Samantha meg Lee úgy vélekedtek, elég lenne egyszerűen Harry kezébe nyomni a térképet, Fred és George azonban hallani sem akartak erről. Ragaszkodtak hozzá, hogy ünnepélyes keretek között kerüljön sor az átadásra, ehhez pedig a karácsonyt ítélték megfelelő alkalomnak.

A téli szünet előtti utolsó szombatra tűztek ki újabb roxmortsi kimenőt, amely tökéletes lehetőségnek ígérkezett. Addigra Harry már bőven kiszabadult a gyengélkedőről, és Remus is visszatért a katedrára. A Hugrabug elsöprő vereséget szenvedett a Hollóhát elleni meccsen, Samantha pedig kegyetlenül megtréfálta Draco Malfoyt korábbi szabotázsáért.

A mardekáros fiú azóta sem jött rá, ki lopódzott be a szobájába és fújta be az összes cuccát bűzösborz-spray-vel, mindenesetre kellőképpen dühítette a dolog. A szag egy héten át eltávolíthatatlannak bizonyult. Fred és George állításuk szerint azóta nem mulattak ilyen jól, hogy előző tanévben kicserélték Lockhart dauerfixálóját Magifixre, és a professzor összetapadt loknijaival, a fejéhez ragadt flakonnal rohangált Dumbledore-hoz.

Malfoynak szégyenszemre a szüleitől kellett új, feláras talárokat rendelnie Madam Malkin szabászatából (használt ruhákról szó sem lehetett), mivel nem akart átható borzaroma-felhőt húzni maga után a folyosón. A fintorgó diákok kétméteres körzetben kerülték, McGalagony professzor pedig a hátsó padba, nyitott ablak mellé ültette az óráján, dacára a kinti csípős dérnek.

A decemberi hóesés varázsütésre karácsonyi hangulatot csempészett a szívekbe. Flitwick és Sinistra kidekorálták a kastély folyosóit – a tanárnő a csillagvizsgáló teleszkópjait is magyaldíszbe öltöztette, fénylő ezüstporral hintve –, és természetesen a nagyterem sem maradhatott el. Hagrid óriásfenyőket állított a helyiségbe. A fák gömbök és egyéb díszek mellett műhó-kompozíciót kaptak, Bimba pedig megbűvölte őket, hogy karácsonyi dalokat dúdoljanak, ha elhalad mellettük valaki.

McGalagony szokás szerint összeírta azoknak a listáját, akik a kastélyban maradnak a szünidőre, ám nem tolongtak a jelentkezők. Gondolatban már mindenki az otthona melegét élvezte, és a közelmúltban történt Black-betörés sem tette népszerűbbé a roxforti létet.

Samantha személy szerint azt tervezgette, hová fog kilovagolni Paripával, milyen díszeket raknak a karácsonyfára az édesanyjával, és mekkorákat fog enni a nagyszüleinél.

– Remélem, megkapom az akusztikus gitárt, amit szeretnék – hablatyolt egy ízben Szipáknak, amikor ételt vitt hozzá a Tiltott Rengetegbe.

Szokása volt beszélni az állatokhoz. Emiatt sokan bolondnak nézték, de Ebshont professzor mindig azt mondta, ne törődjön velük. Szó szerint idézve: „Hadd járassák a lepcses pofájukat, te csak foss rájuk derékszögben!" (Samantha azóta sem értette, hogy lehetséges pontosan kilencven fokban székelni, de nem kérdőjelezte meg legendás lények gondozása tanára bölcsességét.)

– Ha lenne gitárom, már csak az hiányozna, hogy megtanuljak rajta játszani. Aliciáét egyszer-kétszer elkértem, hogy kipróbáljam, és azt mondta, itt, a Roxfortban szívesen tanít. Csak az otthonnal lesz gond.

Mélázva simogatta a kutya borzas buksiját.

– Bárcsak rá tudnám venni anyát, hogy segítsen! De amióta az apámnak nevezett alak – ráncolta az orrát – elhagyott bennünket, nem volt képes játszani.

A kutya felkapta a fejét, és furcsa, nyekkenő vonyítás szakadt ki belőle.

– Ugye, milyen borzalmas? – nyafogott Samantha. – Pedig ha meglenne a gitárja, és hajlandó lenne tanítani, akkor nyár óta gyakorolhatnék. De nem, neki el kellett adományoznia a szegényeknek! Pedig nekem nagyobb szükségem lett volna rá. Ők fogadjunk, csak bebaszták a kandallóba gyújtósnak – morogta sötéten. – Hé, mi van veled, Szipák?

A kutya teljesen megkergült. Fel-alá járkált előtte, és panaszosan nyüszögött.

– Nyugi már! – guggolt hozzá. Nem volt egyszerű egy ekkora eb csitítása, még úgy sem, hogy Bolyhoskának köszönhetően rendelkezett némi tapasztalattal. – Nem gondoltam volna, hogy így felzaklat egy gitár. A főszerep akkor is a tiéd, oké? Te leszel a legjobb karácsonyi ajándékunk – ígérte. – Anya jön értem, úgyhogy kocsival fogunk hazamenni a szünetre.

Szipák ettől csak még zaklatottabb lett. Pedig Samantha azt hitte, könnyű lesz hazavinni. Minden adott volt hozzá. A roxmortsi kimenő napjára beszéltek meg találkozót Carával, aki írásos engedélyt kért McGalagonytól, illetve Dumbledore-tól, hogy hazavihesse a lányát. Így mindenki jól járt – Samanthának nem kellett a Roxfort Expresszen aszalódnia másnap, a tanárok pedig egy nappal korábban szabadultak tőle. Ráadásul Szipákot is szállítani tudták – bár ez a pozitív járulék mindössze a lány fejében létezett.

Egyedül Remus miatt fájt a szíve. Igazság szerint főként érte vállalta Cara, hogy levezet Summerrise-Province-ból Roxmortsba. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy a kastélyban vészelje át az ünnepeket. Anya és lánya hiába erősködtek – előbbi levélben, utóbbi szóban –, hogy márpedig nem töltheti egyedül a karácsonyt, kettejük akarata is kevés volt az öszvérmakacs Remuséval szemben.

– Így lesz a legjobb mindenkinek – hajtogatta Samanthának.

A lány tizenkettedik alkalommal rontott be a dolgozószobájába, hogy meggyőzze. Kezében lóbálta Cara legújabb üzenetét, amelyet egyenesen a bagolyházból hozott.

– Csak elrontanám az ünnepeiteket. A teliholdat nem áll módodban hatástalanítani, és édesanyád egész biztosan csőszködni akarna felettem. Nem szeretném, hogy ne tölthessétek együtt a karácsonyt miattam.

– De te is a család része vagy! – kardoskodott Samantha. A dühödt kétségbeesés egy könnycseppet préselt ki a szeméből.

– Idehallgass – sóhajtott Remus. – Tizennyolcadikára még nem lesz kész a Farkasölőfű-főzetem. Tudod, mekkora könnyebbség, hogy Perselus megfőzi nekem? Nem, ne fintorogj, mert tényleg hatalmas segítség, ezt nem lehet elvitatni tőle. Ha nem venném be a bájitalt, megint irányíthatatlan fenevaddá válnék – rázta ki a hideg –, és szenvednék a fájdalomtól. A saját érdekemben is maradnom kell, nem beszélve arról, hogy megkeseríteném a téli szüneteteket a betegeskedésemmel. Édesanyádtól sem várhatom el, hogy kockáztassa a testi épségét, és őrizzen hét lakat alatt, amikor van könnyebb út.

Samanthának fájó szívvel be kellett vallania – de szigorúan csak magában –, hogy van ráció keresztapja érvelésmenetében. Sajnos nem is kevés. Az elfogadásához azonban nem fűlött a foga.

Hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, abban egyeztek ki, hogy a roxmortsi hétvégén találkoznak, és tartanak egy előkarácsonyi ünneplést hármasban. Samamtha a program miatt nem vesztegethette az idejét, így barátaival megegyeztek, hogy a Fred-George duó marad a kastélyban, és átadják Harrynek a Tekergők Térképét.

– Engem inkább ne említsetek neki, jó? – kérte az ikreket búcsúzáskor.

– Miért? – értetlenkedett George. – Megérdemled a dicsőséget, ott voltál velünk, amikor megszereztük. Sőt, te segítettél kódfejteni.

– Tudom, de...

Samanthában már egy ideje érlelődött a dolog. Még mindig bántotta, hogy nemrég kárt okozott Harrynek, ám leginkább az apja ügye nyomasztotta. Az apja, aki megölte Harry apját. Igaz, ezt a fiú nem tudhatta – sőt, Samantha még barátainak sem merte elmondani –, de nem tűnt jó ómennek. Vagy csak kezdett paranoiás lenni amiatt, amit Dumbledore mondott?

– Jobb lesz, ha nem tud rólam. Gondolja, hogy csak ti adjátok neki. Én... én most inkább kimaradnék ebből.

– Nem hiszek a fülemnek. Meghúzod magad? – meredt rá Fred. – Pedig a te ötleted volt, hogy hagyományozzuk rá.

– Igen, tudom! De gondoljátok, hogy Harry nem fogja megmutatni a barátainak, és elmondani, kiktől szerezte? Ha kiszivárog az infó...

– Ron és Hermione nem mondják el senkinek – biztosította George. – Ők nem olyanok. Más meg honnan tudná meg?

– Fogalmam sincs.

Samantha Ronban ugyan bízott, de Hermione Grangerben kevésbé. Az a lány folyton járatta a száját. Ha Harryt figyeltetik, ki tudja, nem fülelik-e le valamelyik beszélgetésüket?

– Csak csináljátok, amit kérek – sóhajtott a Weasley ikrek arcába. – Egy szót se rólam. Maradok névtelen jótevő, láthatatlan angyalka, tündérkeresztanya, ahogy tetszik. Ja, és Remust se leplezzétek le, légyszi. Gáz lenne, ha Harry megtudná, hogy ő Holdsáp.

Fred és George kissé lógatták az orrukat, de tartották az ígéretüket. Lee is kimaradt az ünnepélyes átadóból, mert elsősként még nem vett részt szervesen a csapatukban – és mert kellett valaki, aki segített cipelni Samantha csomagjait.

A lány a kimenő után már nem szándékozott visszamenni a kastélyba. Az volt a terve, hogy Szipákot valamilyen tárggyá változtatja, és besuvasztja a bőröndjébe, ám legnagyobb bosszúságára a kutyán nem fogott semmilyen transzformációs varázslat.

Szaporán káromkodva csapkodta a térdét varázspálcájával.

– Pedig Paripán működött!

Komolyan megijedt, hogy visszafejlődött átváltoztatástanból. Az RBF-en is így fel fog sülni?

Végül azt találta ki, hogy előzetesen kicsempészi az állatot az egyik titkos alagúton, majd visszaszáll sólyomként, és immár legálisan hagyja el a kastély kapuit ingóságaival együtt. Frics – legnagyobb bosszúságára – nem köthetett bele, Roxmortsba érve azonban több kellemetlenséggel is szembesülnie kellett.

Az első, hogy Szipák felszívódott. Hiába kereste ott, ahol hagyta, hiába szólongatta a falu utcáin, mintha kámforrá vált volna.

A második, hogy a Szárnyas Vadkan emeleti helyiségében, amelyet lefoglaltak az ünneplésre, csak Remust találta ott. Úgy beszélték meg, külön érkeznek, hogy ne keltsenek feltűnést – elvégre, a diákok nem tudhatták, hogy közük van egymáshoz –, és bár örült a keresztapjának, azt hitte, mire megérkezik, az édesanyja is várni fogja.

– Késik – válaszolta meg Remus a kimondatlan kérdést.

Lee segített lerakodni a holmijait, és elbúcsúzott tőlük, hogy mielőbb szemügyre vehesse Zonko legújabb kínálatát. Samantha levágta magát az asztalfő üres székére. A várakozás kezdett szörnyen unalmassá válni.

– Ennyi erővel maradhattam volna Fredékkel átadni... – puffogott félhangosan.

– Tessék? – pislogott laposakat Remus. Félig felhúzott térddel ült a szálkás gerendapárkányon, fejét az ablaknak döntötte.

– Semmi – rezzent össze Samantha. – Csak magamban beszélek, mint mindig. Ne foglalkozz velem, pihenj nyugodtan.

Remus szófogadóan visszahajtotta fejét az ablakkeretre, és hamarjában elaludt. A zavartalan pihenésére való tekintettel Samantha fokozottan ügyelt, hogy ne morgolódjon hangosan, de azért lett volna pár szava édesanyjához. Cara az ilyen helyzetekre nézve, úgy tűnt, elég sajátosan értelmezi kedvenc „A türelem rózsát terem" mondását. A percek csigalassúsággal vánszorogtak, és a lány úgy élte meg, ez idő alatt egész virágágyás nőhetett volna a kocsma padlásrészén.

Túl az ablaküvegnek libbenő deres, barna tincseken nagy pelyhekben szállingózott a hó Roxmorts utcáin. Csukott szemhéjai mögül Remus nem láthatta a szűzfehér látképet, a szívet melengető koszorúkkal, mézeskalács díszekkel és egyéb ünnepi dekorációkkal – sem a kocsma felé lépdelő Cara Jacksont.

A nő odébb parkolt, hogy legyen ideje kiszellőztetni a fejét, míg újra találkozik a lányával, de már kezdte bánni. A Három Seprű előtt McGalagony, Flitwick és Hagrid társaságába futott, nem mással kiegészülve, mint Cornelius Caramel. Hagridot azonnal felcsigázta a jelenléte, és nem menekült, amíg részletesen be nem számolt a hogyléte felől.

McGalagony és Flitwick is élénken érdeklődtek, ám együttérzéstől csöpögő tekintetük a jó szándék ellenére roppant megalázó volt. Cara szinte hallotta a gondolataikat: „Szegény, szerencsétlen teremtés, olyan jó kis boszorkánynövendék volt, erre mit rótt a nyakába az élet!"

A tetejébe Caramel jelenléte kínosabb nem is lehetett volna. Szemlátomást Cara puszta jelenlététől leverte a víz – holott ő legfeljebb annyira számított ijesztő jelenségnek, mint egy törpegolymók –, és kínosan köhécselve igazgatta hupilila nyakkendőjét, amíg a többi felnőtt szót váltott a nővel. Végül McGalagony könyörült meg Carán.

– Ha nem csal a fülem, kiszáradt a torka, miniszter úr – fordult Caramelhez. – Javaslom, fáradjunk be a kellemes melegbe.

– Ó, igazán figyelmes, Minerva. – Cara nem tudta megítélni, vajon a miniszter könnyebbült meg jobban, vagy ő. – Nos, örültem a találkozásnak, Jackson.

Arcáról lerítt az ellenkezője. Cara kényszerű udvariasságból biccentett.

– Nem tartasz velünk egy italra? – brummogta Hagrid.

McGalagony és Cara kórusban hárítottak.

– Nem, nem, nagyon aranyos vagy, de sajnos sietek...

– ...várja a lánya...

– ...már így is késésben vagyok...

– ...írásos engedélyt adtunk Dumbledore-ral...

– ...ha hazaviszem Samanthát, még dolgom lesz a kertészettel...

– Akkor hát, fáradjunk be.

Cara hosszan kifújta a levegőt, amikor a kvartett mögött végre becsukódott a Három Seprű ajtaja. Normalizálta légzését, és továbbindult az utcán. Már a Szárnyas Vadkan környékén járt, amikor tompán érzékelte, hogy nyílik, majd csukódik a könyvesbolt ajtaja, amely mellett az imént elhaladt. Rögtön utána kenetteljes hang szólította meg.

– Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim...

Cara megtorpant, gerincén végigszánkázott a hideg. Az nem lehet, hogy ma ekkora balszerencséje legyen a véletlen találkozásokkal!

Vakon felismerte a beszélőt, hisz megannyi kellemetlen diákkori élmény kötötte hozzá. A hírhedt mardekáros akkor még csak fiú volt, ám nem kevésbé veszélyes: előszeretettel próbált ki sötét varázslatokat diáktársain, inzultálta a mugli születésűeket. Az olyanokat, mint ő. Most pedig, annak ellenére, hogy a háború alatt halálfalóként tevékenykedett, professzori státuszt kapott, és gátlástalanul terrorizálhatta a gyerekeket. Köztük az ő lányát. Sikítani tudott volna.

A jól ismert undok hang előhozta belőle a régi idők emlékeit, és hirtelen újra védtelen hugrabugosnak érezte magát. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne meneküljön hanyatt-homlok. Megvetette lábait a hóban, komótosan megfordult, és nyugalmat erőltetett az arcára.

– Üdv, Piton.

Sovány köszönésre sikeredett, és a hangja is hűvösebben csengett, mint tervezte.

– Rég láttalak – préselte ki magából. Többre nem futotta tőmondatnál.

Perselus Piton mit sem változott. Ugyanaz a kampós orr, sárgás bőr és fogak, ugyanaz az ápolatlan, zsíros haj, ugyanaz a magas, ösztövér, denevérszerű alak. És legfőképpen, ugyanaz a ravasz, számító tekintet, azzal a gúnyos, pengevékony mosollyal. Pont, mint Cara emlékeiben. Annyi különbséggel – ezt bujkáló kárörömmel állapította meg –, hogy rajta is meglátszottak az idő viszontagságai.

– Látom, megöregedtél.

Akkor tudatosult benne, hogy hangosan mondta ki, amikor Piton arca vicsorba torzult.

– Téged sem kíméltek az évek, Jackson – vágott vissza. Tekintete elidőzött a nő szeme alatt húzódó szarkalábakon. – Mit szólsz a dementorokhoz? Találkoztál már velük?

Cara ráérősen végigmérte őt.

– Most, hogy mondod, azt hiszem, épp itt áll előttem egy.

Piton bosszús képet vágott, ám lassan visszakúszott rá a kajánság. Ez egyáltalán nem tetszett Carának.

– Na, és nem vagy féltékeny rájuk? – kérdezte hátborzongató mézesmázossággal.

– Nem értelek, Piton.

– Valóságos megszállottjai a drágalátos férjednek – duruzsolta. – Amennyiben a nyomára bukkannak, meglehet, hogy meg is csókolják.

Cara arca pillanatok alatt a frissen hullott hó színét vette fel. Lehunyta a szemét, és elszámolt magában tízig.

– Bizonyára – feszítette a húrt Piton – bosszantó lehet a tudat, hogy ha tehetnék, lecsapnák a kezedről.

Cara kinyitotta a szemét, és nagy levegőt vett.

– Figyelj, Piton. Ha csak azért álltál le beszélgetni velem, hogy belém köss és kínozz – kezdte remegő hangon –, akkor köszönöm szépen, de nem kérek belőle. Mélyen belül reméltem, hogy sikerült valamennyire felnőnöd az évek során, még ha a lányom iskolai beszámolói nem is ezt tükrözték. De látom már, hogy igaza volt. Tapodtat sem mozdultál annak a sértett kamasznak a szintjéről, aki annak idején voltál.

Ahogy haladt előre a mondandójában, egyre jobban felhúzta magát, s a végére csöpögött belőle a megvetés.

– Megköszönném, ha békén hagynál és továbbállnál. Van épp elég bajom anélkül is, hogy viselnem kelljen a szurkálódásodat.

Pitonnak azonban esze ágában sem volt távozni, sőt, fenyegetően közelebb lépett. Carának hatalmas lélekjelenlétre volt szüksége, hogy ne ugorjon hátra. A férfi most már meg sem próbálta szívélyességbe csomagolni mondandóját, sütött belőle az ellenszenv.

– Ha már szóba került a lányod – fröcsögte –, ajánlom, hogy neveld meg, ha már eddig nem voltál képes rá. Tudod, épp olyan rátarti és fékezhetetlen, mint az apja. Ha nem vigyázol rá, még a végén rajtakapják, hogy netalántán valami... rosszban sántikál. És akkor bizony – susogta kegyetlen élvezettel –, könnyen lehet, hogy az apja mellett landol egy azkabani zárkába...

CSATT!

Cara tenyere hamarabb lendült, mint azt bármelyikük felfoghatta volna. Olyan erővel vágta pofon Pitont, hogy az megtántorodott és kis híján egyensúlyát vesztette.

A gesztus mindkettőjüket meglepetésként érte. Amíg a férfi másodpercekig csak tátogni tudott, Cara borzadva a szája elé kapta a kezét.

– Te jó ég! – hebegte. – Sajnálom, ne haragudj, én ezt... ezt esküszöm, nem szándékosan tettem. Úristen! Sosem hittem, hogy képes vagyok ilyesmire. – Olyan ámulattal méregette remegő kezét, mintha most látná először. – Életemben nem pofoztam fel senkit. Te vagy az első, akinek sikerült így kihoznia a sodromból.

Piton sajgó arcára szorította bal tenyerét – a jobbal reflexből pálcát rántott –, és nagyot mordult.

– Bizonyára – sziszegte – megtisztelve kellene, hogy érezzem magam. Ám fájdalom, jelenleg úgyszólván... nehezemre esik.

– Apropó, nagyon fáj? – hajolt hozzá aggódva Cara. – Rakjunk rá havat? Riasszuk Madam Pomfrey-t? Szerezzek neked forrócsokit?

– Még csak azt kéne! – förmedt rá Piton, Kivont pálcával tett hátra egy lépést. – Hozzám ne érj, Jackson. Ezért megfizetsz...

– Bocsánat – ingatta a fejét Cara. – Tényleg nem akartam.

– Ezek után nem lepődnék meg, ha téged is bedugnának a férjed mellé – közölte a férfi gyilkos tekintettel. – Zsák a foltját, a fajtátok egyike sem különb. Mind ugyanolyan...

Nem derült ki, hogy mind milyenek, abban a pillanatban ugyanis a semmiből előugró hatalmas fekete kutya rávetette magát Pitonra, és elsöprő lendülettel ledöntötte a lábáról. A Három Seprű óta követte Carát – nem tudta megállni, hogy bámulja –, és a könyvesbolt oldalához lapulva hallgatta a szóváltásukat egykori, gyűlölt iskolatársukkal. Hogy Pipogyuszt is épp most egye ide a fene!

Nem hallotta tisztán, mit beszélnek, de annyit leszűrt belőle, hogy az egykori mardekáros sértegette a feleségét. Őt, Siriust, illetve Samanthát emlegette. Cara pedig egy darabig tűrte, aztán... Elképesztő volt, ahogy felpofozta Pitont. Sirius majd' kiugrott kutyabőréből. Legszívesebben a feleségéhez rohant volna, hogy a karjaiba kapja és szenvedélyesen csókolja. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne tegye.

Amikor a boszorkány rögvest szabadkozni kezdett és sűrűn bocsánatot kért Pitontól, Siriust nevethetnék kerítette hatalmába. Cara világéletében ilyen volt: lehetetlen jelenség. Egyszerűen nem hitte el ezt a nőt, azt pedig még kevésbé, hogy annak idején volt olyan szerencsés, és maga mellett tudhatta őt. Imádta minden porcikájával. Kutya alakban, korláltolt érzelmi világgal is végérvényesen rá kellett döbbennie, hogy még mindig bele van zúgva Cara Jacksonba. Azkaban sem ölhette ki belőle az iránta való szerelmét.

Mámorából akkor zökkent ki, amikor megpillantotta Piton kezében a szikrázó varázspálcát. Azonnal kapcsolt a fejében a védőösztön („TAKARODSZ A FELESÉGEMTŐL, TE MOCSKOS ÁLLAT!"), és gondolkodás nélkül a gyűlölt férfira rontott. Alaposan megfürdette a hóban. Csaholt, morgott, vicsorgott, és elégtétellel nyugtázta Piton fájdalmas üvöltését, minekutána sikerült megharapnia a lábát.

– Elég! – sikoltotta Cara. – Hagyd abba, szállj le róla!

A kiabálás észhez térítette. Elengedte Pitont, lógó nyelvvel megfordult, és letette ülepét a hóba. Jólnevelt kutyaként nézett Cara kipirult arcába. Azon egyszerre tükröződött riadalom, harag és sokk. A nő szaporán vette a levegőt, hitetlenkedve bámult az előtte ülő kutyára. Meg mert volna esküdni, hogy az állat kacsintott.

Ha nem ismerte volna fel kapásból, a fülén húzódott segítségként a jellegzetes barna folt. Cara pontosan tudta, hogy az emberi alakjában egy anyajegyet formáz.

Tompa puffanások jelezték Piton vergődését. A nagyra nőtt denevér szerencsétlen kísérletek árán próbált feltápászkodni a földről. Sirius ezt a pillanatot választotta, hogy egy farokvillanással kereket oldjon. Mire Cara kettőt pislogott, eltűnt az épületek között.

A nő úgy érezte, forog vele a világ. Remegő kézzel lehajolt, hogy felvegye a földről Piton pálcáját, de ő maga is meg-megcsúszott a hóban.

– Te-tessék – nyújtotta át végül a gazdájának. Ködös tekintetével a környező épületeket pásztázta.

– Mi volt ez a kutya? – szentségelt Piton. Felkelve lesimította a talárját, s igyekezett megőrizni maradék méltóságát.

– Fogalmam sincs. – Cara halovány leheletére párát festett a dér. – De bárcsak tudnám...

Szemlátomást teljesen másutt járt fejben. Piton nem tudta mire vélni a furcsa szentimentalizmust. Kutató tekintettel mustrálta a szeplős arcot, mielőtt azonban eldönthette volna, megéri-e legilimentálni, Cara megemberelte magát és szembefordult vele.

– Értékelném, ha a jövőben nem próbálnál sértegetni és megátkozni. Ha elfelejtetted volna, nekem köszönheted, hogy élsz – közölte szárazon. – Ha nem szólok Jamesnek...

A név hallatán Piton tekintete haragosan villant.

– ...akkor ma nem lennél itt. Már rég leróttam Sirius tartozását.

Sarkon fordult, pár lépés után azonban meggondolta magát és visszasétált.

– Ami pedig Samanthát illeti – emelte fel a mutatóujját –, ha nem vigyázol magadra, és azon kaplak, hogy netalántán... keresztbe teszel neki – utánozta Piton korábbi intelmét –, akkor isten bizony, lekeverek neked még egyet. Az sem érdekel, ha bedugnak a férjem mellé egy azkabani cellába.

Felszegett fejjel elvonult, hogy aztán fél percen belül ismét Piton előtt topogjon.

– Mi van még, Jackson? Bosszantóbb vagy, mint egy merlinverte bumeráng – fakadt ki a bájitalmester. – Bökd ki, ne kímélj.

Hangjába visszatért a jól ismert gúnyos él, amelyből Cara arra következtetett, hogy jobban érzi magát.

– Csak annyi jutott eszembe – húzta félmosolyra a száját –, hogy azt hiszem, visszavonom a bocsánatkérést. Mégsem sajnálom a pofont. Megérdemelted.

Piton felvonta a szemöldökét.

– Ennyi?

– Öhm, azt hiszem, igen. Ennyi – biccentett Cara. – Ja – kapott a fejéhez –, még valami nagyon fontos: ha egyszer kedved támadna hajat mosni, ajánlom neked a csalánsampont. Csodákat tesz, komolyan. Na, de most már tényleg nem tartalak fel. Végeztem.

Piton olyan arcot vágott, mint aki nem tudja eldönteni, hogy puszta kézzel vagy egy kanál vízben fojtsa meg. Végül kénytelen volt beérni egy dühödt horkantással, és drámai köpenysuhintással elcsörtetett. Pontosabban, a szándék csörtetés volt, a gyakorlat sántikálás. Cara még hallotta, amint valami olyasmit mormol az orra alatt, hogy „ezeknek az átkozott bestiáknak mindig lábra fáj a foguk...", de nem tudta mire vélni a beszédfoszlányt.

Megigazította a sálját, és lehuppant a feltúrt hóba. Hóangyalt csinált, majd elnyúlt a tiszta fehérségben. Kellemes, friss levegő áradt a tüdejébe, lélegzetvételei lassan nyugodtabbá váltak. Hagyta, hogy az arcára hulló pelyhek hűtsék a bőrét, és elnézte, ahogy kavarognak felette a levegőben – épp, mint a gondolatai.

Találkozott a mágiaügyi miniszterrel. Felpofozta Pitont. Sirius a segítségére sietett... megmentette. De miért?

Nem ringathatja magát ábrándképekbe, mint valami buta csitri. Sirius tömeggyilkos. Elítélték. Tizenhárom embert ölt meg egyetlen átokkal. Tetten érték a nyílt utcán. Napvilágnál. Mégis, valami nem stimmelt körülötte.

Ha valóban őrült gyilkos, miért nem akart ártani sem neki, sem a lányuknak? A nyáron a házuknál járt, most pedig Cara másodjára találkozott vele kutyaként.

Ez az igazi őrület, gondolta. Mit forgatsz a fejedben, Sirius?

Megszökött Azkabanból. Betört a Roxfortba. Késsel összekaszabolta a Kövér Dámát, hogy behatoljon a Griffendél klubhelyiségébe a halloween lakoma alatt. Na, álljon meg a fáklyásmenet!

Cara szapora pulzussal ült fel. Miért a lakoma alatt tört be? Elképzelhető persze, hogy nem tudta, milyen nap van, de mi van, ha...? Talán keresett valamit? De akkor mi a helyzet Harry megölésével? Mi a fő célja valójában?

Elárulta Lilyt és Jamest. Ő volt a titokgazda, kiadta Potteréket Voldemortnak. Cara úgy ismerte, mint aki sohasem tett volna ilyet, mégis megcsinálta. Nem rendeztek neki tárgyalást, ahol megmagyarázhatta volna, miért. Mi az igazság?

Cara tizenkét éven át forgatta magában a miérteket – éles tőrpengékként hasogatták. Ha nincsen Samantha, megölte volna az, hogy nem kap válaszokat. Most azonban változott a helyzet. Sirius nem csak megmutatta magát előtte, de világosan a tudtára adta, hogy nem akarja bántani. Mellette állt, ahogy arra az oltárnál esküdtek: jóban, rosszban... Az ő világukban főleg az utóbbiban dúskáltak.

Cara összepréselte ajkait, feltápászkodott a földről, és minden tétovaságot mellőzve magának szegezte a kérdést: valóban gyilkos a férje, vagy mindannyian fatális szemfényvesztés áldozataivá váltak? Azóta nem merte ezt feltenni ilyen konkrétan, hogy Siriust bebörtönözték. Beleőrült volna, ha a gondolatba kapaszkodik. Zavaros víz alá rejtette az agya egy szegletébe, onnan sandított rá néhanapján. Most hozta úgy az élet, hogy kitisztítsa.

Még egyszer figyelmeztette magát, hogy óvatosan kell mozognia. Határozottan nem tehette meg, hogy ostoba, bizakodó kamaszlányként viselkedjen – igaz, arra többé úgysem lett volna képes. Ez a Cara Jackson más volt, mint a tizenkét évvel ezelőtti, aki oda meg vissza volt Sirius Blackért. Ez a Cara Jackson pusztán megnyugvást szeretett volna.

Szörnyen belefáradt a találgatásba. Nem voltak már nagyratörő vágyai. Egyszerűen tudni akarta, mi a fészkes fene történt 1981. november 1-jén, amikor végleg kicsúszott a lába alól a talaj, és félresiklott az élete.

Járt neki, hogy szembenézzen a valósággal. Kerül, amibe kerül, ki fogja deríteni végre. Elérkezett az idő, hogy a türelme termést hozzon. A kérdés csak az volt, mennyire lesz tüskés a rózsa.

Két dologban volt tökéletesen biztos: abban, hogy Sirius Blacken sohasem lehetett kiigazodni, és a mellkasában formálódó szilárd elhatározásban. Remegő lábai továbbvitték a Szárnyas Vadkan felé. Bakancsa alatt ütemesen ropogott a hó, mintha be akart volna szállni a főtérről odaszűrődő meghitt karácsonyi zenebonába.

Nem vette észre, hogy hátrahagyott friss lábnyomaiba puha tappancsok süppednek. Egy fekete bundába ágyazott sárga szempár vigyázott rá.