Angelina, Alicia, Kenneth és Lee az egész napot a Fészekben töltötték. Amikor eljött az ideje, hogy hazatérjenek, Samantha sorra megölelgette őket, és még egyszer megköszönte, hogy ilyen széppé varázsolták a tizenkettedik születésnapját.

Cara mosolyogva nézte a gyerekeket. Biztosította a kis csapatot, hogy nagyon örül, hogy eljöttek, és máskor is szívesen látják őket a Hepehupás dűlő 11-ben. Miután mindnyájan elköszöntek és eltűntek a kandallóban, a lányához fordult, és így szólt:

– Itt az ideje, hogy én is felköszöntselek.

Samantha az eseménydús nap következtében meg is feledkezett róla, hogy édesanyjától még nem kapott ajándékot.

– Gyere – ragadta meg a kezét Cara, és magával húzta a konyhába. Ott aztán az egyik fiókból egy borítékot kotort elő, és izgatottan átnyújtotta lányának. – Remélem, örülni fogsz neki.

Samantha kíváncsian vette át a borítékot. Azon a következő felirat díszelgett: „Nagyon boldog tizenkettedik születésnapot, kiscsillag!"

Amikor a lány kibontotta, egy képeslapot talált benne az Akropoliszról.

– Hát, ez nagyon... szép? – nézett bizonytalanul az anyjára.

– Fordítsd meg – mosolygott sejtelmesen Cara.

Samantha a képeslap hátoldalán további írást talált.

– „Drága Sammy! Kívánom, hogy életed tizenkettedik évében is légy nagyon vidám. Remélem, a közös élménnyel, amit adhatok neked, hozzájárulok ehhez, és mindig szívesen emlékszel majd vissza az édesanyáddal töltött nyaralásra Görögországban." Ez most komoly? – sikkantotta, és felnézett az olvasásból.

Cara derűsen bólogatott.

– Nézd meg jobban a boríték alját – biztatta. Abból két Athénba szóló repülőjegy került elő.

– Ááááá! – Samantha hatalmas visítással az édesanyja nyakába ugrott. – Köszi, anya, köszi, köszi, köszi!

Cara nevetve puszit nyomott az arcára. Előző évben úgy alakult, hogy nem tudtak elmenni nyaralni, idén viszont sikerült félretennie annyi pénzt, hogy meglephesse a lányát az utazással. Úgy gondolta, egy ilyen élménnyel többet adhat, mintha tárgyat vásárolna.

– Mikor megyünk? – kérdezte izgatottan Samantha.

– Már hétfőn indulunk, egy hétre. Úgyhogy jobb, ha elkezdesz pakolni – pöckölte meg az orrát Cara.

– Vííí! – Samantha levakarhatatlan vigyorral az arcán galoppozott a szobájába.

Azonnal pennát, tintát és pergament ragadott, hogy megírja Frednek és George-nak a nagy hírt.

Lehidaltok!!!

Anya nyaralni visz Görögországba a jövő hétre. Utána találkozunk. Majd jelentkezem, ha hazaértünk.

Már alig várom!

Sasha

Ui.: Addig is vigyáznátok Bagolyra?

Miután útjára bocsátotta madarát az üzenettel, elkezdte behajigálni a bőröndjébe a szükségesnek ítélt holmikat.

Nyaralni mennek az édesanyjával! Csak ők ketten, egy hétig Görögországban – még mindig alig tudta elhinni. Ráadásul repülni fognak!

Samantha még sosem ült repülőgépen, sőt, ami azt illeti, külföldön sem járt soha. Eddig, ha nyaraltak, mindig belföldön tették – talán azért is, mert még kicsi volt. Most viszont végre kinyílik számára a világ!

Tűkön ülve várta a hétfő reggelt. Paripának bőséges mennyiségű ételt és vizet hagytak a karámjában, Cara pedig bebiztosította az üvegházat, hogy a növények is kibírják, amíg visszaérnek.

Anya és lánya bőrönddel a kezükben ácsorogtak a kihalt utcán. A boszorkány óvatosan előhúzta a varázspálcáját, és kinyújtotta maga elé a karját. Egy darabig nem történt semmi.

Samantha bizonytalanul nézett rá.

– Biztos, hogy ez működni fo...?

A mondat végét fülsértő robaj nyomta el, és ha Cara nem ragadja meg a lánya karját, hogy hátrébb ugorjon vele egy métert, minden bizonnyal kilapította volna őket az előttük lefékező kétemeletes piros busz. Samantha tátott szájjal olvasta le a szélvédőről a „Kóbor Grimbusz" aranyfeliratot.

A járműről egy borostás, ősz öregember kecmergett le, a busz színével harmonizáló egyenruhában.

– A nyavalyát... – morogta maga elé, majd feléjük fordult. – Üdvözöljük a Kóbor Grimbuszon, az útfélen rekedt boszorkányok és varázslók segélyjáratán – darálta unott hangon. – Csak nyújtsa ki a pálcás kezét, szálljon fel, és mi elvisszük, ahová csak óhajtja. Eugene Warmsley vagyok, a ma reggeli járaton én leszek az önök segítője.

– Köszönjük szépen, Mr. Warmsley – eresztett meg felé egy mosolyt Cara, mire az öregember meglepetten nézett rá. – A London City repülőtérre szeretnénk eljutni. Mennyibe kerül a fuvar?

– Az alapárunk tizenegy sarló, forrócsokoládéval tizennégy, fogkefével és egy üveg meleg vízzel tizenöt – hangzott a rezignált felelet.

– Az alapáron szeretnénk utazni – jelentette ki Cara, és leszámolt huszonkét sarlót Eugene Warmsley kezébe.

– Nem iszol forrócsokit? – csodálkozott rá az anyjára Samantha. Ilyen esetnek sem volt még tanúja soha.

– Most inkább nem. Nem lenne túl jó ötlet – hangzott a felelet.

Samantha csak akkor értette meg, miért gondolja ezt az édesanyja, amikor nagy nehezen feltuszkolták a bőröndjeiket a buszra – az öreg kalauz nem törte magát, hogy segítsen nekik –, és helyet foglaltak a szerelvényen kihelyezett székeken.

– Kapaszkodj – figyelmeztette Cara.

A következő pillanatban a Kóbor Grimbusz akkora ugrással indult el, hogy Samantha egyből hátraesett a székével.

– Au! – méltatlankodott.

A sofőr olyan életveszélyesen vezetett, hogy Samantha meglátása szerint egész biztos nem rendelkezett jogosítvánnyal. Amikor felállt és kinézett az ablakon, döbbenten konstatálta, hogy az utat szegélyező szemeteskukák és utcalámpák félreugranak a busz elől, ami időnként még a járdára is felszalad. Biztosan varázslat, gondolta.

Nem elmélkedhetett azonban sokáig, mert egy újabb rázkódás, amivel a jármű továbbhaladt, ledöntötte őt a lábáról, és ismét a padlón kötött ki. Ha már ott volt, előrelátóan úgy döntött, marad is, mert rövid időn belül úgyis megint elesne. Így a padlón hasalva, csukott szemmel várta meg az utazás végét, nehogy elhányja magát.

– Megérkeztünk, kiscsillag – érintette meg a vállát az édesanyja, amikor a jármű lefékezett, és Samantha vagy egy métert csúszott előre.

A lány megkönnyebbülten feltápászkodott. Leporolta magát, és amikor már a reptér mellett álltak a bőröndjeikkel, a szerelvény pedig elhajtott, számon kérőn nézett Carára.

– Milyen életveszélyes útra hoztál te, anya? Ki is nyuvadhattunk volna ezen az izén!

– Bocsáss meg, kiscsillag. Én sem szívesen utazom a Kóbor Grimbusszal, de most ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Egyben vagy? – fürkészte aggódva az édesanyja.

– Fogjuk rá – morgolódott Samantha. Nem mondhatni, hogy a szívébe zárta volna a kétemeletes piros buszt.

– Ígérem, a repülőgép már sokkal jobb lesz – biztosította Cara, és a reptér bejárata felé indult.

Samantha követte. Odabent csillogó szemmel nézett végig az emberforgatagon, a szalagos kordonokon és a hatalmas, villogó táblákon, amelyek a különböző járatokat hirdették.

Beálltak az egyik pulthoz, hogy becsekkoljanak. Ez eltartott egy darabig, így Samantha halálra unta magát közben. Ráadásul a bőröndjeik leadása és az átvizsgálás után – aminél édesanyjának egy óvatos kis konfúziós bűbájt kellett alkalmaznia, hogy ne vegyék észre a varázspálcáját – még várniuk kellett egy csomót, mire felszállhattak a repülőgépükre. Akkor pedig egy busz vitte ki őket hozzá, ahol heringpartizniuk kellett a többi utassal.

Amikor végre odafent ültek, és a gép elindult velük a kifutón, Samantha teljesen felvillanyozódott. Hát még, amikor felszálltak!

Nagyon tetszett neki, ahogy a repülő hirtelen begyorsított és felemelkedett.

– Hű, de pazar! – állapította meg az ablakon kinézve.

Egyre kisebbnek és kisebbnek látták Londont, míg végül elérték az utazási magasságot, és a vakító fehér felhők felett szálltak. Cara megmosolyogta az ámulatát.

Az út négy órába telt, így Samantha, miután kicsodálkozta magát, megint csak unatkozni kezdett. Ráadásul a füle is bedugult, és nem értette, mitől.

– A magasság miatt hirtelen nagy lett a nyomáskülönbség, ez az oka – magyarázta neki az édesanyja, és egy csomag rágógumit nyomott a kezébe. – Próbálj meg rágózni, hátha segít.

Samantha szkeptikusan állt a dologhoz, de végül tényleg bejött. Hogy elüssék az időt, ő és Cara barkochbázni kezdtek. A boszorkány előrelátóan egy pakli UNO-t is hozott magával, hogy legyen mivel eltölteniük az időt.

A leszállás viszont érdekesnek ígérkezett, így abbahagyták a játékot, és ismét az ablak felé fordították a figyelmüket. A gépük ereszkedni kezdett, és a napsütötte görög vidék látványa tárult a szemük elé. Samantha már most imádta.

Rágógumit csámcsogva szállt le a repülőről, ugyanis megint bedugult a füle. Egy újabb busz az athéni repülőtérre szállította őket, azon kilépve pedig végre megpillanthatták a zsibongó fővárost.

Csodás egy hétnek néztek elébe. A hotelben, ahol Cara szállást bérelt nekik, nagyon kedves volt a személyzet, de nem sokat tartózkodtak a szálláshelyükön, hiszen várta őket a mediterrán vidék. A nyakukba vették az országot, és minden nap ellátogattak valahová.

Jártak a híres Akropolisznál, és megkértek egy turistát, hogy készítsen róluk közös képet Cara polaroidos fényképezőjével a Parthenón előtt. A mugli persze nem tudhatta, hogy varázslóholmit tart a kezében, de amikor az eszköz kidobta a fényképet, és később Cara meg Samantha rázogatták egy darabig, hogy előhívják, megállapították, hogy a mozgó fotó igazán jól sikerült. Anya és lánya napszemüveggel a fejükön álltak az ókori épület előtt, és egymást átkarolva nevettek a kamerába.

Annak érdekében, hogy eljussanak az Olümposzra és a Meteorákhoz, Cara még arra is rávette magát, hogy hoppanáljon – hiszen ezek a látványosságok elég messze voltak Athéntól. Ez a közlekedési forma nem volt az erőssége – főleg, ha szállítania is kellett valakit –, de végül megúszták amputoportálás nélkül, és abszolút megérte az utazás.

A Meteoráknál Samantha csak tátotta a száját, annyira gyönyörűek voltak a sziklákon magasodó kolostorok. Odabent pedig remekül szórakozott rajta, hogy mindenki csak hosszú szoknyában léphetett be. Carával versenyt agitáltak, hogy melyiküké a rondább.

Samanthának az Olümposz tetszett legjobban, annak ugyanis volt egy mugli szem számára láthatatlan része is. Litóchoróban, a hegy lábánál álló kőfaluban volt egy Zeusz szobor, amit hogyha megérintettek, egy ókori görög oszlopokkal szegélyezett, mágikus csarnokba vitte őket.

Odabent két tradicionális görög ruhát viselő varázsló fogadta őket, akik a terem őrei voltak, és örömmel tartottak nekik idegenvezetést. Megtudták tőlük, hogy a muglik által isteneknek tekintett ókori személyek valójában tehetséges varázslók voltak. A csarnokban az ereklyéiket csodálhatták meg.

Ott voltak Zeusz villámai, Poszeidón szigonya, Héphaisztosz kalapácsa, Apollón lantja, Artemisz íja és még egy csomó más tárgy, amik a neves mágusoktól származtak. Samanthának Hermész szárnyas szandálja tetszett legjobban, de Dionüszosz borosüvege sem volt utolsó, aminek idegenvezetőjük szerint abban állt a varázsa, hogy mindig újratöltötte magát.

Hesztiától gubraithiai tűz volt kiállítva, azaz olyan lángok, amelyek sohasem aludtak ki. Ő volt az, mondták Samanthának és Carának, aki feltalálta ezt a varázslatot, utána pedig igen kevesen voltak képesek végrehajtani a történelem során, ezért is számít annyira értékesnek. A tüzet törhetetlen üvegtárolóban tartották, alaposan védve mindenféle bűbájjal, akárcsak a többi tárgyat.

– Ez pedig Hádész jogara – magyarázta az idegenvezetőjük, a következő ereklyéhez érve. – A muglik az alvilág urának is nevezték, és úgy tartották, a jogara láttán minden holt lélek engedelmességre kényszerült. Nos, varázstalan barátaink nem is álltak olyan távol az igazságtól, ugyanis inferusokat tudott irányítani vele.

A történelmi beszámoló szerint Hádész volt az, aki rájött, hogyan lehet holttesteket bábként felhasználni – ez azonban ma már fekete mágiának minősült. A muglik által istenségnek tartott varázslónak volt egy láthatatlanná tévő sisakja is, amit a ritka mágikus lények, a küklopszok kovácsoltak.

– Ez majdnem olyan, mint a Halál köpenye a Három testvér meséjéből, nem, anya? – kérdezte izgatottan Samantha.

– De, kiscsillag, valóban hasonlít – felelte tompán Cara. Összeszorult a torka, mert jó barátja, James Potter jutott eszébe. Hányszor látta őt eltűnni a láthatatlanná tévő köpenye alatt, vagy éppen előbukkanni alóla!

Később az Olümposzon felfelé haladva Samantha már kevésbé élvezte a kirándulást, mert sokat kellett gyalogolni. Nyavalygott is miatta, de végül a kilátás miatt megérte. Utána pedig, amikor leértek, az édesanyjával elmentek gyrost enni. Mindkettőjüknek nagyon ízlettek a görögök tradicionális ételei.

Egy-két nap még a tengerpartra is ellátogattak, ami tömegközlekedéssel nagyjából háromnegyed órára volt tőlük. Samantha térdnél tovább nem volt hajlandó belemenni a vízbe, így a legtöbb idejét a parton töltötte homokvárépítéssel, limonádészürcsölgetéssel és az emberek figyelésével. Egy ízben pedig azzal szórakozott, hogy sárból sellőfarkat applikált a parton fekvő anyja lábai köré.

Cara kimondhatatlanul boldog volt, hogy a lányával nyaralhat. Mindketten nagyon élvezték az utazást, és élményektől feltöltődve tértek haza – de azért végig ott lebegett köztük az utazás közben egy bizonyos illető hiánya. Egy bizonyos illetőé, aki a család része kellett volna, hogy legyen.

Carának belesajdult a szíve, ha arra gondolt, mennyire imádta volna ezeket a helyeket Sirius, amiket ők Samanthával megjártak. Mennyi helyre akartak még elutazni együtt fiatalkorukban! Tele voltak tervekkel, megvalósításra váró álmokkal, amik végül csak álmok maradtak.

A pokoli hiány mellett a nőt olykor harag és csalódottság fogta el a férje miatt. Hiszen az ő hibája volt, hogy csonka család lettek. Ő döntött úgy, hogy más utat választ helyettük. Miatta nőtt fel apa nélkül Samantha. Ezt pedig nem volt képes megbocsátani neki.

Őrjítő volt, hogy még csak a miértjét sem tudta. Siriust annak idején tárgyalás nélkül zárták Azkabanba, ő pedig nem beszélhetett vele azóta sem. Cara egyszerűen nem talált épkézláb magyarázatot arra, hogy vehetett hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot egy olyan ember viselkedése, akit szeretett, és azt hitte, jól ismeri.

Ha James élne, vele megvitathatnám a dolgot, gondolta keserűen Cara. James talán tudott volna segíteni a magyarázatban, hiszen ők ketten ismerték legjobban Sirius Blacket. De James már nem élt. Cara már nem beszélgethetett vele. Ennek pedig ugyancsak Sirius volt az oka.

Amikor Samanthával később hazaérve kitették a lakásban a Parthenónnál készült közös képüket, Cara egyszerre volt boldog és szomorú, valahányszor ránézett. Szomorú volt, mert nem így kellett volna történnie, velük kellett volna, hogy legyen Sirius is, akinek sohasem kellett volna rossz útra térnie. Ugyanakkor boldogan gondolt vissza arra a közös hétre, amit a lányával töltöttek az olajfák országában, gondtalanul, felszabadultan.

– Ez az Okoska tényleg olyan, mint Percy – állapította meg csámcsogva Fred.

Már augusztusra járt, ő, George és Samantha pedig pattogatott kukoricával a kezükben ültek a tévé előtt a Fészek nappalijában. A lány a nyár alatt lelkiismeretesen megnézette velük a Star Wars filmeket, most pedig a mugli mesék következtek.

Még előző tanévben kezdett szórakozni azzal, hogy embereket hasonlított a Hupikék Törpikék karaktereihez, kezdve Percyvel – most pedig Freddel és George-dzsal folytatták a mulatságos tevékenységet.

– Mi Tréfik lennénk, az tuti – állapította meg Samantha. – Ez a felrobbanó ajándék nem is rossz ötlet.

Az ikrek helyeslően bólogattak.

– Ez az Ügyifogyi tisztára Ron – nézett össze a testvérével George.

– Törpapa meg kiköpött Dumbledore – elmélkedett Samantha. – Hókuszpók pedig olyan, mintha összemixelték volna Pitont és Fricset. Gonosz, bájitalokat főz és macskája van.

– Lehet, hogy ő Frics varázsló testvére – vihogott Fred –, és Sziamiaú az elveszett Mr. Norris.

– Tényleg!

Ez a teória Samanthának és George-nak is nagyon tetszett. Az utóbbi, amikor megpillantotta a képernyőn Bibircsókát, olyannyira vihogni kezdett, hogy leesett a kanapéról, és a földet csapkodta.

– Hahaha, milyen vicces elképzeléseik vannak a mugliknak a boszorkányokról! Még jó, hogy a mi világunkban nincsenek ilyen undok hájas, rózsaszín ruhás banyák.

– Muriel néni talán pályázhatna a címre – nézte a tévét hunyorítva Fred.

Az ikrek egybehangzó véleménye szerint szörnyű volt az az egy hét, amit nála kellett tölteniük. Samanthának már rémlett, hogy tavaly meséltek neki valami olyasmit, miszerint a néni szeret mindent és mindenkit kritizálni. A mostani beszámolójuk alapján azóta sem lett jobb a helyzet. Állításuk szerint csoda, hogy kibírták, hogy ne robbantsák fel a házát – pedig nagyon viszketett miatta a tenyerük.

Csak az tartotta vissza őket, hogy mivel azon a hétvégén a néni századik születésnapját ünnepelték, csomó más rokon is jött vendégségbe. Ők a családdal azért utaztak már a hét elején Muriel nénihez, hogy segítsenek előkészülni a nagyszabású eseményre, de az ünnepély végül megérte a fáradtságot.

Állítólag az egésznek a fénypontja az öreg Bilius bácsi volt, aki mindig feldobja a bulit. Samantha gurult a nevetéstől, ahogyan Fred és George ecsetelték, hogyan nyomott be most is egy üveg Lángnyelv-whiskyt, és ugrott fel a táncparkett közepére, hogy aztán felhajtsa a talárját, és virágcsokrokat huzigáljon ki abból a testrészéből, amit társaságban nagyon nem illik mutogatni.

Az ikrek szerint csakis emiatt érte meg elmenni Muriel nénihez, egyébként meg örülnek, hogy évente csak egyszer-kétszer kell elviselniük a házsártos vénasszony társaságát.

A nyár hátralévő részében Samantha és a Weasley ikrek sok időt töltöttek együtt – még arra is rábeszélték a szüleiket, hogy együtt menjenek vásárolni az Abszol útra. Amikor hazaértek a görögországi nyaralásból, Samanthát már a postaládájukban fogadta a roxforti levele az azévi kellékek listájával, a bevásárlásra azonban csak augusztus végén került sor.

Weasley-ék és Cara addig húzták-halasztották, hogy elég kapkodósra és utolsó pillanatosra sikerült a varázskellékek beszerzése, de végül mindent sikerült összeszedniük az iskolakezdésre.

Szeptember másodikán, vasárnap Cara vállalta, hogy a szomszédos faluban lakó Weasley család gyerekeit is kiviszi a King's Crossra. Mr. Weasley-t behívták a minisztériumba, mert valaki megbűvölte egy mugli irodaház nyomtatóját, hogy az lapokat meg tintát köpködjön, és neki kellett elsimítania az ügyet. Bill pedig már korán elindult a Gringottsba, ahol nyár óta átoktörőként dolgozott. Így tehát Mrs. Weasley, aki egyedül maradt otthon a hat gyerekkel, nem győzött hálálkodni Carának a segítségért.

– Ugyan, nem tesz semmit – mosolygott az őzbarna hajú nő.

Varázslattal meghosszabbította a hátsó ülést, hogy Charlie, Percy, Fred és George mind elférjenek, az autó tágas csomagtartójába pedig a bőröndöket is be tudták pakolni.

– Vigyázzatok magatokra a Roxfortban – kötötte a gyermekei lelkére Mrs. Weasley –, és viselkedjetek jól. Fred, George, rátok sem szeretnék panaszt hallani – vetett metsző pillantást az ikrekre. – Ti pedig figyeljetek az öccseitekre – mondta Charlie-nak és Percynek.

Utóbbi fontoskodva kihúzta magát.

– Számíthatsz ránk, anya.

Fred, George és Samantha szemforgatva összenéztek. Más sem hiányzott nekik, mint hogy Percy a nyomukban loholjon a Roxfortban.

Samantha már nagyon unta az Odú előtti rostokolást. Mrs. Weasley még a fejéhez kapott, és visszaszaladt a házba a szendvicsekért, amiket elfelejtett odaadni a gyerekeinek, aztán ki kellett ráncigálniuk a csomagtartóból a kis Ginnyt, aki suttyomban bemászott, és csak a szerencsén múlott, hogy észrevették.

Miután Ront is sikerült lefejteni Charlie lábáról – merthogy belékapaszkodott és nem volt hajlandó elereszteni –, és Mrs. Weasley ezredszerre is búcsút vett a gyerekeitől, Ginny bömbölésétől kísérve („De én is menni akarok, anyaaa!") végül sikerült beszállniuk a furgonba, és indulhattak Londonba.

Samantha hátradőlt, és úgy érezte, végre fellélegezhet – egészen addig, amíg meg nem szólalt Percy.

– Alig várom az idei tanévet. A negyedik év a Roxfortban számos szempontból kulcsfontosságú – igazította meg szarukeretes szemüvegét. – Az idei teljesítményünk és magatartásunk alapján fogják eldönteni a tanáraink, kit választanak prefektusoknak az évfolyamról.

– Ne izgulj, én tudom, hogy az leszel – szólt hátra az anyósülésről Samantha. Semmi kedve nem volt hallgatni a monológot.

– Attól még nem fog csak úgy magától beteljesülni a látomásod – válaszolta Percy –, tennem is kell érte.

– Milyen látomás? – kérdezte a volán mögül kíváncsian Cara.

– Hát, a jövőről. – Samantha nagyon igyekezett, hogy szülője ne buktassa le őt. – Tudod, hogy néha látok dolgokat. És most a Benső Szemem azt sugallta, Percyből jövőre prefektus lesz.

– Csakugyan? – mosolyodott el Cara. Már sejtette, hogy szegény Percy, aki tavaly téli szünetben valami olyasmit hadovált neki a pályaudvaron, hogy a lánya tehetséges látó, mindössze egy tréfa szerencsétlen áldozata.

Fred, George és Charlie a kitörni készülő nevetésükkel küszködtek. Cara úgy döntött, nem lesz ő semmi jónak az elrontója, így, hogy terelje a figyelmet az egyre vörösödő fejű fiúkról, beszélgetésbe elegyedett Percyvel.

– Sok sikert kívánok. Prefektusnak lenni szép dolog. Én is az voltam annak idején a Roxfortban.

„Ne, anya, ne!" – tátogta kétségbeesetten Samantha, de már elkésett.

– Komolyan? – lelkesült fel Percy.

Természetesen kapott a szerencsés alkalmon, hogy egy egykori prefektussal beszélgethet, és alaposan kifaggatta mindenről. Hogy pontosan milyen feladatokkal jár ez a szerepkör, Cara szerint mik a szükséges kompetenciák, és hogy szerinte mi a legszebb benne.

Bill és Charlie sosem voltak valami együttműködőek, amikor ezekről kérdezte őket, Cara viszont mindenre készséggel válaszolt.

– Én azt szerettem benne legjobban, hogy segíthettem másoknak. Felkarolhattam a kisebbeket, akik el voltak veszve, a tanárok megbíztak bennem, és fontos feladatokat osztottak rám, amiknek az elvégzésével könnyíthettem a munkájukat. Jó volt kicsit bennfentesnek lenni a Roxfortban, belelátni a rendszer működésébe. Az iskolatársaim bizalommal fordulhattak hozzám, ha problémájuk akadt, és az sem vált hátrányomra, hogy a posztom révén a diákok nagy részét ismertem.

– Ez valóban nagyon fontos – értett egyet Percy. – Elvégre, hogyan vállaljunk felelősséget diáktársainkért, ha még a nevüket sem tudjuk? Mindemellett az embernek ilyen módon lehetősége nyílik kapcsolatok építésére is.

– Pontosan – mosolygott rá a visszapillantó tükrön keresztül Cara. – Az én időmben a prefektusok között is jó kis közösség alakult ki. A legtöbben jól kijöttünk egymással és összetartottunk.

– Én is azon a véleményen vagyok, hogy az ilyesmi elengedhetetlen ahhoz, hogy egy ilyen kiemelt szerepkörrel bíró társaság megfelelően működjön – bólogatott Percy. – A prefektusoknak folyamatosan fejleszteniük kell önmagukat. Hiszem, hogy sokat tanulhatok, ha jelvényt kapok.

– Bizony – hagyta meg Cara. – Én még az első szerelmemmel is a prefektusok között ismerkedtem meg – nosztalgiázott. – Habár, miután szakítottunk, a következő évben azért kicsit kellemetlen volt – nevette el magát az emléken.

Samanthát, aki a beszélgetés folyamán eddig kitartóan ütögette a fejét a műszerfalba, most mintha villanypásztor rázta volna meg. Egy csapásra felegyenesedett, és úgy nézett az anyjára, mintha most látná először.

– Micsoda?! – Hangja vagy egy oktávval magasabban csengett a szokásosnál, amin a Weasley ikrek remekül szórakoztak. – Soha nem említetted, hogy apa előtt is jártál valakivel.

– Pedig így volt. De az már nem számít, kiscsillag.

Carának vigyorognia kellett, ha arra gondolt, hányszor megkapta Jamestől, miszerint pocsék az ízlése pasik terén. Már akkor is ezt gondolta, amikor Drake Crimsonnal járt, és még nem igazán ismerték egymást, de miután összejött Siriusszal, és jóban lett a Tekergőkkel, a Potter fiú még akkor is ezzel szívatta.

Előtte volt James szemüveges képe, miközben vigyorogva így cukkolta: „Na, és jól meggondoltad, Cara? Biztos vagy benne, hogy pont Sirius kell neked?" Amikor pedig azt felelte, hogy teljesen, a kócos hajú fiú tettetett sajnálkozással rávágta: „Őszinte részvétem." Mindezt természetesen a legjobb barátja füle hallatára.

Cara biztos volt benne, hogyha létezik túlvilág, és James látja most őt onnan, roppant elégedett magával, hogy lám, igaza lett, ő megmondta.

Samantha, látva, hogy többet nem fog kihúzni az anyjából, kihasználta, hogy hirtelen szünet állt be a beszélgetésben, és mielőtt még Percy újra szóhoz jutott volna, max hangerőn beindította a rádiót. Ezért Fred, George és Charlie is egyaránt hálásak voltak neki.

Húsz perccel tizenegy óra előtt értek a King's Crossra, így sietve kipakoltak az autóból, és a kilenc és háromnegyedik vágány felé indultak. A Roxfort Expressz peronján már egymást taposták az emberek.

Samanthának, Frednek és George-nak semmi kedve nem volt Percyvel utazni, így a többiektől leszakadva utat törtek a tömegben, hogy ülőhelyet keressenek a vonaton.

Szabad fülkét már nem találtak, mindenhol ült egy-két ember, úgyhogy bepakoltak két megszeppent elsős lány mellé. Samantha ezután még visszatülekedett a peronra, hogy elbúcsúzzon az édesanyjáról.

Cara idén sem tudta megállni könnyek nélkül. Meghatottan ölelte magához egy szem kislányát, aki egyre csak nőtt, hiszen már a második évére indult a Roxfortba.

– Légy jó az iskolában – kötötte a lelkére, habár mindketten tudták, hogy feleslegesen. – És írj gyakran. Egyébként, mi ez a látós dolog Percyvel? – ráncolta a homlokát. – Nem szép, hogy húzod az agyát.

– Viszont vicces – hangzott a felelet. – Legalább ennyi örömöm legyen, ha már hallgatnom kell az uncsi szövegelését.

– Nem értem, mi bajod szegény Percyvel. Rendes fiúnak tűnik. Igaz, kicsit túlbuzgó, de biztos vagyok benne, hogy helyén van a szíve – mondta Cara. – Előbb-utóbb kénytelen leszel megmondani neki az igazat.

– De az még nem most lesz – közölte vidoran Samantha.

– Legalább kérj majd bocsánatot tőle, amiért átverted – sóhajtott Cara, és puszit nyomott lánya homlokára. – A téli szünetben találkozunk. Szeretlek, kiscsillag.

– Én is téged, anya – mormolta a búcsúölelésbe Samantha.

Mire felpattant a vonatra, és újra megtalálta a fülkéjüket, már fel is hangzott a gőzös indulását jelző sípjel. Samantha a két elsős lány mellett állt az ablakban, akik szintén a szüleiknek integettek, és mindhárman csak akkor ültek le, amikor a vonat eltűnt a kanyarban.

– Csá – mutatkozott be az ismeretlen útitársaknak. – Samantha Jackson vagyok.

– Már tudják, megmondtuk nekik, amíg odalent voltál. Ők pedig Katie és Marietta – közölte Fred. – Megkérdeztük tőlük.

– Biztos? – A két elsős lány zavart arcát látva Samantha nem zárta ki a lehetőségét, hogy a fiúk esetleg csak ugratják a nevekkel.

Végül az egyik lány, akinek fekete haja és hosszúkás arca volt, vette a bátorságot, hogy elsőként megszólaljon.

– Aha. Katie Bell vagyok. Nagyon örülök – eresztett meg egy zavart mosolyt Samantha felé, és megrázta a kezét.

– És neked mi a teljes neved? – fordult a másik lányhoz Samantha. Annak vörösesszőke, hullámos haja olyan benyomást keltett, mint egy szénakazal.

– Marietta Edgecombe – felelte vékonyka hangon.

– Ne foss már tőlünk, csak egy évvel vagyunk idősebbek – szólalt meg Fred.

– És eddig még egy elsőst sem ettünk meg – tette hozzá George. – Habár, ki tudja, ha elfogy a szendvicsünk, és nagyon éhesek leszünk a lakomáig...

– Csak viccelnek – nyugtatta az elsősöket Samantha, akik a fiú szavai nyomán krétafehérre sápadtak. – Említettem már, hogy Fred és George legfontosabb ismertetőjegye, hogy totál hülyék?

– Csak utánad – vágták rá kórusban az ikrek.

A jelenet nyomán Katie Bell ajkaira halvány mosoly kúszott, Marietta Edgecombe azonban még mindig olyan képet vágott, mint aki nem tudja eldönteni, örüljön-e felsőbb éves útitársainak, vagy inkább meneküljön a társaságukból. Azt már egész biztosan érezte, hogy hosszú útja lesz Roxmortsig Samantha Jacksonnal és a Weasley ikrekkel.