Talán a heti háromszori kviddicsedzés miatt repült olyan gyorsan az idő, mindenesetre október közepén Samantha egyszer csak elcsodálkozott, hogy... nos, hogy már október közepe van. Hová tűnt a kviddicsválogató óta eltelt egy hónap?

Bolyhoska azóta dupla akkorára nőtt, és Hagrid még nehezebben bírt vele, a tanárok pedig úgy érezték, nem telhet úgy el óra, hogy ne adnának fel egy rakat tanulnivalót („Mert mi mást akarnánk csinálni délután meg hétvégén, persze", mérgelődött rendszeresen Lee Jordan). Kivételt képzett ez alól Philippos Stamos, aki sohasem adott fel házit. Órákon ugyan elkezdték gyakorolni a pajzsbűbájt meg a lefegyverzést, de igencsak lassan haladtak vele, tekintve, hogy a professzor rendszerint megszakította az oktatást színes anekdotáival.

Samantha már egy ideje nagyon gondolkodott, hogy alá merjen-e íratni vele egy engedélyt. Ugyanis egy kis nyomozás után azzal a kellemetlen ténnyel kellett szembesülnie, hogy a könyvtárban egy fia kötet sem elérhető számára, ami az animágussá válásról szól. Magát a pontos folyamatot átváltoztatástanórán nem részletezte a harmadikosoknak McGalagony, neki viszont nagy szüksége lett volna rá.

Besunnyogott ugyan a zárolt részre körülnézni, de Madam Cvikker szinte azonnal nyakon csípte és kipenderítette. Muszáj volt hát aláírást szereznie egy tanártól.

De ugyan ki adna engedélyt egy másodévesnek a zárolt részhez? Egyébként is meg kellett adni hozzá a könyvek címét, amiket ki akart venni, vagy legalább a témájukat – ezt Percytől tudta meg némi kérdezősködés után.

Azok a tanárok, akik már jól ismerték, nem jöhettek szóba. Erősen kételkedett benne, hogy McGalagony, Flitwick, Bimba, Piton vagy Sinistra ne látnának át rajta. Binnsnél ugyan szeretett volna megpróbálkozni, hátha, de mindig elaludt az órája végére. Mire felébresztette a csengő és összekaparta magát, a kísértettanár már rég kilebegett a teremből. Pedig nála még lehetett volna a fedősztorija, hogy mágiatörténeti szempontból érdekli az animágia – bár reményei szerint Binnst ez egyáltalán nem izgatta volna, csak aláfirkantotta volna az engedélyt.

Viszont így, hogy nem érte el, más tanárt kellett keresnie. Stamos ugyan szimpatikus volt neki, de mivel annyira értett a mágikus állatokhoz, attól félt, ő is gyanítani fogja, hogy nem csupán az elmélete érdekli az animágiának. Jobb ötlete viszont nem volt egyelőre.

Arra gondolt még esetleg, hogy be kéne próbálkoznia egy olyan tanárnál, akivel még nincs órája, hátha valamelyik nem teljesen százas, és aláírja. Hagridnál kérdezősködött Ebshont professzor felől, de ő sajnos az ideje nagy részét a Tiltott Rengetegben töltötte.

Egyik vasárnap délután Percytől kérdezgette hát, kik a többiek, mintha csak amiatt érdekelné a téma, hogy miket vegyen fel majd jövőre. A fiú készséggel válaszolt – talán túl kimerítően is.

– Jól teszed, hogy már most gondolkozol rajta, hiszen az ilyesmit nem lehet elég korán kezdeni – fontoskodott. – Én a magam részéről csak a mugliismeretről és a jóslástanról tudok nyilatkozni. Mugliismeretből épp idén kaptunk új tanárt, mert tavaly még Mógus professzor tartotta. De ő idén nincs, mert elutazott, hogy tapasztalatot gyűjtsön sötét varázslatok kivédéséből...

– Ha mugliismeretet tanított, miért SVK-ból kell neki tapasztalat? – értetlenkedett Samantha.

– Éppen azért – magyarázta fontoskodva Percy. – Ráunt a mugliismeretre. Pedig remekül végezte a munkáját, ha engem kérdezel. De aztán egyre több szakirodalmat olvasott sötét varázslatok kivédéséből, és motivált lett, hogy fejlessze magát benne. Gyakran mondogatta nekünk, hogy szörnyű ez a jövés-menés az SVK-tanárok között – bizonyára hallottál már róla, hogy valamiért minden évben más kerül a posztra.

Samantha bólogatott.

– Mógus professzor úgy gondolta, hogyha elég profi SVK-szakember lesz, akkor, ha visszajön, meg tudja oldani a problémát, és ő lehet a tantárgy állandó oktatója – folytatta Percy. – Dumbledore professzor pedig rámondta az áment. Idén egy Charity Burbage nevű professzor vette át a mugliismeretet. Kedves, ámde következetes nő, kétségtelenül érti a dolgát.

Nem jó, lapozzunk, gondolta Samantha. Nem tetszett neki a jellemleírásban a „következetes" személyiségjegy.

– Mi van a többi tárggyal? – faggatta Percyt.

– Ott van a jóslástan – lelkesedett a fiú. – Trelawney professzorral biztos remekül megértitek majd egymást, ha felveszed a tárgyát. Bevallom, kissé különc a stílusa, és sokan furcsának tartják, de én azt mondom, ugyanolyan kiváló szakember, mint minden oktató, akit a Roxfortba felvesznek – jelentette szent meggyőződéssel.

Percy figyelmét elkerülte Samantha grimasza. Ő személy szerint ebben nem volt annyira biztos.

– Mit meséltek az osztálytársaid a többiekről?

– A számmisztikát Vector professzor tartja. A többiek mindig panaszkodnak, amiért sok házi feladatot ad fel, de véleményem szerint csak azért, hogy gyako...

– És a rúnaismeretet ki tartja? – vágott közbe türelmetlenül Samantha. Vector professzor megkérdezését már ott elvetette, hogy szeret sok házit adni. Olyan lehet, mint Sinistra, gondolta.

– A rúnaismeretet Babbling professzor. Állítólag rendkívül szemfüles, minden apró hibát észrevesz.

Nem, ő sem jó, bosszankodott magában Samantha. Egy rúnafejtő simán átlátna az engedélyén. Úgy tűnt, egyedül annál a fura nevű jóslástantanárnál van esélye. Olyan volt a hangzása, mintha egy kocsis azt rikkantaná: „Te ló, ni!"

Talán, ha azt mondaná a professzornak, azért kell neki animágiáról szóló könyv, mert látta, hogy a jövőben történni fog vele valami fontos ezzel kapcsolatban, vagy más alibivel állítana elé...

– De kell is a kellő precizitás a munkánkkal szemben, én azt mondom – szövegelt közben Percy –, hiszen hibáinkból tanulunk. Emellett sosem lehetünk elég figyelme...

– Hűha, ez mind nagyon érdekes – jegyezte meg Samantha burkolt iróniával. – Az elmondásod alapján ez a „Trendpóni" professzor a legszimpatikusabb.

– Trelawney – javította ki Percy.

– Juj, már előre izgulok, milyen lesz őt megismerni! – húzta az agyát a lány. – Biztos nagyon jó látó. Olyan, aki nagyon jól... lát – mondta jobb híján, mert más jelző nem jutott az eszébe. – El tudnád mondani, hogy néz ki? Hogyha véletlenül meglátnám a folyosón, tudjam, hogy ő az.

– Valóban neves látók vannak a felmenői között is, az üknagyanyja például Cassandra Trelawney volt. De nem valószínű, hogy összefutsz a professzorral – lombozta le Percy. – Ritkán hagyja el az Északi-tornyot.

– Az Északi-tornyot? – kapta fel a fejét Samantha. – Pazar! – pattant fel, és minden köszönés nélkül otthagyta a klubhelyiségben szerencsétlen értetlenkedő Percyt.

Felviharzott a másodéves fiúk szobájába. Szegény Lee Jordan, aki magányosan heverészett az ágyán egy X-Men képregényt lapozgatva, összerezzent ijedtében.

– Csá! – intett neki Samantha, majd zavartalanul turkálni kezdett Fred és George cuccai között.

– Te meg mit csinálsz itt? – tette fel a kérdést a sötétbőrű fiú, teljesen jogosan.

– A fiúknál maradt legutóbb a Tekergők Térképe – cseverészett, és le sem esett neki mit mondott, amíg Lee rá nem kérdezett:

– Mi az a Tekergők Térképe?

– Hoppács. – Miközben Samantha felhagyott Fred és George bőröndjének a turkálásával, hogy felegyenesedve Lee-re nézzen, gondolatban elmormolt jó néhány válogatott káromkodást. – Ööö, az egy... térkép – felelte végül, kevésbé frappánsan, mint szerette volna.

Lee eltátotta a száját.

– Azt ne mondd, hogy van térképetek a Roxforthoz! – hitetlenkedett. – Így tudtatok tavaly lejutni Roxmortsba?

– Ezt meg honnan tudod? – Most Samanthán volt az elképedés sora. – Vagyis... honnan tudod, hogy jártunk valaha is a faluban? – próbált szépíteni, de idegessége elárulta. – Mert nem. Mi aztán nem jártunk. Soha. Mindent tagadok – húzta fel az orrát.

Lee félrerakta a képregényét, és unott arccal nézett rá.

– Nem vagyok hülye, Sam. – Amikor a lány elhűlve meredt rá, elvigyorodott, és így folytatta: – Illetve, csak annyira, mint ti.

– Na, azért – mosolygott most már Samantha is. – Elég nagyot csalódtam volna benned, ha be próbálod nekem magyarázni, hogy normális vagy.

– Kösz – röhögött fel Lee. – Nyugi, sohasem árultalak be titeket. De Freddel és George-dzsal élek egy szobában, gondolod, hogy nem hallom őket pusmogni néha erről-arról?

– Jogos – bólogatott Samantha. – Hogy egyesek mennyire nem tudnak titkot tartani! – tette csípőre a kezét. – Rémes, hogy elszólják magukat.

Lee megköszörülte a torkát, és jelentőségteljes pillantást vetett rá, de a lány nem érzékelte. Végül nagyot sóhajtott.

– Tudod, hányszor kellett tavaly falaznom nektek?

– Ööö, nem. Sokszor? – tippelt Samantha.

Lee nagyokat bólogatott.

– Mindig reménykedtem, hogy észrevesztek és bekerülhetek közétek – hajtotta le a fejét. – Csak nem akartam mondani, vagy rátok akaszkodni, mert az fura lett volna, nem? – nézett fel aggodalmasan Samanthára, aki töprengő arcot vágott.

– Nem tudom.

Még sosem gondolkodott el ezen, de most döbbent csak rá, hogy nagyon is kellett volna. Lee-vel jó barátok voltak már a kezdetektől. Ő például gyakran órákon is mellette ült, és Freddel meg George-dzsal is mindig megtalálták a közös hangot.

Mégis, eszükbe sem jutott soha bevenni a csapatba, pedig egyértelműen Lee állt hozzájuk legközelebb a barátaik közül. Ő volt az, aki tavaly is csapódott hozzájuk néha – például bolondok napján is –, és szívesen vett részt a közös hülyülésekben.

Samantha sosem gondolt bele, hogy titkon reméli, megbíznak benne egyszer annyira, hogy a belsős dolgaikba is beavassák. Ennyire figyelmetlenek lennének az ikrekkel?

Másrészről, ha belegondolt, valóban abszurd lett volna, ha Lee egyszer csak eléjük áll „Csá, lógunk együtt többet, és lehetek a negyedik legjobb barát?" szöveggel. Így hát sosem szólt, csak a háttérből fedezte őket észrevétlenül, amikor szükség volt rá.

Most mélységes zavarral magyarázkodott Samanthának.

– Igazából tök menőnek tartalak titeket már tavaly óta. De ti annyira összebarátkoztatok a vonaton, aztán később is elvoltatok hárman... Érted – húzta el a száját.

Samantha bólintott. Értette.

Lee beletúrt göndör hajába, és kínkeservesen elheveredett az ágyán.

– Most is biztos tök szánalmasnak tartasz, hogy ezt bevallottam.

– Mi? – Samantha fura arcot vágott. – Dehogy! Inkább magunkat tartom szánalmasnak Freddel és George-dzsal. Hogyhogy eddig nem jutott eszünkbe bevenni? Tök hülyék vagyunk.

Lee, mintha villám csapott volna belé, úgy ült fel.

– Komolyan? – csillant fel a szeme reménykedve.

– Igen! – gesztikulált Samantha. – Bár ezt eddig is tudtuk, de mindegy. Hát, te voltál az, basszus, akire mindig számíthattunk. Mekkora önző ganajtúrók vagyunk már!

Lee összeráncolta a szemöldökét a lány hasonlatát hallva, de inkább nem kérdezett közbe. Samantha elszontyolodva lehuppant a szőnyegre.

– Anya most nagyon szégyenkezne miattam – kesergett. – Próbált mindig arra tanítani, hogy figyeljek másokra és legyek jó emberismerő, mint ő, erre mi az eredménye? Az egyik legjobb barátomról nem veszem észre, hogy az egyik legjobb barátom – ingatta a fejét. – Ez borzalmas. Bocs, anya – mormolta maga elé.

Lee ellenben teljesen extázisba jött.

– Tényleg az egyik legjobb barátodnak tartasz?

– Hát, most mondtam – tárta szét a karját a lány. – De látod, hogy erre is fel kellett hívnod a figyelmemet. Ha ilyet se veszünk észre az ikrekkel, mi lesz majd, ha nem tűnik fel nekünk mondjuk évekig, hogy Makesz valójában egy vérengző tömeggyilkos?

– Makesz? Az Percy patkánya, nem? – értetlenkedett Lee. – Szerinted ő vérengző tömeggyilkos?

– Mi? Dehogy – legyintett Samantha. – Csak egy példa volt. Bocsánat – nézett bűnbánóan Lee-re.

– Mi miatt kérsz bocsánatot? – A fiú most már teljesen összezavarodott.

– Hát, hogy csomószor ignoráltunk, pedig benne lehettél volna a buliban – hangzott a felelet. – Nem volt szép tőlünk. Haragszol? – kérdezte aggodalmasan.

– Nem... izé, nem gond – makogta Lee. – Mármint, sokszor rosszul esett, de nem várhattam el tőletek, hogy... szóval, ja. Megértem.

Samantha elheveredett a szőnyegen, és elmélyülten bámulta a plafont. Nehéz az élet, állapította meg nagy komolyan a maga tizenkét évével.

– Van kedved velem jönni Lópóni professzorhoz? – ült fel hirtelen ötlettől vezérelve, és felvillanyozva várta Lee reakcióját.

– Lópóni? – hökkent meg a fiú. – Valami kentaur tanít a Roxfortban?

– Neem – rázta a fejét Samantha. – Ő a jóslástant tartja, azt mondta Percy – pattant fel, és ismét kotorászni kezdett Fred meg George holmijai között.

– Az nem Trelawney? – kutatott az emlékei között Lee. – A bátyám járt hozzá jóslástanra, és ő így emlegette.

– De, az – legyintett Samantha. Komolyan, mindenki meg tudja jegyezni normálisan ezt a nevet, csak ő nem? – Á, megvan! – emelte ki diadalmasan George bőröndjéből A Tekergők Térképét. – Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! – koppintott rá a pálcájával. – Nézd! – huppant le Lee mellé, és az orra alá tolta a pergament. – Így lehet előhívni a térképet. Itt van minden folyosó, terem... és tá-dám! Azok a kis pöttyök ott az emberek.

Lee tátott szájjal bámult a lapra.

– Azannya! Ez brutál.

– Ugye? – húzta ki magát büszkén Samantha, mintha bármi köze lett volna a térkép megalkotásához. – Fricstől loptuk még tavaly év elején. Aztán a keresztapám a téli szünetben észrevette nálam, és megmutatta, hogy működik. Mert képzeld, ő az egyik, aki a térképet készítette! – lendült bele. – Fura, mik derülnek ki, nem? Ő Holdsáp – bökött a lapra. – De amúgy igazából nem úgy hívják, hanem Remus Lupinnak.

– És miért pont Holdsáp lett a beceneve? – kíváncsiskodott Lee.

– Ööö... – Samanthát hirtelen leverte a víz. – Hát, a-azért, mert... – harapott az ajkába. Nehezére esett kibökni.

– Nem baj, ha nem akarod elmondani – visszakozott Lee. Samantha kihallotta a hangjából a csalódottságot.

– De baj! – nézett rá kétségbeesetten.

Ha azt akarta, hogy bevegyék Lee-t a csapatba, nem szerette volna, hogy a fiú azt higgye, nem bízik benne. Igaz, nem tudta, Fred meg George mit szólna egyáltalán az ötlethez, hogy bevegyék, de ez most mellékes volt.

– Csak ez olyan dolog, amit nem jó, ha sokan tudnak – magyarázta. – Remus sem szeretné, ha kifecsegném. Esküdj meg, hogy titokban tartod, és nem kezdesz el pánikolni meg rohangálni, azt üvöltve a kastélyban, hogy „Remus Lupin vérfarkas!", oké? – kötötte a lelkére.

Lee szemei akkorára kerekedtek, mint egy-egy kövér galleon.

– A keresztapád vérfarkas?

– A mandragóra sikolya csapja agyon! – vágja fejbe magát a lány a Tekergők Térképével. Már másodjára szólta el magát egy fontos dologról a mai napon. – Mármint, nem Remust – szögezte le zavartan. – Őt ne csapja agyon semmi.

Lee megdörzsölte az állát.

– Így már világos – értette meg. – Hold – vérfarkas...

– Jaj, nagyon kérlek, ne mondd el senkinek! – könyörgött Samantha. – Remus totál kiakadna.

– Dehogy mondom – bizonygatta Lee. – Persze, hogy titokban tartom.

– Huh, jó. – Samantha szívéről hatalmas kő esett le. – Nem is zavar? – fürkészte aggodalmasan a fiút.

– Viccelsz? Ez tök kúl! – élénkült fel Lee.

– Tényleg? – kérdezte félrebillentett fejjel Samantha.

Fred meg George is hasonlóan reagáltak tavaly. Ez talán a jele, hogy Lee is közéjük való, gondolta. Mi bizonyítaná jobban, hogy valaki méltó legjobb barát, mint a vérfarkas-teszt?

– Mekkora menőség már, hogy van egy vérfarkas rokonod! Illetve, nem rokon...

– De, igazából olyan, mintha az lenne – jelentette ki Samantha. – Amióta az eszemet tudom, ismerem.

– Az a legjobb, hogy ijesztgethetsz vele másokat. Vigyázz, a keresztapám vérfarkas, grarrr! – vicsorgott Lee.

Samantha elnevette magát, de aztán rögtön el is komorult.

– Hát, azért Remusnak annyira nem vicces a dolog. Nem is szeretné, ha vele ijesztgetnék másokat. Ezért nem is mondom senkinek, csak te, Fred meg George tudjátok. Utálja magát, amiért ilyen, pedig ő az egyik legjobb ember a világon, nekem elhiheted. És emberként egyáltalán nem ijesztő. Sőt, annyira szerethető, hogy csak na – emelte fel a mutatóujját.

– Én elhiszem neked – felelte széles mosollyal Lee. – Aki ilyen térképet tud készíteni, az rossz ember nem lehet – intett a lap felé. – A társai kik voltak?

– Nem tudom – vont vállat Samantha –, nem árulta el. Azt mondta, szakmai titok. Pedig milyen zseniálisak voltak!

– Azok – értett egyet Lee.

– Ők a példaképeink Freddel és George-dzsal – magyarázta Samantha –, Remus pedig azt mondta, méltó utódaik vagyunk. A Bajos Bagázs.

– Bajos Bagázs?

– Azt igazából már nem Remus mondta. Hanem Piton – fintorodott el Samantha. – Tök sokat gondolkodtunk, mi legyen a csapatnevünk, mert hát, nekünk is kellett valami. Aztán idén, mikor megérkeztünk az évnyitóra, Piton kitalálta helyettünk... – dohogott. – Bár leharapná a lábát Bolyhoska!

Szegény Lee kezdte elveszíteni a fonalat.

– De hé – ragyogott fel Samantha arca –, a Tekergők is négyen voltak! – ugrott talpra lelkesen. – Ez is egy jel, hogy be kell vennünk téged! Te vagy a tökéletes negyedik Bajos! – visongott. – Ezzel most rögtön meg kell keresnünk Fredet és George-ot – fürkészte a pergament.

– És mi lesz Trelawney-val?

– Ő várhat – felelte Samantha. – Aj, ne már, hogy a konyhában tömik a hasukat! – bosszankodott, miután meglelte a két Weasley fiú pöttyét a térképen. – Akkor menjünk először mégis az Északi-toronyba, az közelebb van, mint a földszint. – A lánynak nem volt kedve hét emeletet lépcsőzni. – És ott van most is ez a Sybill Tre-izé professzor is. – Közelebb hajolt a pergamenhez, úgy próbálta leolvasni a tanár pöttyéhez tartozó apró névfeliratot. – Majd megpróbálunk nála hamar végezni, aztán hátha addigra visszaérnek a fiúk is.

Nem telt bele két perc, és Lee-vel már élénken járták a folyosókat. A Tekergők Térképének köszönhetően gond nélkül eljutottak az Északi-toronyhoz. Az egyetlen probléma az volt, hogy a bejárat a mennyezeten helyezkedett el.

– Na, oda most hogy jutunk fel? – töprengett Lee.

Jó helyen jártak, ehhez kétség sem fért. A plafonon „Sybill Trelawney jóslástantanár" feliratú réztábla díszelgett.

– Hogy jutunk fel, térkép? Segíts, légyszi – bökött a lapra a pálcájával Samantha.

A pergamenen a „Samantha Jackson" nevet viselő kis emberpötty a csapóajtóra szegezte a varázspálcáját, és a feje felett a „Descende scala"* szóbuborék jelent meg.

– Köszi szépen. Csíny letudva! – bökött a pálcájával a térképre, mire arról minden felirat eltűnt. Vidáman a zsebébe süllyesztette. Következő varázslata a csapóajtóra irányult. – Descende scala!

A magasból ezüstlétra ereszkedett alá.

– Pazar!

– Hölgyeké az elsőbbség – intett Lee.

Samanthát nem kellett noszogatni, már mászott is felfelé, mint egy kismajom.

– Hú, de pocsék itt a levegő – állapította meg köhögve, amikor felért a tanterembe. Füstölő szagát érezte, és teáscsészék meg kristálygömbök arzenálját látta mindenütt.

Mintha valami rossz lebujba kerültek volna. Mondjuk még mindig nem tudta, mi is az pontosan, de úgy képzelte, hogy amikor Madam Malkin lebujt emlegetett, valami ilyesmire gondolhatott.

Samantha szerint legalábbis olyan lebujosnak tűnt ez a helyiség. Kerek asztalok és puffok hevertek szanaszét szórva, amiket kendővel takart bíborlámpák vontak drámai fénybe. Ezek, valamint a kandallóban lángoló tűz vörösre festették a félhomályt.

A lánynak olyan érzése támadt a lefüggönyözött teremtől, mintha egy mugli meséből szalajtott gonosz rezidenciájára csöppentek volna.

– Fura egy hely – súgta Lee kissé megszeppenve.

– Mi szél hozott ide benneteket, gyermekeim? – fuvolázta egy hang a hátuk mögött.

– Vááááá! – Samantha halálra rémült, és csapkodni kezdett a kezeivel, aminek csattanás, koppanás és fojtott szitkozódás lett az eredménye. – Hoppács – kapta a szája elé a kezét, amikor ugyanis megfordult, tudatosult benne, hogy egy vézna, csupakendő-csupaékszer nőnek köszönheti előbbi majdnem-szívrohamát. Leginkább egy abszurd, agyondekorált csontvázra emlékeztette.

Gyanította, hogy ő az a Sybill Kacifántosnevű professzor. Abból pedig, ahogy a földre nézett, azt is konstatálta, hogy előbbi bősz hadonászásában leverte a szemüveget Sybill Kacifántosnevű professzor fejéről. Nem a legjobb első benyomás.

Lee eszmélt fel elsőként a sokkhatásból. Gyorsan felkapta a földről az okulárét, és a tanárnő kezébe nyomta.

– Bocsánat – szabadkozott Samantha helyett is.

Sybill Valójában Trelawney professzor igyekezett palástolni bosszúságát, és hogy megőrizze a titokzatos jósnő imázsát, miközben az orrára biggyesztette a szemüvegét – hogy Külső Szeme se legyen zavaros –, selymes hangon szólt hozzájuk.

– Nem történt semmi, kedveseim.

– Hőőő! – Samantha ijedten hátrahőkölt, a lencsével ugyanis a tanárnő szemei aránytalanul hatalmasnak tetszettek.

– Csak alig akarja elhinni, hogy találkozhat önnel élőben is – vágta ki magukat Lee, aki hamarabb túltette magát a látványon. – A legnagyobb rajongója – bizonygatta. – Ő az unokatestvérem, Samantha Norvégiából. Csak azért jött el a Roxfortba, hogy találkozzon magával.

– Csakugyan? – kérdezte feltámadó kíváncsisággal Trelawney. Legyezgette a hiúságát, amit a fiú mondott. – És te ki lennél, kedvesem?

– Lee Jordan vagyok – mutatkozott be a fiú. – Larry Jordan öccse.

– Ó, hát eljöttetek – búgta sejtelmesen a jósnő. – Amikor Larry elballagott tavaly év végén, már akkor láttam a jeleket, hogy egy helyett kettő tér vissza, és rokonai meglátogatnak.

Lee meg Samantha szaporán bólogatott.

– Szembetűnő a... hasonlóság – mutatott rájuk Trelawney, bár egy pillanatra elbizonytalanodott.

Lee ugyan valóban hasonlított a bátyjára sötét bőrével, göndör fekete hajával és csillogó barna tekintetével, a norvég unokatestvér azonban nem igazán illett a képbe, sötét, kávébarna haja ugyanis erős kontrasztot alkotott fehér arcával és acélkék szemeivel. De hát, előfordul az ilyesmi, gondolta Trelawney, és túllépett a dolgon.

– Ugye? Sokan mondják, hogy hasonlítunk – állította meggyőzően Lee. – Sam az én kedvenc unokatestvérem – karolta át vigyorogva, és közben a lány lábára taposott.

Végre Samantha is magához tért a professzor látványa okozta megrökönyödésből.

– Ja, igen – köszörülte meg a torkát –, nagyon jó unokatestvérek vagyunk. Én lenni Samantha messzi Norvégiából – próbált külföldinek hangzó akcentust felvenni.

– A teljes neve Samantha Olaf – rögtönzött Lee.

– Olaf? – kérdezte fojtott hangon Samantha. Viccesnek találta a nevet, majdnem elröhögte magát miatta. – Nem is ismerek Olafot. Ezt meg honnan szedted?

– Olyan norvégosnak hangzott – vont vállat Lee.

Trelawney tekintete összezavarodva cikázott közöttük, amiért suttogtak, így Samantha magabiztosan elé lépett, és magához vette a szót.

– Samantha Olaf jönni ide Norvégiából, meglátogatni Lee kuzint, mert hallani „Terelő néni" professzor fényességes hírességét – hajolt meg a lehető legszínpadiasabban. – Samantha szereti jóslást, mert jóslás jó. Samantha szeretne kérni autogram híres jósnőtől. Nagy rajongó. Nagy – villantott rá egy bárgyú mosolyt.

Trelawney teljesen el volt ragadtatva. Lám, még külföldre is eljut a híre! Természetesen be nem vallotta volna, hogy nem is tudta: egy kislány ellátogatott hozzájuk Norvégiából a Roxfortba, hogy találkozzon vele. Az már más kérdés, hogy senki más sem tudott ilyesmiről, de hát, ezt nem sejthette.

– Mivel tudatában voltam, hogy meglátogatsz majd, gyermekem – zengte végül –, természetesen már előkészítettem egy pennát az aláíráshoz – sietett a tanári asztalhoz, a szerepét játszva. Kihúzta a fiókot, és magában motyogva kotorászni kezdett a kártyapaklik és a teafüves dobozok között.

– Ó, basszus, nem hoztam papírt! – Samantha a homlokára csapott, amikor ez tudatosult benne.

– Mi? – meredt rá Lee. – Hogy lehetsz ilyen hülye?

– Valami probléma akadt, kedveseim? – pillantott fel a keresgélésből Trelawney.

– Neem, probléma az nuku, abszolúte semmi – tartotta fel a hüvelykujját Samantha. – Kérhetni papírt is? Nem lenni Samantha pici praclijában, mert Samantha szerette volna azt is emlékbe kérni híres jósprofesszor személyes kacsójából.

– Ó, hogyne, természetesen ezt is tudtam – hazudta Trelawney, és innentől keresgélhetett papírt is.

Már készült, hogy aláírja Samantha Olafnak Norvégiából, amikor a lány rákiáltott.

– Lapocska aljára tessék firkantani! Samantha azt hallani, balszerencsét hoz, ha név van tetején vagy közepén.

Úgy okoskodott, hogyha az autogram a lap alján szerepel, utólag fölé tudja majd írni az engedély szövegét.

– Igazad van, gyermekem – bólogatott Trelawney, és a lap aljára firkantotta az aláírását.

Samantha széles vigyorral vette át.

– Köszönni szépen nagyon Norvégia.

Trelawney kihúzta magát.

– Mindig örömmel fogadom csodálóimat a világ minden tájáról. Láttam a kristálygömbben, hogy hírem még külföldre is eljut, de persze nem tisztem kérkedni Benső Szemem hatalmával.

– Samantha nagy rajongója kristálygömbnek is. Benső Szemnek is – bizonygatta a lány teljes komolysággal, miközben mellette Lee próbált nem felröhögni.

Samantha az Északi-toronyba vezető úton elmagyarázta neki, hogy az animágussá válás miatt szeretne aláírást Trelawney-től a könyvtár zárolt részéhez. Sejtette hát, hogy osztálytársnője még a Chudley Csúzliknak is nagy rajongójává avanzsált volna, ha az kell az akció sikerességéhez.

– Minden jót, gyermekeim. Fenyegető fekete fellegeket érzek az aurátok körül. Ne térjetek le utatokról – figyelmeztette őket drámai komolysággal Trelawney –, mert akkor könnyen szembetalálhatjátok magatokat Velük.

Lee elkövette azt a hibát, hogy rákérdezett:

– Kikkel?

– A Halállal – zengte a tanárnő. – A tömény borzalommal. Ők azok: a pókkirály és a pókkirálynő. Egyre közelebbről és élesebben rajzolódnak ki. – Tekintete egy távoli pontra révedt, mintha lenne ott valami, amit csak ő lát.

– Heh? – szaladt ki Samantha száján. Van két halálos kaszáspók a sarokban, vagy mi? Mert akkor ő köszöni szépen, megy innen.

Vele ellentétben Lee egy csapásra fellelkesült.

– Pókkirály és pókkirálynő?

Trelawney egy pillanatig furcsán meredt rá, de aztán újból felöltötte sejtelmes arckifejezését.

– Igen – susogta. – Hatalmas mutáns, fertőzött lények. Kiirtják az emberiséget.

– És tényleg találkozhatunk velük?

Trelawney nem tudta hova tenni a pókmániás Lee izgalmát.

– Ne akarj találkozni velük, gyermekem! – ragadta meg a vállát. – Ne térj le az útról. Csak a Halál vár. Halál, gyász és könnyek.

Samanthának ennyi elég is volt. Itt látta elérkezettnek, hogy karon ragadja Lee-t, kimentve a helyzetből.

– Vettük a fejecskénkben, mi nem menni pókok közelébe soha. Mi utálni pókokat, fúj, fúj, fúj – húzta fel az orrát.

– Én igazából... – emelte fel a mutatóujját Lee, de Samantha közbevágott.

– Samantha köszönni jövendölést és aláírást, mert nagy rajongó. De menni szépen most már Lee kuzinnal, mert lekésni repülőgépét Norvégiába haza. Viszlát – húzta magával a göndör hajú fiút a létra felé.

– Szerencsés jövőt, kedveseim – nézett utánuk nyugtalan képpel Trelawney, miközben lemásztak a teremből.

Amint becsukódott mögöttük a csapóajtó, levetette magát a tanári asztalhoz, és az egyik titkos fiók aljából Sherryt bűvölt elő. Miközben megbontotta az üveget és nagyot húzott belőle, töprengve bámult maga elé. Merlin teafüvére, mégis ki lehetett ez a rejtélyes norvég leányzó? És hogy a halálba jutottak fel hozzá a toronyba?

Samantha Olaf felbukkanása egyszerre érte megrázó és megtisztelő élményként. Mindenesetre úgy érezte, erre a találkozásra innia kell. Nem is keveset.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: A Descende scala saját varázsige – bár nem egy nagy durranás –, jelentése: „Gyere le, létra!" :D