Fertőtlenítő illata terjengett az Upper Honeyground-i fogorvosi rendelő patyolattiszta várótermében. A fehérre meszelt falak vonalában műanyag székek sorakoztak, melyeken főként tinédzserek ültek. Egyesek unottan fészkelődtek a helyükön, mások magazint olvasgattak, vagy csak kifejezéstelen arccal bambultak maguk elé, megint mások riadtan kapaszkodtak az őket kísérő felnőttbe.

Ilyen volt az a szőke copfos lányka is, aki édesanyja mellett várakozott. Másik oldalán barna frufrus barátnője lóbálta a lábát unottan, akivel szintén eljött a saját anyukája.

– Mikor kerülünk már sorra?

– A türelem rózsát terem, kiscsillag.

A válasz grimasz volt. Rövidesen nyílt a rendelő ajtaja, és egy tízévesforma kislány lépdelt ki rajta, méretre szabott fehér köpenyben. Fontoskodva megköszörülte a torkát.

– Daphne Maldon következik!

Beszéd közben kivillantak elálló kapafogai.

Samantha azonnal felpattant, és húzta magával Daphnét is.

– Na, végre! Csá – intett a lánynak, amikor megálltak mellette. – Én Samantha Jackson vagyok, de meg van beszélve, hogy jöhessek.

– Természetesen tudom – bólintott a lányka. Hiába kötötte össze a haját, még így is úgy állt, mint egy szénaboglya. – Hallottam, amikor Dr. Granger Mrs. Maldonnal telefonált.

– Hermione, ugye nem tartod fel megint a vendégeket? – szólt ki egy női hang.

– Már jönnek is, anya!

Daphne, Samantha, Cara és Mrs. Maldon bemasíroztak az ajtón, a kislány pedig – ezek szerint Hermione – becsukta maguk után.

– Üdvözlöm önöket – mosolygott rájuk kedvesen egy fehér köpenyes nő, aki orvosi maszkot viselt.

Mindenki udvariasan visszaköszönt, Samantha és Cara pedig bemutatkoztak egymásnak Dr. Grangerrel. Mármint, az egyikkel, mert, mint kiderült, a férjével közösen vezetik a rendelőt. Ő éppen a helyiség másik felében lévő széknél foglalatoskodott, egy fiú fogszabályzóján végzett ívcserét.

– Ha befejezi, szólnál neki, Hermione, hogy vegye fel a rendszerbe Samanthát?

– Számíthatsz rám, anya.

Samantha igyekezett nem látványosan fintorogni. El nem tudta képzelni, hogy lehet valaki ilyen buzgómócsing ennyi idősen. Meg úgy egyáltalán.

– Gyere, Daphne – intett Mrs. Granger –, addig megkezdjük neked a ragasztást. Úgyis hosszú lesz.

Daphne és Samantha mindketten felnyögtek. Előbbi a félelem miatt, utóbbi azért, mert ez azt jelentette, hogy még egy csomót kell várakozniuk. Erről nem volt szó!

– Nem kell izgulnod – nyugtatta Hermione Daphnét. – Dr. Granger és Dr. Granger mindketten rutinos fogorvosok, ezernyi ilyet megcsináltak már, és mindig precíz munkát adnak ki a kezeik közül. Egyébként minden szaklap az ő rendelőjüket értékeli a környék legjobbjának, a múlt havi folyóiratban is olvastam, hogy...

– Elég lesz, Hermione – mosolygott rá szelíden az anyja.

Samantha rendkívül hálás volt ezért. Fárasztotta az okostojásstílus.

Daphne halálra válva ült a fogorvosi székbe. Samantha sajnos nem strázsálhatott mellette és szorongathatta a kezét, ahogyan eredetileg tervezte, mert az egyik oldalán Mrs. Granger tevékenykedett, a másikon pedig az asszisztense sürgött-forgott.

Mr. Granger hamarosan végzett az ő páciensével, így Samantha cserélhetett vele. Carával neki is bemutatkoztak. Az ő modora is kellemes volt – miközben megvizsgálta a lányt, hogy megnézze, kell-e neki egyáltalán fogszabályzó, fogas poénokkal szórakoztatta őket. Samantha meg is állapította magában, hogy biztosan tetszenének Stamos professzornak.

Hermione végig ott lebzselt körülöttük, és szóval tartotta őket, amikor az apja éppen nem beszélt.

– Hod fucc fe emmif bumálmi? – fakadt ki Samantha, amikor már zsongott tőle a feje.

– Kérlek, ne beszélj vizsgálat közben – figyelmeztette Mr. Granger.

– Bofámaf.

A procedúra végeztével így szólt:

– Hm. Nos, drasztikus problémát nem látok, ugyanakkor van egy enyhe mélyharapása és foghézagja.

– Ez akkor azt jelenti, hogy kell fogszabályzó, ugye? – tette fel a kérdést aggódva Samantha.

– Én javasolnám – bólintott a férfi. – Később ugyanis problémát okozhatnak ezek a rendellenességek. Akár rosszabbra is fordulhatnak, ha nem kezeljük.

– Pazar!

A fogorvos értetlenül meredt rá.

– Mármint, hogy kell fogszabályzó. Akkor lehet, ugye, anya? – fordult Cara felé. – Csináltassunk, légyszi, hallottad Dr. Grangert! Meg is halhatok, ha nem tesszük.

Cara fáradtan sóhajtott, és bocsánatkérő pillantást küldött Mr. Granger felé, ő viszont csak nevetett. Kevesen akartak ennyire fogszabályzót.

Hermione modora egy cseppet sem lazult.

– Meghalni nem fogsz – magyarázta Samanthának –, de károsodhatnak az őrlőfogaid, begyulladhat az ínyed, valamint beeshetnek a szájzugaid, amely esztétikai és higiéniai problémát okozhat. Az utóbbi igaz a foghézagra is, ugyanis beszorulhatnak közé a különféle ételmaradékok, és...

– Jól van, na! – húzta fel az orrát Samantha. – Felfogtam. Különben neked mikor lesz fogszabályzód? – piszkálta meg a kérdéssel.

A lányka nem jött zavarba.

– Nekem egyelőre még nem lehet, mert nem hullott ki az összes tejfogam. Anyáék azt mondták, hogy majd utána beszélünk róla.

Mr. Granger finoman a hátára tette a kezét.

– Menj, segíts anyádnak, Hermione. Én addig felveszem a rendszerbe Samanthát.

Cara bediktálta Samantha adatait. Megbeszélték a következő időpontot nyárra, a fogszabályzó várható árát, valamint kaptak beutalót fogászati röntgenre. Samantha mérhetetlenül boldog volt – pláne, amikor Daphne vagy egy órával később végre elkészült.

– Pazarul áll – állapította meg, amikor szemügyre vette a végeredményt. – Nem értem, mit paráztál tőle.

Barátnője szégyenlősen mosolygott. Grangerék, Mrs. Maldon és Cara is dicsérték. A két orvos ellátta Daphnét és az anyukáját minden fontos instrukcióval, azután már mehettek is haza.

– Nagyon kedves a doktor néni meg a doktor bácsi, de a lányuk, az a Hermione borzalmas! – panaszkodott Samantha. – Én nem hiszem el, hogy locsoghat valaki ennyit! Csak hadar, hadar összevissza, a felét nem is érteni...

Cara szája sarka meg-megrándult.

– Nem ismerünk hasonló személyt, igaz, kiscsillag? – célozgatott.

Samantha elgondolkodott.

– Most, hogy mondod, de! Percyt.

Cara összenézett Daphnéval meg Mrs. Maldonnal, és kibuggyant belőlük a nevetés.

– Mi van? – Samantha tekintete hármuk között ugrált.

Az ide-oda dülöngélő Mrs. Maldon a hasára szorította a kezét.

– Két dudás nem fér meg egy csárdában, igaz?

Miután kimulatták magukat, Daphne elgondolkodva így szólt:

– Szerintem Hermione boszorkány.

– Micsoda? – ijedezett Samantha.

– Láttam, hogy odalebegtetett az anyjának egy olyan piszka-izét. Jaj, tudjátok, az a vacak, amivel a fogorvosok dolgoznak. Te nem láttad, anya?

– Nem figyeltem – vallotta be Mrs. Maldon.

– Mindegy, szerintem Hermione sem vette észre, hogy mit csinál.

– De ez csak egy dolog, ettől még nem biztos, hogy boszorkány – érvelt Samantha. Más sem hiányzott neki, mint hogy még Percy mini lányverzióját is el kelljen viselnie a Roxfortban.

– Csinált még valamit. Dr. Granger megkérte az asszisztensét, hogy töltsön nekem olyan öblögetőfolyadékot. De azt mondta, kifogyott, szóval gyorsan keres újat, viszont mire megtalálta, már újra tele volt a másik flakon is. És ott értetlenkedett az asszisztens, hogy ez hogy lehet, az előbb még meg mert volna esküdni rá, hogy üres. Szerintem az újratöltés is Hermione műve volt, mert ott mászkált közben körülöttünk.

– Ügyes megfigyelés, Daphne – dicsérte Cara. – Könnyen lehet, hogy tényleg véletlen varázslatok voltak. Minden fiatal mágus csinál ilyeneket a Roxfort előtt.

– Mindegy, nem akartam neki szólni, nehogy megijedjen – vont vállat Daphne. – Úgyis kiderül majd, ha megkapja a roxforti levelét. Te meg ne vágj már pofákat! – lökte meg a vállával Samanthát.

– Én nem is – kérte ki magának.

– De igen.

– De nem.

– De igen.

– De nem.

– De igen.

– Mit szólnátok, ha beülnénk valahová egy csésze teára? – fojtotta beléjük a szót Mrs. Maldon. Ez egyből feledtette a két gyerekkel szofisztikált felnőtt vitájukat.

– Ú, igen! – visongtak.

– A Mézi teaházba, anya! Az a legjobb.

– Jó ötlet – bólintott rá Cara. Mrs. Maldonhoz fordult. – Árulnak esetleg ebben a híres-neves teaházban forrócsokit is?

– Na, szóval, minden sínen van. Pazar, mi?

– Aha.

Samantha és Timothy a Tamworth-i Dreyton Manor vidámpark óriáskerekén ücsörögtek. A lány éppen a sikeres fejleményekbe avatta be unokatestvérét. Itt nyugodtan tudtak beszélgetni, Cara és Paula ugyanis elmentek hullámvasutazni. Tipikus, gondolta a lány. Szüleik mindig azzal az ürüggyel szerveztek ilyen programokat számukra, hogy „a gyerekek miatt jövünk", de persze valójában ők voltak azok, akik a legjobban szerettek volna jönni, és aztán a legjobban szórakoztak.

Persze az is lehet, hogy ezúttal csak Daniel elől menekültek. Cara nem túlzott Samanthának, a férfi tényleg minden második megszólalásába belefoglalta Madam Malkint. Samantha örült, hogy ilyen szerelmes, de egyúttal gusztustalanul giccsesnek is találta. Nem csodálta, hogy Cara meg Paula lelépett.

Tim nem rajongott a hullámvasutakért, és ami azt illeti, Samantha is tartózkodott tőlük – főleg az előző év végi gringottsi emlékek miatt –, úgyhogy tökéletesen elvoltak a lassú körpályát leíró óriáskeréken. Innen belátták az egész vidámparkot. Embertömeg hömpölygött minden négyzetméteren – ellepték a területet, akár a nyüzsgő darazsak. A színes, pörgő-forgó szerkezetek sikoltozástól és kacagástól voltak hangosak, az árusoknál gyerekek nyaggatták szüleiket édességért, a parkolóban pedig egy BMW Isetta is alig fért volna el.

Olyan érzése volt itt az embernek, mintha kiszakadt volna kicsit a világból, és egy másik univerzumba csöppent volna. Ahol elengedheti magát, és életkortól függetlenül a gyermekkorát élheti. Ahol a lehetetlennek tűnő dolgok is lehetségesek. Ahol, még ha csak pár órára is, elhiheti, hogy igenis szép a világ. A csodák furcsa kavalkádja magával húzta egy pillekönnyű szimulációba. Egy profi illuzionista sem csinálta volna jobban.

A Jackson unokatestvérek voltak talán az egyedüli látogatók, akiket jelenleg hidegen hagyott a vidámpark nyújtotta élmény. Fontos dolgot kellett megvitatniuk: Samantha jövőjét az animágiával kapcsolatban. A lány a lábát lóbálta, miközben ecsetelte Timothynak, mi mindenben haladt – a fogszabályzás ügyében –, és mi mindenben nem – nos, gyakorlatilag minden másban. A fiú csak végig „aházott" és piszkálgatta az orrát, mint aki nem is figyel, viszont Samantha gyanította, hogy rögzített a fejében minden apró információt, amikor ugyanis belőle kifogyott a szusz, Timothy tárgyilagosan így szólt:

– Kalkuláltam, és megoldjuk. Ha szerencsétlenkedsz, akkor is meglesz jövőre a mandragóra. Aztán nem is kell mama segítsége. Betanultam a receptet, megcsinálom a három bájitalos lépést.

– De hát, az egyikhez kelleni fog a hajszálam.

– Adsz.

– Ja, tényleg. Utána viszont már muszáj nekem csinálni – jelentette ki gondterhelten. – Nekem kell kivárni a bájitallal a villámlást, aztán lökni az „Amato Animo Animato Animagus" szöveget. Annyira hülyén hangzik, nem? Mint egy nyelvtörő. Amato Animo Animato Animagus – irányította a szívére képzeletbeli varázspálcáját. – Amato Amigo... Látod, hogy bele tud törni a nyelvem? – kacagott. – Bolond lehetett, aki kitalálta. Bocs, Falco Aesalon – kapott a szájához, amikor eszébe jutott, hogy igazából tisztelnie illik a neves görög varázslót, az első animágust.

– Megoldjuk – jelentette ki Timothy.

– Tényleg?

– Aha.

Samantha kétkedve nézett rá.

– De én nem tudok felkelni minden napfelkeltekor. Ki tudja, az első vihar után mikor jön a következő vihar, és meddig kell ezt a szart csinálnom?

– Beállítasz vekkert.

– Én még arra sem kelek fel, Angelina szokott kirángatni az ágyból.

– Szólsz valakinek, hogy keltsen fel – adta meg a választ unokaöccse, mintha ez magától értetődő lenne.

– Nem jó, a többiek sem kelnek korán. Ez lehetetlen, Tim – sóhajtotta Samantha. – El fogom bukni a feladatot – kesergett. – A naplementéknél még csak meg tudom kérni Lee-t, hogy figyelmeztessen, de kizárt, hogy korán ébredjek. Nem fog menni.

– És a takarítók?

Samantha összerezzent, mintha áramütés érte volna.

– Mi? Milyen takarítók?

– A ti sulitokba nem járnak? Hozzánk mindig korán jönnek. Megkérsz egyet, hogy kopogjon be és keltsen fel. Ennyi.

Samantha pislogott, mint hal a szatyorban. Néha még mindig meglepte, hogy unokatestvére valójában nem hülye – sőt, veszélyesen okos. Ez valahol ijesztő is volt.

– Tim, te zseni vagy! – visította el magát.

A környező kabinokból riadalommal vegyes érdeklődéssel nyújtogatták feléjük a nyakukat az óriáskeréken ülők. Daniel is aggódva dugta ki a fejét jegyárus-vattacukros bódéjából. Bizonyára azt hitte, valaki kicsúszott vagy rosszul lett.

Samanthának égett a feje. Behúzott nyakkal feltartotta a hüvelykujját, és lekiabált nagybátyjának.

– Minden pazar, csak olyan jó ez a kerék! Juhú!

– Örülök! – mosolygott rá Daniel. Szemlátomást nagy kő esett le a szívéről.

– Hoppács – motyogta maga elé a lány, miközben továbblendültek. Amikor viszont Timre pillantott, eszébe jutott a korszakalkotó ötlete, és máris vigyorgott, mint a tejbetök. – Megkérek egy házimanót, megkérek egy házimanót, megkérek egy házimanóóót – dalolta vidáman. – Sima ügy. Náluk lelkiismeretesebb személyzet nincs, és titoktartók is, ha megkérem, hogy ne fecsegjenek. Kijátsszuk a rendszert, kijátsszuk a rendszert, hát, mégiscsak kijátsszuk a rendszeeert! – lendítette a karját a magasba. Madarat lehetett volna vele fogatni örömében.

– Aha – hangzott a lakonikus felelet.

– Kösz, hogy segítesz, Tim – nézett rá Samantha meghatottan, amikor leeresztette a karját. – Régebben igazából nem annyira örültem, hogy te vagy az unokatesóm, de most már tudom, hogy te vagy a legklasszabb.

– Aha.

– Kiöntöm neked a szívem, és még erre is ennyi a válaszod, hogy „aha"? – háborgott. – Pedig én tényleg nagyon hálás vagyok, hogy mellettem állsz.

Timothy pár másodpercig hallgatott, végül vállat vont.

– Megegyeztünk, nem? A tíz tábla Kinder, a tíz üveg nutella, a Scrabble meg a leguán a tét.

– Végül is – vonogatta a vállát Samantha. Nem igazán tudta, mit reagáljon. – Várjunk, te tényleg csak a jutalom miatt csinálod? – esett le neki a burkolt célzás.

– Aha.

– Egyáltalán nem is miattam? Egy kicsit sem?

A tízéves tűnődve meredt maga elé. Samantha várakozó arccal nézett rá, de végül unokatestvére csak ennyit mondott:

– Hát, nem.

Samantha elhatározta, hogy ő most vérig sértődik, úgyhogy felhúzta az orrát. Azonban rájött, hogy így csak a felette függő kabint és az óriáskerékhez tartozó vascsöveket tudja bámulni, úgyhogy végül inkább oldalra fordította a fejét, és a drámaibb hatás kedvéért keresztbe fonta maga előtt a karjait.

– És még most sem mondasz semmit, hogy kiengesztelj? – fordult vissza kelletlenül Timhez egy-két perc múlva, amikor belátta, hogy hiába várja, hogy unokatestvére hozzá szóljon.

– Jó volt a csönd.

Samantha végképp dühbe gurult.

– Vedd tudomásul, hogy szörnyen undok vagy! – lengette meg az arca előtt a mutatóujját. – Ne legyél ilyen, mert én... – Nem jutott eszébe a megfelelő fenyegetés. – Lelöklek az óriáskerékről!

– Tőlem – zengte Tim rezignáltan.

Samantha agyában kattogtak a fogaskerekek.

– Nem löklek le az óriáskerékről – mondta, miután átgondolta, és arra jutott, hogy ez nem éppen élete legjobb ötlete. – Szükségem van rád, hogy animágus lehessek. Meg amúgy sem löknélek le – vallotta be kelletlenül. – Csak blöfföltem.

– Tudom.

– Idegesítő vagy – fújtatott Samantha.

– Te is – hagyta meg Tim.

– Aljas rágalo...! Na, jó, ez lehet, hogy igaz.

A fiú aprót biccentett.

– A cuccokat amúgy az első átváltozásod előtt kérem.

– Miért?

– Mert ha félig ember, félig csáprágós-ízeltlábas izé maradsz, nem tudod megadni.

– Hé! – Samantha a beszélgetés alatt már meg sem tudta számolni, hanyadjára lett beoltva unokatestvére által. – Nem elég, hogy azt hiszed, valami undorító bogár leszek, ráadásul még nem is bízol a sikeremben?

Úgy tűnt, Tim fontolgatja a választ.

– Én nem szúrom el – közölte végül semleges arccal. – Te? Ki tudja?

Az animágián kívül Samanthát egy másik probléma is aggasztotta: nevezetesen az apa-kérdés. Ami azután, hogy elintézték a fogszabályzást Daphnéval, még inkább előtérbe került a fejében. Igyekezett ugyanúgy viszonyulni az édesanyjához, mint máskor, és ez a szünet kezdetén a viszontlátás öröme, valamint a sűrű programok miatt nem is esett nehezére. Ám ahogy teltek a napok, azon kapta magát, hogy egyre többet figyeli őt, miközben agyal.

Tényleg elhallgatta volna előle, hogy az apja él? Ferdíthet valaki úgy, hogy burokba csomagolja az igazságot, mintha gumicukorcsótányt bújtatna szaloncukorpapírba? Lehet a hazugság formája, ha valaki úgy hazudik, hogy nem hazudik?

Egy idő után már bele is kavarodott. Miért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie?

Sokat tépelődött, hogy rákérdezzen-e. Arra jutott, hogy szembesítenie kellene vele az édesanyját, hogy tud valamit – igaz, maga sem tudta, pontosan mit. Tényleg Piton lenne az apja?

Gyűjtötte magában a bátorságot, de minden griffendélessége csütörtököt mondott. Rettegett a választól. Amikor elszánta magát, hogy édesanyja elé álljon, az utolsó pillanatban cserben hagyta a beszélőkéje. Cara barackot nyomott megszeppent gyermeke fejére.

– Mi a helyzet, kiscsillag?

Neki pedig csak kiszaladt a száján az első mondvacsinált hülyeség, ami eszébe jutott.

– Izé, semmi. Kviddicsezni kéne, nem? Hogy leszek így kviddicssztár, ha nem gyakorlok?

Persze mostanra távol álltak már tőle az efféle tervek, de Cara ezt nem tudhatta.

– McGalagonynak igaza volt – kuncogta el magát. – Olyan vagy, mint James.

Cara természetesen elmesélte lányának McGalagony és Bimba látogatását. Első dolga volt bocsánatot kérni Samanthától, amikor hazaértek a King's Crossról. Akkor leültek a kanapéra, és egy forrócsoki mellett átbeszélték a női dolgok témakörét is. Mindeddig azonban ez az ismeretlen név nem került elő.

– James? – ráncolta a homlokát Samantha. – Ki az a James?

Mi van, ha ő az apám? – futott át a fején.

Cara arcáról leolvadt a mosoly. Már bánta, hogy kiszaladt a száján, ez lerítt róla.

– James... James jó barátja volt apádnak – nyelt nagyot. – És nekem is.

– Aha.

Samantha most Timothyt játszott. A cipője orrát fixírozta, és néma maradt. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy végül Cara hozta szóba az apját.

– Mi bánt, kiscsillag? – emelte meg az állát.

– Semmi.

– Én ezt nem veszem be – csóválta a fejét az édesanyja. – Olyan gondterhelt voltál egész szünet alatt. Nem szoktál így magadba fordulni. Baj van az iskolában? A vizsgák aggasztanak?

– Peersze! – horkantott a lány. – Máson sem jár az eszem, csak a tanuláson.

Cara arcán halvány mosoly futott át.

– Jól van, vettem az adást. De akkor mi történt, megint gyanús a sötét varázslatok kivédése tanár?

– Azok mindig furák – legyintett. – Bár ez most nem hinném, hogy el akar rabolni. Remélem – rázta meg magát.

Cara finoman a vállára tette a kezét.

– Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem.

– Mert te mindent elmondasz nekem, igaz? – vágta a képébe Samantha.

Ahogy elhagyták a száját a szavak, már meg is bánta. Édesanyja olyan arccal nézett rá, mintha pofon vágta volna.

Samantha nem bírta tovább. Felszívta magát, és hadarni kezdett.

– Tudom, hogy apa él! Sosem mondtál róla semmit, csak hogy elment, de nemrég rájöttem, hogy ez nem jelenti azt, hogy meghalt, és Remus azt mondta, te sohasem hazudsz, és mivel nem jelentetted ki egyértelműen, ez azt jelenti... – Megszakította mondandóját, hogy vegyen pár mély levegőt. Nagy szüksége volt rá.

Cara pár pillanatra lehunyta a szemét, de még így is patakzottak belőle a könnyek. Végül lassan biccentett.

– Igen, él – lehelte. – Sejthettem volna, hogy idő előtt rájössz. Bocsáss meg.

Ezúttal Samantha tántorodott hátra, mint akit megküldtek egy gyomrossal. Más volt spekulálni, mint élesben hallani az anyjától. Nem lett könnyebb, sőt. Az igazság most már teljes súlyával nehezedett a mellkasára, és kipréselte belőle az oxigént. Úgy érezte magát, mintha egy felfújható gumimatrac lenne, amit egy másfél mázsás ember ereszt le.

– Elhagyott minket, ugye? – tette fel a kérdést remegő hangon. Olyan volt, mintha kiszakadt volna a testéből, és nem is saját magát hallaná, hanem egy idegen embert. – Elment.

– Sammy – mondta csendesen Cara –, ez bonyolultabb, mint gondolnád...

– Válaszolj már! – visította a lány, a téboly peremén táncolva. Soha életében nem kelt még ki magából ennyire, ráadásul azzal az emberrel szemben, akit a legjobban szeretett, aki a legnagyobb támaszt jelentette számára az egész világában. Hirtelen saját magától is megrettent. – B-bocsánat – sírta el magát.

Cara megsemmisülten ingatta a fejét.

– Megérdemlem minden haragodat.

– Nem akartalak bántani – hüppögte Samantha. – Csak kérlek, mondd meg... – tette össze a tenyerét, könyörgőre váltva. – Tudnom kell. Magától hagyott el minket?

Cara kinyitotta a száját, de nem jöttek a szavak.

– Anya... – Samantha már szabályosan zokogott. – Ő döntött úgy, hogy elmegy?

Cara sátor módjára megtámasztotta ujjait az ajkai előtt, végül összekulcsolta és maga elé eresztette.

– Kiscsillag – szólalt meg óvatosan. – Lényegében igen, de...

Samantha nem várta meg a végét. Úgy érezte, menten megfullad. Sarkon fordult és rohanni kezdett, nem törődve azzal, hogy édesanyja utánakiabál, majd a nyomába is ered.

Vagy százméternyi előnyre tett szert. Ő ért gyorsabban Paripa karámjához. Az egyetlen élőlényhez, akire jelenleg szüksége volt. Útközben kitérőt tett a lószerszámokhoz, és felkapta a kantárt. Nyergelésre most nem volt ideje, szőrén ülte meg a lovat.

A nyomában rohanó Cara már csak annyit láthatott, hogy átszakítja a villanypásztort. A kerten keresztülvágtatva átugratott a kerítésen, és eltűnt a Hepehupás dűlő platánjai között.