Fricsnek nem sikerült teljesítenie a napi ütemtervét és nyakon csípnie Hóborcot, de kárpótolta valamelyest, hogy Mrs. Norris levadászta neki Fred-et, George-ot és Lee-t, akik egy szál pizsamában tengődtek egy használaton kívüli tanteremben.

– Megmérgezem azt a macskát – dohogott Fred a következő szombaton.

– Túl okos hozzá. Egykettőre kiszagolná.

– Akkor marad a jó öreg mugli módszer: a pusztakezes megfojtás.

A Bajos Bagázs a Griffendél asztalánál ült a szokásos reggeli bagolyzáporban. Samantha unottan intett a pálcájával, mire átlátszó, nyeles burok emelkedett ki belőle. A rögtönzött mini-esernyőt tojásrántottája fölé tartotta, és sztoikus nyugalommal eszegetett tovább. Ki nem állhatta, hogy a postabaglyok zavartalanul belepottyantják az ételekbe a leveleket, csomagokat, meg mindenféle piszkot, úgyhogy a bűbáj napi rutinjává vált az évek alatt. Igaz, a nagyteremben nem lett volna szabad varázsolnia, de úgy tűnt, az élelmiszervédelem még a tanárok szemében is kivételt képez – legalábbis soha egyikük sem rótta meg miatta. Mi több, Samantha időnként magán érezte Flitwick professzor elismerő pillantását.

Kajánul rávigyorgott barátaira.

– Ó, azok a régi szép idők – trillázta nosztalgiától csöpögő hangon –, amikor még én is büntetőmunkára jártam a szabadidőmben...

– Ez nem fair – duzzogott Lee. – Szolidaritásból igazán ott maradhattál volna velünk.

– Akkor mi értelme lenne annak, hogy megtanultam... – Samantha lehalkította a hangját, és közelebb hajolt a három fiúhoz – ...hogy megtanultam felszívódni? Így mindent megúszhatok büntetlenül – szúrt fel derűsen egy tojásdarabot a villájára. – Na, jó, többnyire – csámcsogott.

– Ez a képességed tök jól fog jönni csínytevésekhez – lelkendezett George.

– Csak nem fair – szajkózta Lee.

– Csinálhattátok volna velem – tárta szét a karját Samantha –, de nem tolongtatok az ötletért. Hát, így jártatok. Apropó, remélem, készítitek a balerinaruhátok – hunyorgott az ikrekre leplezetlen kárörömmel. – Az idénynyitó meccsen a Griffendél játszik és a – na, melyik ház? A Mardekár. Tá-dám!

– Nevess csak – morogta Fred –, de négyünk közül nem minket ítélhetnek több év Azkabanra illegális tevékenységért.

Samantha kezéből kis híján kiesett a villa.

– Ugye nem akartok beárulni? – kapkodta a tekintetét barátai között. Előbbi magabiztosságának nyoma sem volt, leginkább egy kétségbeesett kisgyerekre emlékeztett.

– Dehogyis – legyintett George. – De azért vigyázz magadra.

Tekintetében aggodalom ült.

A három fiú rövidesen búcsút vett tőle – indulniuk kellett trófeatermet sikálni. Samantha annyira gondolataiba merült, hogy csak késve vette észre: az üres helyek egyikére egy fekete hajú lány huppant le.

– Szia, Sam – küldött egy sugárzó mosolyt pirítósa fölött.

– Parvati! – örült meg Samantha kedvenc harmadévesének.

Ronnak is nagyon csípte a buráját, de Parvati Patil vitte a képzeletbeli aranyérmet. Két éve barátkoztak össze, amikor közösen bent ragadtak Hisztis Myrtle vécéjében. A mardekáros Merula Snyde zárta rájuk az ajtót, és eredetileg Samantha volt a célpontja, Parvati csak a szerencsétlen – vagy a kaland kimenetelét tekintve inkább szerencsés – véletlen következtében sodródott oda.

Alohomorával nem tudtak kijutni, Hisztis Myrtle pedig különösen borús hangulatban volt aznap – valamiért azt képzelte, Mógus professzor turbánja gúnyolódik rajta. A két lány a csaptelepekre húzódott, de még így is félő volt, hogy az egyre emelkedő vízszint maga alá temeti őket. Myrtle ekkor már amiatt bömbölt, hogy itt fognak meghalni, mint annak idején ő, Samantha pedig ezerrel pánikolt, hiszen nem tudott úszni. Ráadásul ki akar pont vécévízben megfulladni? Parvati öntött belé lelket és talált megoldást a helyzetre.

A jelenlétének köszönhetően Samantha össze tudta szedni magát annyira, hogy bűbájjal kiszakítson egy vécéajtót a falból és keskenyebbre vágja. Ablakot nyitottak, megvárták, hogy az áradás elérje a keret szintjét, és a deszkára ülve leszörföztek az ablakon kiömlő vízesésen. Parvati vezetett, Samantha még a szemét is becsukta. Úgy kapaszkodott a derekába, mintha az élete múlna rajta. Talán úgy is volt.

Eszeveszetten visítottak, miközben zuhantak. Parvati az utolsó pillanatban szórt ki az ajtóra egy Vingardium Leviosát. A bűbáj nem sikerült tökéletesen, hiszen nem fékezésre találták ki, annyit mindenesetre elért, hogy a föld felett fél méterrel lelassuljon a deszka. Ők maguk a gyorsulás következtében lerepültek róla, de csodával határos módon nem törték nyakukat.

Aznap az akkor elsőéves Parvati megmentette Samantha életét, a kaland pedig visszavonhatatlanul összekovácsolta őket.

McGalagonyt természetesen a szívinfarktus kerülgette, amikor tudomást szerzett az esetről, és a történtek után eltiltották a diákokat a második emeleti lánymosdó használatától.

– Hogy telt a nyarad? – érdeklődött Parvati. – Nem is nagyon beszéltünk még, mióta visszajöttünk. Látom, a tanárok már most elhavaznak benneteket az RBF-ek miatt.

– Ne is említsd – fintorgott Samantha. – A nyaram is szar volt, köszönhetően Pitonnak. De átmentem a pótvizsgán – közölte büszkén. – Neked legalább jól telt a szünet?

– Csodásan. Rengeteg mesélnivalóm van – jelentette csillogó szemmel Parvati. – Képzeld, Padmával majd' minden nap kijártunk a strandra, és egy észvesztően helyes srác árulta a fagyit, akit...

– Meg kell verni? – Samantha ököllel a tenyerébe ütött. – Rám számíthatsz.

– Jaj, Sam, mikor nősz már fel? – forgatta a szemét Parvati. Hiába volt fiatalabb, kettejük közül gyakran ő viselkedett érettebben. – A fiúkkal mást is lehet kezdeni verekedésen kívül – hunyorgott sejtelmes vigyorral. – Ha érted, mire gondolok.

– Hülyéskedni, tudom – bólogatott Samantha. Ő is erre tartotta a legjobb barátait. Na, jó, csak részben – ennél azért mélyebb volt a kapcsolatuk.

– Ne már! – nevette ki Parvati. – Ne mondd, hogy neked egy pasi sem tetszik.

– Dehogynem. – Samantha elkomolyodott. – Sőt, nemcsak hogy tetszik, halálosan bele vagyok zúgva. Úgy hívják, Jon.

Parvati, aki harapni készült a pirítósába, belefagyott a mozdulatba.

– Tényleg? Milyen Jon?

– Jon Bon Jovi.

– És ő kicsoda? – tette le a kenyérszeletet Parvati. Izgatottan körbekémlelt a nagyteremben, azt remélve, megpillanthatja az említettet. – Ismernem kéne?

– Elég baj, ha nem.

– Nem griffendéles. Vagy de?

– Bárcsak – sóhajtott ábrándosan Samantha. – De sajnos nem roxfortos. Egy harmincéves mugli rocksztár. Pusztítóan jó pasi, és a zenéi... nem csoda, hogy világhírű. Be kell kerülnöm a bandájába, hogy felfigyeljen rám és a felesége lehessek – jelentette ki eltökélten.

– Hm, kicsit öreg hozzád, de végül is, még megoldható – töprengett Parvati. Samantha ezt szerette benne a legjobban: nem ismert lehetetlent. – Tudsz énekelni?

– Hát... többé-kevésbé. De rockénekesként az sem baj, ha rekedt hangon üvöltök. Sokan csinálják és beválik.

Parvati kuncogott.

– És a gitározás vagy a dobolás megy?

– Nem mondanám. Dobolni max vaktában tudnék, mert ritmusérzékem nincs. A gitáron meg még dolgozom – emelte magasba a mutatóujját Samantha. – Vagyis dolgoznék. Meg akartam kérni anyát, hogy tanítson a nyáron, de a régi gitárját már eladományozta rászorulóknak, mert úgysem használta.

– Hogyhogy? – csodálkozott Parvati. – Ha én tudnék hangszeren játszani, biztos nem hagynám veszni a tudást.

Samantha lesütötte a szemét.

– Apám miatt. Valamiért rá emlékezteti a gitár. Mióta eltűnt az életünkből, anya nem volt képes játszani rajta.

– Oh. – Parvati tekintetében együttérzés csillant. – Sajnálom.

– Én is. De sebaj – színlelt könnyedséget Samantha –, Alicia majd megtanít. Idén hozott magával gitárt.

– Már nem csak ukulelézni tud? – tátotta el a száját Parvati. – Micsoda tehetség ez a lány! Kár, hogy nekem botfülem van, és csak hallgatni tudom a zenét – merengett.

Beszélgetésük iskolai témákra terelődött. Kitárgyalták, kinek milyen volt az a másfél hét, amit eddig itt töltöttek. Parvatinak már az első napja zsúfoltan alakult – ilyen, ha az ember Harry Potterrel jár egy osztályba.

Samantha történetesen tudott róla, hogy Hagrid Csikócsőr nevű hippogriffe megsebesítette Draco Malfoyt. A sztori bejárta a sulit, azóta pedig neki is volt legendás lények gondozása órája. Hagrid gyakorlatilag használhatatlan volt, ő pedig idegességében elrágcsálta a futóférgeknek szánt teljes salátaadagot. Hogy fognak így felkészülni RBF-re? A legendás lények gondozása azon kevés tantárgy közé tartozott, amit tényleg szeretett és ami számított neki.

– Na, de van más sztorim is – újságolta Parvati.

Áradozott Samanthának a jóslástanóráról, Trelawney professzorról, és elmesélte, hogy az első órájukon megjövendölte Harry halálát.

– Ja, az bevett szokása – legyintett Samantha. – Fred azt mondta, az övét is megjósolta. Ők George-dzsal csak poénból vették fel az egész tárgyat.

– A jóslástan igenis komoly tudomány! – kérte ki magának Parvati. – Még akkor is, ha egyesek nem képesek értékelni. A nagy fekete kutya pedig Harry csészealján nagyon is valóságos volt. Egyértelmű, hogy szegény megkapta a Zordót.

– A Zordót? – hökkent meg Samantha. – Mármint, a Halál ómenét?

Jeges tüske mart a gyomrába, nemrég ugyanis hallott hasonló esetről. Fred és George szomorúan tudatták vele, hogy Bilius bácsikájuk elhunyt a nyáron. Ők éppen Egyiptomban tartózkodtak, így nem tudtak részt venni a temetésén, utólag rótták le a sírnál a tiszteletüket. A rokonok azt mesélték, Bilius bácsi a halála előtt pár nappal egy fekete kutyát látott. Váltig állította, hogy az ördögien nagy bestia a Zordó volt.

Samantha nem hitt az ómenek létezésében, most azonban komolyan elgondolkodott a dolgon. Bilius bácsi pár településnyire lakott Widra St. Capdeltől, így a szomszédos Summerrise-Province-tól is. Ő, Samantha pedig az egyik nyári motorozása során kis híján a nyakát szegte egy ugyanolyan fekete kutya miatt.

De hát, túlélte, és azóta már eltelt másfél hónap. Nem lehetett a Zordó. Különben is, csomó fekete kutya kóborol Nagy-Britanniában. A Weasley ikrek elmondása alapján Bilius bácsi sosem volt százas. Egy olyan ember szavára hagyatkozni, aki részegen virágcsokrokat huzigált elő a...

Gondolatmenetéből Parvati hangja zökkentette ki.

– ...és azt mondta, a sólyom...

Samantha összerezzent.

– Milyen sólyom? – kapta fel a fejét.

– A sólyom, Harry csészéjében – magyarázta Parvati. – Nem figyelsz rám? Mondtam, hogy Trelawney professzor először egy sólyom képét látta a teafűben. Aztán egy furkósbotot, egy koponyát, és végül a kutyát.

– Aha – pislogott nagyokat Samantha. – És mit jelent a sólyom?

– Halálos ellenséget. – A lány fejében újabb baljós gondolatok vetettek csírát, Parvati azonban hozzátette: – A tanárnő értelmezésében legalábbis.

Samantha várakozóan nézett rá.

– És a te értelmezésedben?

– Utánanéztem az állatszimbolikának – vallotta be Parvati. – A sólyom bátor, szabad és éleslátó lény. Sokak szerint győzelmet jelent.

Mint a második keresztnevem, villant be Samanthának.

– De ettől még lehet rossz jel – ráncolta a homlokát. – Ha valaki nyer, azzal valaki más megszívja.

– Ez igaz. – Parvati sejtelmes hangtónust vett fel. – Csakhogy a sólyom jelenléte utalhat másra is.

– Éspedig?

– Védelemre.

– Oh – emésztgette Samantha. – Az jó.

– Szóval nem biztos, hogy egyből temetnünk kell Harryt – mondta Parvati. – Lehet, hogy van egy őrangyala. Ettől függetlenül a többi nem jelent jót – komorodott el.

Samantha azonban már nem figyelt a furkósbot és a koponya értelmezésére. Azon töprengett, vajon miért pont ő bukkant fel Harry Potter teáscsészéjében. Azazhogy, nem biztos, hogy ő, emlékeztette magát, csak egy sólyom. Mióta animágussá vált, hajlamos volt azonosítani magát az állattal.

Társaságukhoz Parvati legjobb barátnője, Lavender Brown csatlakozott. A lány szeretett sokat aludni, legalább a hétvégén. Parvatinak nem volt szíve felébreszteni, az ő gyomra viszont már korgott az éhségtől, ezért jött le hamarabb. Samantha beszélgetett kicsit Lavenderrel is, de hamarosan elbúcsúzott a két lánytól. Hogy addig se unatkozzon, amíg a Weasley ikrek és Lee büntetőmunkán senyvednek, önálló programot talált ki magának aznapra.

Felkapaszkodott a Csillagvizsgáló-torony csigalépcsőjén. A korláthoz érve egy pillanatra elgyönyörködött az elé táruló látványban. Az esős éjszaka után a napsugarak aranyra festették a harmatgyöngyös tájat. A langyos lágy szellő megtáncoltatta a park pázsitját, szlalomozott a Fúriafűz ágai között, körbesusogta Hagrid kunyhóját. Samantha behunyt szemmel élvezte, ahogy a haját borzolja, és mélyen beszívta az indiánnyár illatát.

Megbizonyosodott róla, hogy senki nem látja, és egy szempillantással később vadászsólyom képében ücsörgött a korláton. Kitárta szárnyait, elrugaszkodott, és már repült is. Ez volt az, amit a legjobban szeretett az animáguslétben, és soha nem tudott megunni. Sokat kellett gyakorolnia, hogyan irányítsa magát a levegőben, de a számtalan bokorba zuhanás, fatörzsnek ütközés és pocsolyába placcsanás árán is megérte. Olyan volt ez, mint a biciklizés: egy idő után ráérzett a légáramlatokra.

Ahogy a magasban vitorlázott, tömény eufória pezsgette minden porcikáját. Ezt a semmihez sem hasonlítható éteri érzést csak az élhette meg igazán, aki szabad volt, mint a madár. Az adrenalin egészen megszédítette, nem tudta megállni, hogy körberepülje a Fúriafüzet. A vaskos vesszőcsapások nem tehettek kárt benne, aki kisgyerekként a mérges csápfű kerülgetésén edződött.

A Tiltott Rengeteg felé kanyarodott, elsuhant Hagrid háza mellett, és a birtok széle felé vette az irányt. A kapuhoz közeledve minden méterrel hűlt a levegő. Samantha tollait jeges borzongás csiklandozta, az elméje azonban tiszta maradt. Emberként olyan volt a gondolatvilága, akár egy kusza fonalgombolyag, állatként azonban inkább szépen feltekert kötegre hasonlított – a dementorok nem találhattak rajta csomót. A Roxfortot védő bűbájok láthatatlan fala megremegett, amikor áthatolt rajta, más azonban nem történt. Az egyik csuklyás utána fordította vak fejét, de nem foglalkozott vele.

A második dolog, amit Samantha leginkább szeretett az animágusalakjában, hogy szárnyakon minden távot sokkal rövidebb idő alatt tehetett meg, mint gyalog. Neki, a lustaság nagymesterének különösen nagy áldás volt ez a képesség.

Zonko Csodabazára mögött landolt Roxmortsban, ahol feltűnés nélkül visszaváltozhatott emberré. Lesimította szélfútta haját, megigazította talárját. Vidáman megkerülte az épületet, hogy aztán ostrom alá vesse a varázsviccbazárt. Zonko régi „kollégaként" köszöntötte. Cseppet sem lepte meg, hogy nem a diákok számára engedélyezett hétvégén érkezett.

Samantha telepakolta talárzsebét trágyagránáttal, böfögtető cukorkával, csalafinta csengővel és pukkanó patronokkal. Dudorászva indult meg Roxmorts utcáin. Szívesen betért volna a Három Seprűbe, hogy feltöltse magát egy vajsörrel – a repülés sok energiáját felemésztette –, de nem merte megkockáztatni. Úgy sejtette, a szigorított biztonsági intézkedések fényében Madam Rosmerta nem lenne olyan elnéző, mint általában.

Ellátogatott hát a Szellemszállásra, aztán jobb híján beérte azzal, hogy a falu utcáin bóklásszon. Egy idő után azonban unalmassá vált a céltalanság. Elszívott egy cigit, majd úgy döntött, visszamegy a kastélyba. Ám amikor behúzódott Madam Puddifoot kávézója mögé, hogy sólyommá változzon, azzal szembesült, hogy nincs egyedül.

Elkáromkodta magát és a mellkasára szorította a kezét. A fal tövében póninagyságú fekete kutya feküdt – egyenesen őt vizslatta borostyánkő-szemeivel. Az állat furcsán ismerősnek és legalább olyan ijedtnek tűnt, mint ő.

– Hékás! Te ugyanaz a kutya vagy, akit Summerrise-Province-ban láttam. Hogy kerülsz ide?

Az állat nyüszített és a földre lapulva hátrált.

– Ne foss már, nem vagyok én Szörnyella, hogy megnyúzzalak a bundádért – guggolt le vele szemben a lány. – Hm, igen, egész biztos, hogy az a kutya vagy. Lóg a csontodon a bőr, és ha felemeled a füled, látszik, hogy van benne egy barna folt.

A kutya megtorpant és abbahagyta a nyüszítést. Letette hátsóját az avarba, és gyanakodva nézett Samanthára.

– Bárcsak lenne nálam kaja – sóhajtotta a lány –, de a böfögtető cukorkát azt hiszem, nem díjaznád. Csak tudnám, hogy jutottál ide – méregette az állatot. – Jó sokat kellett kutyagolnod.

Az ebtorokból fájdalmas vonyítás tört fel.

– Érted a szópoént? Bocs – kuncogott Samantha. – Most vagy nagyon kitartó vagy – billentette félre a fejét –, vagy a Zordó és kísértesz. – Elgondolkodva vakargatta az állát. – Ugye nem a Szellemszállásról szalajtottak?

A kutya megrezdült, de nem reagált.

– Szerintem nem vagy Zordó – beszélte meg magával a lány –, mert egy szellemkutya nem éhezhet. De... ez akkor sem lehet igaz. Nyáron otthon jelensz meg, most meg itt. Mit akarsz tőlem? Követtél idáig? Hogyan?

Szótlanul meredtek egymásra. Samantha nem tudhatta, de Sirius Black az állatbőr alatt igazi kutyaszorítóban érezte magát. Hajszálnyira volt a lebukástól, agyában vadul kattogtak a fogaskerekek. Ezt hogy a fenébe tussolja el a lánya előtt? Nem létezett rá épkézláb magyarázat, miként tette meg az utat Summerrise-Province-ból a Roxfortig négy mancson. Miért kellett megint egymásba futniuk? Miért fricskázza ezzel az élet?

Még a lélegzetét is visszafojtotta, miközben Samantha tovább beszélt.

– Na, mindegy. Megtartalak. – Sirius döbbenten konstatálta a lány arcán felragyogó derűt. – Úgy látszik, a sors is azt akarja, hogy én legyek a gazdád. Mit szólsz, velem jössz a Roxfortba? – intett a kezével hívogatóan. – Biztos éhes vagy. Tudok neked adni fekhelyet és kaját. Suli alatt elbújtatlak, aztán a karácsonyi szünetre hazaviszlek. Áll az alku? Anyának elég lesz akkor megtudnia, hogy van egy kutyánk. Majd hozzászokik. Szerintem jól ellesztek Paripával meg Bagollyal.

Sirius hitetlenkedve hallgatta a lányát. Hogy lehet valaki ennyire hebrencs? Igaz, számára szerencsésen jött ki a helyzet. Ha több sütnivalója van, erősen gyanakodott volna, így azonban megúszhatta a dolgot. Samanthát szemlátomást már nem érdekelte, hogy került ide, csak az számított neki, hogy legyen egy kutyája.

Nos, akkor lesz. Itt az alkalom, Sirius, használd ki! Be kell jutnod a Roxfortba, és ez jelenleg a leggyorsabb módja.

Tappancsai puhán simultak az avarba, ahogy lassan odalépdelt a lányhoz. Mordulással nyugtázta a belőle áradó cigarettaszagot. A nyakát tette volna rá, hogy kilógott Roxmortsba. Amennyire tudta, szeptember eleje volt, túl korai időpont ahhoz, hogy kimenőt engedélyezzenek.

– Gyere ide, kutyu-mutyu – gügyögte Samantha. – Nyugi, most már minden rendben lesz, nem vagy egyedül.

Kutyu-mutyu?! Siriusnak égnek állt a hátán a szőr. Jamesnek volt heppje ilyen megnevezésekkel sérteni a férfibüszkeségét. Méltatlankodva vakkantott.

– Jól van, nincs semmi baj – tutujgatta a lány.

Hogyne lenne! – gondolta Sirius. Mire ráeszmélt, hogy Samantha felé nyúl, már túl késő volt, megtörtént. A fülét vakargatta, végigsimított a fején, és becézgette, mint egy óvodás.

– Jaj, hát, nagyon ügyes kutyi vagy! Na, ki a cuki? Hát, te!

Sirius tűrőképessége igencsak határon mozgott. Nem tudott azonban reagálni a megjegyzésekre, olyannyira sokkolta az érintés. Tizenkét év Azkaban óta először fordult elő, hogy valaki önszántából hozzáérjen. Szinte már el is felejtette, milyen érzés. Igaz, börtönbe kerülése előtt is távolságtartó típus volt – világéletében furcsának tartotta azokat az embereket, akik csak úgy érintgetnek másokat, vagy egymás nyakába borulnak. A Black családban ez sosem volt szokás.

Annál jobban meglepte, hogy Samantha érintése jóleső bizsergéssel töltötte el. Minden simítás időutazás volt számára. A lány kisméretű kezei és finom tapintású tenyerei az anyjáéhoz hasonlítottak – Sirius ezt teljes bizonyossággal érzékelte. Cara érintését a világ összes dementora sem tudta volna kitörölni az emlékeiből. A szeretetet és a biztonságot jelentette számára.

Kábán érzékelte, hogy Samantha beszél hozzá, hívja. A lány nyomába szegődött, követte a Roxfortba. A Mézesfalás pincéjéből induló alagutat használták, amelyet csodával határos módon nem őriztek dementorok. Sirius némi elégtétellel nyugtázta, hogy Fricsnek ennyi év után sem sikerült megtalálnia.

A harmadik emeletre érve Samantha körbenézett a folyosón, és miután jelezte, hogy tiszta a levegő, Sirius is kimászott a félszemű boszorkaszobor púpjából. A hamisíthatatlan Roxfort-illattól egy pillanatra elöntötte a nosztalgia. Megrázta magát. Koncentrálj! – kényszerítette az agyát. – Küldetésed van, Harry miatt vagy itt. És Peter... Peter!

Miért ne kereshetné meg Petert most rögtön? Nincs más dolga, mint felszaladni a hetedik emeletre. Úgy ismeri a kastélyt, mint a tenyerét. Ha meglapul a Kövér Dáma közelében, csak meg kell várnia, míg egy griffendéles kimondja a jelszót, akkor pedig utánasurran a portrélyukon, és már bent is van a klubhelyiségben. Onnan pedig... onnan mi lesz?

Pillanatnyi bizonytalanságával együtt is azon kapta magát, hogy megiramodik a folyosón.

– Hé! – szólt utána Samantha. – Gyere vissza, hova rohansz? Állj már meg!

Válogatott szitokszavak záporoztak Sirius után, majd elhangzott egy „Oké, ebből elég!" kiáltás is. Pár pillanattal később azon kapta magát, hogy egy süvítő valami csapódik előtte a földbe hihetetlen sebességgel. A valami egy madár volt, ezt azonban a másodperc törtrésze alatt tudta csak kivenni. Mire kettőt pislogott, a helyén Samantha állt. Az nem lehet...

– Nem igaz, hogy Azkabant kell kockáztatnom azért, hogy leelőzzelek! – pörölt vele a lány. – Viselkedj már! Most szólok, hogy sólyomként sokkal gyorsabb vagyok nálad, úgyhogy semmi értelme a kijátszásommal próbálkoznod. Ne futkoss sehova, mert úgyis megállítalak.

Sirius úgy érezte, forog vele a folyosó. Ez egyszerűen képtelenség! Mégis, minden arra utalt, hogy a lánya bejegyzetlen animágus. Az, hogy Azkabant emlegette, nem jelenthet mást. Samantha törvényszegő, akárcsak ő. De miért csinálta? – lobbant fel benne a harag. Remus miatt nem lehetett, nem hagyta volna sem ő, sem Cara. Mi több, valószínűleg sejtelmük sem volt róla.

Hát, tényleg ennyire csapnivaló az élet humora? A felismerés hatására Sirius mintha lidérces álomba csöppent volna. Le kellett ülnie a hideg kőre.

– Helyes – morogta karba tett kézzel Samantha, aki a gesztust az engedelmesség jelének vette. – Ajánlom, hogy legyél nagyon jó kiskutya, és kövess szépen, különben mindkettőnket kipaterolnak.

Sirius utóbb arra sem emlékezett, hogy jutottak ki a kastélyból. Csak követte a cigarettával vegyes madár- és almaillatot. Tompán érzékelte, hogy talpa alatt az érdes kőlapokat tükörsima márvány, szálkás pázsit és gallyas avar váltja fel. A Tiltott Rengetegben találta magát.

– Figyelj, kutyi – guggolt le hozzá Samantha, hogy megvakargassa a fülét. – Itt kell maradnod, oké? Rendszeresen ellátogatok majd hozzád és hozok kaját is – ígérte. – De fontos, hogy ne kelts feltűnést.

Nem mintha érdekem volna, gondolta sötéten Sirius.

– Ne menj az erdő mélyére, mert megesznek a pókok – kötötte a lelkére Samantha –, és ha lehet...

Ebben a pillanatban megzörrent az avar. Sirius már azelőtt hallotta a paták lépteit és a lószagot, hogy a két fa lombos árnyékából kilépett volna a kentaur. Meglepetésére Samantha a felismerés jeleit mutatta.

– Szia, Capella.

Sirius nem sűrűn látott kentaurnőt, úgy tudta, elszigetelten élnek az erdőben. Ez a példány íjjal szerelkezett fel és félmeztelen volt, akárcsak a férfiak, női jegyei azonban egyértelműen megkülönböztették tőlük.

– Üdvözöllek, Samantha – mosolygott Capella. – Örülök, hogy összehozott minket a sors még az ellés előtt.

– Milyen ellé... ó!

– Amint látod, hamarosan el kell vonulnom egy időre, hogy újabb csikót neveljek. – A kentaurnő gömbölyű hasára fektette tenyerét. – De addig is szerettem volna kiélvezni az erdőjárás eufóriáját. Téged mi szél hozott ide?

– Hát, tudod – Samantha egyik lábát húzogatta a másik előtt –, gyakran járok ide „csak úgy" is.

A kentaur nyerítésszerűen nevetett.

– Hol vannak a bajkeverő társaid? – pillantott körbe.

– Büntetőmunkán – hangzott a rezignált felelet.

– Kár – biggyesztette le az ajkait Capella. – Kedvelem őket, szórakoztató fiúk.

Fiúk? – visszhangzott a szó Sirius fejében. – Mégis milyen fiúkkal barátkozik?

Ekkor a kentaur tekintete megakadt rajta.

– És az eb hogy kerül ide?

– Öhm, hát, izé – magyarázkodott Samantha –, ő a kutyám. Nem hozhatnám a Roxfortba, úgyhogy... becsempésztem, na. Mikor pótvizsgázni jöttem a nyáron, megcsináltam a lovammal is, csak lebuktam. Úgyhogy légyszi, ne áruld el senkinek – tette össze a kezét.

Pótvizsga? Lócsempészés? Egyáltalán, honnan van lova? – Sirius agyában egymást kergették a kusza információk.

A kentaurnő nem tűnt megbotránkozottnak. Derűje mit sem apadt, sőt, mintha csak fokozódott volna.

– Nocsak! Philippos büszke lenne rád. Apropó, nem hallottál felőle?

Samantha a fejét rázta.

– Legutóbb tavaly küldött levelet Dumbledore professzornak Albániából. Hallottam, mikor Ebshont professzor erről beszélgetett Hagriddal az egyik legendás lények gondozása órám után. De csak ennyit tudok. Gondolom, nem írt semmi lényegeset. Őt ismerve talán pár szóviccet.

Siriusnak fogalma sem volt, ki az a Philippos, így nehezen tudta követni a beszélgetés fonalát. Hogy a görög hangzású név hogyan kapcsolódik Albániához meg Dumbledore-hoz, azt pláne nem értette. Igaz, nem is volt számára fontos.

Samantha elmesélte Capellának, hogyan találtak egymásra másodjára is. Magyarázta, hogy nem hagyhatta magányosan kóborolni Roxmortsban szegény kutyát – az ő különleges, kiválasztott kutyáját.

– Ronanék azt mondanák, ez meg volt írva neked a csillagokban – mélázott Capella. – Én azt mondom, a kentaurhímek túl sokat foglalkoznak az égitestekkel. Mást sem hallani tőlük az utóbbi időben, mint hogy a Vadász, az Orion csillagkép szokatlan fénnyel ragyog... képzelheted, milyen unalmas velük az élet – forgatta a szemét.

Samantha együttérző fintort vágott.

– Nem valami szívderítő társaság.

– Nem is az a dolguk – igazította meg a hátán lógó íjat Capella, majd elmosolyodott. – De időnként lehetnének kevésbé...

– Búval baszottak?

Sirius rávakkantott a lányra, a kentaurnő pedig elnevette magát.

– Vigyázz, a kutyád akaratos teremtés.

– Feltűnt – dünnyögte Samantha. – Látnod kellett volna, amikor először találkoztunk, és rá akartam gyújtani. Még a cigit is ki akarta kapni a kezemből.

– Igaza van, a dohányszipákolás igen káros szokás. Furcsák vagytok ti, emberek – fürkészte Capella. – Annyi mindent építetek, magatokat mégis pusztítjátok.

Samantha nem igazán tudott mit mondani, csak a vállát vonogatta, amolyan „biztos úgy van" stílusban. Kevéssé érdekelte a szentbeszéd, így némi késéssel fogta fel, hogy a kentaur rákérdezett a kutya nevére.

– Öhm, igazából még nincs neki – vallotta be. – Elfelejtettem elnevezni.

Ötletek után kutatva méricskélte az állatot. Hogyan nevezhetné? Hülyébbnél hülyébb opciók jutottak eszébe. A Cigigyilkos nem hangzott jól, a Jon túl rövid volt, a Takarodj nevet pedig kiszúrásnak érezte volna.

– Legyen mondjuk... – fejében hirtelen Capella egy korábbi kifejezése villant fel – Szipák.

Ahogy kimondta, rájött, hogy ez is idiótán cseng, de már mindegy volt.

– Szipák? – hümmögött Capella.

– Ha már ennyire ellene van a szipákolásnak – tárta szét a karját Samantha.

Végül is, annyira nem gáz, vélekedett magában később, mialatt visszafelé tartott a kastélyba. Ahogy egyre többet ízlelgette a nevet, egészen hozzászokott. Jó, nem is a világ legfaszább neve, ismerte el, de a Bagolyhoz és a Paripához képest határozottan fejlődés.

Végre lett egy házikedvence, akit nem állatcsoport alapján nevezett el. Szipák: a kutya, aki nem Kutya. Mit szólna ehhez a kiskori énje? A gondolatra nem tudott elfojtani egy vigyort.