Samantha félrenyelte a jéghideg töklevét. Fogalma sem volt, milyen lehet, ha egy kísértet akad az ember torkán, de ilyesminek képzelte az érzést. Határozottan nem volt kellemes.

– Szi-hi-a, anya – nyögte két köhögési roham között.

Hagrid becsukta Cara után az ajtót, és kedélyesen hellyel kínálta. A boszorkány addig az ujjait gyűrögette, és olyan arccal meredt Samanthára, mint akinek nagy szüksége lenne egy mély levegőre (vagy többre). Hagrid hangjára kizökkent, elmormolt egy zavart ,,köszönöm"-öt, és leült közéjük.

A Roxfort kulcs- és háztájőrzője, valamint a lánya nem tudhatták, de mielőtt kopogott, legalább negyedórán keresztül mászkált fel-alá a vadőrlak előtt, hogy elpróbálja a monológot, amit a Summerrise-Province-ból Roxmortsba vezető autóúton kiagyalt. Paripa, akinek végül előadta, nem bizonyult különösebben érdeklődő hallgatóságnak. Rá sem hederített a nőre, aki ideges karlengetés kíséretében magyarázott neki, csapongva mondandójában.

– Nagyon csalódott vagyok, hogy hazudtál nekem... Nem, ez mégiscsak túl szemrehányó, ráadásul érzelmi zsarolás. Inkább: nem volt szép hazudnod nekem, és becsempészned szegény Paripát nyáron a kastélyba. Igen, így jó lesz. Nem, bocsánat, mégsem. Nem volt szép becsempészned Paripát. Úgy értem, egyáltalán. Ezt már mondtam. De a lényeg, hogy egyáltalán, semmikor nem volt szép. Nem csak nyáron. Tudom, hogy most nyáron történt, de semmikor sem lett volna az. Argh, nem igaz, hogy nem megy!

A ló békésen csócsálta tovább az elé tett szénát, Cara pedig úgy döntött, feladja, és nem húzza tovább az időt. Már előre lepörgette a fejében a forgatókönyvet, azt a nem elhanyagolható tényezőt azonban kifelejtette a képletből, hogy Hagrid vendégszeretetének köszönhetően majd le kell ülnie. Ő úgy képzelte, hogy állva adja elő a fejmosásnak szánt kiselőadását Samanthának, esetleg még járkál is közben – az mindig oldotta benne a feszültséget.

Így viszont nem volt jó, mert Hagrid már felrúgta az eredeti elképzeléseit, Carának pedig fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá. Most mit csináljon azokkal a megszólalásokkal, hogy ,,hihetetlen, hogy most itt kell állnom előtted", vagy hogy ,,a nyár hátralévő részében segítened kell gazolni meg füvet nyírni, és ez olyan biztos, mint hogy itt állok"? Fogalmazza át ,,ülök"-re? Nem béna az?

Gondolataiból Hagrid zökkentette ki, aki elé tolt egy pohár töklevet, majd a hogylétéről érdeklődött. Volt mint bepótolniuk, hiszen hosszú évek óta nem futottak össze. A két régi barátnak jólesett, hogy beszélgethetnek végre, és Cara is felengedett közben. Eleinte még lapos oldalpillantásokat vetett Samanthára, ezek a pillantások azonban egyre ritkultak, és idővel teljesen elterelődött róla a figyelme.

Minél tovább megússza a letolást, annál jobb alapon a lánynak tökéletesen megfelelt a láthatatlan szerepkör. Miközben a felnőttek társalogtak, ő az asztal alá hajolva tutujgatta Agyart. Talán azt sem vennék észre, ha...

Pár perc múlva a gondolat tetté vált, és már a parkban ült Paripa hátán. Élvezte, hogy végiglovagolhat a pázsiton és körbeügetheti a Fúriafűzt. Hirtelen elhatározással a Tiltott Rengeteg felé irányította lovát. Az nem volt hajlandó az erdő mélyére menni, de Samantha nem bánta, hogy a szegélyrészen maradtak. A fák rejtekében haladva, ha ki-kipillantott a törzsek között, láthatta a Roxfort sziluettjét. Furcsa volt, hogy sötétebb köpenybe bújt, mint iskolaidőben. Csak néhány szobából szűrődött ki világítás, a klubhelyiségek máskor fényárban úszó ablakai vakon meredtek az éjszakába.

Samantha úgy ismerte a kastélyt, mint a tenyerét, és érezte az élő, örökkévaló mágiát, amelyre épült. Ott volt minden alapkőben, a legapróbb falrepedésben, de még az egérlyukakban is, amelyek lakóit Mrs. Norris áldozatos munkával ritkította nap mint nap. A falak lélegeztek és láttak, figyeltek minden sóhajt, kacajt, könnyet. Tanúi voltak házi feladatok miatti szitkozódásnak, büntetőmunkák kiszabásának, barátságoknak, szerelmeknek, rejtélyeknek, dilemmáknak. Nyomon követhették számtalan mágus felnövéstörténetét, fejlődését, vagy éppen bukását – és persze a jó meg a rossz véget nem érő keringőtáncát. Többet tudtak, mint az földi ésszel felfogható, és őrizték kitartóan évezredes bölcsességüket, amellyel a Roxfort alapítói ruházták fel őket.

A boltíves folyosókat róva az embernek időnként az a benyomása támadt, mintha Hugrabug Helga, Hollóháti Hedvig, Mardekár Malazár és Griffendél Godrik láthatatlan szelleme érintené a lelkét. Mintha az alapítók sohasem hagyták volna parlagon életművüket. Aki betette a lábát a Roxfortba, kicsit úgy érezhette, mintha ismeretlenül is ismerné a dicső négyeket azáltal, hogy az utókorra hagyományoztak magukból valamit.

Mégis, az iskola talán csak akkor élt igazán, ha benépesítette az ifjúság. A varázslathoz nem volt elég az alkotók lénye, nem volt elég a professzorgárda sem – kellettek mindazok, akik értelmet adtak az egésznek. Diákok nélkül a Roxfort nem lehetett igazi.

Samantha kipirulva tért vissza Hagrid kunyhójához. Lecsusszant Paripa hátáról, és kikötötte a ház oldalához. Jóleső eufória zubogott az ereiben. Csak megcsinálta, sikerült lovagolnia a Roxfortban!

Lábujjhegyen visszaosont a házba, és behúzta maga után az ajtót. Hagridnak és Carának még mindig nem tűnt fel a hiánya. Bebújt az asztal alá, hogy visszamásszon a helyére, ekkor azonban a vadőr fojtott hangon így szólt.

– No, és nem piszkál téged a minisztérium... hát, tudod, ki miatt?

Hagrid kínosan köhécselt, mint akinek rettentő kellemetlen a szituáció.

Samantha megdermedt a mozdulatban az asztal alatt, és hegyezni kezdte a fülét. Mégis mi a fene dolga lenne az édesanyjának Voldemorttal és a minisztériummal?

Cara ugyancsak feszengve válaszolt Hagridnak.

– Nem különösebben érdekli őket a sorsom. Arról is levélben értesítettek, hogy figyeltetik a házunkat. Nem mintha sokra mennének vele. – Samantha különös élt vélt felfedezni édesanyja hangjában. – Ha rám is néznek időnként, csak azért teszik, hogy ellenőrizzék, gyanús vagyok-e. Hogy megbizonyosodjanak róla, nem segítem őt.

Samanthának leesett az álla. Hamar kiderült azonban, hogy nem a legjobb alkalmat választotta az áll-leesésre, Agyar ugyanis időközben felfigyelt a jelenlétére, és úgy határozott, letarolja kirobbanó lelkesedésével.

– És Sam? – kérdezte Hagrid.

– Ha bántani merik... ha csak egy ujjal is hozzáérnek, én... én...

PUFF. Samantha elterült, mint egy rongybábu, és igyekezett nem megfulladni az őt betemető nyáltengerben. A dulakodás már Carának és Hagridnak is feltűnt. Előbbi sikkantott, utóbbi pedig benyúlt az asztal alá, és egyik kezével a nyáláztatta lányt, másik kezével a kutyát halászta ki a grabancánál fogva.

Amikor Samantha lezuttyant az ülőhelyére, úgy nézett ki, mint egy gyakorló punkzenész, aki belefejelt egy vödör hajzselébe.

– Hol jártál? – emelte meg a szemöldökét Cara.

– Az asztal alatt – felelte szenvtelenül a lány.

Cara szemöldökei leereszkedtek és közelebb húzódtak egymáshoz.

– Lóillatod van.

– Csoda, hogy érződik Agyar rohama után.

– Tehát?

Samantha elhúzta a száját.

– Hát, annyira benne voltatok a beszélgetésben, hogy gondoltam, én addig lovagolok egyet.

– Apropó, ló...

– Bocs – vágott a szavába a lány.

– Tessék?

– Paripa miatt – magyarázta Samantha. – Genyó dolog volt átváltoztatnom őt. – Tekintetében őszinte megbánás tükröződött. – Szóval ne haragudj, anya.

Cara alig akart hinni a fülének.

– Bocsánatot kérsz?

– Olyasmi – tárta szét a kezét Samantha. – De legalább volt értelme elhozni ide őt – derült fel kissé. – Szerintem tetszett neki a birtok.

Cara tehetetlen volt.

– Te most tényleg bocsánatot kértél, azelőtt, hogy bármit a szemedre vethettem volna?

– Ja – meredt rá a lány értetlen arccal. – Hülyeség volt, mondom, hogy sajnálom. Mi baj van vele?

– Semmi – duzzogott az anyja.

Csak nem mondhatta, hogy „nem fair, hogy hosszú órák áldozatos munkájával készültem, hogy előálljak neked egy szentbeszéddel, erre feleslegessé teszed az erőfeszítéseimet, mert lerendezed egy bocsánatkéréssel"! Elég hülyén vette volna ki magát.

– Amúgy hogy kerültél ide? – tette fel a kérdést Samantha.

– McGalagony üzent, hogy jöjjek érted. Azt írta, hozzak lószállítót is.

A lány ösztönösen behúzta a nyakát, és lejjebb csúszott a székén.

Cara a kapu előtt parkolt, és valóban hozott lószállítót. Csoda, hogy az Ezeréves Sólyom el bírta vontatni, de mivel a furgonja épp szervizben volt, kénytelen volt a kőkorszaki kabrióval jönni. Hagrid segített elhelyezni Paripát a lószállítóba, és vidám búcsút intett nekik.

– Jó volt újra látni, Cara.

– Téged is, Hagrid. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben sem szabadulunk egymástól – hunyorgott cinkosul a nő.

– Remélem is. – Hagrid szája sarka felfelé kunkorodott borzas szakálla rejtekében. – Veled meg hamarosan újra találkozunk – legyintett Samantha felé.

– Persze, értem, én nem vagyok olyan nagy szám – öltött nyelvet a lány.

Hagrid és Cara jót nevettek. Utóbbi átölelte a vállát, és megpróbált barackot nyomni a fejére, mint kiskorában, a lány azonban kibújt a karjai alól.

– Ne már, anyaa, hagyjál!

Cara fanyar mosollyal csóválta a fejét.

– Meglepetéssel is készülök ám idénre – ígérte Samanthának izgatottan Hagrid. – Hatalmas szenzáció, de még nem beszélhetek róla. No, majd meglátod, ha kezdődik a tanév...

– Ugye nem született még több akromantula? – grimaszolt a lány.

– Nem – legyintett lomhán a vadőr. – Ez még annál is jobb.

Annál csak jobb lehet, gondolta a lány. Voltak kételyei Hagrid meglepetéseit illetően, de hiába faggatta, nem lehetett belőle kihúzni semmit, nekik pedig indulniuk kellett haza.

Késői útjukat csendesen tették meg. Cara halk zeneszó mellett vezetett, Samantha pedig hamar az ablaknak dőlt és elaludt. Még a Hepehupás dűlőn zötykölődve sem ébredt meg, Carának pedig nem volt szíve felkelteni, így bűbájjal lebegtette az ágyába, hogy aztán gondosan betakargassa.

Csak akkor jutott eszébe, hogy Paripát is el kéne még látnia. Bosszús sóhajjal tért vissza a kertbe. Mennyi gondot okoz neki ez a gyerek!

Te vállaltad, emlékeztette a lelkiismerete. Ő pedig hamar igazat adott neki. Semmilyen nehézség ellenére nem változtatta volna meg egykori döntését, hogy anya lesz. A világ legértékesebb gyermekének az édesanyja. És bár Samantha nem lett sem a legokosabb, sem a legtehetségesebb, sem a legjobb magaviseletű emberi lény a földkerekségen, az ő szívének a mindenséget jelentette attól a perctől fogva, hogy elkötelezte magát a felnevelése mellett.

Samantha hiába próbálta rábeszélni az édesanyját, hogy nélküle mehessen bevásárolni az Abszol útra. Cara hajthatatlan volt.

– Nem császkálhatsz egyedül, Sirius Black meg van szökve!

– „Meg van szökve?" – meredt rá a lány. – Létezik ilyen szófordulat?

– Most már igen – vont vállat Cara némi mérlegelés után.

– De pótvizsgázni is elengedtél egyedül!

– Az más volt. Felraktalak a Kóbor Grimbuszra, és az iskolában rögtön fogadtak, tudtam, hogy biztonságban leszel...

Samantha a legnagyobb jóindulattal sem nevezte volna biztonságosnak Piton felügyelete alatt időzni, de végül nem tette szóvá.

– ...utána pedig hazahoztalak. De ha nem hoztalak volna, Hagrid akkor is felrakott volna a Kóbor Grimbuszra, és itthon ugyanúgy kijöttem volna eléd.

– És ha...

– Nem. Veled megyek.

– Meg sem hallgattad, amit mondani akarok! – fortyogott Samantha.

– Ismerlek – tárta szét a kezét a nő.

– Majdnem rosszabb vagy, mint Tim – morogta a lány.

Carát ritkán lehetett sziklaszilárdnak látni, akkor azonban nemigen lehetett eltántorítani elhatározása mellől.

– Nézd, a minisztérium is nyomatékosan kérte, hogy kiskorúak ne nagyon kószáljanak egyedül, amíg el nem kapják Sirius Blacket. Nem kockáztathatunk, főleg azok után, hogy nemrég a környéken járt.

Még akkor is, ha nem bántott minket, gondolta. Fogalma sem volt, mire számítson, ha újra összefutnának Siriusszal. Jobb volt óvatosnak lenni.

Samantha szemei elkerekedtek.

– A környéken járt?

Cara az ajkába harapott. Most tudatosult csak benne, idegességében mi csúszott ki a száján. Szerencsére Samantha betudta önhibának.

– Lehet, hallgatnom kéne Remusra, és elolvasnom néha a híreket – dünnyögte. – Jó, menjünk együtt – adta be a derekát, de hozzá olyan arcot vágott, mintha a fogát húznák (pedig már lassan egy éve nem kellett fogszabályzásra járnia).

Az utazással megvárták augusztus végét, több okból kifolyólag. Először is, az a pár nap már nem osztott, nem szorzott, nagyjából mindegy volt, hogy az utolsó pillanatra hagyják-e a bevásárlást vagy sem. Másodszor, harmincegyedikére esett telihold, így Cara nem tudta kivinni Samanthát másnap a King's Crossra. Azt beszélték meg, a lány a nagyszüleinél alszik, és másnap velük megy a vonathoz, ezzel egyidejűleg pedig Cara Remust vonszolja majd ki az állomásra – hiszen újdonsült tanárként neki is el kellett utaznia valahogy az iskolába.

A harmadik ok, amiért késleltették a bevásárlást, hogy a boszorkánynak igen sokat kellett dolgoznia – még úgy is, hogy Sirius Black szökése miatt megcsappant kissé a mugli és a mágus látogatók száma is. Akadt épp elég halaszthatatlan kerti munka, amiben Samantha nem győzött segíteni.

Sűrű napjaik közepette azért a lányak lépten-nyomon volt ideje gondolkodni a Hagrid kunyhójában elcsípett párbeszédfoszlányon. Ha Cara esetleg valami illegális dologba vágta a fejszéjét a vadőrrel karöltve, azt igazán nem kellene szégyellniük előtte. Hiszen mikor tört volna ő pálcát felettük?

Maga is nyakig benne volt az illegalitásban, és Hagridtól sem számított meglepőnek az ilyesmi. Ott volt Bolyhoska és Aragog, a lány harmadévében pedig még egy Norbertnek keresztelt sárkánybébit is nevelt a házában. Ez utóbbi valószínűleg csak őt, Ebshont professzort és Samanthát töltötte el határtalan lelkesedéssel (igaz, rajtuk kívül nem sokan tudtak a dologról).

Carára nem volt jellemző, hogy törvénybe ütköző dolgokat műveljen, de hát, ő sem volt makulátlan. Samantha gyanította például, hogy a gyümölcsös mögött húzódó garázs a múltja egy titkos rekeszét őrzi. Fiatalon valószínűleg oszlopos tagja lehetett egy keményvonalas motorosbandának, és minden bizonnyal csak azért titkolta ezt előle, mert nem akarta, hogy utánozni kezdje, ha megtudja. Szülőként próbált felelősségteljes lenni, Samantha pedig ezt igazán nem róhatta fel neki – hiába kérdezte volna szívesen a motoros életről.

Az egyetlen, ami igazán aggasztotta, hogy Hagrid Voldemortot emlegette, Cara pedig azt mondta, a minisztérium nem bízik benne, így időnként a körmére akarnak nézni, nehogy eszébe jusson segíteni őt. De hát, az teljességgel kizárt, hogy az édesanyja a fekete mágus javát akarja, hiszen annak idején a Főnix Rendjében harcolt ellene! Ráadásul Voldemort meghalt. Vagy valami olyasmi.

Igaz, két évvel ezelőtt felbukkant a Roxfortban – Samantha hallotta a mesét, hogyan küzdött meg vele Harry Potter. A fiúnak és a barátainak köszönhetően még a házkupát is megnyerte a Griffendél. Mindenesetre, ha halott nem is volt, azt beszélték, Voldemort élni sem élt igazán, inkább csak valami testetlen árnyféleségként tengődött – egyfajta hús-vér kísértetként.

Akárhogy is, annyi biztos volt, hogy eltűnt. Eltűnt, ahogyan minden történelemkönyv írta: 1981. október 31-én. Halloweenkor.

Ahogyan Samanthának bevillant a dátum, úgy telepedett a mellkasára egyre nagyobb súllyal a fojtó balsejtelem. Halloween. 1981. A nap, amikor az édesapja elhagyta őket.

Mi van, ha...? De nem, ebbe belegondolni is szörnyű. Mégis... mi van, ha Voldemort nagyúr az ő, Samantha apja? A lányt csontig hatoló hideg rázta ki. Próbálta meggyőzni magát az ellenkezőjéről, de nemigen talált érvet, ami cáfolhatta volna teóriáját. Még azt sem tudta pontosan, Voldemort mennyi idős.

Az édesanyja ugyan általában mély érzelmekkel beszélt neki az apjáról, de hát, a szerelem elvakíthatta. De az is lehet, Voldemort megigézte. A világ leghatalmasabb sötét varázslójaként miért ne tehetett volna meg ilyesmit?

Ugyan Remus is úgy emlékezett az apjára, hogy jó ember volt, amíg meg nem kattant, de ez sem biztosíték. Még az is elképzelhető, hogy Voldemortnak esetleg két arca volt, és egyesekkel aranyos is tudott lenni. A szirupos lányregények, amiket Samantha barátnői közül többen is olvastak, állítólag gyakran épültek ilyen sztorira: a rosszfiút megváltoztatja egy lány, aki más, mint a többi. Mi van, ha Carával és Voldemorttal is hasonló történt, csak mégsem sikerült úgy, ahogy a romantikus történetekben szokott, és boldogság helyett katasztrófa lett a vége, aztán egymás ellen fordultak?

Beszélnie kéne erről az édesanyjával? Nem fűlött hozzá a foga, de úgy tűnt, nem kerülgetheti a végtelenségig, hiába szeretett volna meglógni előle. Szülője a nyár alatt idegesítően sokszor próbálkozott. Samantha nem értette, miért, hiszen megígérte, hogy csak akkor fog mesélni neki az apjáról, ha ő kéri. Mégis, Cara újra meg újra leültette, és kérlelte, hogy hallgassa meg. Samantha viszont tartotta magát az elveihez, miszerint hallani sem akar az apjának titulált féregről, így minden kezdeményezésnek az lett a vége, hogy elviharzott a helyszínről.

Az Abszol úti bevásárlás előtt egy nappal Cara már annyira kétségbeesett, hogy a görcsös morgacstuskók „belezése" (Samantha így nevezte a folyamatot) közben próbálta sarokba szorítani.

– Tudom, hogy nagyon ellene vagy ennek a témának, Sammy, de mégiscsak ideje lenne, hogy beszéljünk apádról.

– Milyen lapátról? – Samantha, aki éppen az agresszív növénnyel viaskodott, nem igazán tudott figyelni. – Én nem loptam el, ott van az asztal végében, ha azt keresed – bökött a fejével a kisásó felé. – Au!

A görcsös morgacstuskó első ránézésre ártatlan tönknek tűnt, ám ha az ember fölé hajolt, tüskés indák nyúltak ki belőle, a tetején pedig odú nyílt. Innen kellett kirángatni a terméshüvelyt, a dolog azonban nem volt olyan egyszerű, a nyílás ugyanis szorosan összezárult az ember karja körül. Cara persze már rutinos volt, így alig néhány izzadtságcsepp gyöngyözött a homlokán a munkafolyamat végeztével – ellentétben a nyakig csatakos Samanthával.

– Huh, na, megvagyunk – lihegte.

– Kiscsillag, szeretnék neked beszélni apádról – hadarta kipirult arccal Cara. Összeakadó nyelve miatt a kijelentés leginkább úgy hangzott: „szrtneknkedbeszlniapdrol", de a lány így is leszűrte a lényeget.

– Ha nincs más, én mennék is fürödni, aztán csomagolni – hajította le sárkánybőr kesztyűjét. – És amúgy nem vagyok kiscsill...

Cara, tőle szokatlanul, a szavába vágott.

– Sammy, ez életbevágóan fontos lenne, mielőtt a Roxfortba mész!

– A zuhanyzás még fontosabb – hárított a lány. – Nem bűzölöghetek holnap az Abszol úton, mert még a koboldok is megérzik a Gringottsban, aztán nézhetünk, ha feldobják a talpukat, én meg a Próféta címlapjára kerülök valami ,,Élő Trágyagránát pusztította a népet" szalagcímmel.

– Sa...

– Jut eszembe, még sehogy sem állok a pakolással! – harsogta túl édesanyja hangját. – Most már muszáj lesz megcsinálnom, mert aztán nézhetünk, ha megint Bagolynak kell futárkodnia az itthon maradt cuccaimmal. Megyek is.

– Sammy! – kiáltott utána Cara, de a lány addigra már kisüvített az üvegházból. – Hát, ez remek – vágta le a saját kesztyűjét, eltalálva vele az egyik görcsös morgacstuskót. A növény nagyot nyekkent – Ó, jaj, ne haragudj! – simogatta rémülten a tönköt. Az méltatlankodva fortyogott magában.

Ahogy teltek az órák, Cara egyre jobban aggódott. Szerette volna felkészíteni Samanthát, megbeszélni vele az apja ügyét, amíg még nem késő – de a lány egyszerűen sosem hagyta, ők pedig lassan kifutottak az időből. Az egész nyáron átívelő kínlódás után felgyűlt benne a feszültség, és mostanra legszívesebben már csak a képébe kiabálta volna: „Sirius Black az apád, te nyomorult!" – ezt azonban mégsem érezte volna helyénvalónak. Ez nem olyan horderejű dolog, amit csak úgy az ember képébe lehet vágni. Főleg nem annak az embernek a képébe, aki a legfontosabb neki. A lánya többet érdemel ennél.

Még akkor is azon agyalt, mikor és hogyan bökje ki, amikor augusztus harmincadikán az Abszol úton válogatták a teleszkópokat. Tavaly év végén Samanthának sikerült eltörnie a sajátját – Cara azóta sem értette pontosan, hogyan. A lány váltig állította, hogy „kiejtette" a Csillagvizsgáló toronyból, de ezt a magyarázatot Sinistra professzor – ki tudja, miért? – nem tartotta elfogadhatónak, és a pontlevonás mellett szigorú büntetőmunkát szabott ki rá. Az ő óráján ne hajigáljanak drága teleszkópokat!

(Pedig az igazság az volt, hogy Samantha ezúttal tényleg csak szerencsétlenkedett. Senki nem hitt neki, még Fred, George és Lee sem.)

Carának nem sikerült lebeszélnie a lányát arról, hogy egy csillagászati motívumokkal gravírozott, drágább teleszkópot vegyenek. A lány kitartóan szorongatta a szerkezetet, és hisztizett, akár egy ötéves.

– De nekem ez tetszik, anyaa, nem akarok másikat! Ez a legmenőbb most.

– Legyen – sóhajtotta fáradtan Cara –, de ha ezt is összetöröd, nem veszek neked újat.

A mondat második felét Samantha eleresztette a füle mellett.

– Te vagy a legjobb! – ugrott a nyakába (veszélyeztetve ezzel a teleszkóp épségét).

– Bezzeg, ha pénz kell, akkor tudsz hízelegni – dünnyögte Cara, de le sem tagadhatta volna, hogy jólesik neki az ölelés.

A Kviddics a javából sportszaküzlet kirakatát megpillantva már kezdték bánni, hogy annyit költöttek a teleszkópra. Az ott látott Tűzvillámot – amelynek ugyancsak csillagászati ára lehetett – mindketten szívesen a magukénak tudták volna. A szuperseprűt a leírás szerint frissen dobták piacra, és jelenleg nem létezett nála jobb a világon.

– Húú – Samantha csak ennyit bírt kinyögni. A karcsú seprűnyél csillogott-villogott, a vesszőkötegben egyetlen elálló szálat sem lehetett felfedezni.

– Hihetetlen – lehelte Cara, és az üvegre csúsztatta a tenyerét.

James odáig lenne érte, gondolta könnybe lábadt szemmel. A seprű látványa megérintette a szívét, és emlékeztette, mennyire imádja a kviddicset – ezzel együtt pedig akaratlanul is eszébe jutott egykori barátja, aki még nála is hatalmasabb rajongó volt.

Szentimentális hangulatából erélyes hang zökkentette ki.

– Ne taperolják az üveget, a hétszentségit!

Cara összerezzent, és gyorsan leeresztette a kezét. Pár emberrel mellettük egy kócos tizenéves fiú ugyanígy tett.

– Ha napjában hatszor nem kell elmondanom, akkor egyszer sem – zsörtölődött a boltos. – Persze a kutyát sem érdekli, hogy mindannyiszor takaríthatok utána, neem... Nem igaz, hogy, senki nem képes felfogni, hogy az üveg nem fogdosásra való.

– Elnézést, uram – hebegte Cara, és egy bűbájjal megtisztította az üveget a kéznyomoktól.

– Hát, ez elég bunkó volt – állapította meg Samantha, amikor a boltos egy mordulással visszatért az üzletbe, és a kirakat előtt összegyűlt tömeg nagy része elszivárgott. – Szerintem nyugodtan kioszthattad volna, mert azért, aki emberekkel dolgozik, annak akkor sem kéne ilyen stílusban beszélnie, ha...

Cara azonban nem figyelt az okfejtés végére, csak a borzas fekete hajú fiúra, aki hozzá hasonlóan elragadtatta magát a kirakatüvegnél, most pedig ott maradt még nézelődni. Megbabonázva bámulta a seprűt kerek szemüvege mögül. Cara egyetlen embert ismert, akinek ilyen feltűnő zöld szemei voltak, a külsejét tekintve pedig össze sem lehetett volna téveszteni másnak a fiával, szakasztott olyan volt, mint...

– James – szaladt ki a száján, hangosabban, mint tervezte.

Már csak egy-két ember lézengett körülöttük, így a fiú meghallotta a felcsendülő nevet, és feléjük kapta a fejét. Szemlátomást zavarba jött attól, ahogyan Cara lefagyva mered rá – pedig már hozzászokhatott volna a hírnévhez.

– Öhm, jó napot – köszönt zavartan. Majd észrevette Samanthát. – Szia, Sam.

– Jé, szia, Harry! – intett meglepetten a lány.

– Harry...

A fiú megrémült Cara rekedtes, elfúló hangjától. Az emberek általában izgatott rajongással reagáltak a jelenlétére és körbeugrálták, vagy rosszul leplezett kíváncsisággal figyelték – a Malfoy-félék esetenként undorral kezelték. Mindeddig azonban soha egyetlen lélek sem nézett rá úgy, mint aki menten elbőgi magát a sokktól.

– Izé... igen, én vagyok – motyogta. – Mármint, Harry Potter. Meg minden.

– Tudom.

Kínos csönd állt be. A boszorkány végül összeszedte magát annyira, hogy kezet nyújtson.

– Nagyon... örülök, hogy találkozunk – bökte ki. Harry udvariasan kétkedő arcot vágott. – Cara Jackson vagyok, a... – „a keresztanyád", mondhatta volna. Aki kiválasztotta neked az első játékseprűdet. Akinek imádtad lerángatni a napszemüvegét a fejéről, hogy aztán összenyálazd. Akinek odavoltál a gitárjátékáért, és lelkesen rugóztál a zenére az aprócska lábaiddal. Sorolhatta volna napestig, de nem tehette. Tizenkét évvel ezelőtt megígérte Dumbledore-nak, hogy hallgat róla. Nem mellesleg, ha beszél, akkor Siriusszal kapcsolatban is magyarázkodnia kellett volna. Nagy levegőt vett hát, és így folytatta: – Sam anyukája.

– Örvendek – rázta meg a kezét Harry, bár az arca nem erről árulkodott, inkább csak kíváncsiságot tükrözött. – Amikor meglátott, felismert, pedig oldalt álltam önnek, és a sebhelyemet sem vehette észre – állapította meg éleslátón. – Azt mondta, „James". Ismerte apámat?

A hangjából mohó izgatottság érződött ki. A vágyé, hogy többet tudjon meg a szüleiről, akiket sohasem ismerhetett, konstatálta Cara összeszoruló torokkal. Tizenkét évvel azelőtt, amikor Dumbledore nem engedte, hogy magához vegye, sejtette, hogy a fiúnak nem lesz aranyélete Dursley-éknél. Felszínesen ismerte csak őket, de nem zárta a szívébe a házaspárt. Rossz előérzete volt velük kapcsolatban, mégis reménykedett, hogy Petunia gyásza talán megerősíti a nővére iránti maradék szeretetét, és a sajátjukként nevelik fel Harryt. Ám a sóvárgó zöld tekintetet látva hidegzuhanyként érte a tudat, hogy minden bizonnyal sokkal sanyarúbb sors jutott osztályrészül szegény keresztfiának, mint amit ő elképzelt. Az a tekintet éhezett minden információra Lily és James Potterrel kapcsolatban.

Carának erősen pislognia kellett felfelé, hogy ne bőgje el magát ott helyben. Már értette, miért volt olyan fontos Hagridnak, hogy két évvel azelőtt fotóalbumot állítson össze Harrynek Lilyről és Jamesről. A régi iskolatársaik közül többek mellett Remust és Carát is megkérte, hogy küldjenek neki pár mozgó fényképet – ők pedig készséggel eleget tettek a kérésnek.

Harry Potter – akinek mostanra fogalma sem volt, kicsoda Cara, hisz a csecsemőkori emlékei tovaszálltak az évekkel – jelen pillanatban reménykedve meredt a boszorkányra, és a válaszát várta. Cara úgy érezte, mintha ólommal öntötték volna tele a fejét, de lassan bólintott.

– Igen, ismertem Jamest. Nagyon hasonlítasz rá. – A fiú arcát látva pironkodva hozzátette: – Biztos mindenki ezt mondja neked.

– Hát, igen. Meg, hogy a szemem az anyámé.

Ismét kínos csend következett. Még szerencse, hogy ott állt mellettük a Samantha Jacksonnak nevezett jelenség, aki önként és dalolva vállalta a csendmegtörés nemes művészetét.

– Jaj, anya, hagyjuk már békén szegényt, úgy nézel rá, mintha a Véres Báró szelleme lenne. Biztos rohadtul unja, hogy mindig megbámulják. Bocs, Harry – szabadkozott a fiúnak, és karon ragadta édesanyját. – Találkozunk a Roxfortban.

Harry biccentett. Amikor hallótávolságon kívülre értek tőle, Samantha nyavalyogni kezdett.

– Miért kellett ilyen helyzetbe hoznod? Ez annyira ciki!

– Ne haragudj, kiscsillag.

A nő még mindig nem tért egészen magához.

– Sam vagyok, Samantha, Sammy vagy Sasha! – kérte ki magának a lány. – De most komolyan, ez übergáz. Értem én, hogy Harry híres, meg minden, de azért nem kéne ilyen látványosan elalélni tőle. Iskolatársak vagyunk, jó lenne, ha nem égetnél be előtte. Amúgy meg komolyan ismerted az apját? Honnan? Nem is emlékszem, hogy valaha mondtad volna.

Cara hosszan kifújta a levegőt.

– Mi is iskolatársak voltunk.

Samanthából még ömlöttek volna a szavak, ekkor azonban elértek a patikához, és egy csapásra megfeledkezett Harry és James Potterről.

– Ó, ide mindenképp be kell mennünk!

Azzal az anyját maga után ráncigálva becsörtetett az üzletbe.

– Halihó! – rikkantotta el magát, a jöttüket jelző csengettyűszót is megelőzve.

Sietős léptek hangzottak fel, és a pult mögött karcsú fekete hajú boszorkány jelent meg.

– Tudtam! – kiáltotta diadalmasan, amikor megpillantotta a lányt. – Csak te vagy képes így belépni.

Nevetve megkerülte a pultot, és a karjaiba zárta Samanthát.

– Jaj, hadd ölelgesselek meg, te kis nagyon ügyes!

– Kösz, de összeroppantasz – nyögte a lány, majd elkuncogta magát. – Amúgy én is örülök neked, Hestia.