Samantha, Fred és George nem hagyták, hogy Katie Bell és Marietta Edgecombe első útja a Roxfort Expresszen unalmasan teljen. Mivel képtelenek voltak csöndben maradni, szóval tartották a két elsős lányt, akiknek egy idő után a kezdeti lámpalázuk is kezdett feloldódni.

– Ti melyik házba tartoztok? – kérdezte kíváncsian Katie.

– Griffendél – vágta rá szinkronban a trió. Az elsősök elkuncogták magukat az összhang láttán.

– A legpazarabb ház – tette hozzá Samantha. – Jó, a Hugrabug meg a Hollóhát sem rossz, de Mardekár... – A lány grimasszal fejezte ki a véleményét a házról.

Az ikrek egyetértően bólogattak.

– Hát, arról én sem hallottam túl sok jót – húzta el a száját Katie. – Nekem egyébként apukám hollóhátas volt. Anyukám egyszerű mugli, úgyhogy félvér vagyok.

– Mit dolgoznak a szüleid? – kíváncsiskodott George.

– Apa gyógyító a Szent Mungóban, varázslati traumákkal foglalkozik. Anya pedig baleseti sebész a mugli világban, szóval gyakorlatilag ugyanazt csinálják, csak egyikük varázslattal, másikuk anélkül – mosolygott zavartan a lány. – Állítólag egy mugli orvosi konferencián botlottak egymásba, ahová apa azért ment el, mert kíváncsi volt a varázstalanok gyógyítási módszereire. Később, amikor összejöttek, és apa bevallotta, hogy varázsló, anya eléggé meglepődött, de végül nem zavarta a dolog.

– Ez aranyos – olvadozott Marietta.

– És a te családod milyen? – kérdezte Katie.

– Anyukám nekem is a Hollóhátba járt, úgyhogy talán még ismerték is egymást apukáddal. Most a minisztériumban dolgozik a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályon.

– És apukád varázsló vagy mugli?

Marietta lesütötte a szemét.

– Varázsló volt.

– Oh, sajnálom, én... – szabadkozott Katie.

– Semmi baj – nézett fel rá Marietta, de a szemeiben fájdalom csillant. – Már négy éve történt. Sárkányhimlő vitte el.

A társaságra kínos csönd telepedett, de szerencsére épp ekkor érkezett a büfés boszorkány. Marietta felpattant, hogy vásároljon néhány édességet. Katie továbbra is leforrázva ült a helyén, Fred-nek és George-nak pedig nem volt pénzük ilyesmire, Samantha viszont Marietta mellé szegődött, és miután kifosztották a büfés boszorkány készletét, a lányhoz fordult.

– Részvétem – billegett zavartan egyik lábáról a másikra. – Tudod, én is elveszítettem az apámat, még kiskoromban.

– Tényleg? – A szeplős arcú elsős döbbenten nézett rá.

– Már nem is emlékszem rá – vallotta be keserűen Samantha. – Néha beugrik egy-két illat, hang vagy kép, ami mintha rá emlékeztetne... de amúgy ennyi. Anya meg nem szeret mesélni róla – sóhajtott. – Szerintem meggyilkolták még a háború alatt.

– Sajnálom – nézett rá együttérzően Marietta.

– Hát, anya legalább itt van nekem – mondta Samantha. – Nagyon szeretem őt.

– Én is az én anyukámat – bólogatott Marietta, és enyhe mosolyra húzta a száját. – Mindig a legjobbat akarja nekem, apa halála után is tartotta bennem a lelket, pedig neki is nehéz volt. De sosem panaszkodott, azt mondta nekem, mindig legyünk hálásak azért, amink van.

– Hé – húzta el a kupé ajtaját Fred, és kikukkantott a folyosóra –, akár idebent is folytathatjátok a beszélgetést. Vagy talán ki akartok hagyni minket a buliból?

– Nem – rázta a fejét megszeppenve Marietta. – Bocsánat.

– Gyere – húzta magával a fülkébe Samantha, és visszaültek a helyükre. – Anyukád pontosan mit is dolgozik a minisztériumban? – kérdezte, miközben a szájába tömött egy kondéros kekszet.

– A Mágikus Közlekedésügyi Főosztályon belül a Zsupszkulcs Felügyelet részleget vezeti.

– Mhm. – Samantha csak ennyit bírt kipréselni magából, ugyanis egyrészt teli volt a szája kondéros keksszel, másrészt nem fűzték túl szép emlékek a zsupszkulcsokhoz.

Görögországból hazafelé már nem repülővel utaztak, hanem a mágikus közlekedés ezen formáját vették igénybe. A nemzetközi zsupszkulcsállomáson némi arany ellenében kaptak egy törött petróleumlámpát, ami hazaszállította őket. Bár gyorsabb volt, mint a repülő, de a rántás a köldökénél, ami az utazás velejárója volt, nem igazán tett jót az ebéddel teletömött gyomrának.

Amint megérkeztek a brit zsupszkulcsállomásra, kapásból lerókázta az egyenruhás varázsló kezét, aki a petróleumlámpájukért nyúlt. Cara nem győzött bocsánatot kérni miatta, a férfi azonban szerencsére nem haragudott meg. Állítása szerint már megszokta, napjában többször is megesik.

Samantha pedig levonta a fontos élettanulságot, miszerint nem érdemes teli hassal zsupszkulcsozni.

Az út hátralévő része vidáman telt. Fred és George hoztak egy pakli robbantós snapszlit, és bevonták a játékba az elsős lányokat is. Katie bizonyult benne a legügyesebbnek, szinte minden kört megnyert. A többiek nem győztek álmélkodni, és meggyanúsították, hogy megbűvölte a lapokat. Fred, George és Samantha el is határozták, hogy egyszer össze kell hozniuk Katie-t és Aliciát egy játékra – aki hasonlóan jó volt robbantós snapszliban.

Roxmortshoz közeledve a vonatfülkében felcsendült egy hang, ami figyelmeztette őket, hogy hamarosan megérkeznek, a poggyászaikat és az állataikat pedig hagyják majd a vonaton. Az öt útitárs gyorsan talárt öltött, amikor pedig a szerelvény lefékezett, Fred, George és Samantha elbúcsúztak Katie-től és Mariettától.

– Oda kell mennetek Hagridhoz. – A Jackson lány a tömegben ugrálva mutogatott a vadőrre, akit nem volt nehéz kiszúrni, hiszen jóval a diákforgatag fölé emelkedett, és torkaszakadtából kiabálta, hogy minden elsős gyűljön köré.

– Sok sikert a beosztáshoz – búcsúztak a Weasley ikrek.

– Aztán nehogy rátok támadjon az óriáspolip.

– Ha szerencsétek van, nem zuhantok a tóba.

– Ja, és ha valamelyikőtöket elsőként osztana a Teszlek Süveg a Griffendélbe, óvakodjatok a sötét varázslatok kivédése tanártól! – tette még hozzá Samantha.

Marietta rémülten nézett rájuk, de Katie csak nevetve megcsóválta a fejét – az együtt töltött órák után élt a gyanúperrel, hogy a három másodéves pusztán viccel –, és magával húzta a vörösesszőke hajú lányt a többi elsős felé.

Samantha, Fred és George pedig hagyták, hogy magukkal sodorja őket a felsőbb évesek tömege. Addig-addig keresgéltek üres fiáker után, hogy végül már csak az utolsó maradt nekik, de az is félig tele volt.

A többiek ló nélkülinek látták, Samantha számára viszont nagyon is valóságosnak tetszettek a fekete szárnyas, csont és bőr lények. Nem lepte meg. Tavaly év végén a Gringottsban találkozott a halállal, így már a Roxfortból hazafelé vezető úton is látta őket.

Mégis, az élménytől most újra megborzongott. Fred és George azonban nem hagyták, hogy sokáig bámészkodjon, fellökdösték a kocsira, mielőtt az elindult volna. Balszerencséjükre azon három mardekáros évfolyamtársuk, Cassius Warrington, Graham Montague és Flora Carrow ült.

– Megérkezett a selejt – húzta fel az orrát az utóbbi. – Két véráruló és egy korcs félvér.

– Fogd be, Carrow – mordult rá dühösen Samantha.

– Ti sem vagytok ám túl elit társaság – tette hozzá Fred.

– Néha például megfürödhetnétek, érezni a bűzötöket – tette hozzá George, és a hatás kedvéért befogta az orrát.

– Hagyd, szerintem rajtuk már a zuhany sem segít – legyintett az ikertestvére.

Beletelt egy időbe, mire a bárgyú Montague és Warrington felfogták a szavak értelmét, akkor viszont haragra gerjedtek és puszta ököllel nekiugrottak a két fiúnak. Samantha és Flora Carrow pedig egymást tépték meg.

A nagydarab mardekárosok erőfölényben voltak, így sajnos a griffendélesek húzták a rövidebbet – szó szerint ki lettek verve a fiákerből.

– Rohadjatok meg, ti szarszagúak! – kiabált utánuk dühösen Fred, miután feltápászkodtak a porból.

– Ezt még megbánjátok! – fogadkozott Samantha az öklét rázva, de a mardekárosok csak nevettek.

– Jó gyaloglást, pancserek! – integettek ki a kocsiból.

– Depulso! – szegezte a pálcáját a távozó fiákerre Samantha. Elégedetten nyugtázta, hogy a taszítóátok lökete nyomán a mardekárosok méltatlankodva kiáltozni kezdenek a fiákerben. – Na, ki a pancser? – tette zsebre vigyorogva a varázspálcát.

– Továbbra is mi. Egyből átkoznunk kellett volna – sopánkodott George. – Úgy talán lett volna esélyünk, de így erőfölényben voltak.

– Most már mindegy – vont vállat Fred. – Gyalogolunk.

Miközben a kocsinyomokat követve baktattak a kastély felé, maguk között már azt tervezgették, hogy milyen eszközökkel fognak visszavágni majd a mardekárosoknak az akciójukért. Őket csak ne hajítsa ki a kocsiból senki!

Épp időben érkeztek a kastélyba, Frics úr ugyanis már készült bezárni a kaput.

– Hát ti meg hol jártatok, nyavalyások? – nézett végig a szedett-vedett hármason. Amellett, hogy piszkosak voltak, Frednek felhorzsolódott az arca, George-nak a talárja szakadt el, Samantha kávébarna haja pedig kócosan meredezett az ég felé.

– Magának is boldog új tanévet. Kifújt minket a fiákerből a szél, aztán megszámoltuk a homokszemeket idefele jövet – közölte teljes komolysággal Fred. – Kétszázhatvannégymillió-háromszázhuszonháromezer-ötszázharminckilenc lett, egészen pontosan.

Kijelentésével sikerült meglepnie Fricset, így amíg a gondnok fejében pörögtek a fogaskerekek, gyorsan megragadta George és Samantha karját.

– Futás! – súgta oda nekik.

Több se kellett nekik, a három barát nevetve oldott kereket a száztornyú kastély felé. A tölgyfaajtón befutva azonban nem vették észre, hogy a nagy hahota közepette egy szikár, fekete taláros alakba szaladnak.

– Nocsak, nocsak – szólalt meg rosszmájúan Perselus Piton –, újra itt a bajos bagázs. Mily nagyszerű, hogy végül mégis úgy döntöttetek, idén is megtiszteltek bennünket a jelenlétetekkel.

Samantha hasonló undorral nézett vissza a tanárra, mint ahogyan az rá tekintett.

– Időben érkeztünk, nem? – pillantott a nagyterem felé, aminek az ajtaja még tárva-nyitva állt, és közben igyekezett nem tudomást venni róla, hogy Fred és George folyamatosan bökdösik.

– Meg sem lepődök a tiszteletlen hangnemen, amit megengedsz magadnak, Jackson – közölte undokul Piton. – Ha már kezdetét vette volna a tanév, ez tíz pontjába kerülne a Griffendélnek, de fájdalom, amíg az igazgató úr nem nyitja meg hivatalosan is... – sandított a csarnokban álló pontjelző homokórák felé.

– Nagy kár, professzor úr – jegyezte meg gunyorosan Samantha.

– Szerencséje, Miss Jackson, hogy egyáltalán... – sziszegte Piton, de hogy pontosan mi miatt is van szerencséje, az nem derült ki, ugyanis a lány, félbeszakítva a bájitaltantanár mondandóját, türelmetlenül Fred és George felé fordult és rájuk rivallt.

– Mi van már?

Az ikrek továbbra is kitartóan bökdösték.

– Bajos Bagázs! – közölte izgatottan Fred.

– Te meghibbantál? – nézett rá furán Samantha.

– Hát nem érted? – rázta meg a vállát George. – Bajos Bagázsnak hívott minket. Tökéletes név!

– Milyen név? ­– értetlenkedett Samantha.

– Csapatnév! – vágták rá szinkronban az ikrek.

– Ó! – Samanthának végre leesett, mire gondolnak. Tavaly felötlött bennük a gondolat, hogy el kéne nevezniük magukat valahogyan, ahogyan elődjeik és példaképeik, a Tekergők tették, de nem jutott eszükbe semmi értelmes ötlet. – Ez tényleg nem rossz – állapította meg, még ha nem is repesett a gondolatért, hogy pont Piton adja nekik az ötletet.

– Fenomenális! – zengték a fiúk. – Köszönjük, Piton professzor! – ugrálták körül az értetlenül ácsorgó bájitaltantanárt. – A Bajos Bagázs hálája örökké üldözze!

– Weasley, Weasley, mi ütött belétek? Maradjatok veszteg! – ripakodott rájuk a férfi, de az ikrek nem tágítottak.

– Piton prof a hősünk, Piton prof a hősünk! – skandálták, miközben indiántáncot jártak körülötte.

Samantha a hasát fogta a nevetéstől.

– Elég! – A zsíros hajú férfi pálcát rántott, ebben a pillanatban azonban McGalagony professzor lépett ki a nagyteremből.

– Maguk meg mit keresnek itt? – vonta kérdőre a társaságot.

– Szép jó estét, tanárnő – köszönt rá Samantha, ártatlan képet vágva. – Mi is örülünk, hogy újra látjuk.

– Jöttünk okosodni idén is, ahogy azt mintadiákokhoz illik – válaszolta meg a kérdést Fred.

– Ki nem hagynánk, hogy tanulhassunk – tette hozzá George.

– Nem arra vagyok kíváncsi, hogy miért tartózkodnak az épületben! – jött ki a béketűrésből McGalagony. – Miért ácsorognak a bejárati csarnokban percekkel az elsősök érkezése előtt, amikor mindenki más már elfoglalta a helyét a háza asztalánál? – vonta kérdőre őket idegesen. – És mégis miért néznek ki ilyen... leharcoltan? Csak nem verekedtek már az ideúton?! Maga meg egész nyugodtan elteheti a pálcáját, Piton professzor, semmi szükség rá, hogy itt kalimpáljon vele – vetett rá lesújtó pillantást, mire a férfi zokszó nélkül engedelmeskedett.

– Hát, az úgy volt, tanárnő – kezdett bele Samantha –, hogy akadt egy kis nézeteltérésünk néhány mardekárossal.

– Vagy úgy... – A professzor asszony orrcimpái megremegtek.

– Nyilvánvaló, hogy mindezt csak ürügyként hozzák fel a késésükre – szólalt meg vontatottan Piton. – Ismerjük Jacksonékat, képtelenek megállni a feltűnősködést. Bizonyára jó szórakozásnak tartották, hogy külön úton érkezzenek a többiektől.

– És maga szerint komolyan összevertük egymást? – tette fel a kérdést hitetlenkedve Fred.

McGalagony és Piton mindketten szóra nyitották a szájukat, ám ebben a pillanatban három erőteljes koppintás hallatszott a tölgyfaajtó felől.

– Örülhetnek, hogy jelenleg nincs időm magukra. Fogadnom kell az elsőéveseket – indult a bejárathoz a tanárnő. – Indítsanak a nagyterembe, de szaporán!

Piton fensőbbséges arckifejezéssel kihúzta magát, és lobogó talárral beviharzott a nagyterembe, Samantha, Fred és George pedig pofákat vágva követték.

– Legalább névadónak jó volt – jegyezte meg az utóbbi, miközben kíváncsi tekintetek sokaságával kísérve a Griffendél asztalához indultak.

– Ja, de ez az egyetlen érdeme – huppant le Samantha az osztálytársaik közé, akik foglaltak nekik helyet.

– Ti meg hol voltatok? – sápítozott Angelina. – És miért néztek ki így? Betegre aggódtuk magunkat.

Samantha, Fred és George beszámoltak kalandos ideútjukról. Miután megtudták a sztorit, a többiek versenyt szidták a mardekárosokat és Pitont, azonban amikor megérkezett McGalagony az elsősökkel, kénytelenek voltak berekeszteni a jóleső szutykolódást.

Mindenki elcsendesedett, és a négylábú székre kihelyezett Teszlek Süvegre függesztették a tekintetüket, várva az idei énekét. Az nem is maradt el sokáig.

Egyszer volt, hol nem volt,
Kezdődik a mese.
Miként lett a Roxfort?
Elmondom most nektek.

Régi história.
Volt négy neves mágus,
Kik nagyot álmodtak.
Rögös út várt rájuk.

Barátságuk erős,
Szándékuk igaz volt,
S álmaikból kinőtt
Végül a nagy Roxfort.

Mást tartottak ámbár
Fontosabb értéknek,
Lesz hát négy ház, mondták,
Köztük pedig béke.

Mardekár úgy vélte,
Ravasznak lenni jó,
S kellenek emellett
Erős ambíciók.

Elméd ékességed,
Vallotta Hollóhát,
Kreatív és eszes,
Kit a házába vár.

Az élet mit sem ér,
Hogyha nem vagy bátor,
Mondotta Griffendél,
Kinek lelke lángolt.

Hugrabug volt az csak,
Ki szerint helytelen
Az, amit csinálnak,
Hisz egyenlőség kell.

Úgy döntött, ő nem szűr,
Mindenkit elfogad.
Toleránsak legyünk,
Jószívűk egymással.

Létrehoztak engem,
Én végzek beosztást.
Nevem Teszlek Süveg,
Végy fejedre, hajrá.

Megmondom, hogy melyik
Ház lesz neked való.
Hasztalan aggódni,
Tudom a dolgom jól.

Amikor a fejfedő befejezte a dalt, hatalmas tapsot kapott, ezután pedig McGalagony névsor szerint a kalaphoz szólította az elsőéveseket.

– Belby, Marcus! – olvasta fel az első nevet a pergamenről.

Egy vézna kisfiú kivált a gólyák sorából, és bizonytalanul a Teszlek Süveghez botorkált. A kalap gondolkodott egy ideig, végül így kiáltott:

– HOLLÓHÁT!

A sascímeres ház asztala felől taps és üdvrivalgás hangzott fel. A hollóhátasok örömmel üdvözölték köreikben legújabb háztársukat.

– Bell, Katie! – harsogta McGalagony.

A fekete hajú lány, aki Samantháékkal utazott a vonaton, izgatottan leült a székre, és a fejére vette a süveget.

– GRIFFENDÉL! – hirdette ki a kalap.

– Juhú! – visította Samantha, és felugrott a helyéről.

Nem ő volt az egyetlen. Fred, George és még sok más háztársuk ugyancsak állva tapsoltak, a felsőbb évesek pedig, akik közé Katie leült az asztal végére, megveregették a hátát.

– Blechtley, Miles!

– MARDEKÁR!

Samanthának kedve lett volna fujjogni, miközben a mardekárosok örömködtek, de végül visszafogta magát.

– Chang, Cho!

Egy ázsiai származású lányka vált ki a sorból, és a süveg rövid időn belül be is osztotta a Hollóhátba. Samantha figyelme ezen a ponton lankadni kezdett. Így, felsőbb évesként már nem volt olyan izgalmas a beosztás, mint előző évben. Ráadásul a gyomra is korgott mostanra.

Türelmetlenül lóbálta a lábát, és jobb elfoglaltság híján csikorgatni kezdte a villáját az ünnepi aranytányérjához. Tevékenysége azonban hamar felidegesítette a többieket, úgyhogy kénytelen volt felhagyni vele. A továbbiakban a tükörképét nézegette a kanala különböző oldalain, és bárgyú arckifejezéseket vágott hozzá.

Csak akkor kapta fel a fejét, amikor a süveg valakinél Griffendélt kiáltott. Cormac McLaggen és Eloise Midgen például egymás után következtek a névsorban, és mindketten az oroszlános házba kerültek.

Samantha viszont addigra lemaradt Marietta Edgecombe beosztásáról, így most a tekintetével keresni kezdte a lányt. A Hollóhát asztalánál találta meg, épp Cho Changgel beszélgetett. Vidámnak tűnt, úgyhogy Samantha úgy gondolta, biztosan jó helyre került.

Amikor végre az utolsó diákot, Ella Wilkinst is beosztották a Mardekárba, Dumbledore felemelkedett aranyozott székéből, és így szólt az egybegyűltekhez.

– Nagy örömömre szolgál, hogy újra a Roxfort falai között látlak benneteket, kedves felsőbb évesek. Külön köszöntöm új tanulóinkat is. Bízom benne, hogy kellemes ittlétnek néztek elébe, nem utolsósorban pedig értékes varázstudással gyarapodtok.

– Térjünk már rá a kajára – motyogta szenvedve Samantha.

Dumbledore, mintha csak megérezte volna a gondolatait, így folytatta:

– No, de nem is szaporítom tovább a szót, hiszen a lakoma ínycsiklandozó fogásai csak arra várnak, hogy megtömjék az üres bendőket. Jó étvágyat mindenkinek!

A diákság lelkes tapssal jutalmazta az igazgatót.

– Viszont kívánjuk! – harsogta a Griffendél asztalától Samantha, Fred és George.

Dumbledore minden bizonnyal meghallotta, ugyanis félhold alakú szemüvege mögül derűs pillantást vetett a három másodévesre, és megemelte feléjük a poharát.

Mire Samantha az asztal felé fordult, az már meg is telt finomabbnál finomabb ételekkel és italokkal. Azonnal rávetette magát, és úgy belakmározott, hogy mire a lakoma véget ért, és az igazgató ismét szólásra emelkedett, azt hitte, szétdurran a hasa.

Még szerencse, hogy Dumbledore beszéde alatt volt ideje leülepedni a kajának, mert ha rögtön fel kellett volna kelnie a Griffendél asztalától, biztos nem járt volna sikerrel. Az igazgató általános tudnivalókkal kezdte a beszédét, ami nem igazán kötötte le – bár az oda nem figyelésében a kajakóma is közrejátszott.

– Mint azt tudjátok, sajnálatos módon Ingram professzor már nem lehet köztünk – közölte Dumbledore, mire Samantha összerezzent és a tanári asztal felé fordította a fejét.

Összeszorult a gyomra, ha a fekete zászlókra gondolt, amik az évzáró lakomán díszítették a nagytermet, a sötét varázslatok kivédése tanár emlékére. Ingram halála miatt még a házkupa is elmaradt, az SVK-vizsgát pedig Flitwick professzor vezényelte le – aki, mint a diákok megtudták, egykor párbajnok volt.

– Mindazonáltal – folytatta Dumbledore – örömmel tudatom, hogy az űr, amit kollégánk hagyott maga után, nem marad betöltetlenül. Philippos Stamos Görögországból érkezett hozzánk, és bár a szakterülete elsősorban a veszélyes bestiák, volt olyan szíves, és elvállalta a sötét varázslatok kivédése professzori állást.

Philippos Stamos átlagos testmagasságú, jó húsban lévő férfi volt. Fekete, csigás hajkoronát és borostát viselt, a tekintetéből pedig szertelen vidámság áradt. Miután a diákság megtapsolta, mindenki legnagyobb meglepetésére felemelte a kezét, és kidöcögött Dumbledore mellé.

– Kalispéra! – szólt görög akcentussal. – Vagy ahogy a britek mondják, jó estét – tette hozzá nevetgélve. – Köszönöm a bemutatást, igazgató úr, örülök, hogy itt lehetek. Nem is tartom fel sokáig, hisz bizonyára lenne még mondanivalója. Csupán tudok egy remek görög viccet, amit szeretnék megosztani a tisztes társasággal, ha megengedik.

Samantha, Fred és George felcsillanó szemmel néztek össze. Vicc?

A tanári asztalnál ülő kollégái többsége fagyosan méregette Stamost, Dumbledore azonban apró főhajtást mutatott be a férfi felé.

– Hogyne, hallgatjuk.

– Mit mond a görög tehén? – nézett az egybegyűltekre gyermekded lelkesedéssel Stamos, azonban senki nem reagált.

Samantha homlokráncolva töprengett. Mit mondhat a görög tehén? Fred és George ugyancsak értetlenkedve bambultak maguk elé.

– Hát, műűű! – adta meg végül a választ a tanár. – Mint a görög ábécé betűje, értik! – heherészett.

– Jaj, basszus! – csapott a homlokára Samantha. A szóvicc fájdalmasat koppant.

A lány szerint igen mulatságos volt megfigyelni az emberek reakcióit. A legtöbb diák még mindig nem vette a poént, esetenként a szomszédjukat kérdezgették az értelméről. Akiknek pedig leesett, vagy fájdalmas arccal a tenyerükbe temették az arcukat, vagy udvariasan nevettek rajta.

A tanári asztalt külön öröm volt nézni. Bimba professzor mosolyogva rázta a fejét, Sinistra és McGalagony pedig rezzenéstelenül bámultak maguk elé, mintha kővé dermedtek volna. Piton olyan arcot vágott, mint akinek savat öntöttek le a torkán, ellenben mellette a kis Flitwick professzor úgy vihogott, hogy majdnem leesett a székéről.

Hagrid jót kuncogott a bajusza alatt. Ő és Dumbledore – aki ugyancsak remekül mulatott a műsoron – még meg is tapsolták Stamost. A férfit láthatóan nem zavarta, hogy a nagy többség nem értékeli a humorát, ő volt az, aki a leghangosabban nevetett a saját viccén.

– Köszönjük a szórakoztató perceket, Stamos professzor – biccentett derűsen Dumbledore, miután a férfi visszaült a helyére. – Már csak egy hirdetnivalóm maradt a tanévre vonatkozóan. Aki szeretne jelentkezni a háza kviddicscsapatába, iratkozzon fel Madam Hooch-nál. A válogatókra a második héten kerül sor.

Samantha megkereste a tekintetével Angelinát és Aliciát, akik sápadtan néztek vissza rá. Alig két hetük van gyakorolni?

„Bele kell húznunk!" – tátogta az asztal túloldaláról a Johnson lány, mire Samantha válaszul biccentett.

– Az est megkoronázásaképp pedig énekeljük el az iskola indulóját! – zengte Dumbledore.

– Jaj, ne – nyögött fel Lee Jordan.

Az igazgató egy hanyag pálcaintése nyomán aranyszalagok jelentek meg a diákok feje felett, rajta a kottával. A legtöbb tanuló fapofával zendített rá a nótára, miközben Dumbledore nagy átéléssel vezényelt. A tanárok közül pedig Piton például egyáltalán nem volt hajlandó csatlakozni a dalolászáshoz, sőt, tüntetően összepréselte ajkait.

Samantha, Fred és George huncutul összenéztek, mint akiknek láng gyúlt az elméjükben. Elhatározták, hogy itt az ideje feldobni a hangulatot.

Lee Jordan összerándult ijedtében, amikor mellette a Bajos Bagázzsá avanzsált banda tagjai teli torokból harsogni kezdték az indulót.

– „ROXFORT, ROXFORT, OXI-FOXI ROXFORT..."! – üvöltötték, miközben még a padra is felpattantak, nem törődve a szúrós pillantásokkal, amikkel McGalagony bombázta őket a tanári asztaltól.

Egy szava sem lehetett, hiszen Dumbledore szemmel láthatóan díjazta a lelkesedésüket, mosolyogva bólogatott feléjük, miközben a pálcájával intette a taktust.

– „...MÍG AGYUNK FEL NEM FORR!" – fejezte be vörös fejjel Samantha, és kifulladva lehuppant a helyére. Köhögve a mellkasára szorította a kezét. – Azt hiszem, meghalt a tüdőm.

– Nekem meg a fülem – jegyezte meg Lee, de nem tudott elfojtani egy széles vigyort. – Szép produkció volt, srácok.