Cara a földre roskadt. Csapkodott, sikoltozott, zokogott a lánya után, tüdeje kis híján kiszakadt a mellkasából. Utoljára akkor érezte magát ennyire béklyóba verve, ennyire nyomorultnak, amikor elveszítette Siriust – hiába küzdött érte. Nem járhat így a lányával is! Nem! Nem élne túl még egy ekkora fájdalmat. Azt nem...

Heves kitörései csillapodtak, egyre erőtlenebb „nem"-ek hagyták el ajkait. Amikor már a könnyei is rászáradtak az arcára, elhatározta, hogy feláll a földről. Igyekezett helyreállítani a légzése ritmusát. Nagy levegő, kifúj. Nagy levegő, kifúj.

Össze kellett szednie magát. Sammy kilovagolt, igen, mert dühös. De vissza fog jönni. Mindig visszajön. Ugye?

Nagyokat szipogott, és megtörölte az orrát. Neki is vissza kellene mennie a házba. Pennát ragadni és baglyot küldeni. Csak ne remegne így a keze!

Mit baglyot! Most azonnal szólnia kell. A varázslóetikett szerint udvariatlanság volt csak úgy felbukkanni mások nappalijában, de a szükséghelyzet kivételt diktált. Újult erővel buzgott benne a tettvágy. Lábai meglódultak alatta, ösztönösen vitték a ház irányába.

Becsapta maga után az ajtót, és a kandallóhoz sietett, hogy begyújtson. Amint felcsaptak az első lángok, egy marék Hop-port szórt rájuk. Azok smaragdzöldre színeződtek, ő pedig közéjük állt.

– Lupin-lak! – zengte határozottan.

Semmi nem történt.

– Lupin-lak! – ismételte.

Csalódottan kikászálódott a tűzből, mert kezdtek visszavörösödni a lángok, ő pedig nem szerette volna elnyerni a „ropogósra sült kertész" címet. Ha nem működött a Hop-rendszer, az csak egyet jelenthetett: Remus házon kívül volt.

A homlokára csapott. Hiszen aznapra beszélték meg, hogy meglátogatja őket! Hogyan is felejthette el? Ezek szerint nincs más dolga, csak várni. A türelem rózsát terem, mi? – gondolta keserűen. Teremj nekem Remust, kérlek!

A pukkanás zaját, amivel a férfi az erdőbe érkezett, elnyomta az ágak ropogása elnyűtt bakancsa alatt. Összehúzta magán köpönyegét, és megindult a fák között. Minden alkalommal kicsit máshova sikerült érkeznie, de előbb-utóbb kiverekedte magát a Hepehupás dűlőre. Rutinos látogató volt már errefelé, ismerte Summerrise-Province-t és környékét.

Hirtelen megtorpant. Szél zúgatta a lombkoronaszintet, így könnyen megeshetett, hogy csak a képzelete játszott vele, de mintha szipogást hallott volna a fák közül. Rövid habozás után visszafelé vette az irányt, be az erdő sűrűjébe.

Nem csalt a hallása. Első pillantásra felismerte az avarban ülő lányt. Hátát pej lova oldalának vetette, aki összegömbölyödve feküdt mellette. Fejét gazdája ölébe hajtotta, a közeledő léptekre azonban felkapta, és egyenesen a férfira nézett. Az szelíden szólt a lányhoz.

– Szervusz, Sam.

– Remus?

Samantha most észlelte csak a látóterében a bakancsos lábakat és a hozzájuk tartozó toldozott-foldozott köpenyszegélyt. Megtörölte könnyáztatta arcát.

Keresztapja különösen sápadt és nyúzott volt, hiszen közeledett a telihold. Mintha kitalálta volna Samantha gondolatait, a következőket mondta neki:

– Nem gondoltam volna, hogy így találkozunk. Örömtelibb úgy látnom, ha jobban nézel ki nálam.

– Mindig jobban nézek ki nálad – felelte sértődötten Samantha. – Te már öreg vagy.

Mást talán szíven ütött volna a visszavágás, de Remus csak somolygott az orra alatt.

– Mi történt veled?

Samantha szemeiből ismét kibuggyantak a könnyek.

– Szabad? – kérdezte óvatosan Remus, és a lány mellé mutatott. Az bólintott, és megpaskolta maga mellett az avart.

A férfi óvatosan helyezkedett el a ló hasánál, de az állat jelét sem adta rosszallásnak, így valamivel nyugodtabban foglalkozhatott keresztlányával. Esetlenül átkarolta, és hagyta, hogy Samantha percekig zokogjon a köpenyébe. Amikor csillapodott, így szólt:

– Miért nem mondtad soha, Remus?

A vérfarkas zavartan kérdezett vissza.

– Mit nem mondtam?

– Hogy apám él.

Remus teste megfeszült, mintha sóbálványátkot kapott volna. Erre aztán a legkevésbé sem volt felkészülve. Habár, fel lehetett készülni Samantha mellett bármire is?

– Merlin lábszőrére – mormolta maga elé rekedtesen. Nehezére esett szavakat formálnia. – Cara elmondta neked?

– Bevallotta, igen – hüppögte a lány –, de magamtól jöttem rá.

Remusban a hitetlenkedés mellett teret nyert egy egészen másfajta érzés is: a büszkeség szikrája.

– Mindig is megvolt a magadhoz való eszed.

Samantha nem érezte magát jobban a dicsérettől. Jelenleg inkább lett volna buta, de boldog, mint okos és szomorú. Kezdte kapiskálni, miért titkolózott előtte az édesanyja. Védeni akarta.

– És, mi a véleményed? – kérdezte Remus halkan.

Samantha keze ökölbe szorult a fellobbanó haragtól.

– Hogy egy utolsó rohadék! Egy szemétláda, egy... egy undok, gonosz, szívtelen...

– Látom, estig is tudnád sorolni a szinonimákat – szakította félbe a férfi –, de hidd el nekem, édesanyád csak jót akart neked. Megértem, ha most dühös vagy rá, de jusson eszedbe, hogy mindig...

– Te miről beszélsz, Remus? – vetett véget a hegyi beszédnek Samantha. – Én nem őt szidom, hanem apámat. Vagyis – fintorodott el –, azt a valakit, aki megcsinálni meg tudott, de a felnevelésemet már nem tartotta olyan jó mókának. Nem nevezném az ilyet apának. És anya még az álomvilágában él, hogy jó ember volt. Na, persze! – fújtatott.

Remus igyekezett palástolni, hogy remeg az idegességtől.

– Anyád nem hazudott. Jó ember volt, amíg mi ismertük – mondta csendesen. – Senki sem tudja, miért lépett arra az útra. Hároméves korodig mintaapa volt, imádott téged. Semmi sem utalt rá, hogy... – mesélte akadozva. Nehezére esett, hogy visszanyelje a könnyeit. – Az egyik legjobb barátom volt. De aztán, mintha egyszer csak bekattant volna nála valami, és...

– Lelécelt! – csattant fel Samantha. – Pazar, sokra megyek egy olyan apával, aki elvolt velem három évig, aztán amikor uncsi lett a családosdi, elhúzott, és egyedül hagyott minket anyával.

– Mindent elmesélt neked Cara? – Remus pár másodperc után merte csak feltenni a kérdést. – Az egészet?

– Elrohantam, mielőtt nekikezdhetett volna – vallotta be kelletlenül Samantha. – De nem is számít – szegte fel a fejét dacosan, és feltápászkodott. – Menjünk haza. Láttad a Prófétában, hogy a Dellcastle-i Denevérek nyertek a Porpicy SC ellen? – érdeklődött, miközben lesöpörte magáról a port. – Angelina biztos odáig van most az örömtől.

Remus nem tudta hová tenni a hirtelen témaváltást. Imbolyogva talpra állt, és némi noszogatás után hajlandó volt felülni Samantha háta mögé a lóra. Hogy mikre rá nem veszi a keresztlánya! Egész úton bizonytalanul ült Paripa hátán, attól félve, hogy lefordulnak, és bár nem tartott sokáig a poroszkálás, őszintén megkönnyebbült, amikor elérték a Hepehupás dűlő 11-es számot.

Cara a ház előtt várt rájuk. Kitett egy széket a bejárati ajtó elé, és egy percre sem mozdult el onnan. A térdén könyökölve révedt a távolba, amikor azonban megpillantotta őket, felpattant, akárha darázs csípte volna. Rohant is kaput nyitni, és úgy szorította magához a lóhátról lecsusszanó Samanthát, mintha sohasem akarná elengedni. Remus szerencsétlenül ácsorgott mellettük a kantárral a kezében, és nyugtalanul összerándult, amikor Paripa bökdösni kezdte a fejével.

– Nincs nálam jutalomfalat – motyogta, miközben igyekezett annyira távol maradni a lótól, amennyire a kantárszíj engedte. Balszerencséjére az állat lekövette a mozgását. – Ne egyél meg, kérlek. Öhm, bocsánat, de valaki tudna segíteni?

Samantha kibontotta magát édesanyja öleléséből, és átvette tőle a lovat.

– Örök hála – eresztett meg felé egy megkönnyebbült mosolyt a keresztapja. Nem kicsit izzadt meg az elmúlt két percben.

– Jaj, Remus, úgy örülök, hogy itt vagy! – Cara most őt vonta magához. Samanthához hasonlóan rajta is sírás nyomai látszódtak. – Ne haragudj, hogy így fogadunk. Gyere be, igyál egy forrócsokit.

– Ilyen ajánlatot sosem utasíthatok vissza.

Mire Samantha ellátta Paripát, és a teraszajtón át belépett a Fészek nappalijába, már három gőzölgő bögre illatos forrócsoki sorakozott a dohányzóasztalon. Remus befészkelte magát kedvenc fotelébe, Cara pedig a kanapé karfáján dobolt az ujjaival. Samantha némi habozás után letelepedett mellé, és elvett egy bögrét.

Édesanyja hosszú ideig csak az ujjait ropogtatta, és többször is úgy tűnt, mint aki hosszas monológba akar kezdeni, de végül nem jöttek ki a torkán szavak. Remus, akivel sápadtságban most egy szinten álltak, bátorítóan biccentett felé.

– Ne haragudj, kiscsillag – szólalt meg végül. Samantha döbbenten konstatálta, hogy rimánkodik. – Én... én egyszerűen nem voltam képes beszélni neked apádról. Talán hiba volt, de...

– Ezt már rég megbeszéltük, anya – közölte Samantha. – Nehéz téma neked, ezt mindig tudtam. Túl van tárgyalva. Nem haragszom rád.

Cara úgy érezte magát, mint a fuldokló, aki végre levegőhöz jut. Hirtelen jó pár árnyalatnyi színt kapott vissza az arca.

– Jaj, kiscsillag! – kapta a kezét a szája elé meghatottan. – Annyira szeretlek. Csak remélni merem, hogy nem ítélsz el azért, amit most hallani fogsz. Mindig halogattam, hogy majd, ha nagy leszel, de ahogy McGalagony is rávilágított... – sütötte le a szemét, mert újfent elszégyellte magát a történtek miatt. – Szóval, a közelmúlt eseményei fényében azt hiszem, kijelenthetjük, hogy elég nagylány vagy már, még ha én hajlamos is vagyok elfeledkezni arról, hogy nősz. Tizenhét éves korodban akartam elmondani, de azt hiszem, hibáztam. Nem vettem észre, hogy már készen állsz. Én sem álltam készen, de nem halogatom tovább.

– Mit? – kérdezett rá Samantha, habár sejtette, hova fut ki édesanyja mondanivalója.

– A teljes igazságot – adta meg a választ Cara. Még mindig zaklatott volt, de egyúttal elszánt is. – Elmondok neked mindent apádról. Csak hallgass végig, kérlek. Azután pedig kérdezhetsz.

Samantha bögréje az asztalon koppant, ő maga pedig úgy pattant fel a kanapéról, mintha rugó lett volna a lábában. A fülére szorította a tenyerét.

– La-la-la-la-la, nem hallak!

Cara és Remus meghökkenve pislogtak rá.

– Hagyd abba! Sammy, kérlek, hagyd már abba! – szólt rá Cara. Ám mivel a lány nem hallotta, végül kézjelekkel kellett mutogatnia neki, hogy fejezze be a gyerekeskedést.

– Nem, anya, bele se kezdj! – intette csöndre Samantha, amikor látta, hogy meg akar szólalni. – Nem vagyok rá kíváncsi.

– De kiscsillag, szeretném, ha teljes képet tudnál alkotni apáddal kapcsola...

– Nem – vagyok – rá – kíváncsi! – ismételte emelt hangon. – Köpök arra az emberre!

Cara nem akart hinni a fülének.

– De hiszen korábban olyan érdeklődő voltál. Azt hittem, örülni fogsz, ha végre kitálalok.

– Az azelőtt volt, hogy megtudtam, él, de nincs velünk! – Samantha dúlt-fúlt mérgében. – Erre nincs elfogadható magyarázat, úgyhogy leszarom!

– Na, de kiscsillag!

Samantha figyelmen kívül hagyta a rosszallást.

– Ő is leszar engem, anya! – fakadt ki. – Akkor engem miért érdekeljen egy ilyen ember? Fájdalmat okozott neked, és azóta is mi szívunk miatta! Ha ő nem foglalkozik velem, én miért fecséreljek rá egy szót is? Nem vagyok hajlandó, és pont.

Felkapta a forrócsokiját, és határozott mozdulattal beleivott, mintegy jelezve, hogy részéről lezártnak tekinti a témát.

– Ülj vissza, kérlek – könyörgött neki Cara. – Könnyebb lenne megértened és feldolgoznod, ha meghallgatnál.

Várt, amíg Samantha kiitta a bögréből az italt. Nem siette el, ami a hőmérsékletét tekintve nem volt csoda.

– Nem, anya – mondta, miután letörölte a szájáról a maszatot. – Gyűlölöm – jelentette ki szikrázó szemmel. – Gyűlölöm őt. Soha többé nem akarok hallani róla. Soha.

– Biztos vagy benne?

Samantha letette az üres bögrét az asztalra.

– Biztos. Köszönöm a forrócsokit, anya – mondta legalább olyan üres hangon. – Én most lefekszem aludni, ha nem baj.

– Menj csak, kiscsillag – nézett rá aggódva Cara. – Ha később meggondolnád magad, és szeretnél beszélni róla, bármikor elmondom neked. Komolyan beszélek. Bármikor rákérdezhetsz, csak egy szavadba kerül. Nincs több titok.

– Soha. – Samantha makacsul rázta a fejét. – Most te tartsd tiszteletben, hogy én nem akarok hallani róla, és ne piszkálj vele többet.

Cara feszülten biccentett.

– Megígérem. Amíg másképp nem kéred, hallgatok, mint a sír.

– Nem tűnsz boldognak, anya – állapította meg keserűen Samantha –, pedig elérted a célod. Végre nem faggatlak többé ap... arról az emberről.

A nő megrázta a fejét.

– Persze, hogy nem vagyok boldog, kiscsillag. Már nem is tudom, elfojtani rosszabb-e, vagy szabadjára engedni – sóhajtott.

Remus, aki eddig csöndesen figyelte az eseményeket, összerezzent a fotelben, és fürkész tekintettel méregette. A hasonlat kísértetiesen emlékeztette Pandora szelencéjére. Vajon Cara is arra gondolt? Vagy csak a tudatalattija játéka?

Elmélkedéséből keresztlánya hangja zökkentette ki.

– Csak... csak éljünk úgy, mint előtte, jó? – Samantha kétségbeesetten szorongatta Cara kezét. – Légyszi, anya. Tegyünk úgy, mintha sosem létezett volna, oké?

Vékony volt a hangja, mint Remus leharcolt köpönyege.

Cara tekintetében könnyek gyülekeztek.

– Erre nem vagyok képes, kiscsillag – felelte elfúló hangon. – Ne haragudj érte. Neked könnyebb felejtened... nekem túl sok emlékem van. De mindent megteszek, hogy te ne cipeld a terhét – simította meg a lánya karját. – Ahogyan eddig.

Úgy tűnt, ez megnyugtatta Samanthát. Hagyta, hogy Cara jóéjtpuszit adjon a fejére, és Remusnak is kiutalt egy búcsúölelést.

Szegény gyermek, gondolta szomorúan a férfi, miközben végigkísérte a tekintetével, ahogy átvág a nappalin, és eltűnik a szobája ajtaja mögött. Megízlelte az élet kegyetlenségét, és most szeretné megőrizni a jóság illúzióját. Vagy annak legalább egy szeletét. Nem hibáztatta érte.

– Hát, vérig sértődött az apjára – szólalt meg fanyar hangon Cara. – Számítottam erre, de arra nem gondoltam, hogy ilyen élesen reagál. És a teljes igazságot még nem is tudja.

– Érthető, hogy hallani sem akar róla – hagyta meg Remus.

– Úgy látszik, szert tettünk egy külön bejáratú Tudjukkire – mormolta sötéten a nő. Remélem, elégedett vagy, Sirius, tette hozzá gondolatban.

Remus olyan melegséggel nézett Carára, ahogyan csak az igazán jó barátok tudnak.

– Nem cipeled egyedül.

– Tessék? – A boszorkány értetlenül meredt rá.

– A terhet – hangzott a magyarázat. – Eddig is együtt vittük, nem? Ezután is megoszlik a súly. Nem vagy egyedül.

Carát őszintén meghatották a szavak.

– Köszönöm, Remus.

Olyan sokáig beszélgettek, hogy a férfi végül elaludt a kanapén. Cara gondosan betakargatta egy pokróccal, mielőtt nyugtalan álomra hajtotta volna a fejét a saját szobájában. Sejtette, hogy a szomszédban valakit ugyancsak nem akar befogadni az ágy.

Másnap reggel Cara szokás szerint már korán kint volt az üvegháznál, így Samantha kettesben fogyasztotta el a reggeli ham and eggsét a keresztapjával.

– Nyugodtan kibökheted – szólalt meg kedvesen Remus.

A lánynak, aki eddig csöndesen falatozott, megállt a kezében a villa.

– Honnan veszed, hogy bármit is ki akarok bökni?

Remus egy mosoly elfojtásával küszködött.

– Sehonnan. Természetesen, ha nincs mondanivalód, nem kell beszélned.

Pár percig ismét csak az evés hangjai szálltak az étkezőasztal felett. Samantha úgy fészkelődött, mintha doxival tömték volna tele batikolt pizsamanadrágját, és időnként a keresztapjára sandított, mintha latolgatna valamit.

– Nem, nem, ez nem jó ötlet, csak nem kéne... – motyogta az orra alatt.

– Parancsolsz? – érdeklődött Remus.

– Semmi. – Samantha riadtan húzódott vissza a csigaházába. Onnantól csak némán tátogott, pont, ahogyan a nénik csinálták a templomban imádkozás közben, amikor Julie mama elvitte őt oda.

– Köszönöm a reggelit. – Remus megtörölte a száját egy szalvétával. – Kimegyek, elköszönök édesanyádtól, azután nem is alkalmatlankodom tovább.

– Ne! – tört ki riadtan Samantha. – Ne menj még anyához! Inkább... – pillantott körbe, kifogást keresve – inkább sakkozzunk. Rég tudtunk együtt játszani, nem?

– Igazad van – csillant fel Remus szeme. – Készülj a vereségre, ifjú hölgy, nem vagy már olyan kicsi, hogy nyerni hagyjalak!

– Nem is hagytál soha! – kérte ki magának Samantha. Makacsul kitartott abbéli hite mellett, hogy ő igenis ragyogó játékos volt kisgyerekként, és méltán győzte le mindig tanítómesterét. Csak az történhetett, hogy Remus végül megedződött mellette, az ő teljesítménye pedig hanyatlott az évek során.

– Ha ragaszkodsz hozzá – mosolygott a férfi.

Samantha már szaladt is a sakktáblájáért. Lejátszottak egy partit, de nem tartott sokáig.

– Ennél több ideig szokott tartani, amíg mattot adok neked – állapította meg csalódottan Remus. – Mintha nem lennél itt fejben.

Nem tévedett, Samantha mindenre koncentrált, csak a bábuira nem.

– Biztos nem szeretnél megosztani velem semmit?

Samantha beharapta alsó ajkát.

– Na, jó, igazad van, muszáj lesz kiböknöm, mert ez az egy nagyon zavar – vallotta be. – De jaj, annyira ciki! Anyát meg sem merem kérdezni.

– A tegnapival kapcsolatos?

– Igen – bólogatott Samantha. – Én tényleg nem szeretnék többet beszélni róla, de muszáj megtudnom egyvalamit.

Remus érdeklődve fürkészte az arcát.

– Hallgatlak.

– Jaj, de nem tudom, hogy is csináljam! – kínlódott a lány.

– Talán tedd fel a kérdést.

– Jó. – Samantha nagy levegőt vett, majd kifújta. Olyan komolysággal nézett keresztapja szemébe, amit ritkán lehetett látni tőle. – Remus. Ugye nem Piton professzor az apám?

A vérfarkas először fel sem fogta a kérdést, annyira meglepte.

– Mondd, hogy nem Piton az apám! – szuggerálta kétségbeesetten Samantha.

Remus pislogás nélkül meredt maga elé, mintha kővé dermesztették volna. Közben Samantha az asztal alatt keresztbe tett ujjakkal drukkolt, azt mantrázva, hogy „légyszi, ne, légyszi, ne, légyszi, ne" – de ezt ő észre sem vette. Hirtelen minden átmenet nélkül kitört belőle a fékezhetetlen nevetés. De olyannyira, hogy lefordult a székről.

Samantha aggódva nézte.

– Hé, Remus, minden oké? Remus, meg ne fulladj nekem, hallod?

A vérfarkas csak kacagott és kacagott, talán évek óta nem nevetett ennyit. Beletelt pár percbe, mire képes volt abbahagyni, megint pár percbe pedig, amíg fel tudott tápászkodni a földről.

– Te képes voltál azt hinni... – Megint elkapta a nevetőgörcs, miközben Samanthához beszélt. – Te komolyan képes voltál azt feltételezni, hogy Piton az apád?

– Hát... – Samantha a vállát vonogatta. – De akkor nem?

– Semmi esetre – nyugtatta meg Remus.

– Huh, hála az égnek – lélegzett fel Samantha.

Jólesett a tudat, hogy nyugodt szívvel utálhatja tovább bájitaltantanárát. Sok energiájába került, hogy az utóbbi időben megpróbált kedvesnek lenni vele – hát, most épp itt volt az ideje, hogy újra borsot törjön az orra alá. Legalább van, ami nem változik.

Remus még akkor is fel-felröhögött, amikor elérkezett az ideje, hogy elbúcsúzzon Carától. A nő nem értette, mire fel a jókedve. Amikor nagy nehezen kiszedte belőle, milyen teóriája volt Samanthának, először eltátotta a száját, másodszor az utolsó szeplőjéig elvörösödött, harmadszor kifakadt.

– Fúj! Fúj, fúj, és ezerszer fúj! Ez mégis hogy juthatott eszébe? Boáh, Piton? – Úgy tett, mintha öklendezne.

Remus kitűnően mulatott rajta.

– Sejtettem, hogy így reagálsz. És eszembe jutott az is, a többiek mit szólnának.

– Hát, kifeküdnének, az biztos! – Cara hisztérikusan felkacagott. – Emlékszel, James mindig azzal szívatott, hogy pocsék az ízlésem – és igen, lehet, hogy melléfogtam végül Drake-kel és Siriusszal is, na, de hogy Piton?! Ennyire azért nincs alacsonyan a mércém. Brr, a hideg is kirázott – borzongott meg.

Remus csak jóízűen nevetett. Rég érezte magát ennyire vidámnak, közel a teliholdhoz.