– Ajaj – mormolta Samantha.

Stamos aprót biccentett.

– Ajaj, bizony.

– És most mit fogunk csinálni? – tette fel a kérdést félszegen George.

– Ti nem csináltok semmit, hanem itt maradtok szépen – közölte a felnőtt. – Én megyek és befogom a szörnyeimet.

– Szörnyek? Hát, tényleg szörnyeket engedtünk ki a kastélyban? – sopánkodott Lee. – Igazi szörnyeket?

– Technikailag még egyik sem teljesen kifejlett, mind fiatal példány – felelte szórakozottan Stamos –, de azt kell, hogy mondjam, ennél igazibbak már nem is lehetnének – járatta végig a tekintetét a romos dolgozószobán.

– Bébiszörnyek. Pazar – motyogta maga elé megsemmisülten Samantha. – Hát, ezt jól megcsináltuk.

Stamos odadöcögött az amforáihoz, hogy ellenőrizze őket. A gyerekek hűséges kiskutyák módjára követték.

– Lássuk csak, melyikek hiányoznak... – motyogott magában, és sorra megvizsgálta a földön heverő edények festett görög mintáit. Ajkait ismét cifra görög káromkodások hagyták el.

– Ariadnénak hála, legalább a Minótauroszt nem engedtétek ki. A pegazus és a küklopsz könnyebben befogható, de a hidra és a kiméra... – szisszent fel. – Az nem kispálya lesz.

– Segítünk – jelentette be Samantha. Nem lelkesedett a gondolatért, hogy görög szörnyeket kelljen hajkurásznia a Roxforton át, de bűntudata volt, amiért ők okozták a káoszt.

A fiúk is szaporán bólogattak mellette.

– Úgy van, magával megyünk!

– Nem, mint mondtam, ti itt maradtok – jelentette ki határozottan Stamos. – Nem kockáztathatom az életeteket.

– Majd kockáztatjuk mi magunk! – dacoskodott Fred. – Már úgyis van benne gyakorlatunk.

– Griffendélesek vagyunk – fűzte tovább a szót George. – Mondhat bármit, nem fogunk meghátrálni.

– Akkor sem, ha azt mondom, hogy a hidrának mérgező a lehelete? Vagy, hogy a kiméra lángokat okád?

– Jó, ez tényleg nem túl biztató – ismerte el George –, de akkor is tenni akarunk valamit az ügy érdekében. Mi csesztük el, az a minimum, hogy segítünk.

– Emlékeztetném, hogy mi voltunk azok a gyerekek, akik megöltek egy akromantulát – jegyezte meg Lee. – Plusz egy másikat megvakítottuk. Véletlenül.

Stamos habozni látszott.

– Lehet, hogy néha kétbalkezesek vagyunk, de azt nem mondhatja, hogy nincs sütnivalónk. Hadd menjünk, kérjük! – tette össze a tenyerét Samantha.

Philippos Stamos végignézett az elszántságtól kipirult arcokon.

– Biztosan elment a maradék eszem is, de legyen. Most az egyszer. De – emelte fel a mutatóujját, amikor a gyerekek diadalmasan összepacsiztak –, megígéritek, hogy végig azt teszitek, amit mondok, érthető?

A kis csapat nagy komolyan bólogatott.

– Helyes. Először is, átöltözünk sárkánybőr védőruhába. Szükségünk lesz rá, ha már vásárra visszük a bőrünket.

Stamos előszedte a varázspálcáját, és magához hívott a gardróbjából egy fekete kezeslábast egy pár bakanccsal, kesztyűvel meg sisakkal. Lemásolta mindet négy példányban, majd a gyerekekre bűvölte, és a méretükre zsugorította.

– Úgy nézünk ki, mint valami sötét lovagok – állapította meg Fred.

– A lovagi páncéloktól azért messze állunk. Darth Vadertől is, de ha lenne fül a sisakunkon, meg köpeny a ruhánkon, lehetnénk Batman – elmélkedett Samantha.

– Szerintem a sisakot leszámítva inkább olyanok vagyunk, mint a betörők – mondta Lee.

– Gyakorlatilag azok is vagytok. – Stamos szúrós pillantást vetett rájuk.

– Ó, az... – Samantha szégyenkezve felhajtotta a sisakját. – Igazából miattam törtünk be magához. Butaság volt, nagyon sajnáljuk. Csak jeleket kerestünk, hogy maga-e az apám.

– A micsodád?

– Sosem tudtam, ki az apám – sütötte le a szemét. – És gondoltuk, talán maga az.

– Pontosabban én gondoltam – vette a védelmébe Lee. – Az én hibám. Nekem jutott eszembe az elmélet, én ültettem bogarat Sam fülébe.

Stamos professzor most először a találkozásuk óta hátravetette a fejét, és hahotázni kezdett.

– Ki hallott már ilyet? – markolászta húsos hasát. – Négy gyerek betör egy tanárhoz, hogy bizonyítékot keressen... apaságra?

– Hát, tulajdonképpen igen – ismerte el Fred. Így kimondva valóban eléggé hülyeségnek hangzott.

– Őrült egy bagázs vagytok – kuncogott Stamos. – De talán pont ez kell a bevetéshez.

Tekintetében gyermeki fény csillant. Egyszerre sokkal energikusabbnak tűnt, lelkesedés költözött minden mozdulatába. Gyorsan magára varázsolta saját sárkánybőr felszerelését, felkötött egy övet, amire ráerősítette a hiányzó bestiák amforáit, és így szólt a négy jó baráthoz:

– Ne féljetek, amíg engem láttok. Voltak már ennél rázósabb kalandjaim is. Például amikor Argentínában...

– Lehetne, hogy előbb lerendezzük a szörnyivadékokat, és utána tartunk teadélutánt? – vágott a szavába Fred.

Stamos jóízűen kacagott.

– Ha ezt ép bőrrel megússzuk, a vendégeim vagytok egy teára. Indulás – terelgette a gyerekeket az ajtó felé. – A kastélyban kezdjük a keresést, utána foglalkozunk a birtokkal. Fontos, hogy ne kóboroljatok el, maradjatok látótávolságon belül. Vagy legalább kiáltótávolságon belül.

– Várjunk! – George megtorpant, és úgy nézett barátaira, mintha az évszázad ötlete fogalmazódott volna meg a fejében. – A Tekergők Térképe!

– Tényleg! – csapott a homlokára az ikre, és visszaszaladt Stamos professzor asztalához, hogy felnyalábolja a pergament.

– Hát, ez micsoda? – méregette kíváncsian a tanár.

– Professzor úr – felelte a fiú kínos torokköszörüléssel –, kérjük, ne árulja el senkinek, de... szóval, a Roxfort térképe. – Azzal a tanár felé fordította a papírt, hogy az megpillanthassa rajta a szőttesként egybefutó vonalakat és pöttyöket.

Stamos némán tátogva bámulta az öt apró pontot a dolgozószobájában, az ő neveikkel feliratozva.

– Lehetetlen... – motyogta megbabonázva. – A Roxfort feltérképezhetetlen.

– Nem az. Holdsáp, Féregfark, Tapmancs és Ágas uraknak sikerült, amint látja – mondta Samantha. – Még tavaly találtuk Frics elkobzott holmijai között.

– Inkább meg sem kérdezem, hogy jutott eszetekbe kutakodni nála.

A lány arcát pír öntötte el.

– Mondtam, hogy sajnáljuk. Öhm, a lényeg, hogy ez a térkép nagyon hasznos, sokat segített nekünk. Megérte lenyúl... izé, kölcsön venni.

– Meghiszem azt! – kacagott a férfi. – Ez hihetetlen.

Még mindig nem tért magához a térkép látványától.

– Jól jöhet a bevetéshez, mert a kastély és a birtok is rajta van – magyarázta Fred.

– Én már látom is az egyik szörnyet – bökött a második emeleti folyosószakaszra George, ahol fel-alá mászkált egy „hidra" feliratú pötty.

– Magának nem szokása elnevezni az állatait? – csodálkozott Samantha.

– Nem azért vannak nálam, hogy babusgassam őket, hanem azért, hogy eladjam.

George eltátotta a száját a hirtelen felismeréstől.

– Hagrid magától vette Bolyhoskát, ugye? Hazudott nekünk, hogy ne derüljön ki! De miért?

Samanthának, Frednek és Lee-nek is leesett az álla. Stamos nem válaszolt.

– Irány a második emelet – szánta el magát.

Vetett még egy utolsó pillantást a térképre, arcába csapta sárkánybőr védősisakját, azzal sarkon fordult, és futólépésben kisietett a szobából. A gyerekosztag a nyomában loholt.

– Tényleg maga – adta el – Bolyhoskát? – lihegte Samantha. – De hát, miért nem mondta el?

Stamos megtorpant a folyosó közepén, mire a másodévesek a hátának ütköztek. Lemondó sóhajjal, amolyan „már minden mindegy" alapon fordult szembe velük.

– Azért – nyomta meg a hangsúlyt a szón –, mert csempész vagyok. Illegálisan kereskedek, Hagrid is feketén vette tőlem Bolyhoskát. Azért utazom ennyit a világban, azért vagyok a veszélyes bestiák specialistája, és azért van ennyi barátom, ismerősöm, hogy fenn tudjam tartani a bizniszt, és mindig legyen, aki segít meglépni, ha forró a talaj. Részben ezért keveredek folyton zűrbe. Ha megneszelik, mit csinálok, rám állnak a hatóságok.

A kis csapat megszeppenve hallgatta.

– Akkor ezért jött tanítani a Roxfortba? – próbálta összerakni a képet Lee. – Hogy itt is el tudjon adni bestiákat?

– Bolyhoska véletlen volt – ingatta a fejét Stamos. – Nem terveztem eladni az ebtriplexet, mert gyanúba keverhetett volna – de az élet másképp hozta. A nyáron Nagy-Britanniába utaztam, és amikor Roxmortsba érkeztem, betértem a Szárnyas Vadkanba. Olcsó szállást akartam bérelni, és leöblíteni az út porát. Hosszú hetek álltak mögöttem. Összeismerkedtem Hagriddal, aki meghívott egy italra, én pedig visszahívtam, majd megint ő hívott meg... Nos, nem részletezném, mennyit ittunk végül, de tény, hogy egyikünk sem volt teljesen magánál. Beszéltem Hagridnak a lényeimről, és kiderült, hogy ő is nagy rajongója a bestiáknak. Megtetszett neki Bolyhoska, és ott helyben nyélbe is ütöttük az üzletet.

– De akkor miért jött valójában a Roxfortba, ha nem azért, hogy itt is bővítse a feketepiacot? – értetlenkedett George.

– Hogy meghúzzam magam egy időre – adta meg a választ Stamos. – Volt egy kellemetlen incidensem az észak-koreai mágiaügyi minisztériummal. Az egyik szatírom... voltaképpen nem számít, azóta túladtam rajta – intett a kézfejével, mintegy elhessegetve az emléket, ugyanis ráeszmélt, hogy gyerekekhez beszél. – Nos, pechemre kiderült, hogy az észak-koreaiakkal nem érdemes packázni, mert elég szívós nyomozókat állítanak az emberre. Ezért utaztam Nagy-Britanniába is: menekültem előlük. Hogy tartósan eltűnjek szem elől, az volt az egyetlen esélyem, ha letelepedek valahol, és egy időre tisztességes állást vállalok. Amikor a Szárnyas Vadkanban felöntöttünk a garatra Hagriddal, mesélte, hogy a Roxfortban dolgozik, és elejtette az információt, miszerint megüresedett a sötét varázslatok kivédése professzori poszt. Úgy éreztem, ezzel az ölembe hullott a tökéletes lehetőség – így hát itt maradtam tanítani. Elvégre, kinek jutna eszébe, hogy egy csempész egy iskolában bujkál?

Fred, George, Samantha és Lee tekintete elárulta, hogy nekik biztosan nem, de úgy tűnt, az észak-koreai mágiaügyi minisztériumnak sem – tekintve, hogy még nem döngették a nyomozóik a Roxfort kapuit.

– Hagrid az este után nem ismert fel, és arra sem emlékezett, hogy ő adta nekem a tippet. Ez a részemről szerencse volt... de természetesen most meg fognak találni. Ha az észak-koreaiak nem is, a brit aurorok egész biztosan felfigyelnek rám – dörmögte Stamos. – Úgyhogy nem árt, ha okosan gazdálkodunk az idővel. Már amennyiben úgy döntötök, hogy ezután is velem tartotok – sandított a gyerekekre. – Megértem, ha nem. Még elmehettek.

– Megkattant? – háborgott Fred. – Mondtuk már, hogy segítünk. Kereshetjük végre azt a nyomorult hidrát?

A többiek is várakozóan néztek Stamosra sisakrostélyukon keresztül. Nem úgy tűnt, mintha megrázkódtatásként érte volna őket, hogy a sötét varázslatok kivédése tanáruk törvényszegő alak.

– Titeket tényleg nem érdekel, hogy az átlagnál többször keveredek életveszélyes kalandokba? Hogy néha országokon át üldöznek illegális szörnykereskedelemért?

– A szörnyek nem túl bizalomgerjesztőek – ismerte el Fred –, de a többi apróság.

Stamos úgy meredt a fiúra, mintha azt próbálta volna pontozni, egy tízes skálán pontosan mennyire épelméjű.

– Nem mondtam elég világosan, fiam, hogy kihúztam a gyufát az észak-koreai minisztériumnál?

Fred a vállát vonogatta.

– Balesetek megesnek a legjobbakkal is. Én tavaly felrobbantottam a fürdőt a Griffendél-toronyban.

– Meg most mit foglalkozzunk vele, miért orroltak meg magára az észak-koreaiak? – tárta szét a karját Samantha. – Pitonnal feleselni sem kevésbé veszélyes. Maga pedig sokkal jobb fej nála. Gondolom, nem véletlen, hogy magának van ezernyi barátja, Pitonnak meg nulla.

– Így van, maga mindig rendes volt velünk – értett egyet Lee. – Nem fogjuk megutálni, csak mert megtudtuk, hogy csempész.

– Arról nem is beszélve, hogy milyen alapon lenne jogunk szabályszegésért elítélni bárkit pont nekünk, akik folyton tilosban járunk? – tárta szét a karját George.

Philippos Stamos mosolyra húzta a száját sisakja rejtekében. Őszintén meghatotta, hogy a gyerekek mellette álltak. Lehettek bármilyen lókötő kölykök, ahhoz kétség sem fért, hogy jó szívük volt, és tovább láttak az orruknál.

– Gyerünk hidrát vadászni, ifjú titánok – vezényelt elfúló hangon.

A Tekergők Térképe szerint a hidra még mindig a második emeleten kóricált, de gyorsan változtatta a helyét, így az első folyosószakaszra érve szétváltak, és két irányba fordultak, hogy be tudják keríteni.

– Aki először megtalálja, kiáltson – kötötte a lelkükre Stamos. – Fésüljetek át mindent.

Vele mentek az ikrek, Lee és Samantha pedig ketten indultak a szörny keresésére. Benéztek minden ajtó mögé, ami a folyosóról nyílt, de sehol nem volt egy lélek sem. Egyedül a lánymosdóban találtak rá Hisztis Myrtle szellemére, aki búskomoran ücsörgött az egyik csaptelepen.

– Csá – intett bizonytalanul Samantha.

– Miféle szerzetek vagytok ti? – kapta fel a fejét a kísértet. – Azért jöttetek, hogy elraboljatok?

– Én mondtam, hogy betörőkre hajazunk leginkább – mondta oda Lee Samanthának.

– Álljon meg a fáklyás menet! – háborgott Myrtle. – Ez egy lánymosdó. Neked fiúhangod van, úgyhogy tűnés! A küszöbön kívülre kell menned, hogy tisztességesen kicsalogass.

– Mi van? – Lee hanghordozásából Samantha le merte volna fogani, hogy grimaszol a sisakja alatt. – Miért akarnálak kicsalogatni?

– Hát, hogy elrabolj, te butus! – heherészett Myrtle. Felemelkedett a csaptelepről, és eléjük röppent, hogy tüzetesebben szemügyre vegye őket. – Kezdő betörőknek tűntök, de sebaj, megelégszem veletek. Még sosem raboltak el, ez annyira izgalmas! – visongott.

Samantha felhajtotta a sisakját, hogy láthatóvá tegye az arcát, és oldalra simította homlokába tapadt frufruját. Az nedves volt a verejtéktől.

– Figyelj, Myrtle, mi nem akarunk elrabolni. Csak Lee és Sam vagyunk, rám talán még emlékszel – mutatkozott be bizonytalanul. – Tavaly voltam itt sírni az első napon.

– Aha. – Myrtle csalódottnak tűnt. – Nem rémlik. Sokan járnak ide sírni.

– Hát, mert ez egy pazar hely! – kapott a szón Samantha.

– Most gúnyolódsz, igaz? – Myrtle vádló pillantást vetett rá.

– Nem, dehogy. Most is azért jöttem vissza ide, hogy megmutassam ezt a helyet Lee-nek.

– Ő nem jöhet be. Fiú.

– De bent van, úgyhogy most már mindegy, mikor megy ki, nem? – próbálkozott Samantha. – Nézd, Myrtle, a tavalyi ismeretségünk nem indult túl jól, de békével jöttünk – villantott rá egy mosolyt. – Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Öhm, vécékagylóba – korrigált. – Mi újság? Nem láttál errefelé mostanában... mondjuk, nem is tudom, egy ronda nagy szörnyet?

Myrtle megütközve pislogott rá.

– Szörnyet? Itt? – kérdezett vissza vékony hangon.

– Ki tudja, nem szeretik-e a szörnyek a lánymosdókat?

– Egy ilyen kígyófejű izéről van szó – sietett a magyarázattal Lee.

Myrtle keserves bömbölésben tört ki, és a fülkéjéhez röppent, hogy műugrót megszégyenítő fejessel csapódjon a vécékagylóba. Samantha és Lee, okulva a tavalyi esetből, rutinosan hátraugrottak a felfröccsenő vízsugár útjából.

– Hajszál híja volt, hogy megint lelocsoljon – bosszankodott a lány. – Ide se jövök többet. Láttál te már ilyen hisztis kísértetet? Még barátkozni sem lehet vele anélkül, hogy kiakadna.

– Közveszélyes – értett egyet Lee. – Le kéne zárni ezt a vécét.

Ebben a pillanatban ismerős kiáltás hasított a fülükbe a folyosó felől.

– Fred! – eszmélt fel Samantha.

– Vagy George – fülelt Lee.

Samantha lehajtotta a sisakját, és lélekszakadva rohanni kezdtek a hang forrása felé. Útközben szembejött velük Hóborc, de a kopogószellem rájuk sem hederített, repült tovább a mennyezet alatt, panaszosan óbégatva.

– Itt a vég, itt a vég, érzem a hirdra leheletét! – kántálta.

A sarkon befordulva azt hitték, egy lidérces álomba csöppentek. A folyosó közepén egy Hagrid-nagyságú, karmos lábú lény morgott és sziszegett.

– Ez a fiatal hidra? – fakadt ki Lee. – Akkor milyen lehet a felnőtt?

Samantha inkább nem akarta tudni. A bestiának hat pikkelyes, kígyószerű feje volt, nyaktól lefelé pedig leginkább sárkányra hasonlított. Idegesen csapkodott villás farkával – kis híján kibuktatta vele Lee-t és Samanthát.

– Ne menjetek közel hozzá! – figyelmeztette Stamos a túloldalon az ikreket. – Ha magatokon tartjátok a sisakot, az megfelelően zár, nem lehet bajotok a leheletétől. A karmai és a fogai viszont pengeélesek. Ne kerüljetek a közelébe, mert nincs rá garancia, hogy nem vágja át a sárkánybőrt.

– Akkor mit csináljunk?

– Tüzet! – pillantott rájuk hátra a válla felett Stamos. – Vízi élőlény, a lángokat ki nem állhatja.

Fred és George egymásra néztek és összebiccentettek. Ez volt ám a nekik való feladat! Samantha és Lee a másik oldalról segítettek tűzfalat varázsolni az állat köré. A hidra forgolódott és sziszegett, azt sem tudta, hová kapjon. Hiába nyújtogatta feléjük izmos nyakait, hogy szitává lyuggassa őket, a gyerekek ügyesen szlalomoztak a csattogó állkapcsok között.

Gondolj az Indacus toxicusra, mantrázta Samantha összeszorított fogakkal. Olyanok, mint az Indacus toxicus csápjai.

Stamos professzor kihasználta, hogy a hidra figyelme megoszlott a négy griffendéles között. Ellenőrizte, hogy helyén van-e a sisakja, és egy ugrással a tűzkör belsejében termett. A sárkánybőr ruházat kiállta a próbát. A férfi felemelte varázspálcáját, és egy igét mormolt, amelynek hatására vastag titániumlánc indult növekedésnek a levegőben. Amikor elég hosszúnak ítélte, lasszó módjára megforgatta a levegőben egy újabb bűbájjal. A hurok bekerítette a hidranyakakat, egy újabb lánc pedig a szörny lábait kötötte gúzsba. Az állat nagyot nyekkent a padlón.

Úgy néz ki, mint egy virágcsokor-kompozíció, mulatott magában Samantha. Csak rondább azoknál, amiket anya csinál.

A hidra méltatlankodva ficánkolt, de nem tudott mit tenni. Meglehetősen szürreális látvány volt, ahogyan Stamos lecsatolta az övéről a hidramotívumos amforát, és beleszuszakolta a bestiát.

– Tértágító bűbáj – magyarázta az elképedt Bajos Bagázsnak. – Másképp nehezen tudnám tárolni őket. Igaz, a küklopszot például ki kell engednem néhanapján, hogy megmozgathassa magát a friss levegőn.

– Á, akkor ezért mászkált az erdőben az egyik amforával, amikor összefutottunk ott – értette meg Fred.

– A kentaurok nem repestek érte, de kénytelen voltam – vallotta be Stamos. – A küklopszok rosszul viselik, ha hosszú időre bezárják őket és nincs kihez szólniuk.

– A kentaurok nem szeretik a küklopszokat? – kíváncsiskodott George.

– Nem szeretnek azok semmilyen más görög fajt. Ami azt illeti, úgy általában véve nem sok fajjal vannak megbékélve a sajátjukon kívül.

– Hihetetlen, hogy küklopszokkal is kereskedik – rázta a fejét Samantha. Tamsin azt mondta neki, azok nagyon ritkák.

– Mert nem is kereskedem. – Úgy tűnt, Stamost még a feltételezés is sérti. – Az a példány, amit magamnál tartok, jó barátom. Megmentettem őt, és megígértem neki, hogy ha valahol találok egy nőstényküklopszot, összeismertetem vele és szabadon engedem. Amíg van rá esély, hogy túlélhet a faj, reménykednünk kell.

A folyosó falai kongtak a hirtelen beállt csöndtől.

– Meglepő lehet – folytatta csevegő hangon Stamos –, de egy akasztófáravaló csempész is harcolhat időnként jó ügyekért. Nálatok van a még a térkép, ugye?

Fred felocsúdott, és bőrruhája zsebéből előkotorta a pergament, hogy megkeressék rajta a következő bestiát. Samanthának most tűnt csak fel, hogy a folyosófal homályában egy emberalak hever.

– Úristen! – kapaszkodott meg a mellette álló Lee-ben. – Az ott...?

– Frics – adta meg a választ George, nem titkolt kajánsággal. – Pont akkor jött ide balhézni, amikor megtaláltuk a hidrát. Csakhogy rajta nem volt maszk, és meglegyintette a lehelete. Stamos professzor azt mondta, kiheveri, de pár óráig biztosan bénult marad, és az utóhatások sem lesznek kellemesek.

– Ez oltári. Bárcsak lenne időnk összefirkálni az arcát! – ábrándozott Lee.

Mrs. Norris gazdája teste mellé kuporodott, és reszketett, mint a nyárfalevél.

– Most nem vagy olyan nagylegény, mi? – pillantott le hetykén a macskára Samantha. – Nagyleány – helyesbített.

– Hé, gyertek! – intett a csapatnak Fred. – Megtaláltuk a pegazust.

Samanthának nem kellett kétszer mondani – ám mivel a robajra a járőröző tanárok is felfigyeltek, és ide-oda rohangáltak a folyosókon, óvatosan kellett osonniuk. Egy ízben muszáj volt lovagi páncélnak álcázni magukat, ha nem akartak lebukni Bimba professzor előtt, de a Tekergők Térképének hála végül épségben eljutottak a hatodik emeletre. Az egyik használaton kívüli tanteremben találtak rá a pegazusra. Az állat békésen kapálta a padlót.

Samantha gyönyörködve bámulta a patyolatfehér lovat. Az hamar felfigyelt a jelenlétükre, és rájuk függesztette okos tekintetét, amely – a szárnyaihoz hasonlóan – halványkék fénnyel derengett. Stamos professzor felemelte a sisakját, és előrelépett.

– Íme, Aegis* – szólalt meg görögül.

A pegazus odaügetett hozzá és megszaglászta, majd hozzádörgölte a fejét, jelezve, hogy felismerte. A férfi elégedetten megpaskolta a nyakát.

– Kaló agóri.*

– Hogy sikerült megszelídítenie? – hitetlenkedett Samantha. Kedvenc varázslényes könyveiből úgy tudta, a pegazusok félősek, akár az unikornisok.

– Aegis anyja nem élte túl az ellést – váltott vissza angolra Stamos, hogy a gyerekek is értsék. – Csikókora óta én nevelem. Illetve, életkorilag csikó most is, még egy évig – jegyezte meg érzékeny mosollyal.

– Azt hittem, nem ad nevet a lényeinek.

Samantha számára kezdett hiteltelenné válni a férfi korábbi kijelentése, miszerint nem kedvtelésből tartja a bestiáit. Abból, ahogyan egyik-másikkal viselkedett, nagyon is úgy tűnt, hogy mély kötelék fűzi hozzájuk.

– Aegis kivételes eset – felelte Stamos. – Állandó társam, sohasem válok meg tőle.

Samantha úgy érezte, sok itt a kivétel, hisz már a küklopsz is annak számított – de végül nem tette szóvá. Lényegesebb kérdés foglalkoztatta most a pegazus kapcsán.

– Megsimogathatom?

Stamos bólintott.

– Csak tessék.

Megvárta, hogy Samantha odasétáljon hozzá, és tenyerét, amit a ló orrán nyugtatott, kicserélte a lányéra.

– Azta...

Samantha oda meg vissza volt az élménytől. Még akkor is maga előtt látta a pegazus hipnotikus kék tekintetét, amikor percekkel később Stamos professzor betessékelte az állatot az amforájába.

– Flitwick közeledik – figyelmeztette a társaságot Fred a Tekergők Térképére pillantva.

– Irány a birtok – sietett ki a teremből Stamos.

Nem volt egyszerű lejutniuk a bejárati csarnokig – meg kellett lapulniuk a Véres Báró szelleme elől, az első emeleten pedig kis híján McGalagony karjai közé futottak –, de végül csak kislisszantak a tölgyfaajtón.

– A tó környékén van a kiméra – igazította őket útba Fred.

– Nála arra kell figyelni, hogy lángokat köp. – Stamos olyan könnyedséggel ismertette a tényt, mintha csak a várható időjárásról beszélt volna.

– Melyik feje? – kérdezett rá Samantha.

– Mindhárom – hangzott a felelet. – A kecske, az oroszlán és a kígyó is.

– Hurrá – dünnyögte George. – Egy állat, amiben egyesül a Griffendél, a Mardekár meg a kecskeszaros öregember szelleme, és még ropogósra is grillez reggelire.

– Lenyűgöző, igaz? – kérdezte csillogó szemmel Stamos. – Majd meglátjátok...

Meg is látták. Samantha szívből sajnálta szegény kimérát. Találkozott már néhány bizarr jelenséggel addigi életében, de ez az állat mindenen túltett. Bolyhoska és a hidra kifejezetten szép és konszolidált jószágnak értékelődtek át a szemében a kimérához képest. De most komolyan, hogy lehet valami ennyire elcseszett?

Sajnálata addig tartott, amíg a bestia nekik nem támadt. Akkor már inkább csak a menekülésre, az átkozódásra és az Aguamenti-bűbáj ismételgetésére koncentrált. Stamos azt az utasítást adta nekik, hogy locsolják bő vízzel, mert az időlegesen kiolthatja a tüzét. Pont ellentétes módszerrel kellett sarokba szorítaniuk, mint a hidrát.

A sötét varázslatok kivédése tanár ezúttal is ura volt a helyzetnek, és a harmadik lény is amforában végezte. Már csak a küklopsz volt hátra.

– Nem látom sehol – méltatlankodott Fred. – Hacsak... – nézett össze az ikrével.

– A Tiltott Rengeteg – bólintott George. – Az nincs rajta a térképen.

– Mindig ott engedtem ki sétálni. Azt hiszem, engem keres – következtetett Stamos.

Samantha nem szívesen ment vissza az erdőbe az akromantulás incidens után, főleg nem éjszaka, de mit lehetett tenni? Ha küklopszot kell hajkurászni, akkor küklopszot kell hajkurászni.

Nem mertek zajt csapni, libasorban haladtak Stamos mögött. Már vagy félórája kutyagoltak, amikor meghallottak egy mély hangot. Görögül karattyolt, a végén kérdő hangsúllyal. Hozzá lihegés és izgatott toporgás zaja társult.

Amikor kibukkantak a fák közül, Bolyhoskát pillantották meg. A mellette ácsorgó monstrum méretarányban megfelelt volna a gazdájának – a közel tíz láb magasságot súroló háromfejű kutya ért az ő a derekáig. Samantha hátrahőkölt a nem mindennapi látványtól. A küklopsznak koponyájához képest aránytalanul kis fülei voltak, a homlokát pedig tömpe szarv díszítette, mely alatt egyetlenegy szem húzódott.

– Íme, Kryptos* – szólalt meg Stamos görögül, mire az óriás feléjük fordult, kivillantva kúpos, sárga fogait.

– Philippos! – mennydörögte örömteli hangon, amikor megpillantotta barátja arcát a varázspálcák fénykörében.

Bolyhoska vad morgással és ugatással reagált a betolakodók felbukkanására, de a kötél, amivel Hagrid egy öles fához erősítette, nem volt olyan hosszú, hogy megtámadhassa őket.

– Mi vagyunk azok, Bolyhoska/Ne zabálj minket csontosra – énekelte hamiskásan Samantha.

– Megteszi azt majd a küklopsz/Neked itt már nincsen dolgod – szállt be a kornyikálásba Lee.

A küklopsz minden lépése, amit a társaság felé tett, egy kisebb földrengéssel ért fel. Samanthának nem kis lélekjelenlétre volt szüksége, hogy ne ugorjon hátra. Amíg Stamos és az óriás váltottak pár szót görögül, ők a Bajos Bagázzsal azon ügyködtek, hogy elaltassák Bolyhoskát. Erőfeszítésük sikerrel járt, az énekhangokra a kutya elpilledt, és összegömbölyödve bevackolta magát a fa tövébe.

– Szörnyű, hogy horkol – fintorgott a lány.

– Volt kitől tanulnia – sandított Fred sötét varázslatok kivédése professzorukra.

Stamos várakozásai szerencsére helytállónak bizonyultak. A küklopsszal nem volt gondjuk, engedelmesen bemászott a számára fenntartott amforába.

– Ezzel is megvolnánk – zárta rá a fedelet vidáman Stamos. – Azt mondta, szépen énekeltek.

Botfüle lehet, mint anyának, gondolta Samantha.

Már kifelé igyekeztek az erdőből, amikor egyszer csak kénytelenek voltak megtorpanni. Egyre erősödő patadobogás hangzott fel körülöttük, és hamarosan félig ember-félig ló lények szegezték rájuk íjaikat a szélrózsa minden irányából. Bolyhoska a körön kívülre esett, de felriadt a zajra, és éktelen csaholásba kezdett.

– Csempész – fröcsögte Stamosra nézve az egyik gesztenyebarna szőrű lény.

– Neked is szép estét, Magorián.

– Nincs maradásod itt. Megmondtuk, hogy megfizetsz, ha még egyszer meglátunk itt valamelyik bestiáddal. Ezt a korcsot is te sóztad Hagridra – mutatott undorodva Bolyhoskára.

A háromfejű kutya kitartóan vicsorgott feléjük, és igyekezett eltépni köteleit.

– Megnyugodhattok, csak a küklopszomért jöttem – emelte maga elé a kezét Stamos. – Már össze is szedtem, itt van velem – tette a tenyerét az övéről lelógó amforára. – Baleset történt és kiszabadult, nem tudta, hogy nem volna szabad ide jönnie.

– A múltkori volt az utolsó alkalom, csempész – szólalt meg egy másik, szénfekete kentaur. – Megmondtuk világosan.

– Igen, Goron, tudom – és sajnálom, hogy megszegtem a megállapodást. Mint mondtam, nem volt szándékos. Már megyek is innen, a gyerekekkel együtt – magyarázta birkatürelemmel Stamos. Ügyelt rá, hogy mindvégig tisztelettel beszéljen a lényekhez, és a nevükön szólítsa őket. – Sosem láttok többet, ígérem.

– Engedjük útjára békével – mondta csendesen egy szőke kentaur. – Csikókkal van. És nem okozott bajt.

Csikó? Samantha döbbenten hallgatta. Ezt a címkét sem aggatták még rá.

– Még hogy nem? – fortyant fel a fekete kentaur. – Ez egy közönséges csempész, Firenze.

– Engedelmeddel, Goron – köszörülte meg a torkát Stamos, és megeresztett egy halvány mosolyt –, a legkevésbé sem közönséges csempész vagyok.

A kentaur kiköpött. Stamos felpillantott a ködös égre.

– Úgy látom, ma nem tudtok jósolni, de hogy lássátok, milyen jószándékú vagyok, elárulom nektek, honnan tudtok csillagokat beszerezni. – Hatásszünetet tartott, mielőtt előrukkolt volna a csattanóval. – Hát, az égboltban!

Goron nem értékelte a viccet – valaki más azonban igen. Nyerítéshez hasonló kacagás hangzott fel, és a szikár kentaurtestek közül kivált egy alacsonyabb példány. Vállán íjat, hátán nyilakkal teli tegezt viselt, és félmeztelen volt, akárcsak a többiek – ám semmiképpen sem lehetett összetéveszteni velük bizonyos női attribútumai miatt. Samanthának meg kellett bökdösnie Fredet, George-ot és Lee-t, mert még sisakban és sötétben is lerítt róluk, hogy majd' kiesik a szemük.

– Kalispéra, Capella* – köszöntötte apró főhajtással Stamos. A gyerekekkel ellentétben nem zavartatta magát, teljesen természetesen viselkedett a hölgy jelenlétében.

– Kalispéra, Philippos. Lényed sziporkázó ma is, akár a Vénusz.

– Köszönöm – mosolyodott el a férfi. – Illendő volna kezet csókolnom, de attól tartok, a társaid lenyilaznának érte – sandított a kentaurhímekre.

– Íjakat le! – harsogta Capella. – Azt mondtam, íjakat le! – ismételte erélyesebben, amikor a férfiak morgolódni kezdtek. – Nem mondom még egyszer.

Végül mindenki kelletlenül leeresztette a fegyvert.

– Mit keresel itt, Capella? – szegezte neki a kérdést Magorián. – Nőstényeknek nem illik...

– ...emberek között mutatkoznia. Köszönöm, hogy minden alkalommal emlékeztetsz rá – felelte angyali mosollyal a kentaurnő. Fittyet hányva a hímek rosszallására, peckesen odalépdelt Stamoshoz, és hagyta, hogy a borostás férfi kezet csókoljon neki.

– Magoriánnak igaza van – mondta álmatag hangon egy vörös hajú kentaur. – Biztonságosabb lenne a többi nősténnyel maradnod.

– Ronan – nézett rá jelenőségteljesen Capella. – Kik hordják ki a csikóitokat?

– Természetesen a nőstények – felelte tiszteletteljesen a Ronannak nevezett.

– Akkor nincs miről beszélni – biccentett derűsen Capella, és visszafordult Stamoshoz.

A beszélgetés görögre váltott, így Samantha, Fred, George és Lee csak annyit érzékeltek, hogy baráti hangulatban zajlott. Stamos néhány szóviccet is elsüthetett, mert a kentaurnő időnként felnevetett. Társai némán strázsáltak körülöttük.

Capella arckifejezése egy ponton sajnálkozóra váltott, de végül megértően bólogatott, és egy „Adíó, Philippos!"*-szal búcsúzott a sötét varázslatok kivédése tanártól.

– Szerencséd, hogy Capella kedvel téged – morogta oda a férfinak Magorián, miközben a hím kentaurok szép sorban eltűntek a fák között, követve a távozó nőstényt.

– Neked is minden jót, Magorián. – Stamos elharapott egy vigyort.

Ő és a Bajos Bagázs a közjátékot követően folytatták útjukat az erdőből kifelé. A férfi érezte, hogy a gyerekeknek rengeteg megválaszolatlan kérdés kering a fejében, így, hogy megkönnyítse a dolgukat, magyarázni kezdett.

– Capella érdekes szerzet – kedvelem őt. A legtöbb nősténykentaur kerüli az emberekkel való érintkezést, elszigetelve, visszavonultan élnek. Capella viszont időnként szeret kimozdulni az erdő többi részébe.

– Miért beszélgettek a szülésről azzal a Ronannal? – értetlenkedett Samantha.

Stamos meg sem próbálta véka alá rejteni kajánságát.

– Hogy helyre tegye a hímeket, és tisztázza, ki is a főnök. A kentauroknál az asszony viseli a nadrágot, ahogyan mondani szokás. A férfiak persze nem dicsekednek ezzel. Amint láthattátok, roppantmód rátartiak. De az anyaság tisztelete miatt hagyomány, hogy nőstények irányítják a csorda életét a háttérből, míg a hímek ellátják őket élelemmel, és védelmezik őket. Magoriánék pechére Capella nem az a visszahúzódó típus, mégis, kénytelenek elviselni a különös szeszélyeit, ha csikókat akarnak. A kentauroknál kevesebb a nőstény, így a hímeknek versengeniük kell a kegyeikért.

– Nagyon szépek a... – Lee elharapta megkezdett mondatát. – Nagyon szép ez a hagyomány.

Stamos jót nevetett a nyelvbotláson. Sejtette, mit akart mondani eredetileg – bár nem mutatta nyíltan, de neki is volt szeme a női bájokhoz. Felkísérte a másodéveseket a Griffendél-toronyba, és a békésen szuszogó Kövér Dáma portréja előtt szembefordult velük. Így, hogy elmúlt a veszély, mostanra mind felhajtották a sisakjukat.

– Itt elválnak útjaink – közölte Stamos.

– Mit fog most csinálni? – aggodalmaskodott Samantha.

– Amit szoktam ilyenkor – felelte könnyedén a sötét varázslatok kivédése tanár. – Összeszedem a cókmókom és kereket oldok. Ne aggódjatok, nem kell sokat pakolnom.

– De ki tud jutni a kastélyból?

– Hogyan fog boldogulni egyedül?

Stamos megmosolyogta a gyerekek törődését.

– Ez már csekélység. Ti csak arra figyeljetek, hogy senki ne jöjjön rá, hogy közötök volt a felforduláshoz.

– A sárkánybőr ruhát azért megtarthatjuk emlékbe? – szorongatta a kesztyűjét Samantha. Hozzánőtt a szívéhez a szett.

– A tiétek – bólintott kedélyesen Stamos. – Hálás vagyok a segítségetekért, Fred, George, Lee és Samantha – hunyorgott rájuk. – Remélem, találkozunk még.

– Van rá esély? – tátotta el a száját a lány.

– Nos, ha a jövőben esetleg varázslényekkel szeretnétek üzletelni, tudjátok, kit kell keresnetek – felelte kitérően a férfi, azzal búcsút intett, és megindult a sötét folyosón.

– Várjon! – szólt utána Samantha.

Stamos kíváncsian fordult vissza.

– Igen? – emelte meg a szemöldökét.

– Akkor nem maga az apám. Ugye? – kérdezett rá a lány biztonság kedvéért, ugyanis a professzor erre még nem adott konkrét választ.

– Nem. Sajnálom, Samantha – felelte szánakozva Stamos. – Nekem nincs gyermekem. Legalábbis nem tudok róla – tűnődött. – De ha lenne, örülnék egy ilyen lánynak – tette hozzá vigasztaló mosollyal.

Samantha átvette Fredtől a Tekergők Térképét, és előrelépett, hogy odanyújtsa a tanárnak.

– Ezt vigye magával. Jól jöhet a szökéshez. Vissza tudja juttatni nekünk?

– Megtalálom a módját – ígérte Stamos. – Köszönöm.

A négy gyerek addig nézte sötét varázslatok kivédése tanáruk távolodó alakját, amíg el nem tűnt a folyosókanyarban.

– Biztos jó ötlet volt odaadni neki? – tette fel a kérdést Lee. – Nem fogja elvinni?

– Hát, ha igen, akkor megszívtuk, már mindegy – vonta meg a vállát Samantha. – De egyébként megbízom benne.

A Kövér Dáma már nem volt ilyen nyugodt, amikor felkeltették. Alapos fejmosást kaptak tőle, de kis híján állva elaludtak az ólmos fáradtságtól, így nem volt energiájuk feleselni. A lányok hálótermébe lopakodva Samantha átvette a pizsamáját, begyűrte bőröndje aljára a sárkánybőr ruhát a kesztyűvel, és a sisakot meg a bakancsot is többi holmija közé suvasztotta.

Talán csak a képzelete játszott vele, hisz félig már az álmok világában járt, de mintha kék fény villanását látta volna a kinti égbolton, mielőtt bezuhant baldachinos ágyába. Ha kinézett volna az ablakon, még megpillanthatta volna a távolba suhanó szárnyas lovat, hátán egy ismerős alakkal.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: Listázom a fejezetben megjelent görög kifejezések fordítását, mert volt belőle egy pár.

Íme. – Én vagyok az.

Kaló agóri. – Jó fiú.

Kalispéra. – Jó estét.

Adíó. – Viszlát.