Másnap reggel, amikor Angelina kirángatta az ágyból, Samantha úgy érezte magát, mint akit megcsócsált és kiköpött a hidra összes feje.

– Ne csináld már, Sam, hétfő van! – mérgelődött a lány. – Muszáj reggeliznünk, üres hassal nem lehet tanításra menni.

– Igenis, anya kettő – mormolta Samantha le-lecsukódó szemmel.

Angelinának végül sikerült felkaparnia a földről Alicia meg Daphne közreműködésével, és együtt támolyogtak le a klubhelyiségbe.

– Ezek meg mit néznek úgy? – pislogott nagyokat az utóbbi.

Az egyik asztal körül egész csoportosulás gyűlt össze. Ők is odasereglettek.

– Mi van itt? – tört utat maguknak Angelina.

– Nézd, Sasha – integetett izgatottan Fred –, ezek nekünk jöttek!

Samantha egy csapásra felélénkült, és barátai mellé oldalazott. Fred, George és Lee egy-egy csésze tea felett álltak. Az ibrikek szabályos négyszögben voltak letéve egy üres pergamen sarkaira, a nagy lapon pedig egy nyúlfarknyi cetli pihent, a következő felirattal: „Frednek, George-nak, Lee-nek és Samanthának szeretettel."

Az asztal alatt pedig ott sorakozott a három seprű: Samantha Jólsep-R 7-ese, Fred Hullócsillagja és George Ezüst Nyílja. El is feledkeztek róluk a nagy éjjeli rohangálásban.

– Van ötletetek, hogy ki küldhette ezt a sok mindent? – faggatta őket az elsőéves Katie Bell.

Samantha felemelte az asztalról a nekik címzett papírfecnit, és a talárzsebébe süllyesztette, az üres pergament pedig odanyújtotta Frednek. Őt nevezték ki ügyeletes térképfelelősnek.

– Fogalmam sincs – füllentette végül Katie-nek, és vidáman belekortyolt a teájába.

Griffendéles háztársaik, akik visszafojtott lélegzettel várták a választ, most csalódott morajt eresztettek meg. Lassan mindenki napirendre tért a dolog fölött, és elindultak lefelé a nagyterembe.

A négy jó barát felhörpintette a teát, azután ők is kimásztak a portrélyukon. Reggelinél Dumbledore professzor elmondta az egybegyűlteknek, hogy az iskola második emeleti folyosóját egy szakaszon lezárták, ugyanis jelenleg használhatatlan – részleges omlás és tűznyomok miatt. A harmadik emelet egy része ugyancsak nem látogatható, mivel a sötét varázslatok kivédése tanár szobája is erős felújításra szorul. Stamos profeszor eltűnt, de hogy pontosan mi történt vele, az rejtély volt mindenki számára.

A Bajos Bagázs remekül szórakozott a találgatásokon. Voltak, akik szentül hitték, hogy Stamos becsavarodott, és fel akarta gyújtani az iskolát, de nem sikerült neki – ezért aztán dühében a falakon tombolta ki magát. Egyesek váltig állították, hogy Stamos nem adta meg a tartozását egy ismerősének, így az illető rátört a Roxfortban, hogy ellássa a baját – professzoruknak pedig menekülnie kellett. Mások hasonló verzióban gondolkodtak, de szerintük Stamos professzornak viharos viszonya volt egy fúriatermészetű nővel, és ő tört rá az iskolában bosszúból, amiért elhagyta.

Ha tudták volna, hogy a valóság még ennél is sokkal elrugaszkodottabb!

Mindenesetre a diákok legnagyobb örömére Frics úr egy hétig a gyengélkedőn feküdt, és még utána is bottal sántikált egy darabig. Időbe telt, mire újra rendesen használni tudta az ízületeit.

Egyébként ő is rejtélyes módon került a gyengélkedőre Stamos porfesszor eltűnésének estéjén. Amikor Madam Pomfrey másnap reggel belépett a kórterembe, a nyávogó Mrs. Norris fogadta, Frics pedig az egyik ágyon hevert betakarva, pizsamába öltöztetve. Amikor magához tért, és a javasasszony megkérdezte, mi történt vele és hogy került ide, valami sokfejű szörnyről hadovált. De persze ezt nem hitte el neki sem Madam Pomfrey, sem más. Legfeljebb a Bajos Bagázs és Hóborc, ám nekik eszük ágában sem volt megerősíteni.

A sötét varázslatok kivédését a történtek után minden órán más tanár helyettesítette. Igyekeztek felzárkóztatni őket, amennyire tudták, mivel csúfosan le voltak maradva a tananyaggal.

A másodéves griffendélesek Flitwick professzor óráit érezték a leghasznosabbnak. Kiderült, hogy a vén tanerő nagyon is penge SVK-ból, és volt olyan kedves, hogy még néhány bűbájtanórát is beáldozott azért, hogy behozza a lemaradásukat.

– A bűbájokkal úgyis jól állunk már, büszke vagyok a teljesítményetekre – cincogta. – Most nagyobb szükségetek van a sötét varázslatok kivédésére.

Flitwick a párbajozás alapjait is átvette velük. Lee, akit a segítőjének kért fel az első alkalommal, félve szegezett rá pálcát, hisz nem akarta bántani a pöttöm, idős professzort. Hamar kiderült azonban, hogy nem kell félteni őt. Flitwicknek egy laza csuklópöccintésébe telt csupán hárítania Lee támadását, és pajzsbűbája kirobbanó ereje Samantha véleménye szerint olyan gyönyörűen tarolta le a fiút, mint a kombájnok Summerrise-Province búzamezőit.

A gyerekek eddig is tisztelték tanárukat, de nem kellett hozzá sok óra, hogy valóságos rajongóivá lépjenek elő. Ámultak-bámultak a tudásán, Flitwick azonban csak szerénykedett, amikor megtapsolták egy-egy bravúros bemutatóját.

– Ugyan, ugyan, nem nagy dolog, ezt ti is utánam tudjátok csinálni. Minden csak szorgalmas gyakorlás kérdése.

Becsületükre legyen mondva, a másodévesek tényleg gyakoroltak, még ha jobbára azt sem tudták, merre vannak arccal. Angelinára, Fredre, George-ra és Samanthára a közelgő vizsgák mellett még egy plusz megpróbáltatás is várt: a Griffendél-Hollóhát kviddicsmeccs. (Bár ez a hidrával és a kimérával való ütközet után már igazán semmiségnek számított.)

Aznap reggel Samantha Angelinával ment le a nagyterembe, mert megfájdult a fejük Daphnétól és Aliciától. A két lány továbbra is szilárdan meg volt róla győződve, hogy Jason Samuels életük szerelme, így megint összekaptak azon, ki menjen feleségül a fiúhoz – akinek nem mellesleg közeledett a ballagása, így ezen is lamentálhattak.

– Katasztrófa – siránkozott Samantha. Angelina mély egyetértésben kanalazta mellette a zabkásáját.

– Hormonbajos csitrik – morogta. Karikás szemei arról árulkodtak, hogy nem sokat aludt az éjjel.

A meccs végül egy hajszálon múlt. Charlie az utolsó pillanatban kaparintotta meg a cikeszt, ezzel győzelmet aratva a Griffendélnek. A szurkolótáborban mintha bomba robbant volna. A kviddicskupa sajnos még így is a Mardekáré lett, de ez rajtuk kívül senkit nem érdekelt, mindenki Charlie parédés megmozdulását üdvözölte.

– Nahát, Charlie, ez aztán maga volt a tökély! – lelkendezett Ben, aki végzős lévén utoljára kommentált meccset roxforti pályafutása során. – McGalagony professzor, maga is látta, milyen szép dupla cikcakkal vágott be Samuels elé?

– Nem vagyok vak, Copper. – McGalagony, bár nyersen szólt, le sem tagadhatta volna elégedettségét. – Emlékezetes bravúrnak lehettünk tanúi.

– Szerintem Charlie a legjobb fogó az iskolában, tanárnő. És ezt nem azért mondom magának, mert a legjobb barátom és elfogult lennék vele. Persze, picit biztos az vagyok, de...

– Most már kikapcsolhatja a megafont, Copper.

– Jaj, tényleg, el is felejtettem. Köszönöm, hogy figyelmeztetett. Remélem, nem haragszik, mert én nagyon hálás vagyok a sokéves segítségéért. Igazán nem is tudom, hogyan álltam volna helyt maga nélkül kommentátorként...

– Kapcsolja már ki végre! – csattant fel az igazgatóhelyettes.

– Bocsánat. De tényleg.

Maga Jason Samuels is elismerően hátba veregette Charlie-t.

– Ez komoly volt, haver! Úgy látom, legenda lettél.

Igaza volt. Még a meccs után is lépten-nyomon Charlie-t emlegették az emberek, és a fiú, bár örült a sikernek, kénytelen volt menekülni rajongói elől. Samantha, Fred, George és Lee Hagridnál futottak össze vele, amikor a vizsgák utáni utolsó, üres hetükön végre ki tudták kicsit ereszteni a gőzt, és ellátogattak a vadőrhöz. Charlie akkor már a kunyhóban ücsörgött, Ebshont professzorral együtt.

– Jó napot – köszöntek zavartan.

– Tegyétek le magatokat – intett kedélyesen Hagrid.

– Nem gondoltuk, hogy látogatóid vannak. Visszajöhetünk később, ha gondolod – szabadkozott George.

– Ne butáskodjatok – legyintett lapátkezével Hagrid. – Charlie-t egész biztos nem zavarjátok, engem aztán végképp nem, Ebshont professzort pedig... Ebshont professzor, ugye, maga sem bánja, ha itt maradnak a gyerekek?

– Ugyan.

Így a legendás lények gondozása tanár társaságában ültek le teázni. Ebshont éppen arról magyarázott, hogy kapott egy levelet az egyik sárkányrezervátumból.

– Onnan, ahová el szokott látogatni? – csillant fel Charlie szeme. – A híres erdélyi rezervátum, amiről Stamos professzor is mesélt?

A gyerekek összerezzentek.

– Mikor beszéltél te Stamos professzorral sárkányrezervátumokról? – kérte számon Fred.

– Jó párszor – vonta meg a vállát Charlie. – Mindenhol vannak kapcsolatai a világban, és amikor megtudta, hogy sárkányokkal akarok foglalkozni, beszélgettünk erről. Azt mondta, az erdélyi az egyik legjobb rezervátum, de nem egyszerű bekerülni oda kapcsolatok nélkül.

– Még szerencse – vette át a szót Ebshont professzor –, hogy nekem vannak kapcsolataim. Akárcsak Philippos Stamosnak. Ő küldte ezt a levelet – nyújtotta oda Charlie-nak a pergament.

A fiú döbbent arccal vette át.

– De hát... de hát, Stamos professzor eltűnt, ki tudja, hová.

– Szerinted hová, fiacskám? – kérdezte élesen Ebshont. – Csak nem gondoltad, hogy koktélt szürcsölve sütteti a hasát egy függőágyban a Bahamákon?

Charlie megbabonázva meredt a levélre.

– Olvasd már fel! – nyaggatta Fred.

– Jól van, jól van – emelte fel a kezét védekezően. Megköszörülte a torkát, és hangos olvasásba kezdett.

Kedves Silvanus!

Kérem, bocsássa meg hirtelen, búcsú nélküli távozásom. Rebesgették, hogy átok ül a sötét varázslatok kivédése tanári álláson – nos, minden jel arra utal, hogy rám is lesújtott. Na, de nem átkozódom, hehe.

Mielőtt útnak indulok (nem árulhatom el, hová), tettem egy kitérőt Erdélybe. Merem remélni, hogy nem haragszik meg érte, de írtam a nevében egy szakmai ajánlólevelet Charlie Weasley-ről, alá is hamisítottam a maga szignójával. Említette, hogy rühelli a papírmunkát – nos, bátorkodtam gyorsítani a folyamaton.

Az ajánlólevelet átadtam Medvének, akitől biztató választ kaptam. A hetekben baglyot küldenek Charlie-nak, hogy egyeztessenek vele egy személyes találkozót, ahol majd megbeszélhetik a részleteket. Kamikaze Wilfred barátunknak nemrég leharapta a kezét egy ukrán acélhasú, és amíg megtanul együtt élni a hiányossággal, jól jönne mellé egy gyakornok.

Ha Charlie szimpatikus lesz a csapatnak és jól teljesít, a próbaidő után hosszabb távra is felvehetik teljes állásban, teljes fizetésért. Én megtettem, amit tudtam, a többi már csak a fiún múlik – legyen olyan kedves, és tolmácsolja neki az üzenetemet.

Sok sikert kívánok Charlie-nak, magának pedig jó egészséget és testi épséget, Silvanus! Kérem, adja át üdvözletem Hagridnak és Albusnak. Mondja meg nekik: ha a jövőben esetleg nem tudnák biztosítani a megfelelő körülményeket az ebtriplex tartására, és túl akarnának adni rajta, szívesen visszavásárolom – rám számíthatnak.

P. S.

Ui.: Ismeri azt a viccet, hogy miért utáltak a sárkányok páncélos lovagokkal harcolni? Hát, mert belefáradtak a konzervhúsba!

A Bajos Bagázs jót nevetett a levelet záró tréfán.

– Gratulálunk, drága bátyám! – veregette hátba Charlie-t Fred. – Mehetsz Erdélybe konzervnek.

– Majd mi takarítunk utánad – ajánlkozott gálánsan George.

– Ha-ha, nagyon vicces – forgatta a szemét Charlie.

– Ez annyira pazar! – ujjongott Samantha. – Ugye engem is beajánlasz majd abba a rezervátumba? – kuncsorgott.

– Ha sikerül munkát kapnom ott, és ha még mindig ezt akarod hetedéves korodban is, tőlem lehet róla szó – vonogatta a vállát Charlie.

Samantha boldogabb nem is lehetett volna az ígérettől.

– Vár rád Erdély, komám! – paskolta meg Charlie vállát Hagrid, amitől a fiú kis híján felborította a teáscsészéjét. – Ejnye, de fogsz hiányozni!

– Ugye, hogy ugye? – bólogatott Ebshont. – A kedvenc diákom volt.

– Na, de professzor úr, nem illik ilyet kijelenteni – dorgálta Charlie, de nem tudott elfojtani egy vigyort.

Ebshont csak legyintett.

– Azért anya ki fog akadni, ugye tudod? – merengett George. – Már Bill miatt is hogy csinálta a fesztivált, hogy miért megy Egyiptomba, most meg te is elköltözöl...

– Előbb-utóbb kötelességünk kirepülni. Majd lerendezem.

– Erre inni kell – jelentette ki Hagrid, és a tűzhely melletti tárolószekrényhez lépett, hogy egy üveggel térjen vissza onnan. Töltött belőle egy-egy pohárkával Charlie-nak és Ebshont professzornak, majd magának is.

– Borókabor? – szaglászta az öreg, miután koccintottak (a tizenhét éven aluliak csak teával).

– Egyenesen Aberforth-tól – büszkélkedett Hagrid. – A legjobb évjárat.

– Ki az az Aberforth? – értetlenkedett George.

– Hát, Dumbledore professzor öccse.

– Dumbledore-nak van öccse? – kérdezték kórusban a gyerekek.

– Hogyne lenne – pislogott rájuk Hagrid, mintha ez magától értetődő lenne. – No, persze, ti nem ismerhetitek még – legyintett. – Roxmortsban lakik, övé a Szárnyas Vadkan kocsma.

Samantha sokatmondó pillantást váltott barátaival. Dumbledore professzor öccse a kecskeszaros öregember? Erre aztán nem számítottak. Hasonlítottak külsőre, az igaz, de el nem tudtak képzelni kevésbé összeillő testvérpárt. Mellettük még Percy is úgy hasonlított az ikrekre, mint abraxan a pegazusra.

A közjáték után mindenféle másra terelődött a szó. Hagrid elmesélte a gyerekeknek, hogy Bolyhoska mekkorára nőtt, ők pedig udvariasan igyekeztek úgy tenni, mintha nem látták volna a múlt hónapban testközelből.

– Be sem férne már a kunyhómba. Bikaerős a kicsike, nemrég még a kötelét is elszakította, amivel ki volt pányvázva a Tiltott Rengetegben. Lett is ramazuri, amiért elszabadult az erdőben.

– Senkinek nem esett baja? – kérdezte aggódva Samantha.

– Nem, szerencsére nem – csóválta busa fejét Hagrid. – De a kentaurok nem voltak boldogok. Dumbledore professzorral úgy döntöttünk, jobb a békesség, és kerestünk neki új lakhelyet. Már át is költöztettük oda. Ha minden igaz, őrző-védőnek is be lesz vetve jövőre.

Dacára a mögöttük álló megmérettetéseknek, Samantha a kiméra legyőzésénél is nagyobb teljesítménynek tartotta, hogy végül átkecmergett a bájitaltanvizsgán. Szerencsére Fred, George és Lee sem buktak semmiből, így mind a négyen mehettek tovább harmadévre. Az évzáró előtti napon a sikerüket ünnepelték a parkban – ami náluk azt jelentette, hogy lyukas közepű fánkokat dobáltak az óriáspolip csápjaira –, amikor valaki megkocogtatta Samantha lapockáját.

– Helló, Sam. Beszélhetünk?

Tonks volt az.

– Csá – intett vidáman a lány. – Persze.

– Csak kíváncsi voltam, mi újság veled.

A hetedéves lány egyik lábáról a másikra állt. Nem igazán tudta, hogyan viszonyuljon Samanthához, miután megtudta, hogy rokonok. Az biztos, hogy azóta másként nézett a kis griffendélesre. Nem tudott mostanában a RAVASZ-vizsgák miatt túl sok időt szánni a figyelésére, de néha azért igyekezett ránézni fél szemmel. Most, hogy felszabadult, és már csak az eredmények meg a felvételije miatt kellett izgulnia, elhatározta, hogy megpróbál kicsit beszélgetni vele. Remélte, hogy nem veszi ki magát annyira furán, hiszen Samantha nem tudhatta, miért csinálja.

Szerencsére a lány közvetlenül viselkedett.

– Minden pazar.

– Jól sikerültek a vizsgák?

– A lényeg, hogy sikerültek – hárított Samantha. – De képzeld, átváltozatástanból külön dicséretet kaptam McGalagonytól, Aliciával együtt.

– Gratulálok – mosolygott büszkén Tonks. – Mit játszotok? – kérdezte a fiúkra sandítva, akik éppen Lee sikeres célba találását ünnepelték fülrepesztő harsogással.

– Fánkdobálósat – magyarázta Samantha. – Az a feladat, hogy pontosan az óriáspolip csápjára kell dobni, hogy fennakadjon rajta. És akkor ő meg tudja enni. Pazar, mi?

– Az. – Tonks tekintetében huncut fény csillant.

– Beszállsz? – Samantha teljesen felvillanyozódott.

– Be hát – vágta rá vidoran a hugrabugos, és átvette a felé nyújtott fánkot. Egy mozdulattal kettétépte, és Samanthának nyújtotta a felét. – Ezt az egyet azért még együk meg mi – kacsintott. – Bűn lenne mindent a polipnak hagyni.

A két lány cinkos pillantást váltott, és kuncogva betömték a fánkot.

Az évzáró lakoma dögunalmasnak ígérkezett. A házkupát idén is a mardekárosok nyerték, és nem mulasztották el gúnyos mosollyal megköszönni Frednek, George-nak, Lee-nek és Samanthának, hogy olyan sok pontot vesztett miattuk a Griffendél.

Samantha kő-papír-ollót játszott Aliciával Dumbledore szokásos év végi monológja alatt, a beszéd közepén azonban olyasvalami történt, ami mindenkit kizökkentett addigi nyugalmából. Kicsapódott a nagyterem ajtaja, és egy meglehetősen sápadt, meglehetősen turbános férfi tántorgott be rajta.

– D-diákok! – rezzent össze ijedten, amikor megpillantotta a zsúfolt asztalokat. – M-micsoda t-tömeg!

Mindenki döbbent sutyorgásba kezdett.

– Ki a franc ez, egy eltévedt arab? – súgta oda Fred George-nak.

– Kérdezz két könnyebbet.

A következő pillanatban Dumbledore hangja szelte keresztül az általános morajt.

– Mógus professzor – zengte kedélyesen –, micsoda váratlan meglepetés! Jó újra a Roxfort falai között látni.

– D-Dumbledore! – dadogta a férfi, amikor észrevette az igazgatót. – Ja-jaj de jó, egy i-i-i-ismerős arc!

– Eszerint visszatért tanulmányútjáról. Sikerült kellő tapasztalatot gyűjtenie sötét varázslatok kivédéséből?

– Ó-ó, i-igen, d-de még m-mennyire. – Mógust, úgy tűnt, már a fekete mágia gondolata is elborzasztja. – Sok sö-sötét j-jelenséggel ta-ta-találkoztam.

– Remek. Foglaljon helyet köztünk. – Dumbledore pálcaintésére szabad szék jelent meg a tanári asztalnál, aranyozott ünnepi terítékkel.

Mógus zavartan odabotorkált. Útközben megbotlott a saját köpenyszegélyében, és kis híján elhasalt a márványpadlón.

– Mi lelhette? – csóválta a fejét a Griffendél asztalánál Pippa Macmillian. – Régebben nem volt ilyen bizonytalan. Most úgy dadog, mint egy óvodás.

Miután Dumbledore befejezte a beszédét, és falatozni kezdhettek az aranyozott tálakból, a tanári asztalnál Mógusra hiénák módjára csaptak le kollégái, hogy kifaggassák az utazásairól – több-kevesebb eredménnyel. Ezzel egyidőben a diákok között is megindult a pusmogás, és pestisgyorsasággal terjedt a tippmix. Nem fért a fejükbe, hogy vajon milyen megrázkódtatás történhetett néhai mugliismeret-tanárukkal, amelynek hatására ilyen gyökeres változáson esett át.

A Bajos Bagázs nem ismerte korábbról Mógust, így nem különösebben izgatta őket a téma – inkább arra használták a felfordulást, hogy véghezvigyék a tanév utolsó csínytevését. Még a lakoma előtt, amikor üres volt a nagyterem, a mardekárosok asztala aljára ragasztgattak egy csomó trágyagránátot, most pedig azzal szórakoztak – ha már volt idejük –, hogy lebegtető bűbájjal fogpiszkálókat szlalomoztattak az emberlábak erdejében, és kilyuggatták a bűzbombákat.

Onnan tudták, hogy sikerrel jártak, hogy a házkupanyerteseknek eltorzult az arca, és gyanakodva körbeszaglásztak. Először azt hitték, az ételek valamelyike a ludas, időbe telt, mire rájöttek, hogy a probléma forrása az asztal alatt keresendő. Akkor persze kiakadtak, és mentek árulkodni Piton professzornak.

A zsíros hajú férfi első útja a Griffendél asztalához vezetett, és a Bajos Bagázs mellett cövekelt le.

– Weasley, Weasley, Jackson, Jordan... – köpködte.

– Darth Vader, Palpatine, Batman, Hans – dalolta Fred.

– Mit fecseg? – sziszegte Piton.

– Azt hittem, neveket sorolunk fel – felelte ártatlanul a fiú.

Piton tekintete vészjóslóbban villogott egy orkánt jelző viharlámpánál.

– A kiváló bájitaltanvizsgája még nem jogosítja fel szemtelenkedésre, Weasley. Bizonyára roppant humorosnak hiszik magukat, és elégedettek a mai kis... akciójukkal, de figyelmeztetem magukat, hiába ért véget a tanév... jövőre meglesznek a következményei – fenyegetőzött.

– Nem tudjuk, miről beszél, professzor úr – hazudta könnyed hangon George.

– Valaki... vagy valakik igen elmésnek képzelték magukat, és trágyagránátokat robbantottak a házam asztala alatt.

– Nahát, tényleg! – színlelt meglepettséget Fred, a mardekárosok felé nézve.

– Tudom, hogy maguk voltak – tenyerelt az asztalra Piton. A Bajos Bagázs mellett ülők igyekeztek minél távolabb húzódni a rettegett tanerőtől.

Samantha ráérősen belekortyolt a töklevébe.

– Van bizonyítéka? – kérdezte, miután letette a serlegét. – Mert azt bárki mondhatja, hogy „csak úgy tudja".

– Meg se szólaljon, Jackson – förmedt rá Piton. – Hason csúszva rebeghetne hálát, hogy a katasztrofális teljesítményével egyáltalán átengedtem a bájitaltanvizsgáján. Nem is beszélve a botrányos viselkedéséről, amellyel ez évben is túllőtt a célon. Ha én lennék az igazgató, már rég kicsaptam volna. Egyszerűen vérlázító, amilyen mértékű nevelési hiányosságokkal érkeznek hozzánk egyesek. Bizonyos szülők azt hiszik, a tanárok dolga megnevelni a gyereküket – tévesen.

– Nem tudom, az én szüleim mit gondolnak – mondta fagyosan Samantha. – És maga sem tudhatja. Nem maga az apám – nyomta meg a kijelentés hangsúlyát.

– Merlinnek hála – horkantott Piton. Samantha ez egyszer százszázalékosan egyetértett vele.

– Egyébként igazán nem értem, miért minket gyanúsít – szólalt meg Lee, hogy terelje a figyelmet barátosnéjáról.

Piton amolyan „Na, vajon, miért, féleszű kölyök?" pillantást vetett rá, és már szóra nyitotta a száját, hogy lehordja a sárga földig – nagyjából arra a szintre becsülte az értelmi képességeit –, ekkor azonban egy jól ismert hang csendült fel az asztaluk mellett.

– Mi folyik itt, kérem?

A Bajos Bagázs talán még sohasem örült ennyire McGalagony professzor felbukkanásának, még ha a tanárnő harapós kedvében is volt.

– Valaki trágyagránátokat robbantott a házam asztala alatt – vádaskodott Piton. – Azt hiszem, mind tudjuk, ki a felelős ezért, Minerva. Pontosabban kik – célozgatott.

McGalagony követte a pillantását. Ráérősen végignézett a Bajos Bagázs tagjain, majd közömbös arccal visszafordult Piton felé.

– Igazán? Kik?

– Weasleyék, Jackson és Jordan! – csattant fel Piton.

– Értem – felelte szenvtelenül a tanárnő. – És van erre bármiféle bizonyítéka?

– Hah, én is ezt kérdeztem! – Samantha diadalmas vigyorral oldalba bökte Lee-t. Izgalmasnak ígérkezett a műsor.

Piton másodpercekig némán tátogott, de végül sikerült rendeznie vonásait.

– Minerva. Jacksonék egyfolytában bajt kevernek, nem kérdés hát, hogy...

– De, igenis kérdés, Perselus. Még egyszer megkérdem magától: van kézzelfogható bizonyítéka, vagy annak teljes hiányában zaklatja a házam tanulóit?

Piton köpni-nyelni nem tudott a felháborodástól.

– Világos – jegyezte meg McGalagony. – Nos, amennyiben nincs más hozzáfűznivalója, megköszönném, ha visszafáradna velem a tanári asztalhoz. Albusnak még lenne hozzánk némi mondandója. Jut eszembe, ez idáig nem is gratuláltam a Mardekárnak a házkupanyereséghez.

A négyesfogat pukkadozó nevetéssel figyelte, ahogyan a két tanár távolodik tőlük az asztalsoron.

– Ezért már megérte a csíny! – lelkendezett Lee. – Hogy helyre tette Pitont McGalagony!

– Mindig tudtam, hogy jó fej. – Fred leplezetlenül vigyorgott.

– De vajon miért csinálta? – forgolódott barátai között Samantha. – Miért falazott nekünk?

Mind tudták, hogy maga McGalagony is nem egyszer küldte már őket büntetésbe hasonló körülmények között. Nem csoda hát, hogy a lány furcsállta a mostani kivételes alkalmat.

– Gondolom, azért, mert elvesztettük a kupát idén is – vonta meg a vállát George. – Valami kis elégtétel csak kellett neki is. Ez volt a mi szerencsénk.

A hazaút a Roxfort Expresszen vidáman telt. Kihasználták az utolsó együtt töltött órákat – habár megbeszélték, hogy fognak találkozni a nyáron. Samantha örült, hogy hazamennek, mert a legutóbbi nézeteltérésük ellenére azért jó lett volna már az édesanyjával lenni. A nagyszüleit is rég látta, és a többi családtagja is hiányzott neki. Még Timothy hülye feje is.

Izgalmában szét volt esve, így nem vette észre, hogy a fiúk néhány kártyalapot csúsztattak a pólója alá a robbantós snapszliból – csak akkor, amikor már pukkant. Kiabálva, káromkodva ugrándozott a fülkében („Ujjujjujjujjuj, a csápfű harapjon belétek!"), majd pankrátor módjára, csillagalakzatban rávetette magát három barátjára, és egészen addig bunyóztak, amíg az arra járó hugrabugos prefektus, Penny Haywood le nem állította őket.

– Huh – törölgette a homlokát Samantha, amikor mind visszahuppantak a helyükre. Megigazította megtépázott talárját. – Anya nem fog örülni.

– A miénk se – vonogatta a vállát Fred. – De végül is, a tanévet is bunyóval kezdtük, nem? Úgy szép, ha azzal is zárjuk.

A többiekből kitört a nevetés.

– Akkor én még nem is voltam veletek – merengett Lee.

– De milyen jó, hogy összeszedtünk! – karolta át Samantha, és megborzolta a fiú göndör haját. – Juj, de pazar, olyan a fejed, mint egy bari bundája! – turkálta lelkesen.

– Ezért már te vagy a legértékesebb csapattag – vihogott Fred.

– Kösz, hogy befogadtatok, be-be-beee! – bégetett Lee.

Barátai jobbra-balra dülöngéltek a kacagástól.

– Egyébként eseménydús évünk volt – összegezte George. – Mi hárman verekedtünk a mardekárosokkal az ideúton – mutatott magukra az ikrével és Samanthával. – Sasha elaludt már első nap, aztán fogadtunk, hogy animágus lesz-e vagy sem. Segítettünk nevelni egy háromfejű kutyát. Lee és Sasha szereztek aláírást Trelawney-tól. Aztán Sasha el is vesztette. Az aláírást – tisztázta. – Ezt követően kinyírtuk a pókkirálynőt...

– Nyugodjon békében szegény – mormolta maga elé szomorúan Lee.

– A pókkirályt meg megvakítottuk – sorolta tovább George. – Aztán beszöktünk a Szárnyas Vadkanba felnőtt nőnek öltözve. Leittuk magunkat Lángnyelv-whiskyvel, és ha Angelina nem állít meg minket Freddel és Lee-vel, meggyanúsítottuk volna Pitont, hogy ő Batman.

– Ami amúgy lehet, hogy teljesen jogos! – szúrta közbe Lee. Samantha bőszen bólogatott mellette.

– Felgyulladt a nagyterem is – folytatta George. – Jó, azok éppenséggel nem mi voltunk, hanem Ebshont, de...

– De lehettünk volna! – fejezte be a gondolatmenetét Fred.

– Pontosan. Később pedig Sasha fellökte a mágiaügyi minisztert, aztán a frászt hozta McGalagonyra, akinek fel kellett világosítania. Végezetül pedig véletlenül elárasztottuk szörnyekkel a Roxfortot, és ezzel közvetve gyakorlatilag kirúgattunk egy tanárt. Kihagytam valamit?

– Talán, hogy véghezvittünk csomó vagány csínyt – töprengett Fred.

– Azoknak a felsorolása már nem férne bele a vonatútba.

– Igaz.

– Még valami? – nézett rájuk várakozóan George.

– Hozzávehetjük a mostani bunyót is – vélekedett Fred.

– Meg azt, hogy Percy rájött, hogy nem vagyok látó. Meg, hogy én rájöttem arra, hogy él az apám, és egy rohadék – közölte Samantha. – De asszem, nincs más.

– Legalább bekerültetek a kviddicscsapatba. – Lee tekintete felragyogott. – Ez azért nagy dolog.

– Én mondjuk ki is kerülök – dünnyögte Samantha.

Nagyon szeretett repülni, de év végén végleg elhatározta: lemond a hajtói posztról, és átadja a stafétát Aliciának. Barátnője épp eleget bizonyított, úgy érezte, jobban megérdemli, hogy csapattag legyen. Emellett a kviddicsedzések rengeteg szabadidejét felemésztették, amit inkább animágia-tanulásra szeretett volna fordítani. Ha sikert akart, áldozatokat kellett hoznia.

Kilépési szándékát természetesen közölte Oliver Wooddal – aki ugyan a hivatalos kinevezését még nem kapta meg, de miután Charlie is beszélt az érdekében McGalagonnyal, biztos volt, hogy ő lesz az új kapitány. A fiú értetlenkedve állt a döntése előtt, és meg is próbálta lebeszélni, hiszen ki hallott már olyanról, hogy valaki ne akarjon kviddicsezni? Samantha azonban hajthatatlan volt, így aztán Oliver kénytelen volt beletörődni, hogy befejezte.

– Szörnyű vagy – korholta Fred. – Legalább Lee nem hagy minket cserben. Ugye jövőre még mindig jelentkezni akarsz kommentátornak? Most, hogy Ben elballagott, szabad az emelvény.

– Még szép! – A fiú teljesen felvillanyozódott. – Már alig várom, hogy megpróbálhassam.

– Akkor ennyi? – fordult körbe George némi hallgatás után. – Más ügyünk nem volt az évben?

A többiek a vállukat vonogatták. Ki tartja már azt számon?

– Ez esetben, hölgyem és uraim – nézett végig a társaságon a fiú ünnepélyes komolysággal –, ki kell, hogy mondjam: azt hiszem, valójában mi vagyunk Hádész haragja.

Barátai elgondolkodtak a kijelentés tartalmán.

– Á, dehogy – szólalt meg végül Fred. – Hádész haragja kutya fasza hozzánk képest.

Ezt egyikük sem vitatta. Elvégre, olyanok voltak, mint a növendékszörnyek – sőt, talán rosszabbak is. Bolyhoska, a hidra és a kiméra egész jól nevelt lények hozzánk képest, futkostak a gondolatok Samantha fejében, miközben London felé robogtak a vonattal.

Tulajdonképpen nem számított, hogy az istenként tisztelt ókori görög mágus ténykedése a kutya legnemesebb szervévé fokozódik-e le miattuk. Egy dologban biztos volt: neki vannak a legpazarabb barátai, és nem cserélné el őket – még az alvilág minden lelkéért sem.

Folytatása következik...

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
Hihetetlen, de ezzel már a történet felénél járunk! Következik a harmadik kötet, amelyben ugrunk az időben a Harry Potter és az azkabani fogoly cselekményére – tehát igen, végre személyesen is érkezik őméltósága, az egyetlen, az utánozhatatlan Sirius a nemes és nagymúltú Black házból, harmadik ezen a néven. Éljen!

Ugyanakkor ez azt jelenti, hogy sajnos el kell búcsúznunk a kisgyerek Samanthától. Nagyon szerettem írni ebben a tizenegy-tizenkét éves életszakaszában, de itt az ideje, hogy átadja a terepet a kamasz énjének. Izmos kihívás lesz számomra a tizenöt éves Samanthával dolgozni – majd meglátjuk, mi sül ki belőle.

Mindenesetre köszönöm, hogy végigkísértétek Samantha első két roxforti évét. Mivel maradt róla egy csomó cuki gifem, amit nem tudtam felhasználni, most összeollózva beillesszem őket ide, hogy ti is olvadozhassatok rajta. (A minőségért elnézéseteket kérem, csak így engedte feltölteni a Wattpad.)

Fun factek most nincsenek – jobban mondva, vannak, mert mindig rengeteget utalgatok, de az a helyzet, hogy egy része csak a későbbi kötetekben nyer értelmet, azt a részét felsorolni meg szintén elég hosszú lenne, ami csak a Hádész haragjára vonatkozik. De úgy gondolom, nincs is feltétlen szükség rá, hogy részletezzem nektek. Ez olyan szerintem, hogy ha egyszer kedvetek támad újraolvasni, valószínűleg úgyis felfedezitek magatoktól – és akkor üt igazán a „Heuréka!"-élmény, nem igaz?

Egy utalást azért kiemelek nektek, mert baromira élveztem az elrejtését (mondjuk a többinek is, de ez személyes kedvencem): az első fejezetben Samantha nem véletlenül énekli a nagyszülei házában a Scooby-Doo főcímdalát. Megvan belőle az „Ezer szörny támad ránk, de megvéd ő,/Ezer rém talányát mind megfejtő!" részlet? Ugye, hogy ugye? – ahogyan Ebshont professzor mondaná.

Köszönöm szépen a figyelmeteket, remélem, Samanthával tartotok a harmadik kötetben is – apropó, hamarosan érkezik a borítója, ezzel együtt pedig a címét is leleplezem nektek. Addig is, a csíny letudva!

Sarah R.