A Roxfort Expresszen Samantha hamar talált magának a hangulatához illő útitársat. Kenneth Towler magányosan ücsörgött az egyik kupéban, és borús képpel bámult kifelé az ablakon. Samantha bevonszolta a bőröndjét, levágta magát vele szemben, és tükrözte a tevékenységet. Olyannyira elmerült az önsajnálatban, hogy csak kis idő múlva tűnt fel neki, hogy a fiú halkan szipog.

– Mi a baj? – fordult felé. – Történt valami a szünet alatt?

Kenneth remegő ajkakkal bólintott. Nem bírta visszatartani a könnyeit.

– A nagypapám meghalt.

– Ó. – Samantha leblokkolt. – Ó, én, izé... nagyon sajnálom. Ő volt az a katona?

Rémlett neki valami, hogy egyszer együtt utaztak, és Kenneth emlegette a nagypapáját, aki katona volt.

– Igen. Tudom, a fél lábát is elvesztette, és idős volt már, alig ismert fel engem... de nagyon hiányzik. Szerettem vele lenni és hallgatni a történeteit. Még akkor is, ha mindig ugyanazokat mesélte. Van ennek értelme? – törölte meg a szemét Kenneth.

– Szerintem igen – felelte csöndesen Samantha. – Mindenki hiányzik, akit szerettünk.

Arra gondolt, mennyire megviselte az édesanyját, hogy az apja elment. Mindig, amikor szóba került, látszott rajta, hogy össze van törve. Őt, Samanthát inkább csak nyomasztotta a dolog, hiszen kicsi volt még, amikor történt. Érezte, hogy valami nem kerek, de egészen addig nem érezte igazán, hogy hiányozna az életéből egy apa, amíg el nem kezdett járni a mugli iskolába. Ott szembesült vele, hogy másokat az apukájuk hozza reggelente, ők búcsúzkodnak, tréfálkoznak velük. Az iskolai ünnepségek után nem egy osztálytársa kézen fogva sétált ki az épületből szüleivel, akik testőrök módjára, büszkén zárták közre szeretett gyermeküket.

Samanthának az egyik oldaláról mindig hiányzott valaki. Pedig még szerencsésnek mondhatta magát, mert Remus és a nagybátyjai be tudtak tölteni az életében egyfajta apaszerepet – teljesen azonban nem pótolhatták. Irigyelte az olyanokat, mint Weasley-ék, akik tökéletes családi életet éltek.

Nem, ők igenis boldogok az édesanyjával ketten is! Nincs szükségük senkire, pláne nem egy olyan féregre, aki elhagyta őket!

– Halihó, orrlógatók! – Nyílt a kupé ajtaja, és Fred Weasley szeplős arca kukucskált be rajta.

Samantha halványan elmosolyodott.

– Na, csak idedugtátok a képetek.

– Mi is örülünk neked – köszöntötte az ikre nyomában belépő George. – Lee-t is összeszedtük útközben, Charlie-t meg lepasszoltuk a barátainak... Minden oké, Kenneth? – vette észre a magába roskadt fiút.

– Olyan fejet vágsz, mint Piton, amikor Stamos a szóvicceivel bombázza – állapította meg Fred.

– Hagyjátok már, meghalt a szünetben a nagypapája! – dörrent rájuk Samantha.

– Óóó.

– Ezer bocsánat.

– Részvétünk.

– Hosszú életet élt? – érdeklődött Fred, miután felpakolták a bőröndjeiket (és Samantháét is, mert ő lusta volt hozzá, és csak levágta a kupé közepére, amikor megérkezett).

– Hetvennégy éves volt – motyogta Kenneth.

– Az szép kor.

A kis csapat becsületére legyen mondva, hogy ha esetlenül is, de próbálták vigasztalni osztálytársukat. Az ikreknek és Lee-nek is hunytak már el szeretteik, így a három fiú tudott nyilatkozni arról, ők hogyan élték meg, és milyen szép vagy vicces emlékeik kötődnek az illetőkhöz. Úgy tűnt, ez segít valamelyest Kenneth lelkén, egy árnyalatnyival jobb kedve lett.

Samantha kivételesen visszahúzódott a sarokba, és csöndben hallgatta őket. A maga részéről nem volt ilyesfajta tapasztalata, egyedül annyit tudott volna hozzátenni, hogy a saját szemével látott meghalni egy embert. Ahhoz az esethez azonban egyáltalán nem tartozott semmilyen pozitív emléke, ami oldani tudta volna a hangulatot és a benne kavargó érzelmeket – egyedül a hidegrázás maradt.

Miután a fiúk kibeszélték magukat, szerencsére másra terelődött a szó. Ki-ki elmesélte, mivel ütötte el az időt a tavaszi szünetben. Lee már előre szidta az iskolát és a közelgő vizsgaidőszakot, Fred azonban csak legyintett és a tarkójára tett kézzel hátradőlt az ülésén.

– Odébb van még az, minek bánkódjunk rajta addig? Mi George-dzsal úgysem csináltunk házit a szünetben, szóval pontlevonást biztos kapunk, meg talán büntetőmunkát is. De majd csak átvészeljük június végéig. Tavaly is túléltük.

– Hajszál híja volt – mormolta Samantha karba tett kézzel.

– Na, és téged mi bánt? – George előrehajolt, hogy megbökje a térdét. – Olyan vagy, mint egy méregzsák.

– Nem is!

– Dee – nevettek össze az ikrek.

– Amióta megérkeztünk – bólogatott Lee. – Gyerünk, ki vele.

– Jól van, na. – Samantha félrefújta az arcába lógó oldalfrufruját, és keresztbe tette a lábát. – Nem olyan nagy dolog, mint Ken baja, de azért ütött.

Azzal elmesélte, hogyan vesztek össze az édesanyjával és derült ki, hogy tényleg él az apja. Carával azóta úgy-ahogy sikerült rendezni a soraikat, de azért nem a szokásos meghittségben búcsúztak egymástól a kilenc és háromnegyedik vágány peronján. Mindkettőjükben nyomot hagyott az eset.

– Azannya! – füttyentett Lee. – Azért ez sem kis sztori.

– És tényleg nem vagy rá kíváncsi? – kérdezte George. – Pedig anyukád simán elmesélné?

– Teszek rá magasról – jelentette ki Samantha. Kitartott az elvei mellett. – Ha nem érdeklem azt az embert, engem sem érdekel ő.

– Tök jogos amúgy – hagyta meg Fred. – Mit törd magad egy szar alakért?

– Sajnálom – szólalt meg csendesen Kenneth. – Megértelek. Minket anyukám hagyott el, és azóta sem tartja velünk a kapcsolatot, úgyhogy mi sem keressük.

– Na, ugye! – mutatott a fiúra Samantha.

Sosem beszélgetett Kenneth-tel túl sokat az édesanyjáról. Tudta, hogy elhagyta őket, volt, hogy mesélt róla a fiú, de a részletekre már nem emlékezett tisztán. Szorult belé annyi tapintat, hogy ne feszegesse a témát. Most azonban, ha már itt voltak hasonló élethelyzetben, és ha már mindketten a béka szebbik fele alatt voltak lelkileg, puhatolózott a témában. Ennél rosszabb már úgysem nagyon lehet, gondolta.

Kenneth édesanyja karrierista nő volt. A család, a gyermeknevelés egy ideig boldoggá tette, ám aztán szép fokozatosan teherré vált számára. Hátráltatta a munkáját, és egyre frusztráltabb lett emiatt. Egy napon közölte Kenneth apjával, hogy nem bírja tovább, úgy érzi, megfullad. Összecsomagolt és elköltözött otthonról – hátrahagyva az összetört férjét és a bömbölő gyereküket –, hogy kizárólag a kutatásainak élhessen. A szenvedélyére tette fel az életét, és ezzel nem fért össze az anyaság.

Sohasem látták többet. Azóta Mr. Towler tartotta fenn a családot egymaga, és fizette a nagypapa ellátását. Sokat túlórázott, és szakácsként sajnos gyakran kellett olyan időpontokban dolgoznia, ami miatt kevesebb időt tudott együtt tölteni a fiával. Szerették egymást, de sokat küszködtek.

– Amikor megérkezett a roxforti levelem, apát olyan boldognak láttam, mint még soha – mesélte Kenneth. – Meglepődött, hogy van varázslat, de azt mondta, nagyon büszke rám, és szerinte ezzel sínen van a jövőm. Megnyugodott az életem miatt, mert azt hiszi, varázslattal bármit meg lehet oldani.

– Jó is lenne – horkant fel Lee.

Kenneth vállat vont.

– Hát, én csak örülök, hogy örül. Lelkesíti, hogy vannak csodák.

A többiek ködös tekintettel bambultak maguk elé. Bárcsak ilyen egyszerű volna ez az egész!

– Amúgy, ha már megint az apáknál tartunk – fordult Lee Samanthához –, még mondani akartam neked valamit a tiéddel kapcsolatban.

– Nem hagyhatnánk a francba? – A lány szenvedve lejjebb csúszott az ülésén. – Mondtam, hogy nem akarok beszélni róla.

– Nem, ezt az egyet meg kell hallgatnod. Lehet, hogy rájöttem, kicsoda valójában. De most tényleg – bizonygatta Lee. – Gondolkodtam a szünet alatt.

– Ajaj, az sosem vezet jóra – csóválta a fejét Fred széles vigyorral.

– Kuss! – torkollta le Lee. – Na, szóval, felkészültetek? – nézett körbe izgatottan.

– Én semmire sem vagyok felkészülve – fintorgott Samantha –, de mondjad, mert úgysem fogsz addig békén hagyni.

– Hölgyem és uraim, mélyen tisztelt publikum – harangozta be ünnepélyesen –, emberünk nem más, mint... Philippos Stamos!

Barátai másodpercekig szótlanul meredtek rá, azután kegyetlenül kiröhögték. Ezek voltak az első vidám percek, mióta betették a lábukat a kupéba.

– Csak hagyjátok, hogy kifejtsem – kérte Lee, miután a többiek kellőképpen lehülyézték. – Sashát Görögországba vitte nyaralni az anyukája. Oda, ahonnan Stamos is származik. Mi következik ebből?

– Eddig a nagy semmi – gúnyolódott a lány.

– Várd ki a végét! – Lee teljesen belelovallta magát fantazmagóriájába. – Azt mondom, mi van, ha egy görög románcból születtél, és anyukád azért vitt oda nyaralni, hogy felelevenítse a régi szép emlékeket?

– De mi mindig is Summerrise-Province-ban éltünk.

– Az nem számít. Stamos folyton utazik. Még az is lehet, hogy Nagy-Britanniában kalandozott, amikor beleszeretett anyukádba, aztán megszülettél, veletek élt három évig, de nem bírt magával, és lelécelt. Most pedig bűntudata lett, és azért jött ide tanárnak, hogy rád nézhessen.

– Ez aztán a szappanoperába illő sztori – fintorgott Samantha.

– Mi az a szappanopera? – kérdezte kórusban a Fred-George duó.

– Majd mutatok nektek egyet a nyáron – hangzott a lagymatag felelet. – Nagyon vicces tévéműsorok, be fogtok pisilni rajta a röhögéstől. A mama szereti őket, de mindig mérges ránk a papával, ha vele nézzük, mert mi folyton kiparodizáljuk a szereplőket.

Milyen távolinak is tűnt most, amikor nyaranta a nagyszüleinél ejtőzött, és Artie papával játszották a hattyú halálát a tévé előtt, azt kiáltozva hogy „Esmeralda, könyörögve kérlek, ne hagyj el!" – Samantha a drámaibb hatás kedvéért még térdre is ereszkedett –, vagy éppen vizenyős szemmel rebegték, hogy „Oh, Rodrigo, szeretlek, de nem lehetünk egymáséi".

– Az én nagypapám is nézett szappanoperákat – jegyezte meg Kenneth el-elcsukló hangon.

Mindenki másképp reagálta le a szituációt. Samantha a padlóra szegezte a tekintetét, Lee olyan élesre köszörülte a torkát, hogy Griffendél kardja vajazókésnek tűnt volna mellette, George pedig azt sem tudta, hova nézzen, így inkább kibámult az ablakon, mintha égetően fontos feladata lett volna megszámolni a vágány mellett elsuhanó fákat. Fred kezelte a helyzetet a legtalpraesettebben azzal, hogy gyorsan más vizekre kormányozta a témát.

– Amúgy lehet, nem is olyan hülyeség Lee teóriája. Stamos gyanúsan jó fej velünk – húzta össze a szemét. – A tanároknál ez nem szokás.

– Ugye? – kapott a szón Lee. – Kihúzott minket a csávából a pókkirálynős incidensnél is, és Sasha engedélyét is simán aláírta. De közben száz, hogy neki is vaj van a füle mögött, másként minek mászkálna random görög vázákkal a hóna alatt?

– Görög vázákkal a hóna alatt mászkál? – kapkodta a fejét Kenneth. – Én még nem láttam.

– Jobb is. – Fred a szája sarkához tett kézéllel súgta oda neki: – Hidd el nekünk, elég fura. Kattant a pasas – körözött a mutatóujjával a halántékánál, és még bandzsított is hozzá.

– Szerintem alkoholt tart benne, és titokban piál – vélekedett George.

– A lényeg, hogy nem százas – jelentette ki Lee. – Ahogyan Sasha sem.

– Hé! – kérte ki magának az említett. – Ebben a kupéban senki sem százas, max Ken.

– Jól van, na. – Lee békítő szándékkal a vállára tette a kezét, de Samantha sértett dáma módjára elhúzódott tőle. – De az csak nem lehet véletlen, hogy Stamos professzornak is ugyanolyan brutál szóviccei vannak, mint neked! – érvelt.

– Az ő poénjai ütősebbek – jegyezte meg Samantha, de kezdett elbizonytalanodni. – Meg amúgy ti is szoktatok mondani ilyeneket.

– Jaj már, de akkor is sok közös vonásotok van! És szerintem nem is túl öreg ahhoz, hogy az apád legyen. Bár most így meg nem mondom neked, hány éves lehet.

Ezen Samantha is eltűnődött. Philippos Stamos fekete csigáit néhol ősz szálak csíkozták, de tudta, hogy az ilyesmi nem feltétlen ad hiteles képet az ember életkoráról. Elég volt szegény Remusra gondolnia, aki sajnos korán kezdte a fakulást. Vele ellentétben Stamos fiatalosan tartotta magát, mégis, az a tengernyi kaland és élettapasztalat, ami mögötte állt, arra engedett következtetni, hogy nem mai csirke már. De kitalálni, hogy mennyi idős... ennyi erővel az ötös lottót is megtippelhette volna.

– Nem is tudom. – George téglalapot formált az ujjaiból, és komoly kritikai érzéket imitálva vizsgálgatta rajta keresztül Samanthát. – Szerintem nem úgy nézel ki, mint aki félig görög.

– Azt sosem lehet tudni. Nekem is a norvég unokatesóm lett – emlékeztette Lee.

– De hát, azt csak kitaláltuk – pislogott rá Samantha –, és kettőnk közül én voltam a norvég.

– Ja, bocs. Már annyit hazudunk a tanároknak, hogy néha én is elhiszem.

– Micsoda? – Kenneth végleg elvesztette a fonalat.

– Most akkor görög vagy norvég? Döntsétek már el – röhögcsélt Fred.

– Görög! – kiáltott fel diadalmasan George. – A görögöknek van az az orra! – mutatott Samanthára. – Tudjátok, na. Valami híres orra. Sasha meg folyton az orrformájára panaszkodik.

Bár egyikük sem tudta pontosan, hogy néz ki a görög orr – ennélfogva azt sem tudhatták, hogy Samantháé pont nem hasonlít rá –, de az összefüggés erősen elgondolkodtatta mindannyiukat.

– Basszus – szólalt meg Samantha síri hangon. – Mi van, ha a sötét varázslatok kivédése tanárunk az apám?

A többiek némán bámultak rá.

– De akkor ez tulajdonképpen jó hír! – derült fel Fred.

– Már mitől lenne az? – sopánkodott Samantha.

Ő már szentül eltökélte, hogy hátralévő életében utálni fogja az apját – csakhogy Stamos eddig mindig jó fej volt vele. Nem akarta utálni a sötét varázslatok kivédése tanárát.

– Pitonnál fényévekkel jobb apaopció – jelentette ki Fred.

– Nála bárki jobb – tódította George. – Nézd a jó oldalát, Sasha: innentől már csak felfelé vezethet az út.

Samanthát csak részben nyugtatta meg, amit mondtak.

– Akkor sem lehetünk benne biztosak. Pitonnál is hogy pofára estem! A keresztapám úgy kiröhögött, hogy azt hittem, belepusztul.

– Akkor most nem bízzuk a felnőttekre a választ – dörzsölte a tenyerét Fred. – Kinyomozzuk mi magunk.

– Te is arra gondolsz, amire én? – sandított az ikrére George.

– Arra hát, drága fivérem.

– Szaglásszunk Stamos után! – zengték sztereóban.

– Sima ügy. Bajosak vagyunk, megoldjuk – jelentette ki magabiztosan Lee.

Kenneth nem volt ilyen lelkes.

– Biztos jó ötlet ez? – kérdezte reszketeg hangon.

– Neked nem muszáj belefolyni, ha nem akarsz – nyugtatta Fred –, csak légyszi, falazz nekünk.

– Mi elvisszük a balhét – ígérte nagyvonalúan George. – Már ha lesz bármiféle balhé.

– Vettünk már részt ennél húzósabb küldetésekben is – vette át a szót Fred –, és megúsztuk. Általában.

– Ha a pontos arányokat nézzük, hol megúsztuk, hol nem, tehát az ötven százalék esélyünk mindig megvan – kalkulált George. – Benne vagy, Sasha? – nézett a lányra.

Samantha habozott. Elment már a kedve attól, hogy az apja után kutakodjon, de most arra gondolt, mi van, ha Lee-nek mégis igaza van? Mi van, ha Stamos az apja? Ha most nem deríti ki, talán örökre idegesíteni fogja a kérdés, akár egy vissza-vissza szálló légy – merthogy az édesanyjától és Remustól nem fogja megkérdezni, az holtbiztos!

Végül is, ezt az egyet még kiderítheti. Ha nem Stamos az apja, akkor megnyugodhat, továbbra is kedvelheti. Ha pedig Stamos az apja, akkor legalább kihasználhatja, hogy lábtávolságra vannak egymástól. Milyen következményekkel járhat, ha az ember tökön rúg egy tanárt? – latolgatta. Mindegy is, ez még a jövő zenéje.

– Oké, üsse kavics. Nyomozzuk ki – mondta ki az áment, a fiúk legnagyobb örömére.

A Bajos Bagázs tagjai a Roxfortba visszatérve azzal a kellemetlenséggel szembesültek, hogy napjaik nagy részében kénytelenek részt venni bizonyos apróságokon, amiket tanóráknak neveznek. Egyes professzoraikat – például McGalagonyt, Pitont és Sinistrát – cseppet sem hatotta meg, hogy még nem akaródzott visszarázódniuk az oktatásba, hiába bizonygatták nekik, hogy ki kell pihenniük a tavaszi szünetet. Maximális erőfeszítést vártak tőlük, és annyi házi feladatot adtak, hogy azt Lee szerint büntetni kellett volna. Szemléletmódja osztatlan sikert aratott a másodéves griffendélesek körében.

A tanárok a vizsgák fontosságára sem mulasztották el felhívni a figyelmüket, nagyjából minden tizedik percben.

– Ez édeskevés, Mr. Weasley – közölte McGalagony az egyik átváltoztatástan-órán Freddel. A fiú kétségbeesetten próbálta portörlővé változtatni az asztalán gubbasztó papagájt, de csak annyit ért el, hogy a madár tollai meg-meglibbentek. Az állatot nem különösebben érdekelte, elaludt a hosszas művelet alatt.

– Ha a vizsgán is ilyen teljesítményt produkál, nem adhatom meg magának az elégségest. Kénytelen vagyok pluszfeladatot adni magának.

Fred felnyögött.

– Jól hallotta! – McGalagony megigazította szögletes keretű okuláréját. – Legjobb lesz, ha a testvére is megcsinálja.

Lapos oldalpillantást vetett George-ra, akinek szintén nem ment túl fényesen az átváltoztatás. A papagája lábait ugyan sikerült portörlőnyéllé alakítania, ám ez azzal járt, hogy az állat felborult a padon.

– Ajánlom, hogy gyakoroljanak szorgalmasan a jövő órára! – folytatta emelt hangon McGalagony, túlharsogva a fülsértő vijjogást.

Megelégelve a ricsajt, egy pálcapöccintéssel elkábította a madarat, és továbblépett Samantha padjához, aki szokás szerint szárnyalt. Lee portörlője nem lett olyan szép színes, mint az övé, de nagyjából boldogult a feladattal.

Az ő párosuk bájitaltanon nyújtott siralmas teljesítményt, míg az ikrek brillíroztak. Az volt az egyetlen szerencséjük, hogy így kölcsönösen ki tudták segíteni egymást. Angelina pedig közös tanulásra vezényelte a nyolcfős griffendéles osztályt, amely most is összetartónak bizonyult.

Mindezt tetézte a kviddics. Május végére tűzték ki a Griffendél-Hollóhát meccset, így Charlie Weasley heti háromra emelte az edzéseik számát.

– Fel kell kötnünk a gatyát. Tudjátok, hogy Jason Samuels az egyik legjobb fogó az iskolában, ha nem a legjobb – magyarázta az öltözőben egyik alkalommal.

– Te vagy a legjobb! – tiltakoztak az ikrek.

– Ez hízelgő, srácok, de még ha így is lenne, akkor sem fogunk nyerni gyakorlás nélkül – hárította öccsei megnyilvánulását. Tekintete csak úgy izzott az elszántságtól. – Ezen a meccsen múlik a kviddicskupa, úgyhogy szedjük össze magunkat. Utoljára játszunk együtt így, csapatként, mert Natalie és én elballagunk. Adjunk bele mindent!

– Számíthatsz ránk, kapitány! – tisztelgett Oliver Wood. – Megmutatjuk nekik, hogy üvölt az oroszlán!

Bokros teendőikben vergődve a Bajos Bagázsnak lassan sikerült előrejutnia Stamos-ügyben. Ha egy kis levegőhöz jutottak, elővették a Tekergők Térképét, és a szobájához osontak. Bejutni azonban nem tudtak, hiába próbálkoztak több alkalommal is. Nagy bánatukra még a hajtűpróbát is kiállta az ajtó, pedig a varázslók általában nem gondoltak arra, hogy a mugli módszerek ellen is védekezzenek. Stamos ezek szerint valóban értett a sötét varázslatok kivédéséhez – még ha ők ebből keveset is érzékeltek az óráin. Javarészt továbbra is anekdotázott és vicceket mesélt.

– És azt hallottátok-e már, hogy mit csinál a kígyó, mielőtt kimegy valahonnan? Hát, begyó! – fárasztotta őket a legutóbbi alkalommal is.

Angelina lefejelte az asztalt. Már rég feladta, hogy bármit is tanuljanak.

– Jaj – törölgette a szemeit Stamos a nagy hahotától, amit saját szellemessége váltott ki belőle. – Erről az jut eszembe, amikor a Góbi-sivatagban jártam Ázsiában... – És már folytatódott is a végtelen szóáradat.

Samantha a padra könyökölve figyelte a professzor minden rezdülését. A fiúkkal nem tudták pontosan, mit remélnek, ha bejutnak a szobájába, de ezt látták a legkézenfekvőbb megoldásnak a nyomozás elősegítéséhez. Talán van ott valami személyes tárgy, valami irat, valami fénykép, ami arra utal, hogy köze van a Jackson családhoz, valami... akármi.

Május közepén az ikrek új ötlettel álltak elő.

– Törjünk be kívülről!

– Úgy kívülről? – vonta össze a szemöldökét Lee. – Az ablakon át?

– Hogy máshogy? – vágták rá.

– Ha nem megy belülről, megpróbáljuk kívülről – mondta csevegő hangon Fred. – Márpedig nem megy belülről.

– De kívülről van esély, hogy nem jutott eszébe védőbűbájt tenni az ablakra – vette át a szót George. – Elvégre, kinek jutna eszébe betörni az ablakon?

– Mondjuk nekünk? – tárta szét a karját Samantha.

– Az más. Mi kicseszett zsenik vagyunk – húzta ki magát Fred. – Na, benne vagytok?

– Tőlem – vigyorgott a lány. – Lee? – nézett várakozón a fiúra.

– Srácok. Én nem tudok repülni.

– Részletkérdés – legyintett Fred.

– De én tényleg nem tudok. Nézni imádom, de ha csinálni kell, akkora béna vagyok... Addig sem jutottam tavaly repülésórán, hogy a kezembe ugorjon a seprű.

– Gond egy szál se – nyugtatta George. – Majd vigyázunk rád. És te mondtad: bajosak vagyunk, megoldjuk.

Lee tüdejét tehetetlen sóhaj hagyta el.

– Na, jó, rajtam ne múljon.

Úgy okoskodtak, hogy legjobb lesz vasárnap estére időzíteni a betörési hadműveletet. Mivel másnap tanítás volt, a diákok nagy része időben nyugovóra tért, akik pedig fent maradtak, azért tették, hogy tanuljanak. A Tekergők Térképe szerint a tanárok többsége a privát lakrészében vagy a dolgozószobájában tartózkodott, kivéve a járőrözőket. Stamos professzor mozdulatlanul feküdt az ágyában, minden jel szerint aludt. Itt volt a tökéletes alkalom.

Miután Percy is felkullogott a fiúk hálótermébe vezető lépcsőn – azzal a búcsúintéssel, hogy nekik sem kéne már dorbézolniuk –, előszedték a seprűiket, és kitárták a Griffendél-klubhelyiség egyik tágas ablakát. Fred ment előre. Megvetette a lábát az ablakpárkányon, George pedig feladta neki a viharvert Hullócsillagját. A fiú a lába közé ügyeskedte a seprűt, elrugaszkodott, és kiröppent az éjszakába. Nem tudott elfojtani egy elégedett rikkantást.

– Juhé!

– Kussolj, te, hülye, leleplezel minket! – sziszegte George.

Nem sokkal később már ő, Samantha és Lee is a kinti, hűvös levegőt hasították.

– Oltári, hogy megcsináltuk! – lelkendezett a lány.

Felpezsdült a vérkeringése a friss, hűvös levegőtől, a hajába kapó szellőtől, na, meg az adrenalintól. Szegény Lee, aki mögötte ült a seprűn, és akinek az arcába fújta Samantha tincseit a szél, már nem volt ilyen boldog. Hajat köpködve kapaszkodott a lány derekába, és csak résnyire merte kinyitni a szemét.

– Kavarog a gyomrom.

– Csak pár percet kell kibírnod – bátorította Samantha. – Addig nincs más dolgod, mint hogy ne hányj le. Srácok, világítanátok a pálcáitokkal? Alig látni ebben a vaksötétben.

Fred és George elmormoltak egy-egy Lumost, és nagy átéléssel vezették a (szerintük dicső) fáklyás menetet. Az elmúlt napokban többször is kijöttek a birtokra, hogy betájolják és megjegyezzék, pontosan melyik Stamos professzor dolgozószobája. Szerencsére a tájékozódási készségeik sötétben sem hagyták cserben az ikreket.

– Megvan! – kurjantotta diadalmasan Fred, mire lefékeztek. – Alohomora! – szegezte a pálcáját az ablakra. Az nem nyílt.

– Ne már! – nyafogott Samantha. – Eljöttünk idáig, és semmi?

– Van B-tervünk – emlékeztette Fred. – Mehet a durrantás, George?

– De még hogy!

– Akkor csináljuk. Három... kettő... EGY!

– Confringo!

Az ikrek egyszerre mondták ki az átkot, hogy együttes erővel kirobbantsák az ablakot. Az üveg megadta magát, és ezer apró darabra hullott.

– Hölgyeké és légibetegeké az elsőbbség – intett Fred Samantháék párosa felé. – A szilánkokkal vigyázzatok.

Nagy nehezen sikerült betornázniuk magukat az ablakon, de nem tudták kivédeni, hogy megkarcolja őket egy-egy éles üvegdarab.

– Huh – fújta ki a levegőt Lee. – Nagy kérés lenne, ha kifelé gyalog szeretnék menni?

Nem tudták pontosan, hol keressenek és mit keressenek, így jobb híján elkezdték módszeresen áttúrni a szobát. Az meglepően puritán hatást keltett, jóformán be sem rendezték. A falak üresen ásítottak, sehol egy dísz, és az íróasztal is csupasz volt, amíg ki nem helyezték rá a Tekergők Térképét, hogy időnként ellenőrizni tudják, közeledik-e valaki. Szerencsére minden békés volt, Stamos professzor is húzta a lóbőrt – tisztán hallották a horkolását a dolgozószobából nyíló szomszéd szoba felől.

– Jé, itt vannak azok a hülye vázák! – szólt a polcok felől Lee.

A nagy része ezeknek sem volt kitöltve, mintha a szoba lakója csak nyaralni jött volna ide, és a legfontosabbakat pakolta volna ki sebtében. George odapattant mellé, és szemügyre vette a polcokon sorakozó amforákat. Azok cserépfelületén görög minták húzódtak, mindegyik más-más mitológiai lényt ábrázolt. Szemet szúrt neki, hogy az egyik szörny testéből számos kígyószerű fej áll ki.

– Fúj, Mardekár a köbön.

– Láttunk ilyen görög mintákat anyával, amikor nyaraltunk. Azon egy hidra van – magyarázta Samantha, aki időközben szintén mellettük termett Freddel. – Az meg ott egy küklopsz – mutatott az egyszemű óriásra. – Jé, egy ebtriplex! – fedezte fel azt az edényt, amin Bolyhoskához hasonló festett ábra pompázott. – Az meg egy kiméra akar lenni szerintem. Blehh, Minótaurosz – sétált tovább a vázák mentén, hogy aztán lelkesen sikkantson fel. – Pegazuuus!

Lee odaugrott hozzá, hogy befogja a száját.

– Maradj veszteg, még felébred miattad! – biccentett a fejével Stamos lakrésze felé. A professzor horkantott egy élesebbet, de aztán folytatta tovább egyenletes ütemmel.

– Bocs – húzta be a nyakát a lány, miután Lee elengedte –, de úgy szeretem a pegazusokat! Azt olvastam róluk, hogy hasonlóak az abraxanokhoz, de kisebbek. Kábé, mint az unikornisok.

– Vajon mi lehet ezekben az izékben? – George a kezébe vette az egyik amforát, úgy vizsgálgatta.

– Hát, csak akkor derül ki, ha kinyitjuk – mondta Fred.

Ő, Samantha és Lee is megragadtak egy-egy edényt. A tetejüket dugaszoló parafa azonnal engedett, minden különösebb nehézség nélkül kinyílt.

– Nem látok semmit – rázogatta a sajátját Fred. – Csak valami fura hang jön belőle.

Mind odatapasztották a fülüket a saját edényükhöz, és figyelmesen füleltek.

– VÁÁÁÁ! – Samantha sikítószellemet megszégyenítő visítást produkált, és ijedtében azonnal eldobta az amforát. – Valami, hozzáért a fülemhez! – ugrándozott, és karjaival vadul csapkodott maga körül.

A fiúk riadtan odasereglettek hozzá. Fel sem tűnt nekik, hogy a gazdátlanul hagyott amforákból szimatoló orrok, karmos lábak és sziszegő fejek nyúlnak ki, az egyik nyílásánál pedig egy hatalmas kéz tapogatózik. Öblös, mély morgás töltötte be a szobát.

– Philippos?

A négy gyerek ijedten a hang forrása felé kapta a fejét. Egy pillanatra megdermedtek a mocorgó amforák és a belőlük kibukkanó testrészek láttán. Azután torkuk szakadtából elüvöltötték magukat, és fejvesztve rohanni kezdtek, jobb híján Stamos professzor lakrészébe. Még a lebukás is jobb volt, mint itt maradni egy életre kelt horrorban – nem mellesleg az előbbi ordibálásukra a professzor valószínűleg úgyis felébredt.

Nem tévedtek a számításaikban, egyenesen Stamos professzor mellkasának futottak. A férfi görög mintás hálóköntöst viselt, és álmos-döbbent arccal meredt rájuk.

– Zeusz villámaira... mit műveltetek már megint?

A túloldalról érkező hátborzongató üvöltés adta meg a választ. Robaj rázta meg a szobát, és mire a sötét varázslatok kivédése tanár az ajtóhoz rohant, addigra már ki volt törve az irodahelyiség fala. Mindkét oldalról. A valamik egy része az ablakot tágította ki, a másik felük pedig az ajtón át távozott. Jobban mondva, a lyukon, ami maradt belőle. A földön vakolat- és tégladarabok hevertek, a levegőt por töltötte be.

– Teljesült a vágyad, Lee – motyogta elhűlve George. – Most már mehetsz gyalog is kifelé.

Stamos professzor pár másodpercig lefagyva nézte a romhalmazt, majd káromkodni kezdett, görögül. A gyerekek egy szót sem értettek belőle, de a hangsúlyból érezték, hogy elég csúnya szitokszavak lehetnek.

– Bocsánat, professzor, nem volt szándékos – cincogta Samantha hamuszürke arccal, amikor tanáruk tombolása alábbhagyott. – N-nem tudtuk, hogy mi van azokban a vázákban.

Stamos professzor viharos tekintete lanyhult kissé, amikor végignézett a másodéves kis csapaton. Lerítt róluk, hogy majd' elájulnak a rémülettől. Még csak tizenkét évesek, emlékeztette magát. Gyerekek. Igaz, bajkeverő gyerekek, de ő sem volt különb annak idején – ahogyan most sem. Nem neheztelhet rájuk ezért.

– Az én hibám – mondta végül nagy levegőt véve. Szüksége volt minden lélekjelenlétére. – Elfelejtettem lezárni az amforák fedelét. Nem fér a fejembe, hogy történhetett – vakargatta a tarkóját. – Az ilyesmit nem szokásom elmulasztani, hisz láthatjátok, mi az eredménye – vizsgálgatta sötéten a falakon tátongó lyukakat. – Ha rendesen lezárom az amforákat, nem tudtátok volna kinyitni őket. Törésbiztosak is, nem véletlen.

– Mit csináltunk tulajdonképpen? – kérdezett rá Fred.

Lélegzetvisszafojtva várták a választ. Stamos arcán most nyoma sem volt a megszokott játékosságnak, komor tekintettel meredt a gyerekekre.

– Rászabadítottátok a Roxfortra Hádész haragját.