– Kölcsön tudnád adni esetleg a baglyodat? – kérdezte Remus.

Samanthának ekkor tűnt csak fel, hogy levelet szorongat a kezében. Keresztapja mindössze néhány sort firkantott a pergamendarabra jellegzetes macskakaparásával.

– Kinek akarsz te írni ilyen sürgősen? – hökkent meg.

– McGalagony professzornak.

– Micsoda? – pislogott összezavarodva Samantha. – De hát, vele mindjárt találkozunk. Nem ér rá személyesen?

– Ez annál fontosabb – győzködte Remus. – Harry... szóval, az egyik diák rosszul lett a vonaton.

Nem sikerült lepleznie a nyelvbotlást.

– Harry? Harry Potter? – A lány szemei akkorára kerekedtek, mint egy-egy hajóablak. – Mitől lett ő rosszul?

– Hármat találhatsz – dörmögte Remus. – Megviselte a dementor közelsége. Ő, akinek olyan borzalmas emlékei lehetnek... – rázta a fejét szomorúan. – Nem csoda, hogy elájult a hatására.

– Ó – értette meg Samantha. – Na, jó, a híres Harry Potter kedvéért hajlandó vagyok viharba bocsátani a baglyomat – jelentette ki ünnepélyesen. – De mikor találkoztál te vele?

– Úgy hozta a sors, hogy egy fülkében utaztunk.

– Nahát, milyen mázli. – Samantha kis híján hasra esett, miközben megindultak a folyosón.

A vonat közepe felé találtak rá a Bajos Bagázs fülkéjére. A fiúk illedelmesen kezet ráztak Remusszal, és örömködtek egy sort, hogy végre személyesen is megismerhetik.

– Ugyanezt elmondhatom én is – mosolygott rájuk szerényen a férfi. – Sokat hallottam rólatok.

– Szintén! – vágta rá Fred és George.

Lee szaporán bólogatott.

– Nagy rajongói vagyunk.

– A Tekergők Térképe...

– Mondja, hogy csinálta?

– Srácok, hagyjátok már, hogy feladja a levelét! – torkollta le őket Samantha. Tudta, hogy keresztapját feszélyezi, ha körbeugrálják. – Csak Bagolyért jött, hogy üzenjen McGalagonynak.

A füleskuvik szemrehányón csattogtatta a csőrét, miközben gazdája felkötötte a lábára a levelet.

– Ne nézz így rám – mondta Samantha. – Ez életbevágó küldetés. Öhm, Remus, nem fog elázni a levél? – Zavartan járatta a tekintetét az ablakon túl tomboló zápor és a keresztapja között.

– Vízhatlanítottam.

– Hát, jó. Ügyes legyél, Bagoly! Csak az igazán profik dolgoznak ítéletidőben.

A biztatás ellenére a madár ábrázatáról lerítt, hogy szerinte meg csak az igazán idióták küldenek levelet ilyen körülmények között. Mégis kötelességtudóan tette a dolgát. Hagyta, hogy Samantha lehúzza az ablakot és búcsúpuszit nyomjon a tollaira, majd kilendítse a szabadba. Azonnal szárnyra kapott, és meg sem állt a száztornyú kastélyig.

Remus egy tábla csokoládét bűvölt elő talárzsebéből, és keresztlánya kezébe nyomta.

– Ezt egyétek meg. Egyrészt jót tesz a dementor utóhatásai ellen – húzta mosolyra a száját –, másrészt nem mondhatod, hogy hálátlan lennék.

– Sohasem mondanám, hogy az vagy. De kösz. – A lány derűsen szorította magához az édességet. Ő aztán nem tiltakozik, ha édességet tukmálnak rá!

A fiúk ódákat zengtek Remusról, még akkor is, miközben – már talárba öltözve – szálltak le a vonatról. Fred hanyagul átvetette nyakkendőjét a tarkóján, Samantha pedig a nagy kapkodásban félregombolta a talárját.

– Máris az eddigi legjobb SVK-tanárunk – áradozott Lee. – Ha egész évben csokit fog osztani, én aranyba foglalom a nevét.

– Egyébként miért kellett baglyot küldenie McGalagonynak? – kíváncsiskodott George. – Mindjárt személyesen is találkozunk vele.

– Én is ezt mondtam neki – tárta szét a karját a lány. – De azt mondta, nem tűr halasztást. Harry Potter elájult a vonaton a dementortól.

Colin Creevey, aki épp mellettük sodródott a tömegben, felkapta a fejét.

– Micsoda? Harry elájult?

– Igen, de szerintem már jól van – nyugtatta Samantha.

A fiú képéről lerítt, hogy nem győzte meg. Miközben továbbhaladtak a hepehupás földúton – illetve jelen esetben inkább „sárúton" –, a szemük sarkából még látták, hogy széles gesztusokkal hadar pár évfolyamtársának.

– Éés hölgyeim és uraim, mélyen tisztelt publikum, így születik a pánikkeltés – szavalta George.

A fiákereket ide-oda lökdöste a szél, de az őket húzó thesztrálok bírták a strapát. A négy jó barát gyorsan beugrott egy kocsiba, és már döcögtek is a Roxfort felé. Az orrukat sem dugták ki, amikor beérkeztek a kétszárnyú vadkanszobros kapun, az azonban még így sem kerülte el a figyelmüket, hogy a bejáratot két dementor őrzi.

– Már mindenhol ott vannak ezek az energiavámpírok? – fortyogott Fred.

Jóformán meg sem várták, hogy megálljon a fiákerük, már pattantak is ki. Ez nem bizonyult korszakalkotó ötletnek, George azonnal elhasalt a csúszós füvön. Fred és Lee jól kiröhögték, utána segítették csak fel. Eközben Samantha előhúzta a zsebéből az egyetlen kocka megmaradt csokoládét, és rászegezte a pálcáját.

– Cibum mutare.*

Suttogását elnyelte a szél, ám a varázslat hatott. A csokoládé nyúlni kezdett, barna színét és szilárd állagát vöröses, nyúlós anyag vette át. Pillanatokkal később a lány kezében egy szelet nyers hús pihent. A bőrszárnyú fekete lónak nyújtotta. Az állat hálásan prüszkölt, azonnal befalta, és Samantha oldalához dörgölte a fejét.

A lány nevetve simított végig ázott szőrén.

– Jó kis paci.

Az évek alatt sikerült leküzdenie ellenérzését, és megbarátkozott a thesztrálokkal. Végtére is, lófélék voltak – és be kellett látnia, hogy Ebshont professzornak igaza volt velük kapcsolatban. Igazán nem tehetnek róla, hogy közük van a halálhoz, magyarázta az öreg az egyik legendás lények gondozása órájukon. Az ókori feljegyzések alapján Hádész a felelős a kitenyésztésükért.

– Jössz már, Sasha? – kiabáltak a fiúk. Mostanra a lépcső aljánál jártak.

Samantha búcsúzóul megpaskolta az állat csontos lapockáját, és csatlakozott barátaihoz. A fáklyás bejárati csarnokon átvágva megakadt a tekintete Argus Fricsen. A gondnok a márványlépcső tövében babusgatta macskáját, és a szokásosnál is mogorvább képet vágott. Samantha tippje szerint a sár miatt, amit behordtak – habár Fricsnél sohasem lehetett tudni, aktuálisan mi miatt olyan az arca, mintha citromot akarna utánozni.

Beléptek a fényárban úszó nagyterembe, amely még úgy is hívogatónak tetszett, hogy az elvarázsolt plafon a kinti vihart tükrözte.

– Szép jó estét, McGalagony professzor! – rikkantotta Fred.

Házvezetőjük az ajtó mellett ácsorgott. Megrezdülő orrcimpái arra engedtek következtetni, hogy a négyes puszta látványától az egészséges étékhatár fölé emelkedett a vérnyomása.

– Weasley, Weasley, Jordan... Jackson – biccentett kimérten. Samanthára nézve egy pillanatra szokatlan kifejezés suhant át az arcán, de mire bármelyikük megfejthette volna, el is illant. – Isten hozta magukat újra a Roxfortban.

Inkább az ördög, gondolta Samantha.

– Hiányoztunk a nyári szünet alatt? – kérdezte bociszemekkel George.

– Nekünk nagyon hiányzott ám – bizonygatta Lee. – Különösen nekem. Már alig várom, hogy idén is együtt kommentálhassunk. Alig bírtam meglenni a tanárnő hangja nélkül.

– Legközelebb szóljon, Jordan – közölte nyomatékosan McGalagony. – Szíves örömest küldök magának rivallót.

– Oh, milyen figyelmes!

– Igyekezzenek az asztalukhoz – hessegette őket odébb. – Elállják az utat. Jut eszembe! – szólt utánuk erélyesen. – Weasley, maga legyen szíves rendeltetésszerűen megkötni a nyakkendőjét, Jackson kisasszony pedig szedje rendbe a talárját és sürgősen színezze vissza a haját.

A kis csapat a griffendéles asztal közepén telepedett le, távol a tanároktól és Percytől. Samantha pofákat vágott McGalagony miatt. Titkon reménykedett, hogy elfelejt rászólni, de hát... Világfájdalommal az arcán tüntette el piros melírtincseit.

– Sinistrának bezzeg még tetkói is lehetnek – siránkozott. – Hol itt az igazság, hol?

– Hát, ő tanár – vonta meg a vállát Lee. – Gondolom, neki szabad.

Eközben Fred a nyakkendőkötéssel szenvedett.

– Ahj, úgy utálom... az első adandó alkalommal megtanulok erre valami bűbájt!

Samantha továbbra is a saját problémáján lamentált.

– Milyen világ az, ahol az iskola korlátoz a jövőbeli terveimben? Így hogy fog felfedezni a Bon Jovi?

Senki nem törődött vele, a diáktömeg felbolydult méhkasként nyüzsgött körülöttük. Akadtak, akik régen látott barátaik nyakába borultak, mások szabad helyekért verekedtek, megint mások azon ügyködtek, hogy mindegy, mi történik, csak ne verjék meg őket. Amikor aztán csillapodtak a kedélyek, és mindenki bepréselte hátsóját egy szabad padfelületre, libasorban bevonultak az elsősök. Flitwick professzor vezette őket, aki – köszönhetően a termetének – gyakorlatilag beolvadt közéjük, akár egy szuperkém.

– Hová lett McGalagony? – forgolódott Samantha.

Döbbenetével nem volt egyedül. A felsőbb évesek mindegyike tudta: a beosztási ceremónia vezénylete annak rendje és módja szerint az igazgatóhelyettes feladata volt. Most azonban a professzor asszony mintha kámforrá vált volna.

A többség végül betudta annak, hogy bizonyára dolga akadt, és napirendre tért a változás felett. Figyelmüket a szakadt süvegnek szentelték, amelyet Flitwick professzor a „pódiumra" – egy támla nélküli négylábú székre – helyezett. Az ódon fejfedő megvárta, míg mindenki elcsendesedik, csak utána nyílt nótára legszélesebb hasítéka.

A Roxfort alapítása régre nyúlik vissza,
Lássuk, miként regéli a történelem szava.

Négy nagy mágus fejéből kipattant a nagy ötlet,
Brit-hon mágusainak egy iskola kellene.

Nem is akármilyen! A legjobb képzést adják itt,
Boszorkányok, s varázslók jöhetnek okosodni.

Felhúzták a kastélyt, megszervezték az oktatást,
Életművüknek pedig a Roxfort nevet adták.

Nem értettek egyet ámbár, kiket vegyenek fel,
Így esett, hogy mind egy saját házat neveztek meg.

Mardekár úgy gondolta, nem elég a mágia,
Tiszta vér és ravaszság lett az ő hívószava.

Hugrabug nem válogatott a diákok között,
Elfogadás, kedvesség volt számára a legfőbb.

Griffendél a bátrakat gyűjtötte maga köré,
Mondván, hogy a merészség a legfontosabb erény.

Hollóháti úgy vélte, tudás a kulcs mindenhez,
Őhozzá az okosak, kreatívak jöjjenek.

Igen ám, de hogy végezzék majdan a beosztást?
Nem lesznek ők itt örökké, kell az utánpótlás.

Rám testálták végül e megtisztelő szerepet,
Megbűvöltek, s én lettem a híres Teszlek Süveg.

Ülj a székre, tégy fejedre, és csak bízd rám magad,
Évezredes bölcsességet rejt e foszló kalap.

Samantha megvárta, míg lecseng a visszhang, majd osztozott a tapsviharban diáktársaival. Ezután következett a beosztás unalmas része – számukra legalábbis. Az elsőévesek pudingként remegve várták a Teszlek Süveg ítéletét, a felsőbb évesek azonban jobbára csak akkor élénkültek fel, amikor valakit az ő házukba osztott.

Samantha bugyborékoló hasára szorította tenyerét. A csokoládé, amit Remustól kapott, csak időlegesen csillapította farkaséhségét.

– Vajon mennyi van még hátra? – tette fel a kérdést szenvedve. – Nem értem, mit izél ennyit a süveg. Nálam nem szarozott, beosztott – emlékezett vissza a saját ceremóniájára.

– Nem mindenkinél megy az olyan gyorsan – mondta Lee. – A bátyámnál is percekig tökölt.

– Percynél is nagyon gondolkodott – fűzte hozzá Fred. – Emlékszel, mit mesélt Bill meg Charlie? – fordult az ikréhez.

– Igen – bólogatott George. – Majdnem kalaptartó lett.

Kalaptartónak azt nevezték, aki több mint öt percet ült a fején a süveggel, mire az meghozta döntését. Sokan közelítettek hozzá, igazi kalaptartó azonban jó, ha ötvenévente előfordult. Az iskolában keringő legendák szerint annak idején McGalagony és Flitwick is kiérdemelték a címet.

– Akkor sem értem, minek kell ennek ekkora feneket keríteni – nyafogott Samantha. – Simán pakolgathatná az embereket a süveg csak úgy random a házakba. A helyében én biztosan ezt csinálnám. Griffendél, Mardekár, Hugrabug, Hollóhát, kész, slussz, te ide, te oda. Esik, ahogy puffan, aztán jól van az úgy. Gyorsabb is lenne, meg senki nem siránkozna később, hogy nagy a széthúzás a házak között.

– Elő kellene terjesztened az ötletet – vihogott a tenyerébe George.

– Felesleges – legyintett Samantha. – Hugrabug Helga már rég megtette, de basztak hallgatni rá. Akkor szerinted nekem milyen esélyeim lennének?

– Szerintem ő támogatná, hogy te legyél Teszlek Süveg. És ha én is rád szavazok, azzal már ketten vagyunk.

– Egy tizenöt éves fiú és egy ezeréves csontváz – dünnyögte Samantha. – Fasza esélyek.

– Ó, ha láttad volna Egyiptomban, mikre képesek az ezeréves csontvázak...

George azonban nem foghatott részletes magyarázatba. Az utolsó diák („Vane, Romilda!") elfoglalta a helyét a Griffendél asztalánál, Flitwick professzor kiballagott a teremből a Teszlek Süveggel, ezzel egyidejűleg pedig megjelent a színen McGalagony professzor. Érkezése senkinek nem kerülte el a figyelmét, hiába próbált észrevétlen maradni. A professzor asszonyról sok mindent el lehetett mondani, de hogy jelentéktelen volna, azt sohasem. Szokásához híven bársonyzöld talárt és csúcsos süveget viselt. Egyenes tartással, sebes léptekkel haladt a tanári asztal felé, magassarkúja ütemesen kopogott utána.

Hogy tud még késni is méltóságteljesen? – mélázott Samantha. Ez a tudomány neki is jól jött volna. Egész más hatást kelt, mint amikor az ember csapzottan jelenik meg a helyszínen, és két majdnem-tüdőkiköpés között mormol sűrű elnézéseket.

Gondolatmenetéből Lee zökkentette ki.

– Ott van Harry! – bökte bordán.

És valóban, a fiú épp akkor ült az asztalukhoz Hermione Granger társaságában. Nekik sem sikerült a láthatatlan belépő, többen a nyakukat nyújtogatták vagy mutogattak feléjük, mint Lee. Őket azonban látszólag nem izgatta a felhajtás, egyből összedugták a fejüket Ronnal, hogy pusmogjanak valamit.

Dumbledore megvárta, hogy McGalagony helyet foglaljon mellette, és csak utána fogott a diákok köszöntéséhez. Samantha borzadva hallgatta, hogy a minisztérium megbízásából az idei tanévben rusnya dementorok fogják őrizni a kastély minden bejáratát, beleértve a titkos alagutakét is.

– Én mondtam, hogy megbízták őket! – sziszegte George.

– Akkor a minisztérium a hülye – szűrte a fogai között Samantha. – Értem én, hogy Black kattant, de azért annyira csak nem, hogy egy iskolába akarjon betörni. Ha mégis, akkor meg is érdemli, hogy lecsukják még tizenkét évre.

– Azért megnézném én, mennyire őrzik azokat az alagutakat – dörzsölte a tenyerét Fred. – Te nem, George?

A megszólított széles vigyorra húzta a száját.

– A számból vetted ki a szót, drága fivérem.

– Kussoljatok már! – pisszegték le őket asztalszomszédjaik.

Samantha grimaszolt, de azért befogta a csőrét, és Dumbledore-ra szegezte a tekintetét. Épp jókor, az igazgató ugyanis Remust mutatta be. A Bajos Bagázs csatlakozott a szegényes tapsklubhoz.

A lányt nem érte meglepetésként a következő hír: Ebshont professzor nyugdíjba vonult. Előző tanév végén már elbúcsúzott kedvenc legendás lények gondozása tanárától. Sajnálta, hogy innentől nélkülöznie kell a társaságát, amikor azonban Dumbledore bejelentette, hogy a helyét Hagrid veszi át, egy csapásra felvidult. Nem is gondolt erre az opcióra, pedig így azért sok minden értelmet nyert – kezdve a Szörnyek szörnyű könyvével.

Felugrott a helyéről, hogy csatlakozzon az őrjöngő griffendélesekhez, akik a tanárrá avanzsált vadőrt éltették. A Weasley ikrek rekedtre kiabálták a torkukat („Hagrid! Hagrid! Hagrid!"), Lee pedig füttyögött, akár egy teáskanna. Samantha utánozni akarta, de csalódottan állapította meg, hogy ezúttal sem sikerült. Pedig mindig úgy próbálkozott! Egyszer-kétszer még meg is kérte barátait, hogy tanítsák, de hiába, képtelen volt megérteni a fütyülés mechanizmusát. Örök misztérium maradt számára, és csak irigykedhetett azokra, akik rendelkeztek ezzel a felbecsülhetetlen értékű tudással.

Az ünnepi aranytányérokon varázsütésre megjelentek a lakoma fogásai, így innentől minden figyelmét az evésnek szentelte. Legközelebb asztalbontásnál élénkült meg, amikor Dumbledore professzor felemelkedett ülőhelyéről és sugárzó mosollyal széttárta karjait.

– Tisztelt hölgyek és urak, mielőtt nyugovóra térnénk, hódoljunk hagyományainknak, és koronázzuk meg ezt a pompás lakomát iskolánk indulójával!

– Kezdi már – vigyorodott el Lee.

– Örökös mániája – bólogatott Fred. – Mázli, hogy minden évben készülünk valamivel, amivel feldobhatjuk. Készen álltok, srácok? – pillantott George-ra és Samanthára.

Eltökélt bólogatás volt a válasz.

– Akkor hadd szóljon!

Több sem kellett nekik. Amint a tömeg rázendített a „Roxfort, Roxfort, oxi-foxi Roxfort" kezdetű nótára, ők is nyomták, mint süket a csengőt – csakhogy a dallamot az általuk költött szöveggel énekelték.

Roxfort, Roxfort, itt a Bajos Bagázs,
Légy talpon idén!
Mert zsebünkben bűz van, trágyagránát,
Meg sok más vicckellék.
Tudjuk jól, hogy házirend
Áll mindenek fölött,
De a sok csíny hív, s csapatunk oly víg,
Hát jót ne várj tőlünk!
Helyezkedik a sok prof,
És hullik a sok pont,
Csak mondd, hogy „Sajt!", s mi tarolunk majd,
Míg Frics úr el nem fog.

Harsogásukkal kitűntek az egykedvű hangok közül. Éppen annyira, hogy hallani lehessen, hogy némileg mást énekelnek, de mégsem olyan tisztán, hogy minden strófájuk érthetően szóljon. Leginkább a közelükben ülők kuncogtak, a tanárok többsége csak egy-egy sanda pillantást vetett rájuk. Samantha jót mulatott azon, ahogyan McGalagony a homlokát ráncolja, amikor azonban találkozott a tekintete Pitonéval, ösztönösen behúzta a nyakát. Meg sem lepte, hogy a bájitaltan-professzor nem hajlandó énekelni. Élő szoborként ácsorgott a vígan dalolászó Bimba mellett, és olyan arcot vágott, mint aki nem tudja eldönteni, hogy saját magát ölje-e meg, vagy esetleg a kórust vezénylő Dumbledore professzort.

A többség határtalan megkönnyebbülésére véget ért a zenebona, és mindenki mehetett a dolgára. Samantha már alig várta a találkozást az ágyával, de ennél is jobban örült szobatársainak. Angelinával már a lépcsőn felfelé összefutottak és végigbeszélgették a klubhelyiségbe vezető utat, közös hálóhelyiségükbe érve pedig Daphnéval és Aliciával ujjongtak egy sort a viszontlátás öröme felett. Csak beszéltek és beszéltek, még akkor is, amikor már pizsamába öltözve nyúltak el takarójuk alatt.

Másnap persze meglett a dorbézolás böjtje. Fred, George, Lee és Kenneth már javában rágcsálták a pirítósukat a nagyteremben, amikor a lányok négyese belibbent.

– Üdvözletem, hölgyeim – húzódott arrébb Fred, hogy helyet szorítson nekik.

Éppen odafértek melléjük. A fiúk másik oldalán Harry, Ron és Hermione ültek kupaktanácsot. Úgy tűnt, elmélyülten vitatkoztak valamin, kizárva környezetüket. A felsőbb éves lányok sem foglalkoztak velük, sokkal inkább lekötötte őket a zabkása, a ham and eggs, illetve az órarendek, amiket George kiosztott nekik.

– McGalagony nyomta a kezembe, hogy adjam oda mindenkinek – magyarázta.

– Te jó ég, rád merte bízni? – hökkent meg Samantha. – Lehet, nem ártana, ha elmenne Madam Pomfrey-hoz kontrollra. Vagy akár a Szent Mungóba. Így hallomás alapján súlyos az állapota.

– Szerintem csak összekeverte George-ot velem – köszörülte meg a torkát Fred, Percy fellengzős stílusát utánozva. – Én sokkal megbízhatóbb és felelősségteljesebb vagyok.

A lányok jóízűen kuncogtak.

– Persze, én meg az angol királynő és a mágiaügyi miniszter egy személyben – tódította Samantha.

– Jaj, de jó, ma dupla bűbájtannal kezdünk! – villanyozódott fel Angelina az órarendre pillantva.

Az ötödéves griffendélesek arra számítottak, hogy kellemes indítása lesz ez az újévnek. Ehhez képest kőkemény munka lett a vége. A szokásostól eltérően alig beszélhettek a nyarukról, a professzor máris a tananyagra tért. A tetejében olyan mennyiségű házi feladatot nyomott le a torkukon, hogy még mágiatörténet-óra alatt is emésztették.

– Már Flitwickben sem bízhatunk – siránkozott Fred. – Itt a vég.

Alicia kétségbeesetten belemártotta lúdtollát a tintatartóba.

– Hajjaj, szerintem jobb, ha megírjuk a házinkat még most. McGalagonnyal lesz a következő óránk, és nem hinném, hogy kíméletesebb lesz.

Szavai pontosabban beigazolódtak, mint Trelawney professzor jóslatai. Az átváltoztatástan-teremből kilépve valósággal füstölt a fejük a rengeteg információtól – és hol volt akkor még a gyógynövénytan! Sárkánykomposzttól lucskosan caplattak fel a zsúfolt klubhelyiségbe, mint akik a vesztőhelyről menekültek, és Lee mondta ki azt, ami mindannyiuk fejében járt:

– Ez még csak az első nap volt. Hogy fogjuk túlélni a többit?

– Sehogy. Meghalunk. – Daphne békamód kiterült egy zsebkendőnyi szabad szőnyegfelületre. A reggel oly gondosan felfestett sminkje elkenődött a görcsös morgacstuskóval vívott ádáz harctól. – Felfogtátok, hogy ma még asztronómiánk is lesz? Imádom Sinistrát, de mindig ő adja a legtöbb házit.

George nyűgösen mordult egyet, és levetette magát a legközelebbi kanapéra, amelynek másik oldalán egy hetedéves párocska önfeledten smárolt.

– Menjetek szobára! – lökdöste őket odébb Fred, hogy leülhessen ikre mellé.

Elérte célját: a megszólítottak, ha vérig sértve is, de otthagyták őket és kimásztak a portrélyukon. Így a többiek is letelepedhettek a kanapéra.

Jó ideig csak kukán bambultak maguk elé, nem is érzékelték, mi történik körülöttük. Gyűjtötték a lelki erőt a fürdéshez, meg hogy levonszolják magukat vacsorázni. Utána kénytelenek voltak megmászni a Csillagvizsgáló-tornyot, és másfél órán keresztül hallgatni Sinistra professzor lelkes magyarázatát az őszi égbolt csillagképeiről.

– Ha felnéznek az égre, szabad szemmel is láthatják az Andromeda-ködöt. Arra, ott – mutatta. – Az Andromeda csillagkép foglalja magába, amelynek legfényesebb csillaga az alfa Andromedae. Látják? Vizsgálják meg jól teleszkóp alatt is, rajta!

Megvárta, míg mindenki beállítja a lencséjét. Ezüst hajgyűrűi időnként összecsendültek, miközben mögöttük járkált. Önálló munkára ösztökélte őket, ám ha valakinek gondja akadt, készséggel odalépett segíteni.

– Az alfa Andromedae csillagot – folytatta – Alpheratz-nak és Szirrah-nak is nevezik. Jegyezzék fel, mert dolgozatban mindhárom nevet kérhetem. Nos tehát – vonta össze sűrű szemöldökét –, a Szirrah név a 'surrat al-faras' arab kifejezésből ered, amelynek jelentése: „a ló köldöke". Ebből könnyen megjegyezhetik, hogy eme égitestet a Pegazus csillagképhez is sorolják. Ottani jelölése delta Pegasi, és a Pegasus további három legfényesebb csillagával, az alfa, a béta és a gamma Pegasivel zár be jellegzetes négyszög alakzatot. Nem nehéz megjegyezni a nevüket a görög ábécés besorolás végett. Kérem, keressék meg és rajzolják le térben egymáshoz viszonyítva az említett csillagokat, és jelöljék a pergamenen a pontos szögmértékeket.

Samantha lefejelte a teleszkópját. Itt vesztette el a fonalat végképp és lett elege a francos Andromedából, a pegazusokkal, a négyszögekkel és a görög ábécével egyetemben. Egyáltalán, milyen részegnek kellett lennie annak a csillagásznak, aki belelátott egy szárnyas lovat ebbe az izébe? Samanthát hamarabb emlékeztette egy belét húzó aranycikeszre.

Méla unalmában elkalandozott, és eszébe jutott egy igazi pegazus, Aigis, akit volt alkalma megsimogatni Philippos Stamos jóvoltából. Néha-néha elgondolkodott, vajon mi lehet egykori sötét varázslatok kivédése tanárával. Távoli vidékeken képzelte el, őrültebbnél őrültebb kalandokba keveredve. Bizonyára mostanra nem csak az észak-koreai, hanem az orosz minisztériumot is magára haragította az illegális csempészbizniszével, na meg a törvényileg büntetendő szóvicceivel.

– Jackson kisasszony – köszörülte a torkát a háta mögött Sinistra. – Meglehet, hogy öregszem és romlik a szemem, de nem látom, hogy az alfa Andromedae-vel foglalatoskodna.

Samantha összerezzent. Elmormolt egy „elnézést"-féleséget, de továbbra sem tudott koncentrálni. Majd' leragadtak a szemei, miközben azon kezdett agyalni, miért olyan ismerős neki az Andromeda név. Mintha így hívnának valakit...

Vannak azok a kérdések, amelyek olyanok, akár egy idegesítő szúnyog: egyszerűen nem hagyják nyugodni az embert, egyfolytában visszaszállnak zizegni a fülébe. Samanthának csak később, az ágyában fekve ugrott be a válasz.

– Tényleg, Tonks anyja – mormolta félálomban.

Azzal lecsukódtak a pillái, és a másik oldalára fordult.

Egy tenyér préselődött a szájához, miközben hátulról megtámasztották a tarkóját. Visítani akart és kapálózni, ám egy hang sem jött ki a torkán. Beletelt egy kis időbe, amíg realizálta, hogy az őt lefogó erős kezek három hülye barátjához tartoznak. Suttogva elhordta őket mindennek, miközben a fiúk az öklüket tömködték a szájukba, hogy ne röhögjenek hangosan.

– Meg vagytok kattanva? De most komolyan – méltatlankodott Samantha, miközben letrappolt a klubhelyiségbe, a fiúk pedig utánaszánkáztak a lépcsőkorláton –, ezt miért kellett? Ráadásul hajnalban! – intett az egyik hosszú ablak felé.

A nap félénk pislogása rózsaszín csíkot festett a horizontra.

– Szeptember harmadika van – lépett a lány elé kihívóan Fred. – Mutasd az animágus-alakod, vagy úgy tekintjük, hogy mi nyertük a fogadást.

– Úgy bizony, így fair – biccentett karba tett kézzel George. – Plusz megígérted.

A lány nagyokat pislogott.

– Ezért kellett felkeltenetek?

– Nagyon kíváncsiak vagyunk már! – Lee egy ötéves módjára tobzódott. – Úgy kalkuláltunk, a hajnal jó lesz, mert bármivé is válsz, kicsi az esélye, hogy meglássanak. Na, mutatod?

Mindhárom fiú várakozóan nézett rá, mintha csak arra számítottak volna, hogy hirtelen agancsai nőnek. Samantha visszabámult rájuk kócos fejével. Hirtelen ötlettől vezérelve cselekvésre szánta el magát. Mire a fiúk kettőt pislogtak, kifelé mászott a portrélyukon.

– Hé!

Úgy ahogy volt, kinyúlt AC/DC-s pizsamapólóban megiramodott a hetedik emeleti folyosón. A Kövér Dáma utánaszólt („Na, de kérem!"), barátai pedig lélekszakadva rohantak a nyomában. Futott, ahogy a tüdeje bírta, ügyesen kerülgetve az átkokat, amiket üldözői utána küldtek. Minden jel szerint megelégelték a fogócskát, és elhatározták, hogy ártalmatlanná teszik.

Az egyik fordulóban Samantha meghallotta Hóborc kacagását. Ahelyett, hogy arrafelé vette volna az irányt, beugrott az első üres tanterembe. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a fiúk beérjék.

– Én tudtam – hogy – kamuzik! – lihegte Fred a térdére támaszkodva. – Csak kitalálta az egész sztorit.

– Dehogy tudtad! – torkolta le George. – Na, de most megvagy, Sasha – szegezte a lányra a pálcáját. – Valld be, hogy lebuktál.

Samantha ide-oda tekintgetett, mint aki keres valamit. Végül az ablakot vette célba. Elugrott George sóbálványátka elől, és szélesre tárta a kereteket.

– Sasha, mire készülsz? – kiabált utána Lee. – Sasha... NEE! – bődült fel.

Samantha nekirugaszkodott, a párkányra ugrott, és azzal a lendülettel kivetette magát az ablakon.

A három fiú egy emberként rohant oda, hogy a mélybe nézzenek. Fred meg is kapaszkodott az ablakkeretben, hogy derékig kihajolhasson. Biztosra vették, hogy barátnőjük nem élte túl a zuhanást. Mintha egy lidérces álomba csöppentek volna.

– VÁÁ! – Fred riadtan visszahőkölt, alaposan megtaposva ikertestvérét.

Milliméterekkel az arca előtt egy puskagolyóként süvítő valami suhant el. Szinte érezte, ahogy csiklandozza a bőrét. Lee füttyögött és hurrogott.

– Juhúú, ez az! Megcsinálta! – öklözött a levegőbe. – Tényleg megcsinálta! – kacagott felszabadultan.

Mindhárman egyik sokkból a másikba estek. George tekintetét az égen suhanó jelenségre függesztette, és csak tátogni tudott.

A szürkésbarna ragadozómadár kecsesen szitált a levegőben, kiélvezve, ahogy a reggeli nap aranysugarai megsimogatják finoman pettyezett tollait. Kitárt szárnyaival és farkával irányította körmozgását, kihasználva a levegő áramlatait. Hirtelen villámsebes zuhanórepülést mutatott be, akárha prédát pillantott volna meg, amikor azonban felemelkedett, nem tartott a csőrében sem pockot, sem egeret. Egészen közel liftezett az ablakhoz, így Fred, George és Lee szemügyre vehették hófehér hasát. A következő pillanatban az állat kis híján levitte a fejüket, ugyanis nyílegyenesen megcélozta a tantermet. Körbevitorlázott a csillár alatt, végül leszállt a tanári asztal tetejére.

A három fiú azonnal megrohanta, és lecövekeltek előtte. Meg mertek volna esküdni, hogy a madár huncutul nézett rájuk. Peckesen tett pár lépést az asztalon, mintha csak fel akarna vágni előttük, és éles vijjogást eresztett meg.

– Nézzétek! – mutatott a csőrére George. A káva mentén érdekes alakú hullám futott. – Olyan, mint...

Az állat helyén egy szempillantás múlva már a kipirult arcú, korábbinál is kócosabb hajú, ámde végtelenül büszke Samantha ült. A három fiú most elsőkézből megfigyelhette, hogy az orrán lévő hepehupa kísértetiesen hasonlít a csőrét díszítőre.

– Na, milyen voltam? – vigyorgott. Lezsernek szánt mozdulattal megtámaszkodott a padon, azonban lecsúszott róla a keze. – Baszki!

Hogy a bakit ellensúlyozza, lesimította pizsamáját és frizuráját. Ki kellett fújnia magát.

– Hát, ez állat!

– Állatnál is állatabb!

– Te aztán jól bepaliztál minket! – nevetett Lee. – A frászt hoztad ránk.

– Kölcsönkenyér visszajár – cukkolta a lány.

– Tulajdonképpen milyen madár vagy? Várj, ne, ne mondd meg, kitalálom... sas!

– Ölyv! – szállt be a találgatásba George.

Samantha csak fintorgott rájuk a padról.

– Egerészölyv! – kiabálta Fred vadul gesztikulálva.

– Parlagi sas! Réti sas! Nem, nem, fehérfejű rétisas!

– Keselyű!

A lány sértetten felhúzta az orrát.

– Dehogyis, ti nagyon hülyék! Sólyom vagyok, pont, mint az első animágus, Falco Aesalon – húzta ki magát büszkén. – És ti még azt hittétek, meztelencsiga vagy varangy leszek – heccelte az ikreket. – Pedig nyilván egy ilyen nemes állat – szegte fel az állát színpadiasan. – Nem is akármilyen sólyom vagyok ám. Tim segített a meghatározásomban. Északi sólyomnak vagy Falco rusticolusnak is neveznek – ecsetelte csevegő hangon. A hatás kedvéért némi szünetet tartott. – De a legegyszerűbb, ha úgy jegyeztek meg: vadászsólyom.

– Fúúú...

A fiúk már nyitották a szájukat, hogy további keresztkérdéseket zúdítsanak rá, ekkor azonban nyávogás ütötte meg a fülüket. A hang forrása felé kapták a fejüket, s igen kellemetlen tényezővel kellett szembesülniük. A tanterem ajtajából villogó sárga szempár meredt rájuk.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: A Cibum mutare általam kreált varázsige, jelentése gyakorlatilag „változtasd meg az ételt".