1993. augusztus 16.

Samantha Veronica Jackson válogatott szitokszavait elnyelte a fülsértő csikorgás-berregés, amellyel lefékezett, alig öt centiméterre a kutya előtt. A motorkerékpár keltette fuvallat meglebbentette a fekete bundát, és bár a jármű megállt, utasa nem volt ilyen szerencsés. Most már bánta, hogy nagy vagányan elhagyta a bukósisak használatát.

– ÁÁÁ, BASSZA MEG! – visította, miközben fejjel előre lerepült az ülésről, és nagy puffanással az állatra zuhant.

Csukott szemmel, az arca elé húzott karokkal várta a frontális ütközést. A kutya ugyan tompította valamelyest a landolást, de éles nyüszítése arról árulkodott, hogy neki sem esett jól a találkozás. Odébb táncolt a földúton fetrengő lánytól, és méltatlankodva vakkantott.

Samantha rá sem hederített – saját szenvedésével volt elfoglalva.

– Aúú! – markolászta az oldalát, és felvonultatta teljes káromkodás-tudástárát, amelyet tizenöt éve alatt magára szedett.

Amikor végzett, és megállapította, hogy ma sem fog meghalni, sajgó tagokkal feltápászkodott a földről, és szemügyre vette a kutyát. Most tűnt csak fel neki, hogy azt mintha a Roxfort óriástermetű vadőre, Rubeus Hagrid méreteihez szabták volna.

Az állat rezzenéstelenül állt vele szemben, így Samanthában egy pillanatra felötlött: olyan, akár azok a szerencsétlen áldozatok, akiket előző tanévben kővé dermesztett a Titkok Kamrájából szabadult baziliszkusz. Bizonytalanul meglengette a kezét a kutya pofája előtt, mire az végre pislogott és a földhöz lapulva hátrálni kezdett.

– Hé, ne foss tőlem! – guggolt le hozzá Samantha, és barátságosan kinyújtotta felé a kezét.

A kutya összecsattintotta állkapcsait, és a motorra meredt, majd vissza a lányra. Még kutyához mérten is kivételes értelem sugárzott a tekintetéből.

– Jó, fogtam az adást, egy pixifingnyin múlott, hogy nem lapítottalak matricává – forgatta a szemét. – De – folytatta mosolyra görbülő szájjal – nem haltunk meg.

A kutya nem osztotta derűlátását, sőt, úgy ugatott, mintha le akarná harapni a fejét. Az éles fogvillanásokat látva Samantha jobbnak látta, ha felemelt kézzel hátrálni kezd és visszaül a motorjára. Amikor azonban az indítókulcshoz nyúlt, azzal a kellemetlen ténnyel kellett szembesülnie, hogy a jármű benyújtotta felmondását.

– Na, fasza – csapott a motor farára bosszankodva, miután leszállt, hogy átvizsgálja. – Most tolhatom hazáig.

Frufruja a homlokára tapadt az izzadtságtól, így megigazította a haját, és a kormányt megragadva tolni kezdte maga mellett a motort Summerrise-Province dűlőútján. Útközben hátrapillantva meglepve konstatálta, hogy a fekete kutya tisztes távolságból követi. Legalább olyan bizonytalanul vizsgálgatta őt, mint ahogyan most Samantha nézett rá.

Első ránézésre a környező birtokok egyik őrző-védőjének hitte – a tanyavilágban élve megszokta már, hogy a kutyák itt szabadabban járnak-kelnek. Most azonban, ahogy újra megnézte magának, tudatosult benne, hogy ezt az ebet sosem látta még errefelé. Ráadásul, míg a tanyasi kopókat jó húsban tartották gazdáik, ez a példány a sűrű bunda alatt – ezt Samantha némi késéssel észlelte csak – csont és bőr volt.

Pár pillanatnyi habozás után lerakta a motorját, és tett még egy próbát. Leguggolt, és hívogatóan intett.

– Gyere, nem bántalak!

A kutya bizalmatlanul lépdelt felé. Ilyen közelről még jobban kitűnt, hogy mancsai egy oroszlánnak is becsületére válnának. Csigalassúsággal körbeporoszkálta a lányt, és megszaglászta a felé nyújtott kezét. Amikor azonban Samantha hozzá akart érni, reflexszerűen ugrott egyet hátra.

A lány egyre szilárdabbá vált abbéli hitében, hogy egy súlyos traumákon átesett kóbor kutyával áll szemben.

– Tudom, mi kell neked – jelentette ki, és sugárzó arccal felegyenesedett. – Kapsz tőlem kaját, jó? Gyere, hazamegyünk – húzta magával a motorját.

Időnként hátrapillantott a válla felett, hogy ellenőrizze, a kutya a nyomában üget-e még. Kis idő múltán előhúzott a zsebéből egy doboz cigarettát meg egy öngyújtót, és már készült rágyújtani, amikor...

– Hé, mi a f... hagyjáál! – kiáltotta, a kutya ugyanis fenyegetően morgott és ugatott rá.

Tekintetében felháborodást idéző kifejezés ült – felháborodás? tényleg? – , és még a cigarettát is megpróbálta kikapni a lány kezéből. Samanthának még a maga százhetvenegy centijével is igencsak magasra kellett tartania a karját, hogy ne érje el.

A kutya kedélyei csak akkor csillapodtak, amikor Samantha visszasüllyesztette bőrdzsekije belső zsebébe a cigit és az öngyújtót.

– Neked meg mi a fasz bajod van? – meredt elhűlve a kutyára. Az még mindig vészjósló, tompa morgással méregette a zsebét, akárha bomba lapult volna benne.

– Kattos kutya. Fasza. – Samantha megcsóválta a fejét, és folytatta útját a Hepehupás dűlő 11-es szám felé.

A telket a hátsó bejáró felől közelítették meg – aminek a létezését a lány csak azon a nyáron fedezte fel, a hozzá tartozó elhagyatott autószerelő-műhellyel együtt. Kéthektáros telkük mindig tartogatott meglepetéseket. Ezt a részét gyümölcsös választotta el a kert másik felétől, és kisebb korában Samanthának eszébe sem jutott, hogy a fákon túl lehet más is, mint kerítés. Pedig nagyon is volt, mint az kiderült.

A műhelyben olyan kincsekre lelt, mint a masszív motor, amivel az imént száguldozott Summerrise-Province útjain. Természetesen vezetői engedély és tapasztalat nélkül – hacsak nem számítjuk az előző nyarat, amikor egyszer-kétszer beült Mr. Weasley repülő Fordjának a volánja mögé barátai, Fred, George és Lee társaságában. Na, persze erre sem kaptak engedélyt a szülőktől, és volt egy olyan sanda gyanújuk, miszerint sem Mrs. Weasley, sem a Jordan házaspár, sem Cara Jackson nem ugrálnának az örömtől, ha kiderülne illegális ténykedésük – így aztán nem kötötték az orrukra.

Fred és George végül mégis lebuktak az autóval, amikor Ron öccsükkel Harry Pottert menekítették ki mugli rokonai házából. Samantha viszont mindeddig szerencsésen megúszta, hogy édesanyja megneszelje vezetői szárnypróbálgatásait.

Visszacsempészte a Hondát a garázsba, és megpróbálta magával csalni a kutyát a ház felé. Az azonban megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó elhagyni az autószerelő-műhely térségét.

– Naa, gyere már, mondom, hogy kapsz kaját! – noszogatta Samantha.

Mindhiába. Végül nagyot sóhajtott, mormolt valamit az orra alatt, azzal sarkon fordult, és azzal az ígérettel, hogy mindjárt visszajön, becsörtetett a gyümölcsösbe.

A kutya magára maradt. Puha tappancsain besurrant a garázsba, ahol aztán egy szempillantás alatt emberré változott. Ösztövér, „élő csontváz"-szerű emberré, ványadt, sárgásfakó bőrrel és könyékig érő, csimbókokba tapadt hajjal. Az utóbbi két hétben ez az arc nézett az emberekre a Reggeli Próféta címlapjairól és a mágusok körözési plakátjairól – de még a muglik híradóinak képernyőiről is.

Nagy-Britannia méhkasként bolydult fel Sirius Black szökésének hírére. Az azkabani dementorok tomboltak, a mágiaügyi minisztérium a feje tetejére állt, az emberek pedig rettegve találgatták az őrült tömeggyilkos szándékait. Nem sejthették, hogy nem a megfelelő embert próbálják elfogni, és hogy a bűnöket, melyekért a férfit tizenkét éve börtönbe zárták, el sem követte.

Ha látták volna azt a Sirius Blacket, aki kábán megtámaszkodott a garázshelyiség legközelebbi polcában, aligha ébresztett volna bennük félelmet. Az a Sirius Black inkább hasonlított egy toprongyos, összeroppant koldusra. Mélyen ülő szemeiből megállíthatatlanul patakzottak a könnyek.

Megtapintotta aszott arcát. Csodaként érte, hogy képes még efféle emberi gesztusokra tizenkét év azkabani rabság után, ahol a túlélés érdekében nem, vagy csak minimálisan volt szabad éreznie. A hirtelen rázúduló ingerek már animágus-alakjában is túlcsordultak benne, és nem bírta tovább.

Kongott a feje, úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak egy palacsintasütővel. A keresztfiával való találkozás is megérintette Little-Whingingben – Harry szakasztott a tizenhárom éves James Potter mása volt –, de az, hogy láthatta a tulajdon lányát, még ennél is szürreálisabb, már-már földöntúli élmény volt számára.

Mert a lány az ő vére volt. Attól fogva motoszkált benne a felismerés, hogy jobban megnézte magának, végleges bizonyosságot azonban csak akkor nyert számára, amikor a Hepehupás dűlő 11-hez értek. Csakis Samantha lehetett az, aki ott lakott.

Még mindig alig tudta elhinni. Mintha a tizenöt éves önmagát látta volna lepattanni a motorról, némileg más kiadásban. A lány sötét, tépettre vágott frizuráját – amely kusza madárfészeknek is beillett volna – neonvörös melírcsíkok díszítették. Mivel nem ért tovább a vállánál, még akár fiús hatást is kölcsönözhetett volna neki, ha nem rajzolódtak volna ki egyértelműen nőies formái. Testalkatra inkább az édesanyját idézte, ugyanolyan csinos lábai, kecses csípője és lágy vonalú kezei voltak. A Black-orrot leszámítva az arca, de legfőképpen a mosolya hasonlított igazán Siriuséra – persze nem a mostani, felismerhetetlenségig elcsúfult énjére, hanem a fiatalkorira.

A lány a rongyosra koptatott bőrdzsekije alatt AC/DC-s pólót viselt, hozzá choker nyakláncot. Vádlija közepéig érő rojtos, bő farmernadrágja alól – amelyet szegecses öv rögzített – itt-ott elpattant neccharisnya villant ki. Az augusztusi hőség ellenére vastag talpú acélbetétes bakancsban párlasztotta a lábát. Alkarját megszámlálhatatlan műanyag-, gumi- és szövetkarkötő borította be, körmeiről lepattogzott a fekete körömlakk.

A tüneményes, csintalan hároméves kisgyereknek, akire Sirius emlékezett, már nyoma sem volt. Hidegzuhanyként érte, hogy a lánya időközben megnőtt – és amikor rádöbbent, hogy tulajdonképpen nem is ismeri, úgy érezte, mintha gyomorszájon bokszolták volna egy faltörő kossal. Semmit nem tudott róla: hogy milyenek a gesztusai, a beszédstílusa, a szokásai, hogy mik az erősségei, a kedvenc tantárgyai a Roxfortban, hogy kikkel barátkozik, hogy milyen a humora, vagy akár, hogy melyik a legkedvesebb színe.

Egyetlen közös élményük sem volt, amire a lány emlékezhetett volna. Minden bizonnyal még Hóborchoz, a kopogószellemhez is mélyebb kapcsolat fűzte, mint az édesapjához, aki mostanra teljességgel idegen személlyé vált számára.

Siriust elviselhetetlen bűntudat marcangolta. Ott lett volna a helye a családja mellett. De már hiába. Az elmulasztott idő soha nem tér vissza, és ha valami csoda folytán még normális életet is élhetnének ők hárman – aminek a nullával egyenlő esélye volt, tekintve, hogy az egész ország vérengző fekete mágusként tekintett rá –, akkor sem tudná pótolni a tizenkét év kihagyását. Az élet más területein talán működhet az ilyesmi, emberi kapcsolatok terén azonban nem.

A férfi odalépett a motorhoz, ami egykor az övé volt, és remegő kézzel végigsimított az ülésen. Csak az ujjpárnáival merte érinteni, mintha attól félne, elillanhat, akár a leprikónarany.

Hagrid tehát visszahozta, és Cara... Siriusnak nem fért a fejébe, miért őrizte meg a motort Cara. A poros, lepukkant műhely nem éppen arra utalt, hogy használták volna, mégis megmaradt eredeti állapotában. Pedig Cara megtehette volna, hogy lebontja, és példának okáért mandragóraültetvényt telepít a helyére.

Siriust bizsergető melegség járta át – talán hála. Vagy remény? Esetleg mindkettő? Oly sokáig szipolyozták a dementorok, hogy nehezére esett azonosítani a rátörő emóciókat. Már alig emlékezett, milyen szabadon érezni, de megnyugvás kúszott a tudatába, ha arra gondolt, hogy még mindig képes az emberi működésre.

Legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy valaha viszontlátja a motorját, azt pedig végképp nem, hogy a lánya eltulajdonítja, és kis híján palacsintává passzírozza vele. Nem éppen ilyen első találkozást képzelt el tizenkét év után.

Nem csoda, hogy nem tudta hova tenni a lány felbukkanását. Fogalma sem volt, mit gondolhatna róla. Úgy viselkedett, akár a forgószél, kis híján összetörte a motort, na, meg magukat is – és bár barátságosnak tűnt, de a mocskos beszéd és a cigaretta...! Sirius legszívesebben a torkának ugrott volna, amikor meglátta, hogy az öngyújtóval matat. Az még hagyján, hogy motorozgat a földutakon – ő is csinált ezernyi bolondságot, amikor fiatal volt –, de hogy képzeli, hogy tizenöt évesen azokkal az átokverte bűzrudakkal mérgezi magát?!

Sirius cseppet sem volt elragadtatva. Mindig a szülei jutottak eszébe a dohányzásról, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy világéletében szívből gyűlölte, ha valaki pöfékelt.

Ellentétes érzések örvényébe keveredett, és úgy érezte, megfullad az árban. Egy pillanatra fellobbant benne a neheztelés Cara iránt is. Hogy hagyhatta, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Mégis mit művelt Samantha nevelésével?!

Na, állj csak meg egy pillanatra... tényleg úgy gondolod, hogy egy fikarcnyi jogod is van számon kérni őt vagy a lányt, amikor te magad sehogy sem nevelted? – kacagott a fejében egy jéghideg hang. – Tudod jól, hogy Cara az igazi szülője. Te csütörtököt mondtál. Próbálhatod játszani a gondoskodó apát tizenkét év után, de senkit nem fogsz meghatni a viselkedéseddel.

Fogd be! – Sirius rá akart mordulni a hangra, ám a negatív szólam erősebben csengett.

Aki tizenkét évet kimarad a gyermeke életéből, nem igazi apa – duruzsolta. – Egykor talán szükségük volt rád, de megtanultak élni nélküled. Már nem jelentesz semmit Samanthának. Talán Carának sem. Mi több, lehet, hogy gyűlöl téged... mégpedig okkal. Eljátszottad a bizalmát azzal, hogy nem avattad be. Ezt sohasem teheted jóvá.

Minden egyes gondolatfoszlány tőrszúrásként hatolt Sirius mellkasába.

– ELÉG! – Zsongó halántékára szorította a kezét, és akárcsak Azkabanban, az animágiát hívta segítségül, hogy meneküljön az emberi lét gyötrő érzéseitől. Fel kellett ismernie, hogy hiába nem rabja már a dementoroknak, a saját fejébe örökké be lesz zárva.

Állatként kevésbé volt komplex az elméje, de még így sem tudott szabadulni a sugallattól: „Semmi keresnivalód itt." Samantha ugyan hazahívta őt, de Sirius Black mostanra már azt sem tudta, mit jelent a „haza" fogalma.

Egyetlen dologgal volt tisztában: a keresztfia élete veszélyben forog. Emlékeztetnie kellett magát a zsebében hordott cikkre, amelyre Cornelius Caramel jóvoltából tett szert. A miniszter július utolsó hetében tartotta éves azkabani látogatását, kérésére pedig odaadta neki az újságját.

A címlapon a Weasley család tagjai feszítettek egy egyiptomi piramisnál. A szalagcím fénylő betűkkel hirdette, hogy ők az idei Nagy Galleon nyereménysorsolás szerencsés fődíjasai. Siriusnak azonban nem ez keltette fel a figyelmét, hanem a legkisebb fiú vállán gubbasztó szürke patkány, amelynek hiányzott egy ujja.

Azonnal felismerte benne egykori iskolatársát és barátját, Peter Pettigrew-t. Amikor elolvasta, hogy szeptembertől a Weasley gyerekek visszatérnek a Roxfortba, ahol Harry is tanul, elszánta magát a cselekvésre. Senki sem tudta rajta kívül, hogy Peter él, és valójában ő árulta el Potteréket – a tetteiért pedig Sirius fizetett meg.

Erőt vett rajta a bosszúvágy. Kutyaalakban kijátszotta a dementorokat, most pedig szabadon járt. Eljött az ideje, hogy hosszas cellában üldögélés után végre tegyen is valamit – Harryért. Ha már a szüleit nem tudta megóvni, ezzel talán törleszthet valamicskét. Kötelessége volt a keresztfiát védelmezni – ez a kötelességtudat pedig előrébb való volt most minden másnál. Még a családi ügyeinél és az éhségérzeténél is.

Nem várta hát meg, hogy Samantha visszajöjjön. Miközben kimászott a kerítésen, igyekezett nem gondolni arra, milyen csalódott lesz a lány, amikor csak a hűlt helyét találja. Már megint elhagyod – kopácsolta a lelkiismerete szemrehányóan.

Ezt kell tennem – győzködte magát makacsul. Ki tudja, kutyatappancsokon mennyi idő alatt ér a Roxfortba? Nem merte megkockáztatni a járművekkel való közlekedést – azzal túlságosan nagy feltűnést keltett volna.

Sietnie kellett, ha oda akart érni a tanévkezdésre. Már így is időt vesztett a Summerrise-Province-i kitérővel, de nem bírta megállni a látogatást. Az azonban fájdalmasabb volt, mint számított rá – és ha azt hitte, túl van a nehezén, hatalmasat tévedett. Pontosan abba a találkozásba futott bele, amitől rettegett, amit jó darabig el akart még odázni.

Meg kellett kerülnie a telket, hogy továbbinduljon az észak felé vezető úton... és akkor egyszer csak ott termett előtte Ő.

Meglátszottak rajta az évek. Nem olyan drasztikusan, mint Siriuson, de még azzal együtt is szembeötlött a változás, hogy nem volt nehéz felismerni őt. Jóformán lány volt még, amikor összeházasodtak, most viszont... a jellegzetes hirtelenkék szempár, amely kikerekedve meredt rá – és amelyről Sirius mindig LED-es motorlámpaizzóra asszociált – egy érett nőhöz tartozott, akin nyomot hagytak az élet viszontagságai. Jóval komolyabbnak tűnt, mint mikor legutóbb látta... igazi felnőttnek.

Piros-fehér kockás, könnyed nyári nadrágruhája azt a benyomást keltette, mintha pikniktakaróból varrták volna, feje búbján pedig ott trónolt elmaradhatatlan napszemüvege. Ez a hóbortja legalább, úgy tűnt, tizenkét év alatt sem változott. A belőle áradó csokoládé- és komposztillat is a régi volt.

Sirius Black szíve majd' kiugrott a helyéről, és nem volt ezzel másként Cara Jackson sem, akit legalább annyira váratlanul ért a találkozás, mint őt. Amikor realizálta, kivel áll szemben, velőtrázón felsikított, és kiesett a kezéből a kapa. Azután pedig csak néma tátogásra volt képes, akár egy ponty. Holtsápadt arca vetekedett a néhai Lorelei bőrszínével.

A boszorkány és a kutya farkasszemet néztek. Egyikük sem mert még rezzenni sem, noha az adrenalin vadul ficánkolt az ereikben, és a feszültséget harapni lehetett volna köztük a levegőben.

Végül Sirius mozdult először. Lábai mintha parancsszóra cselekedtek volna, megindultak alatta, és úgy iramodott el a Hepehupás dűlőn, mintha sintér kergetné. A por, amit felvert, hamar leülepedett, és mire Cara magához tért kábulatából, már csak néhány tappancsnyom emlékeztetett arra, hogy valaha is ott járt.

– Te sikítottál, anya? – jelent meg a kertkapuban Samantha, kezében egy nagy darab szalonnával és egy rúd szalámival. – Mintha úgy hallottam volna, hogy egyszer csak...

Cara krétafehér bőre pillanatok alatt lángvörösbe csapott át, és reszkető kézzel összeszedte elejtett kapáját.

– M-megijesztett az a kutya... – nyögte különös, tompán fénylő szemmel. Alig jött ki hang a torkán.

Meg kellett támaszkodnia a kapanyélben, mert attól félt, menten összeroskad.

– Ja, hogy az a kutya! Én találtam nemrég, ártalmatlan – legyintett Samantha. – Nem gondoltam, hogy átjön ide, olyan kis ideggörcs volt. De hová lett most? – forgolódott. – Meg akartam etetni, hátha akkor összehaverkodunk.

– Elszaladt. – Cara hosszan pásztázta a girbegurba földutat.

– Ne már, megijesztetted? – méltatlankodott a lány. – Olyan ünneprontó vagy! Pedig reméltem, hogy befogadhatjuk. Kóbor kutyának tűnt, és most, hogy Paripa eltűnt, arra gondoltam, hogy talán...

– Nem. – Cara összerezzent, és zavartan lánya felé kapta a fejét. – Nem – jelentette ki valamivel határozottabban. Erőt vett akadozó nyelvén, és kényszerítette magát az összefüggő, tagolt beszédre. – Aki képes volt elveszíteni egy lovat, annak nem jár újabb háziállat.

– Bezzeg Timnek lehet leguánja – puffogott a lány karba tett kézzel (ami a sonkát és szalámit szorongatva meglehetősen komikus hatást nyújtott).

– Amit mi vettünk neki, a te nyüstölésedre, és bármikor láthatod, ha Jeremyékhez megyünk – emlékeztette Cara.

– Biztos, hogy minden oké, anya? – fürkészte Samantha. – Olyan arcot vágsz, mintha most futottál volna össze Sirius Blackkel, vagy nem is tudom.

Cara akkorát rándult, mintha ostorcsapás érte volna – hasonlóan a hétköznapi mágusokhoz, amikor valaki kiejtette Voldemort nagyúr nevét.

– Megijesztett az a kutya, kiscsillag – susogta cserepesre száradt ajkakkal.

– Ugyan már, anya, nem a Zordót láttad – forgatta a szemét a lány. – Amúgy meg, ezt már mondtad. És ne hívj kiscsillagnak, tudod, hogy utálom. Nem vagyok már dedós – húzta fel az orrát. – Azért, ha behánynál, szólj – vetett még a kertkapuból egy aggódó pillantást édesanyjára.

Sohasem látta még ilyen állapotban. Tényleg úgy festett, mint aki menten kidobja a taccsot.

– Komolyan, mintha egy másik dimenzióban lett volna! Mint aki nem is hozzám beszél, hanem tök máshol jár, mert megzápult az agya! – méltatlankodott Bagolynak valamivel később, amikor már a szobájában ült az Ezer bűvös fű és gomba bájitaltankönyv felett, és a sárkányvér tizenkét felhasználási módját magolta sűrű grimaszok kíséretében. – Te érted ezt, Bagoly, hah? Hah? Persze, hogy nem érted – sóhajtott lemondóan.

Az ablakpárkányon ülő fülesbagoly kíváncsian forgatta a fejét. A maga részéről csak azt várta, hogy gazdája szünetet tartson a tanulásban, és behozzon egy kis csemegét, amiből aztán ő is tarhálhat.

Mindeközben a ház előtt Cara Jackson a saját démonjaival vívott csatát. A kutya Ő volt, minden kétséget kizáróan. Sirius itt járt Summerrise-Province-ban, és ha igaz, amit Samantha mondott, vele is találkozott. Mégsem bántotta egyiküket sem, holott tizenkét éve még nem okozott gondot számára lemészárolni a nyílt utcán tizenhárom embert, és a Halál karjaiba taszítani Potteréket.

Nem tudta feldolgozni a történteket. Mit csináljon, kihez forduljon? Úgy érezte, begolyózik, de jelenleg még Remus Lupinnak sem mert volna elmondani semmit az egészből. Különben is, most, hogy vérfarkas barátja álláslehetőséget kapott Dumbledore-tól, minden szabadidejét a szervezkedés kötötte le. Jó volt látni, mekkora lelkesedéssel tölti el, hogy szeptembertől sötét varázslatok kivédését taníthat. Számolta a napokat a tanév kezdetéig, akár egy kisiskolás – nagy büszkén még egy „R. J. Lupin prof." bilétát is biggyesztett a bőröndjére. Cara idejét sem tudta, mikor látta őt ilyennek, így nem szerette volna elrontani az örömét.

A sejtelem azonban, hogy Sirius körül valami nem stimmel, egyre határozottabb csírát vert a fejében. Összepréselte ajkait, megszorította a kapa nyelét, és tehetetlen dühvel a földbe vágott. A szemét fátyolozó könnyektől már csak homályosan láthatta, hogy egy gyöngébb gazcsomó gyökerestül kifordult a földből.

Sirius Black, aki addigra kilométerekkel odébb járt, lassított a kutyavágtán, majd megtorpant, hogy kilihegje magát. A Carával való találkozástól egyébként is labilis idegei végképp felmondták a szolgálatot.

Láttam a feleségem – a gondolat makacsul ismétlődött a fejében, mintha beakadt volna egy lemezlejátszóba. – Láttam a feleségem... és gyönyörű volt.

Nem gondolta volna, hogy még Azkaban után is képes lesz átjárni őt az a fajta bizsergés, amit a vonzalom okozott. Mert fel kellett ismernie, hogy még mindig vonzódik Carához. Legszívesebben azonnal odaszaladt volna hozzá, hogy emberré változva elmondjon neki mindent – de nem volt ostoba. Távolról sem volt biztos benne, hogy a felesége valaha is megbocsátana, vagy hogy egyáltalán hinne neki. Bár, ha mégis, akkor...

Ne ábrándozz, koncentrálj! – rázta meg magát. – Most Harry az első – és Peter. Nem ragadhatsz le, mert akkor megint elcseszel mindent! Különben is – folytatta maró gúnnyal a belső hangja –, mire számítasz, hogy Cara majd könnyes szemmel a nyakadba veti magát, azt rebegve, hogy még mindig szeret, és egy szempillantás alatt elfelejt minden fájdalmat, ami felgyűlt benne az évek alatt? Egy frászt... Bántottad őt, még akkor is, ha ártatlan vagy. És térj már észhez, úgy nézel ki, mint egy inferus! Amint meglátna emberalakban, hanyatt-homlok menekülne. Undorodna tőled, mint a doxitrágyától, és látni sem akarna soha többé. Ellentétben vele, te még csak árnyéka sem vagy a fiatalkori önmagadnak.

Hiába a fogadalma, minden elszántsága ellenére még Észak felé trappolva is jó ideig Cara járt a fejében. Vajon szólni fog valakinek, hogy látta Sirius Blacket? Zsigeri félelem töltötte el, ha eszébe jutott, hogy a boszorkány kiadhatja őt a hatóságoknak. Ugyanakkor eddig sem kürtölte világgá, hogy animágus, máskülönben már rég kézre kerítették volna az aurorok. Ez pedig arra enged következtetni, hogy... mire is?

Sirius már maga sem tudta. Harryt veszély fenyegeti, a Halál elkerülhetetlen, az azkabani cellák pedig bűzlenek a húgytól és az ürüléktől. Ezeken a tényeken kívül csak annyiban volt biztos, hogy minden és mindenki bizonytalan. Akár a kutya vacsorája, gondolta keservesen megkorduló gyomorral.