A boszorkány lehunyta a szemét, és galleont dobott a szökőkútba. Néhány pillanat erejéig engedélyezte magának, hogy töltekezzen a csobogás hangjából, majd ellenőrizte a tükörképét a vízfelszínen. Megigazította a mellkasán lévő kitűzőt.

– Megcsinálod – győzködte magát, és összepréselte az ajkait. Minden elszántsága ellenére sem festett tiszteletet parancsolóan.

Lemondó sóhajjal fordult el a szökőkúttól. Határozottságot erőltetett a lábaiba, és belevetette magát a munkába hömpölygők tömegébe. Talárok zsizsegtek, kollégák csacsogtak, a küszöbön álló hétvége némi életet hintett az egyébként fásult arcokra. A fal mentén sorakozó kandallókból időnként pattogó zöld tűz kíséretében kilépett egy-egy aktatáskás alak, hogy aztán cipzárként húzódjon be a menetbe.

A boszorkány utált tolakodni, így sűrű bocsánatkérések közepette („Jaj, ráléptem a lábára, ne haragudjon!") oldalazott ki az embermasszából, és cövekelt le a biztonsági őrszolgálat pultja előtt.

– Jó napot kívánok. Khm, jó napot!

Az unott arcú, mélykék taláros férfi nagy kegyesen méltóztatta felemelni tar fejét, hogy kitekintsen a Reggeli Próféta sorai közül.

– 'napot. Miben segíthetek? – darálta.

A boszorkány nagy levegőt vett.

– Rokonlátogatóba érkeztem.

Sohasem hazudott jól, az ügyintéző érdektelensége azonban az ő malmára hajtotta a vizet.

– Jöjjön ide elém!

A varázsló a mugli reptereken használt eszközökhöz hasonló, szenzorszerű aranypálcát húzott el a nő előtt és mögött. Miután mindent rendben talált, kinyújtotta a tenyerét.

– A pálcáját!

A konyhai mérlegre emlékeztető tákolmány, amelyre a varázspálca került, pergamencsíkot vetett ki magából.

– Gesztenyefa unikornisszőr maggal, tíz és fél hüvelyk, rugalmas. Helyes a leírás?

– Igen.

– Remek. – Az őrvarázsló megtartotta a pergament, és visszaadta a pálcát.

– Köszönöm szépen – eresztett meg egy mosolyt a nő. – Legyen szép napja!

A férfi csak morgott valamit az orra alatt. A boszorkány kelletlenül visszalépett nyomorogni a tömegbe. Gondolatban hálát adott a saját munkájáért. Végtelenül szomorúnak tartotta, hogy az emberek még egy olyan csodálatos helyen is, mint a varázsvilág, képesek elszürkülni, és kiégni abban, amit csinálnak. Adott lett volna számukra a mágia minden eszköze, hogy azt csinálhassák, amit szeretnek, mégsem éltek vele. Úgy festett, hiába a társadalmi máz, az emberek mindenhol egyformák.

Nem volt elég agresszív, így az impozáns aranykapu túloldalára érve két liftről is lecsúszott. Végül sikerült bepréselődnie egy harmadikba. Fellélegzett, amikor kiszállhatott a negyedik szinten, ám negyedórányi kóválygás és nyomozás után szállhatott is vissza, hogy a másodikon próbáljon szerencsét.

Alig lépett ki a liftből, mély, bársonyos basszus csendült mellette.

– Cara, te vagy az?

A hang gazdája, a magas, sötét bőrű férfi a szomszédos liftajtó előtt ácsorgott.

– Ó... ó. Szervusz, Kingsley. Nahát!

– Ezer éve nem láttalak – mosolygott szélesen egykori prefektustársa.

Körbesandítva realizálta, hogy mások is figyelik őket. Egy szempillantás alatt magára öltötte a közöny álarcát.

– Mrs. Black, ha nem tévedek.

– Miss Jackson – korrigált a nő. Vette a lapot, csatlakozott a színjátékhoz. – Maga pedig...

– Kingsley Shacklebolt, auror. Örvendek.

A varázsló kurtán megrázta a kezét.

– Jöjjön utánam, Miss Jackson. Erre tessék – mutatta az utat.

– Én... – makogta Cara.

A férfi lehalkította a hangját, és odasziszegte a boszorkánynak.

– Bármi miatt érkeztél, ostobaság volt betenni ide a lábad. Figyelnek.

Cara aprót biccentett. „Tudom" – üzente a tekintetével.

– Akkor miért...?

A nő válaszadás helyett hirtelen sokkal fontosabbnak érezte, hogy sárfoltok után kutasson barna bőrcsizmáján. Nem mintha talált volna. A lábbeli az aznapi hivatalos jelenés alkalmából kivételesen makulátlanul ragyogott.

– Köszönöm, hogy befáradt hozzám erre az előre egyeztetett időpontra, Miss Jackson – köszörülte meg a torkát Kingsley Shacklebolt.

Cara felkapta a fejét.

– Hálás vagyok, hogy rászánja az idejét a Sirius Black utáni nyomozás segítésére.

A boszorkány elkerekedett szemmel nyugtázta a lopott kacsintást, amellyel a férfi megtoldotta a szavait.

– Kövessen, erre van az irodám.

Mit tehetett volna? Sután baktatott a nyomában. Egy vesztes baleknak érezte magát.

Hová is gondolt, amikor besétált a minisztériumba? A kétségbeesés hajtotta, így kevéssé foglalkoztatták a következmények, de arra azért számíthatott volna, hogy már azelőtt feltartóztatják, hogy egyáltalán a cél közelébe kerülhetne.

Remek vagy, Cara, annyi az eszed, mint egy marék morgacsgumónak – korholta magát. – Fél órádba sem telt, hogy egy auror irodájában landolj.

Ugyanakkor nem hagyhatta figyelmen kívül a tényt, hogy Kingsley Schacklebolt valami oknál fogva falazott neki. Azt hitte, Arthur Weasley-n kívül nem maradtak barátai a minisztériumban. Egykori prefektustársa megjelenése és hirtelen gesztusa azonban némi reménnyel kecsegtetett. Bizonyára Kingsley is meg volt győződve Sirius bűnösségéről, de talán nem felejtette el a közös járőrözéseket, a prefektusi csapatépítőket, a sok-sok nevetéssel – és a háború miatt sajnos gonddal – teli meghatározó pillanatot.

Az Animágus Nyilvántartó Iroda mellett elhaladva az Auror Parancsnoksághoz értek. Fiatal, neonzöld hajú nő nyomakodott ki az ajtón.

– Jaj, de jó, hogy jössz, Kingsley! Megint áll a bál. Csak ma reggel öt vénasszony állította, hogy látta Sirius Blacket a konyhakertjében – forgatta a szemét. – Rémszem szerint muszáj lenne kiszállni és vizsgálatot indítani az ügyekben, de szerintem csak paranoi... – elharapta a mondatot, amikor észrevette a kollégája árnyékában meghúzódó nőt.

– Nahát, szia, Cara! Nem gondoltam, hogy téged itt... főleg mostanság...

Kingsley sokatmondó pillantást vetett rá.

– Tonks, te talán ismered a hölgyet?

– Ja, hát, izé... – Nymphadora Tonks rosszabb színésznek bizonyult, mint a felettese. Arcával együtt a haja is pirosra gyúlt. – Rokonok vagyunk. Távolról. Rég láttuk egymást.

A helyzet kezdett szörnyen kínossá válni.

– Örülök, hogy összefutottunk. – Cara mosolya az idegessége mögött is őszinte volt. – Gratulálok, látom, teljesült az álmod, és auror lettél. A szüleid biztosan büszkék rád. Te is az lehetsz magadra.

Rokonlátogató, mi? – gondolta magában. Most aztán összejött. Kellett neki hazudnia a látogatása céljáról! Nem mintha lett volna más választása.

– Ó, hát, köszi – makogta Tonks. – Én is örülök. De izé, igazából még nem vagyok auror. Nyáron fogok végezni, ez az utolsó évem. Mondjuk, már csak gyakorlat, szóval, hát...

– Dolgozol, hogy hasznossá tedd magad – vágott közbe élesen Kingsley. – Egyébként nem értem, miért vagy úgy meglepve. Beírtam a naptárba, hogy Miss Jackson ma reggel nyolcra érkezik hozzánk kihallgatásra.

– Mi? Tényleg? – Minekutána főnöke szinte felnyársalta a tekintetével, Tonksnak végre leesett a tantusz. – Jaa, hogy abba a naptárba! Oké, bocs, elkerülte a figyelmem.

– Nem számít, a fő, hogy itt vagy. A közreműködésedet szerettem volna kérni.

– Öhm, persze. Jövök.

Cara őzbarna haja rejtekében igyekezett menedéket keresni, amíg átvágtak a parancsnokságon. Szerencsére a kutya sem foglalkozott velük. Mindössze két-három auror időzött az íróasztaloknál. Ők is laposakat pislogva kortyolgatták a reggeli kávéjukat, és úgy bámultak az előttük tornyosuló papírhalomra, mint akik remélik, hogy a bürokrácia megoldja magát.

A többiek bizonyára fontos bevetésen voltak, vagy – a félig nyitott ajtókon át kiszűrődő hangokból ítélve – éppen egy-egy kollégájukkal vitatkoztak („Értsd már meg, Rémszem, hogy nem adhatunk hitelt minden állítólagos szemtanú szavának! A múlt héten is, amikor az a Doris Crockford nevű nő azt állította, hogy Sirius Black az ágytálába rejtőzött...")

Szerencsére Kingsley-nek volt saját irodája. Lenyomta a kilincset, és előreengedte Tonksot meg Carát. Előbbi otthonosan lehuppant egy szabad székre, az utóbbi várt, míg a házigazda udvariasan hellyel kínálta.

A nadrágkosztümjébe törölte izzadó tenyerét. A műszálas anyag nem szolgált olyan jól, mint kedves, megszokott kertésznadrágjai. Idegennek érezte az irodista viseletet, de kénytelen volt alkalmi ruhát ölteni, ha el akart vegyülni a minisztérium forgatagában.

Milyen jól sikerült, szólt keserűen a belső hangja.

Kingsley letelepedett az íróasztala mögé. Pöccintett a pálcájával a naptár felé, majd az előtte heverő iratkupaccal motoszkált. Miután letette a tollat, megigazította olvasószemüvegét, és felnézett. Noha nem ő volt a részleg vezetője, Carának vérbeli aurorparancsnok jutott róla eszébe.

– Még egyszer köszönöm, hogy megtisztel bennünket a jelenlétével, Miss Jackson – zengte hivatalos hangon Kingsley. Futó mosolyt villantott Carára. – Egyvalamit elfelejtettem.

Az ajtóra irányította a pálcáját, majd bonyolult csuklómozdulatokat írt le a szoba minden irányába.

– Nos, most, hogy levédtem magunkat – dőlt hátra a székében elégedetten –, végre nyugodtan beszélhetünk. Rémszem persze előbb-utóbb át fog látni rajtunk... szó szerint és átvitt értelemben is. Már ha eddig nem vett észre. De majd Tonks megmagyarázza neki a helyzetet.

PUFF! A boszorkány, aki eddig békésen billegett a székével, hanyatt vágódott.

– É-én? – nyökögte égnek meredő bakanccsal. Arról, ahogyan a lábaival kalimpált, Carának egy hátára fordult bogár jutott eszébe.

– Jól vagy?

– Persze, persze, semmi baj – tápászkodott fel a fiatal auror. – Ne szívass már, Kingsley! – méltatlankodott, amikor konstatálta, hogy a varázsló szélesen vigyorog.

– Ezért megérte.

– Szórakozzál a jó édes anyá... – porolta le puffogva a székét. A férfi felvont szemöldöke nyomán tudatosult benne, hogy nála feljebbvalóval beszél. – ...a jó édes anyacsavarkészleteddel.

Akkora hévvel vágta le magát a székre, hogy az nyekkent alatta. A továbbiakban be kellett érnie azzal, hogy keresztbe fonta a karjait, és durcás arccal próbálta palástolni kíváncsiságát.

– Ne haragudj a közjátékért, Cara. – Kingsley mosolya nem törpült, miközben vendége felé fordult. – Bizonyára sejted, miért hoztalak ide.

– Öhm, alibit biztosítasz nekem? – A boszorkány hangja vékonyabban csengett, mint ahogyan a fejében képzelte. Kingsley bátorító biccentésére azonban erőteljesebbé vált. – De miért?

– Nem vagyok biztos benne, hogy hallottad – vezette fel óvatosan az auror –, de jelenleg tényleg én vezetem a férjed utáni nyomozást.

– Ó, ezt... ezt nem tudtam – hebegte Cara. Leverte a víz.

– Nemrég vettem át a nyomozást Scrimgeour parancsnoktól – mondta Kingsley. – Ő maga bízott meg vele, mivel neki magának más fontos teendői akadtak. Remélem, megérted, hogy a részletekről nem tájékoztathatlak, azok hivatali titoknak minősülnek.

– Hogyne.

– Scrimgeour azt mondta, ő már kikérdezett téged Black viselt dolgairól.

Cara kábán bólintott.

– Szóval majd azt mondjuk mindenkinek – Kingsley Tonksra sandított –, hogy az új posztomhoz jutva szerettem volna megismételni a procedúrát. Kérlek, fusd át a papírokat, hogy minden stimmel-e. Az előbb... úgy rendeztem.

Cara másodpercekig csak tátogni tudott.

– Te iratokat hamisítasz miattam? – szólalt meg rekedtesen. – De hát, nem csinálhatsz ilyet, auror vagy!

Kingsley szomorkás pillantást váltott Tonksszal.

– Te is tudod, Cara, hogy a rendfenntartás sohasem tiszta.

– Ezzel akkor is az állásodat kockáztatod. Miért csinálod? – rimánkodott a nő. – Évek óta nem láttuk egymást. Ne mondd, hogy a közös iskolai emlékek olyan mély nyomot hagytak benned, hogy...

Kingsley előrébb húzódott a székében.

– Nem vagyok ostoba, Cara. Rájöttem dolgokra, ahogyan Tonks is. Bogarat ültetett a fülembe. Mindketten gyanítjuk, hogy Sirius letartóztatása árnyaltabb, mint azt mindenki hiszi.

A boszorkánynak elakadt a lélegzete. Hát, az aurorok között is akadnak, akik kételkednek a bizonyítékokban?

– Nagy nehezen megszereztük Kupor papírjait – hadarta izgatottan Tonks. – Az aktákat, amiket Black letartóztatásakor írtak. Nem derül ki belőlük túl sok, mivel rögtönítélő bírósággal intézték az ügyet. Szaglásztunk egy kicsit Azkaban körül, és úgy tűnt, megőrizte az ép elméjét. Valami nagyon-nagyon nem stimmel az egész üggyel. Miért csatlakozott volna a halálfalók közé, ha a családtagjai egy része, akik kitaszították maguk közül, a sereg tagjai voltak? Nem logikus. Sehogyan sem logikus.

Tonks szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait.

– Először akkor ütött szöget a fejembe, amikor évekkel ezelőtt egyszer beszéltem róla anyával. Azóta nem is foglalkoztam vele, elfeledkeztem a dologról. De most, ahogy újra terítékre került a téma, és dolgozni kezdtem Kingsley mentorálása alatt, ugyanazok a kérdéseim ugrottak be, mint akkor. Egyre több részlet zavaros, és egyáltalán nem tetszik, ahogy az eljárás zajlott. Háború volt, semmi nem ment szabályosan, és senki nem képviselte Black érdekeit.

– Dehogynem, én! – csattant fel Cara. – Ne haragudjatok... – fogta vissza a hangját, de a remegő indulat nem tűnt el belőle.

Merengve bámult a lakkozott asztallapra.

– Jól emlékszem arra a napra. Mérgezett egérként rohangáltam a minisztériumban, akárcsak ma. Hatalmas volt a felfordulás, Bagnoldot kivéve mindenkihez bejutottam, akihez akartam, Kupor, a titkárság... de senki nem foglalkozott velem. Mindenki el volt foglalva az ünnepléssel, hiszen Voldemortnak végre nyoma veszett. Sirius ügye port kavart ugyan, de háttérbe szorult. Nem akartak foglalkozni se vele, se velem. Elhessegettek, mint valami kelletlen madarat. Kupor bánt velem a legdurvábban – rándult össze. – Sohasem felejtem el a szavait. A rózsaszín varangy tettetett sajnálkozása a titkárságon semmi volt ahhoz képest. Ő legalább bájolgásba csomagolta, hogy kotródjak.

Tonks rosszul leplezett köhögéssel álcázta kitörő nevetését. Kingsley sem tudott elfojtani egy mosolyt.

– Mi az? – pislogott rájuk Cara.

– Ha a „rózsaszín varangy" személyleírás alatt Dolores Umbridge-ot érted – vigyorgott az orra alatt a boszorkány, aki időközben hupililára változtatta a haját –, akkor találó az elnevezés.

– Ejnye, Tonks – feddte meg Kingsley, ám a hangtónusában cseppnyi neheztelés sem ült –, nagy eséllyel a jövőbeni államtitkár asszonyról beszélsz.

Tonks közelebb hajolt Carához, és falat formált a szája mellett a kezével.

– Kingsley szörnyen pletykás. Nem látszik rajta, de folyton gyűjti az infókat.

– Hornby egy hónap múlva nyugdíjba vonul – felelte szemrebbenés nélkül Kingsley –, ez köztudott. Az, hogy Umbridge-ot fogják kinevezni helyette a posztra, egyelőre puszta szóbeszéd, de tény és való, hogy neki van rá a legtöbb esélye. Mondtam már neked, Tonks, hogy a pletykák mögött gyakran féligazságok húzódnak. Ez olyan lecke, amit egy aurornak kulcsfontosságú megtanulnia.

– Értettem, kapitány. – Tonks teli szájjal vigyorgott felettesére, majd odasúgta Carának: – Pletykás...

– Valakinek kinyílt a csipája – ingatta a fejét Kingsley. – Első nap alig mert megszólalni, csak makogott és iratokat borogatott. Most meg, nézd meg, egyre szemtelenebb – adta elő színpadiasan Carának. – Bezzeg az iratborogatás szokását megtartotta.

– Hé! – Tonks, mintha csak a férfi szavait akarta volna bizonyítani, kis híján lesöpört az asztalról egy köteg papírt a hirtelen tett széles karmozdulattal. – Kiválóan teljesítettem a legutóbbi vizsgán, nem?

– De – sóhajtott Kingsley. – De azért ne bízd el magad. A lényeg – köszörülte meg a torkát Carára nézve –, hogy Tonksszal szeretnénk kideríteni az igazságot, még ha meg is szegjük a hivatali szabályokat, és a karrierünket kockáztatjuk. Mindkettőnknek megvan rá a személyes indítéka. Én jóban voltam az iskolában veled és Siriusszal is, Cara, és nem tartom humánusnak, ahogyan a minisztérium bánt veled azok után, ami történt. Tonks ugyanezen a véleményen van, továbbá tudja, hogy az édesanyja kedvenc rokonáról van szó. Arról nem is beszélve, hogy aurorként kötelességünk garantálni Harry Potter biztonságát. De hogyan tegyük, amíg nem lehetünk biztosak benne, mi is pontosan a valódi veszélyforrás, amitől meg kell védenünk a fiút?

Kingsley a homlokán húzódó redőktől évekkel idősebbnek tűnt.

– Ahogyan Tonks mondta, Kupor aktái hiányosak, de kiderül belőlük egy s más, és az ügyben senki nem intézkedett. Senki nem volt rajtad kívül, aki felemelte a szavát és kiállt Sirius érdekei mellett.

– De hát, Dumbledore... – kapaszkodott Cara az utolsó illúzióba. – Dumbledore intézkedett! Azt mondta nekem aznap, hogy megpróbál közbenjárni a minisztériumnál.

Kingsley-t, úgy tűnt, meglepte az információ. Riadt-sajnálkozó pillantást váltott Tonksszal.

– Mi nem tudunk ilyenről – fordult vissza Cara felé egy árnyalatnyival sápadtabban. – Semmilyen feljegyzés nem született róla, szemben a te próbálkozásaiddal. Márpedig minden ilyesmit jegyzőkönyvben vezetünk.

Carával megfordult az iroda. Egyszerre kezdett világossá válni számára, miért mondta Dumbledore a Foltozott Üstben szilveszter előtt azt, amit.

„Attól tartok, ez az utolsó alkalom, hogy maga is kedvel engem."

Émelygés tört rá.

Lehetséges, hogy Dumbledore végig hazudott neki? Valóban nem járt volna közben Sirius ügyében, ahogyan ígérte? Vajon mit titkol a Roxfort igazgatója? Miért nem segített neki, miért hagyta magára Siriust és őt is?

Ha szándékosan tette, az csakis azt jelentheti, hogy tud valamit... sejt valamit. Olyan szálak húzódhatnak meg a háttérben, amelyeket már megint ő mozgat, és amelyekről nekik, földi haladóknak nem ad információt. Miért is tenné? – gondolta keserűen. Dumbledore világéletében a magányos, manipulatív zseni útját járta.

De mégis, odáig ment volna, hogy feláldozza Siriust, feláldozza őt, Carát és a családjukat egy számára magasztosabb cél érdekében? Feláldozta Samanthát?

– Sápadtank tűnsz, Cara – aggodalmaskodott Kingsley. – Hoznál neki egy pohár vizet, Tonks?

– Máris. – A fiatal boszorkány a nagy kapkodásban kis híján megint felborult a székével.

Kingsley sóhajtott.

– Várj, nem fontos. Mágusok vagyunk.

Legyintett a pálcájával, és egy pohár vizet varázsolt elő a semmiből, hogy Cara elé lebegtesse.

– Köszönöm – vette el a nő.

Akárha alkohol lett volna, nagyot húzott belőle. A korty egy része lecsorgott a szája szélén. Zavartan letörölte.

– Dumbledore mesterkedett valamiben. Akkor is, most is. Ezt nem hiszem el...

– Mind ismerjük az öreget – jegyezte meg Tonks. – Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ha valaki, ő mindig mesterkedik valamiben.

– Sajnálom, Cara. – Kingsley hangja kriptába illett volna. – Bizonyára tudod, hogy Azkaban látogatása a civilek számára a legszigorúbb miniszteri engedélyhez kötött. Dumbledore viszont... – sóhajtott. – Tudod, hogy kivétel nagyjából minden szabály alól. Gondolom, te is ezért kérted annak idején, hogy intézkedjen. Amekkora varázsló... nála szélesebb mozgástérrel kevesen rendelkeznek. Arról nem is beszélve, hogy Millicent Bagnold volt akkoriban a mágiaügyi miniszter, akivel jó barátok. Ha Dumbledore kéri, minden valószínűség szerint beengedték volna Azkabanba. Ha valaki, ő beszélhetett volna Siriusszal. Az egyetlen magyarázat arra, hogy nem tette, csak az lehet, hogy nem akarta meglátogatni.

Carának felfelé kellett pislognia, hogy el ne bőgje magát.

– Akkora idióta vagyok...

Fojtott hangon részletezte nekik a Siriusszal kapcsolatos aggályait – mindent, amit eddig senkinek nem mert elmondani (leszámítva, hogy a férje animágus). Mérhetetlenül jólesett kibeszélni valakikkel az eseményeket, amelyek azóta történtek vele, hogy Sirius megszökött a börtönből. Kingsley és Tonks nem tartották bolondnak, és nem a saját szubjektív lencséjükön néztek a dolgokra, mint ahogyan Remus vagy Samantha tette volna. A két auror megértette őt.

Tonks a beszámoló végeztével halkan füttyentett.

– Óvatosnak kell lennünk – szólt megfontoltan Kingsley. – Ha maga Dumbledore is szálakat mozgat a háttérből, nem sok esélyünk van vele szemben. Abban gondolom, egyetértünk, hogy nem akarjuk keresztezni a terveit.

– Egy pöccintéssel félresöpörne bennünket – helyeselt Tonks. – Esélyünk sem lenne. Hagyjuk, hogy tegye a dolgát, és akkor talán ő is hagyja, hogy mi tegyük. Csodálkoznék, ha nem tudna róla, hogy most itt vagy velünk, Cara.

– De hát, honnan tud mindig mindenről? – fakadt ki a nő. – Honnan szerzi az információit?

Tonks halkan megköszörülte a torkát.

– Nekem van egy sejtésem. Persze nem biztos, hogy fedi a teljes valóságot. Dumbledore nagy varázsló, biztosan vannak más eszközei is. De amikor roxfortos voltam, megfordultam párszor az irodájában, és...

– Mit kerestél te ott? – hökkent meg Cara.

– Szeretem a jázminteát – vont vállat Tonks. – Amúgy anya neked sosem panaszkodott, hogy nem tudtam rendesen viselkedni? Na, mindegy. A lényeg, hogy feltűnt: bármit beszélünk, az egykori igazgatók portréi hallgatóznak. Mindkettőtöknek megvannak a portrék, ugye?

Amikor Cara és Kingsley bólintottak, így folytatta:

– Na, igen, szóval feltűnt, hogy hallgatóznak a portrék, még akkor is, mikor úgy tesznek, mintha aludnának. Először úgy gondoltam, csak pletykaéhesek, mert hát, milyen unalmas életük lehet már. Viszont apám gyógyító, így sokat jártam be hozzá a Mungóba, és észrevettem, hogy az egyik régi igazgatónő, Dilys Derwent festménye ki van téve a kórházba. Ő gyógyító volt, mielőtt tanárnak állt, úgyhogy ez még önmagában nem volt gyanús. Aztán felfedeztem Dexter Fortescue-t a Foltozott Üstben. Antonia Creaseworthy-t a Három Seprűben. Eupraxia Mole-t a Gringottsban. Armando Dippetet a minisztériumban. Nem lehet véletlen. Lefogadom, hogy információt szállítanak Dumbledore-nak. Mi több, a nyakamat tenném rá, hogy az összes roxforti portré benne van a dologban. Szerintem mágikus szerződésben állnak az iskola mindenkori igazgatójával. Szolgálják őt, akárcsak az irodát őrző kőszörny.

Cara enyhén elnyílt ajkakkal hallgatta a fiatal nő megalapozott érvelésmenetét. Kingsley elismerően biccentett.

– Szép munka, Tonks – jegyezte meg, mintha fiatal kollégája egy munkahelyi projektet oldott volna meg sikeresen. – Talán mégiscsak megtartunk a gyakornoki időd lejárta után.

– Kösz – grimaszolt Tonks. – Nem mintha nem te árultad volna el nekem, hogy Scrimgeour parancsnok már előre megírta az új szerződésemet.

Cara meg sem hallotta az aurorok csipkelődését, mereven bámult maga elé.

– Mindig tudtam, hogy Dumbledore bőven tartogat titkokat, de ez... nem fér a fejembe, hogy tehette, hogy... – szorult össze a torka. Nem volt rá bizonyítéka, mit is tett pontosan Dumbledore. – Mit csináljak? – temette a tenyerébe az arcát.

– Először is, kerüld a minisztériumot. Jó messzire – figyelmeztette Kingsley. – Nem valószínű, hogy másodjára is ki tudunk húzni a csávából.

– Nekem itt még dolgom van! – villant be Carának. Újult tettvággyal eresztette le a karját. – Segítenetek kell – járatta a tekintetét a két ismerős arc között. – Muszáj. Azt hallottam, a minisztériumban van...

Kingsley és Tonks duettet hörögtek, miután kibökte a látogatása valódi célját.

– Az egész ötlet őrültség, úgy, ahogy van. Ugye tudod, hogy esélyed sincs?

– Te teljesen megzakkantál? Ezt nem csinálhatod meg! És ha lebuksz miatta?

– Meg se próbáld, Cara. Veszett ügy. Ismere...

– Légy szíves! – emelte fel a kezét a nő, mire elhallgattak. – Nem kérem, hogy megértsétek. Egyedül arra kérlek benneteket, hogy segítsetek. Mint egy egészen kedvelt rokonnak – siklott a tekintete Tonksra, hogy aztán Kingsley-n állapodjon meg. – Mint egy régi barátnak. Csak... nyerjetek nekem egy kis időt, amíg megkeresem.

– Lehet, hogy nincs is itt! Ahhoz óriási szerencse kéne...

– Akkor így jártam – tárta szét a karját Cara. – De meg kell próbálnom, ha már idejöttem. Reggel, amikor kérdezősködtem, még volt rá esély, hogy megtaláljam. Talán nem úszott el a lehetőség.

Tonks Carát méregette, majd félszegen Kingsley-re sandított.

– Végül is, ha itt maradok veled mint...

– Nem. Tudom, mire gondolsz, és szó sem lehet róla, hogy egyedül hagyjuk az épületben kószálni Carát.

– De ha...

– Tonks!

– Csak azt akartam mondani, hogy senkinek nem tűnne fel. Cara meg nem csinálna zűrzavart. Csak elintézi, amit akar, aztán suhan is haza. Ugye? – pillantott a nőre megerősítést várva.

– Mint az új Tűzvillám – biccentett a boszorkány. – Kérlek, Kingsley! – esdekelt.

A varázsló a halántékát masszírozta, és pár másodpercre lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, újult élénkség csillant benne.

– Gyorsnak kell lenned – instruálta Carát. – Neked pedig, Tonks, ajánlom, hogy jól működjenek a bűbájaid. Itt már nem egy szimpla aurorvizsga a tét, vagy hogy Rémszem észreveszi-e.

– Köszönöm – hálálkodott Cara. – Mindkettőtöknek. Komolyan. Rengeteget jelent számomra, hogy segítetek.

Dumbledore árulása ördöghurokként fojtogatta a mellkasát, mégis, némi melegséget csempészett belé, hogy ha ő nem is áll az oldalán, még sincs mindenki ellene – mint bebizonyosodott, a minisztériumban sem. Léteznek még olyan jó emberek, mint Tonks és Kingsley.

Tíz perccel és pár ügyes bűbájjal később Cara a Wizengamot részlege előtt tipegett mint hosszúkás orrú, kurta fekete hajú boszorkány. Egy lélek sem ismert rá. Ő maga sohasem lett volna képes ilyen komoly transzformációs varázslatra, úgyhogy nem győzött magában hálát rebegni Tonksnak, aki odafent ült Kingsley irodájában. Nem akárhogyan: Cara Jackson alakjában.

Cara nagy levegőt vett, és bekopogott a Wizengamothoz. Korábbi állomásaihoz hasonlóan itt sem fogadták szívélyesen, és közölték vele, hogy menjen az első szintre. Cara ezek után megszaporázta lépteit, tartva attól, hogy elkésik, ám a miniszteri hivatal előtt rámosolygott a szerencse – vagy éppen rávicsorgott. Nézőpont kérdése.

Cornelius Caramel állt a folyosón. Beszélgetőpartnere, a hosszú, szőke hajú férfi minden kétséget kizáróan Lucius Malfoy volt. A két varázsló elmélyülten beszélgetett, ám amikor melléjük ért és észrevették, elhallgattak.

– Szép napot, uraim.

Ráeszmélt, hogy zavarában egyik lábáról a másikra ácsorog.

– Ne haragudjanak, hogy megszakítom a beszélgetést, de Kingsley Shacklebolt keresi magát az Auror Parancsnokságról, miniszter úr.

– És maga kicsoda? – hökkent meg Caramel. – Sohasem láttam még a minisztériumban.

– Új vagyok. – Cara szerencséjére ez esetben a makogás ahelyett, hogy leleplezte volna a hazugságot, inkább validálta a szavait. – Ez volt az első hetem gyakornokként. De nem váltam be, úgyhogy... – sütötte le a szemét. – Az utolsó feladatom, amit Mr. Shacklebolt rám bízott, hogy szóljak magának. Azt mondta, fontos.

Caramel csak tátogni tudott. Kínosan köhintett, és megigazította lila kockás nyakkendőjét. Nem festett jól, úgy tűnt, fogyott az utóbbi időben. Karikás szemei alváshiányról árulkodtak.

– Mit akar Shacklebolt? – nyugtalankodott. – Csak nem Black ügyével kapcsolatban bukkant újabb nyomra?

Cara leszegett fejjel bólintott.

– Ha olyan fontos, miért nem ő maga jön hozzám? Az eszem megáll!

– Látja, Cornelius – szólalt meg Lucius Malfoy, nem minden rosszindulat nélkül –, egyesekbe annyi jó neveltetés sem szorult, hogy odáig merészkednek: magát a mágiaügyi minisztert ugráltatják, mint valami kutyát.

Cara összerezzent, de végre vette a bátorságot, hogy a miniszter szemébe nézzen. Azt nem varázsolta el Tonks, ugyanolyan áthatóan pásztázta Cornelius Caramelt.

– Ne haragudjon, miniszter úr – szólalt meg félszegen –, de nem jöhetett személyesen. Ezúton is az elnézését kéri érte. Vele van egy hölgy, azt hiszem, Sirius Black felesége. Cara Jacksonnak hívják.

Cornelius Caramelnek úgy kiguvadt a szeme, mint egy vén galambnak.

– Az a nő... itt?

Több se kellett a miniszternek. Elnézést kért Lucius Malfoytól, és már iszkolt is az Auror Parancsnokság felé. Kis híján lerepült a fejéről almazöld keménykalapja.

A boszorkány csak remélte, hogy Tonks hihetően alakítja az ál-Cara szerepét. Miután kettesben maradt a folyosón Malfoyjal, a férfi csak egy lenéző pillantásra méltatta.

– Chh, gyakornokok... – vetette oda, és már magára is hagyta.

– Várjon, Mr. Malfoy! – A nőnek igencsak szednie kellett a lábait, ha be akarta érni a széles léptű varázslót. – Cseppet sem érdekli, miért jött Cara Jackson a minisztériumba?

Malfoy megtorpant, és szembefordult vele.

– Nem igazán értem – szólalt meg fensőbbséges hangon –, mi dolga lenne velem egy... magafajtának.

Kíváncsisága azonban, úgy tűnt, erősebbnek bizonyult az elveinél, miszerint nem alacsonyodik le holmi bukott aurorgyakornokokkal való társalgás szintjére.

Cara az ujjait ropogtatta. Előre begyakorolta, mit mondjon, ám a magas, ravasz arcú férfi mellett hirtelen buta csitrinek érezte magát.

– Bizonyára emlékszik még a háborús időkre.

– Hogyne – felelte Malfoy sötét arccal. Tekintetében gyanakvás csillant.

– Bizonyára Sirius Blackre is emlékszik.

– Igen, és?

– Maga halálfaló volt.

– Ide figyeljen, ha akar valamit, bökje ki, és ne rabolja az időmet kicsinyes faggatózással! Nem csodálom, hogy kirúgta Shacklebolt – morogta.

Cara egy pillanatra megszeppent.

– Igaza van – vett nagy levegőt –, az őszinteség a legcélravezetőbb. Nézze, Mr. Malfoy, a személy, akit most maga előtt lát, nem is létezik. Nincsen semmilyen aurorgyakornok, az egész történet csak alibi volt, hogy elcsaljam maga mellől Caramelt. De az az egy dolog igaz, hogy Cara Jackson a minisztériumban van.

Lucius Malfoynak, akinek mindezidáig sikerült megvető arckifejezéssel lepleznie érzelmeit, tömény meglepettség ült ki az arcára.

– Ha lenne olyan kedves, hogy megszünteti rajtam az álcázóbűbájokat... Sajnos sosem voltam az átváltoztatástan bajnoka.

Malfoynak elég volt néhány intést tennie a pálcájával, hogy az előtte álló boszorkány visszanyerje eredeti küllemét. Cara Jackson volt az, a maga őzbarna hajú, szeplős, mugli születésű valójában.

Malfoynak nem kellett sok, hogy visszanyerje az egészséges undor attitűdjét, és hűvös arckifejezésbe rendezze vonásait. Közelebb lépett a boszorkányhoz, és fenyegetően tornyosult fölé.

– Idehallgasson. Nem tudom, mit szaglászik maga utánam, de figyelmeztetem...

Cara a szavába vágott.

– Bocsásson meg. Ha megengedi, megkönnyítem a dolgát. Előre leszögezem, nem rossz szándékkal érkeztem. Az ok, amiért vállaltam a kockázatot, hogy felkeressem magát és megpróbáljam szóra bírni, nem más, mint az információk, amiket szolgáltatni tud.

Lucius Malfoy arcára szép lassan kiült a felismerés.

– Vagy úgy! Hát, erre megy ki a játéka. És arra nem gondolt – húzta a száját kaján vigyorra –, hogy mégis mi okom volna megosztani egy magafajta sárvérűvel bárminemű információt? Ráadásul a férje előéletét tekintve... A körülmény, miszerint maga mindenféle előzetes bejelentés nélkül felbukkant a minisztériumban, és megtévesztette magát a minisztert, valamint egy köztiszteletben álló, vagyonos varázslót, cseppet sem szerencsés. Az ilyesmit jelentenem volna illő ahelyett, hogy magával cseverésszek.

Cara más esetben könnyen meghátrált volna, és lógó orral odébb áll. Sohasem szeretett szemtelen lenni, és ha csak tehette, kerülte a konfliktusokat. Most azonban nem tágíthatott.

– Magának is van... nos, előélete, Mr. Malfoy, nem csak a férjemnek. Éppen ezért kerestem fel. Nagyon kérem! – rimánkodott. – Maga halálfaló volt. Emlékeznie kell, kik voltak a társai. Csak annyit mondjon meg, köztük volt-e Sirius Black vagy sem, és nem tartom fel tovább.

Malfoy kihúzta magát, és felszegte az állát.

– Nagyon sajnálom – darálta szenvtelenül –, de amint az közismert, számos társammal együtt nem önszántamból tartoztam a Sötét Nagyúr hívei közé. Imperius-átok hatása alá kerültem, ennélfogva nem emlékszem teljes egészében azokra az időkre.

Cara végtelenül elkeseredettnek látszott.

– Amennyiben nincs több mondanivalója számomra... – Malfoy kimérten biccentett, és hátat fordított a nőnek.

Egy szívdobbanással később finom szorítást érzett a csuklóján.

– Lucius, kérem!

A férfi kirántotta a kezét a fogásból, akárha vasbillog égette volna. Villámló tekintettel perdült szembe a nővel, és a pálcája után kapott. Hogy képzeli egy sárvérű, hogy csak úgy hozzáér? Ez túlmegy minden határon!

– Könyörgöm! – Cara szemeiben a tehetetlenség könnyei gyülekeztek. Összetette maga előtt a tenyereit, mint aki imádságra készül. – Mindketten tudjuk, hogy amit az előbb állított, hamis.

– Nem tudom, miről...

– Dehogynem tudja!

Hosszan néztek farkasszemet egymással. Carának nehezére esett tartani a kontaktust Lucius Malfoy tekintetével. Úgy érezte, mintha jégszilánkokba bámult volna.

Azonban a varázslónak sem volt kevésbé kellemetlen viselnie a világoskék szempár tükrét. A szempárét, amely nyíltan üzente: „Tudom."

Luciusba félelem mart. Az nem lehet... Az nem lehet, hogy egy sárvérű így átlásson rajta. Mégis, minden kétséget kizáróan érezte, hogy Cara Jackson tekintete nem hazudik. Túl tiszta volt.

Össze kellett szednie magát.

– Utoljára ismétlem, hogy megértse... – sziszegte.

– Nem, nem értem meg! – Cara azon kapta magát, hogy sűrűbben veszi a levegőt. Mellkasa fel-le hullámzott, rá nem jellemző módon már-már kiabált. – Maga értse meg, hogy felőröl, hogy tizenkét éve nem értek semmit! Magának is van házastársa, van gyermeke... Mit tenne, ha abba a helyzetbe kerülne, mint én? Maga talán másként cselekedne? Vagy fordítva, ha maga kerülne börtönbe, a felesége talán nem mozgatna meg minden követ?

Malfoy arcán megváltozott valami.

– Ha kell, hason csúszom maga előtt, megteszek bármit – esdekelt a nő –, de tudnom kell, mi történt a férjemmel. Ha van bármilyen információja arról, halálfaló volt-e, kérem Merlinre, az összes istenre, vagy bármire, amiben hisz és fontos magának, árulja el!

Carának az a benyomása támadt, hogy a varázsló habozik. Ezt kihasználva bedobta az utolsó érvét.

– Ha el is mondja, ugyan, kinek adnám tovább? Ki hinne nekem? Egy elítélt gyilkos felesége vagyok, Malfoy, egy közönséges senki, szemben magával, aki befolyásos aranyvérű család sarja, ahogyan maga is hangsúlyozta. A tehetsége, a mágikus képességei is messze felülmúlják az enyémet. Mit gondol, ha arra kerülne sor, melyikünknek hinnének?

– Az egyetlen, akinek számít, mi hangzik el most köztünk, az én vagyok – bizonygatta. – Esküszöm magának, hogy senkivel nem osztom meg. Még a lányommal sem. De nekem... nekem tudnom kell.

Szörnyen önzőnek érezte magát a döntéséért, de ezzel kapcsolatban már akkor elhatározta magát, amikor a roxmortsi hóesésben, illetve a Godric's Hollow-i temetőben állt.

Lucius Malfoy komoly csatát vívott magával. Pókerarca végleg leolvadt a nő monológja közben, kár is lett volna tagadni a hatást, amelyet kiváltott belőle. Cara Jackson ízig-vérig feleség volt, és ízig-vérig anya. A saját feleségére, Narcissára emlékeztette – még ha kelletlenül is ismerte fel a párhuzamot.

Cissy bármire hajlandó lett volna érte, a családjukért, Dracóért. Akárcsak ő, Lucius. Cara fején találta a szöget velük kapcsolatban. A Malfoy-családfőnek minden belső tiltakozása ellenére be kellett látnia, hogy ebben a tekintetben talán nem is áll olyan messze az értékrendjük egymásétól.

Mintha az Imperius-átokkal kényszerítették volna, amellyel oly előszeretettel takarózott kifogásként a halálfalóéveire vonatkozólag. Közelebb hajolt a nőhöz. Komposztra és csokoládéra emlékeztető különös illategyveleg csapta meg az orrát.

– A nagyúr – szűrte a fogai között –, a hívei között sem osztott meg mindent mindenkivel.

Cara visszafojtotta a lélegzetét. Egy kukkot sem mert mondani, nehogy megszakítsa az őszinte pillanatot.

– Mindazonáltal – folytatta Malfoy –, én nem tudok róla.

Cara válláról hatalmas súly gördült le. Mintha hosszas fuldoklás után végre kijutott volna a felszínre. Újra lélegzett.

– Köszönöm – lehelte.

– Nincs mit – húzódott hátra Malfoy, és fensőbbséges arccal biccentett. – Mint mondtam, mi sem tudtunk mindenről – és mindenkiről.

Sarkon fordult, és köszönés nélkül otthagyta a bénult nőt. Cara – a Tonksnak ígért hazasuhanási sebességgel ellentétben – percekig ácsorgott a folyosó közepén. Egyszerre lett volna kedve felszabadultan nevetni és hisztérikus pánikrohammal tombolni.

Malfoy nem tudott róla, hogy Sirius halálfaló volt. Márpedig a férjének díszhelyet kellett volna elfoglalnia Voldemort páholyában. Ugyanaz a hír járta róla, mint Malfoyról: hogy igen közel állt a rettegett fekete mágushoz.

Tény és való, hogy nem viselt mindenki Sötét Jegyet, aki a szolgálatában állt, és nem volt feltétlenül hivatalos a gyűléseire, mégis, ha Malfoy sohasem találkozott Siriusszal halálfalói szerepben, lehetséges, hogy... mi lehetséges? Cara újabb választ kapott egy kérdésére, és bár a kép egy része tisztulni látszott, az információ újabb szálakat gubancolt össze a fejében.

Az agy olykor furcsa dolgokra képes. Caráé, amikor már kellőképpen túlpörgött, hirtelen úgy döntött, blokkolja a fogaskerekeket, és egyetlen belső gondolatot helyez a fontossági sorrend élére:

Most azonnal haza kell mennem,hogy megszabaduljak ettől a kényelmetlen kosztümtől.