mégis, akkor.. akkor nem tudom mi történt. Mintha egy pillanatra elveszíteném a valóságot. Eszembe jutott, mit láttam a szemeiben, amikor először belenéztem. Ott volt a tenger. És eszembe juttatta édesanyám meséit. Azokat a meséket, melyeket régen nem hallottam már. És emlékeket, melyeket eltemettem magamban. Miközben a gondolatok kergették egymást a fejemben, beesteledett. A matrózok már cipelték fel a rumos hordókat. Láttam, ahogy Hayden belekóstol a rumba. Vagy nagyon szerette, vagy sosem ivott ezelőtt, az arckifejezéséből ezt olvastam ki. Mikor felajánlottam a párbajt az ő és Edmund reakciójára is kíváncsi voltam. Míg az előbbi szinte azonnal előlépett az utóbbi tétovázott. Hayden végig a szemembe nézett. És elfogadta a kihívásomat. Gyorsan fordultam egyet, mire kardjaink összecsattantak.

-Szabályok? -kérdezte. Egészen közel volt. Szeme ragyogott.

De makacsabb voltam, minthogy lealacsonyodjak annyira, hogy bármilyen látható hatást kiváltson belőlem. Elhitettem magammal, nem érdekel ki ő, honnan jött. Nem érdekelnek még az égkövek sem, melyek ott voltak a szemeiben. Nem akartam tudni, ki ő.

Mozdulataiban továbbra is láttam a kifinomultságot.

-Nincsenek. -feleltem.

De ezek után éreztem azt is, hogy nem ad bele mindent. Hagyja, hogy legyőzzem. Így hát leengedtem a kardom.

-Talán úgy gondolod, nem vagyok elég méltó ahhoz, hogy harcoljak veled?

-Nem erről van szó.

-Akkor harcolj, mintha az életed múlna rajta! -vetődtem felé.

Ám ekkor hatalmas robaj zengte be az éjszakát a hajó pedig egy erőset rándult. Elejtettem a kardomat és mielőtt észbe kaphattam volna Hayden karjaiba zuhantam.

-Az istenit! -káromkodtam és ellöktem magam tőle. Hirtelen ért az érintése, mely óvatosan engedett el. Bennem pedig megrezdült valami. Ez pedig jobban megijesztett mint az ágyúgolyó, mely eltalálta a hajót. Felkaptam a kardom és gyorsan osztottam az utasításokat. A lyukat be kellett tömni, mielőtt elsüllyedünk. A vizet fel kellett hordani és a hajóval is foglalkozni kellett, melynek szerencsétlenül az útjába akadtunk.

De ahogy megláttam a hajót, már tudtam, hogy ez nem egy szerencsétlen véletlen volt. Egy kalózhajó. Garrick 'Devious' Crowder. Egyik azok közül, akik nem nézik jó szemmel, hogy nő létemre kalóz vagyok.

És már túl közel voltak. Megcsáklyázták a hajót, majd többen is átlendültek a fedélzetre. Garrick úgy hat évvel volt idősebb nálam. Az ok, amiért ő is nő létemre gyűlölt, hogy nyilvánosan megszégyenítettem. Viszont úgy gondolom túl messzire ment. Nem tudja, hogyan kell bánni a nőkkel, sőt nem is érdekli. Csakhogy én nem voltam holmi egyszerű játékszer, amit csak úgy ide-oda lehetett dobálni.

-Auren kapitány. -hajolt meg.

-Nem gondolod, hogy pofátlanság meghívó nélkül belépned más hajójára? -emeltem felé a kardom.

-Valóban. Sőt ha már itt tartunk, meghívóra van szükségem. És az nem más, mint te leszel.

Na hamar megérkeztem a folytatással, cserébe,hogy sok idő kimaradt. Lehet még lesz ilyen, de minden tőlem telhetőt megteszek :) Pusszantás!!!