Megvolt annak az előnye, hogy leszállt az este, mire McGalagony és Bimba elhagyták a Fészket – így legalább feltűnésmentesen hoppanálhattak vissza a Roxfort kapui elé. A látogatás leginkább Bimba miatt nyúlt hosszúra, aki kíváncsi volt mindenre, amit Cara kihozott a kéthektárnyi földterületből, így aztán bejárták az egészet. A felét elfoglalta Paripa legelője, hiszen kellett a hely egy ilyen nagytestű állatnak.

McGalagony bizalmatlanul méregette a legelésző lovat.

– Nos, azt mondja, hogy ez a... öhm, jószág... Jackson kisasszony saját állata?

Még jó, hogy nem engedünk ilyeneket a Roxfortba, tette hozzá gondolatban.

– Hétévesen kapta – bólogatott Cara, a herélt csődörre nézve. – Egészen pici kora óta lómániás. Amíg élt a nagybátyám, sokat látogattam Chipping Campdenben, és miután Sammy megszületett, mindig magammal vittem őt is. Talán akkor kezdődött – merengett. – A nagybátyám jó pár lovat tartott a farmján – magyarázta –, régen még oktatott és versenyeztetett is. Amikor kislány voltam, a testvéreimmel mindig nála töltöttünk nyaranta egy-két hetet. Tőle tanultam meg lovagolni.

A régi emlékekre elmosolyodott. Jeremy és ő mindig nagyon évezték a Chipping Campdenben töltött időt. Belekóstolhattak a vidéki életbe, mi több, Cara bele is szeretett. Idősebbik bátyjával azt képzelték, a vadnyugaton vannak, serifeset és indiánosat játszottak. Mindig ment is a vitatkozás, hogy ki legyen aznap Winnetou, mert mindkettőjüknek ez a szerep volt a kedvence.

Daniel ellenben köszönte szépen, megmaradt a város szereteténél. Nem igazán érezte jól magát a tanyán, mert por ment mindenébe, csipkedték a bogarak, megkergették a sziszegő libák, és ijesztő volt az éjszaka. Nem is mert kiszökni testvéreivel, amikor azok túrázni indultak a csillagos ég alatt, csak ha Albert bácsi is velük ment. Jóllehet, azzal sem járt jobban, mert olyankor meg beleakadt a ruhájába egy csomó bogáncs és más szúrós növények, ráadásul nagybátyjuk időnként eltűnt a fák között, hogy aztán vaddisznót imitálva rontson rájuk a sötétből. Mennyit visítoztak és nevettek!

Daniel viszont félt a lovaktól is, így bizonytalanul ült a nyeregben, és miután az egyik makrancos hátas ledobta magáról, nem volt hajlandó többé felülni rájuk – így végül meg sem tanult lovagolni. Nem úgy Jeremy! Cara is szépen ráérzett ugyan, de egyértelműen Jeremy bátyjuk volt a legrátermettebb. Olyan merészen és magabiztosan táncoltatta maga alatt a lovát, hogy Albert bácsi a fejét hátravetve kacagott rajta, fenegyereknek nevezte, és azt mondta, még akár valódi indián is lehetne belőle, ha az apacsok befogadnák. Jeremy nagyon büszke volt erre.

Szerették Albert bácsit – Artie Jackson bátyja mulatságos ember volt. Ottlétük alatt besegítettek neki a tanya körüli munkákban, és elvitte őket lovas kocsikázni is. Szórakoztatta őket a földúton való zötykölődés, és hogy végig dalolászhattak közben. Egyiküknek sem volt Pavarottit megszégyenítő hangja, de legalább senkit nem zavart a kornyikálásuk az erdőben.

Utolsó este pedig természetesen nem maradhatott el a tábortűz és a sütögetés sem. Ilyenkor Cara elővette a gitárját, és hangszerkísérettel énekeltek, Albert bácsi pedig felöntött a garatra, rémtörténeteket mesélt – amitől Daniel utána nem tudott elaludni –, azután elszenderedett a tűz mellett. Jeremy mindig felelősségteljesen eloltotta helyette a lángokat, és csak remélték, hogy a bácsi horkolása nem fogja odavonzani az éji vadakat.

Becipelni nem tudták a házba, lévén, hogy igencsak nagydarab, húsos ember volt, úgyhogy Cara kihozott a házból egy pokrócot, amit ráterített, hogy ne fázzon, ha hűvös lenne, és otthagyták, hadd húzza a lóbőrt. Bíztak benne, hogy Sigfrid, a megtermett moszkvai őrkutya megvédi majd gazdáját, ha esetleg szükség lenne rá.

– A nagybátyámtól kaptuk Sammy lovát is – magyarázta Cara. – Négyévesen már hisztizett, hogy szeretne lovagolni, és addig nyaggatott, míg végül elkezdtem hordani az egyik szomszédhoz itt, a környéken. Aztán persze egyből saját lovat is akart, de nem engedtem neki, gondoltam, minek az nekünk. Kapott helyette baglyot. De aztán, amikor hétéves lett, és kiscsikók születtek a nagybátyámnál, elmentünk megnézni őket Chipping Campdenbe. Gondolhatják, mi lett a vége.

Cara kedvtelve nézte Paripát. Három kiscsikó is született akkoriban Albert bácsinál, egy gesztenye, egy szürke és egy pej. Egyedül a legkisebb, a szürke volt kanca, és Cara meg Albert bácsi mindketten meg voltak róla győződve, hogy Samanthának az lesz a kedvence. Ő viszont a pej csikóba habarodott bele első látásra.

Úgy tűnt, a patás kisállat is kedveli a lányt, ami szokatlan viselkedésnek számított, mivel a lovaknál – főleg az újszülötteknél – nem volt ritka, hogy megérezték a mágiát, és bizalmatlanul közelítettek elsőre a boszorkányokhoz és varázslókhoz. Paripában viszont nem volt semmilyen félsz, azonnal körbetrappolta Samanthát, és miután megszaglászta, bökdösni kezdte az orrával. A következő húzása az volt, hogy kis híján megette a pulóverét.

A kislány visított és kacarászott („Váá, nem eheted meg! Anya, anya, segíts, csikiz!"), aztán gügyögni kezdett a kisállathoz („Milyen cuki pofid van!"), és agyonsimogatta. Onnantól kezdve nem is érdekelte a többi csikó. Odavolt a gyönyörűségtől – majd a bánattól, amikor elérkezett a hazautazás ideje, és el kellett köszönni tőle. Carának majd' megszakadt a szíve, látva, milyen keservesen bömböl a kapuban kedvence után. Még az sem vigasztalta, hogy időnként meglátogathatják majd.

Albert bácsi végül odalépett Samanthához, könnyedén felkapta vaskos karjaiba, és komolyan a szemébe nézett.

– Ide figyelj, prücsök. Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy ez a pompás paripa a tiéd lehet? Csak a tiéd.

Samantha nagyot szipogott, és könnyes szemmel pislogott nagy-nagybátyjára.

– Paripa? Az micsoda?

– A lovakat nevezik paripának is – nevetett rá Albert bácsi. – No, én úgy látom, ez a kiscsikó itt téged választott. Szeretné, ha a gazdája lennél. Úgyhogy amikor legközelebb jöhettek, hazavihetitek. Persze csak, ha anyukád is megengedi.

Samantha alig akart hinni a fülének. Egy csapásra fellelkesült.

– Az enyém lehet?

– Bizony. De aztán rendesen gondozni ám!

Samantha persze bőszen bólogatott, és megígérte, hogy úgy lesz, aztán forgolódni kezdett Cara után.

– Anya, anya, hallottad? Ugye, hazavihetjük a lovacskát? Kérlek!

Cara zavartan pislogott nagybátyjára.

– Komolyan mondod, Albert bácsi?

– Hadd örüljön a gyerek – mosolygott a férfi. – Jól megértik egymást a csikóval. Tudod, mit mondok mindig: kincs a ló a háznál. Főleg, ha gyerek is van. Jót tesz mindkettőjüknek, ha együtt nőhetnek fel.

Cara nagyot sóhajtott.

– Átgondolom. Mennyiért adnád?

– Semennyiért. Nektek ingyen van.

– Nem, ezt nem fogadhatjuk el – rázta a fejét azonnal. – Hiszen ez egy kiváló csődör lesz, ha felnő, adnának érte vagy... hát, nem tudom, hány fontba kerülnek mostanság a csikók, de biztos nem olcsók. Nem hagyhatom, hogy ekkora bevételtől ess el.

– Nem számít. Ti vagytok a családom, Cara, és ez megfizethetetlen érték. Én bőven beérem ennyivel. A kis Sam meg a csikó pedig boldogok lesznek – pillantott a lánykára, akit időközben már lerakott a földre.

Samantha elszaladt a lovak karámjához, és éppen ugrálva újságolta a kerítésnél kapáló csikónak, hogy legközelebb majd hazaviszi.

– Visszajövök érted, csak várd meg, oké? – ígérte csillogó szemmel. – Majd meglátod, milyen jó lesz neked otthon. Nagyon fogod szeretni. Én is imádom.

A csikó vidáman nyerített, Cara pedig meghatottan pillantott Albert bácsira. A férfi sohasem alapított családot – saját bevallása szerint a házasság intézményét nem neki találták ki –, őket azonban mindig is imádta, és a jószívűsége nem ismert határokat. Így került hát hozzájuk a csikó, akit Samantha a (szerinte hangzatos) Paripa névre keresztelt.

A ló volt Albert bácsi utolsó ajándéka számukra – egy évvel később ugyanis sztrókot kapott. Hirtelen érte, nem volt vele senki, hogy segítsen, és mire rátaláltak, már halott volt. Örökségét, a Chipping Campden-i tanyát pedig a Jackson család közös megegyezéssel eladta egy fiatal házaspárnak, a jószágokkal együtt. Ők maguk nem tudták volna kihasználni – Cara még a saját földjüket is örült, hogy győzi egyedül művelni, még varázserővel is –, és úgy gondolták, Albert bácsi szimpatikusnak találná az álmodozó szerelmeseket, akik a birtokára költöztek, és tele voltak tervekkel, hogyan virágoztassák fel a helyet.

– Jöjjenek, még jóformán semmit sem láttak – rázta meg magát Cara, és szentimentális arccal vezette tovább a birtokon McGalagonyt meg Bimbát.

Megcsodálták a veteményeseket, a kiültetett virágokat, és elsétáltak egészen a telek hátuljába, a gyümölcsfákig is. Milyen szép lehet itt felnőni – állapította meg magában Bimba.

Cara már fordult volna vissza, amikor a gyógynövénytan-tanárban felötlött valami.

– Ott, a fák után már nincs semmi?

Ártatlan kérdés volt, ám Carában rögvest meghűlt a vér. Megigazította őzbarna haját, amit vastag copfban fogott össze a tarkóján.

– Arrafelé... arrafelé nem szoktunk járni. Már csak egy régi műhely van ott – bökte ki, azzal pánikszerűen megindult az üvegház felé. – Jöjjenek.

Biztos volt benne, hogy McGalagony és Bimba össze fognak nézni a háta mögött, és nem akarta látni a sajnálkozó pillantásukat. A két professzor nem volt ostoba, pontosan leszűrték a mondandójából, hogy Sirius Black néhai autószerelő-műhelyéről volt szó. Nem is forszírozták tovább a dolgot. Hamarosan el is terelődött a figyelmük az elhagyatott garázsrészről, az üvegház ugyanis minden galleont megért.

Le voltak nyűgözve – különösen Bimba repesett a boldogságtól, látva, mit alkotott egykori diákja. Csak úgy dagadt a büszkeségtől. Legalább egy órát töltöttek odabent, azután elérkezett a búcsú ideje. Nem volt könnyű elengedniük egymást, alig tudtak betelni a találkozás örömével. Bimba professzor percekig dicsérte a piruló Carát.

– Azért egyet mondjon meg nekem – fordult még McGalagony Carához, mielőtt dehoppanáltak volna. – Miért hív minket még mindig a professzori titulusunkon? Tudtommal miután elballagtak a Roxfortból, megengedtük, hogy személyesebb formára váltsanak.

Cara őszintén nevetett.

– Sajnálom, egyszerűen annyira berögződött nekem az évek alatt, borzasztó idegennek és kényelmetlennek érezném a keresztnevükön szólítani magukat. Úgyhogy maradok ennél, ha nem bánják. McGalagony professzor, Bimba professzor – biccentett mosolyogva egykori tanárai felé –, biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. Addig is minden jót kívánok.

A két professzor kellemes érzésekkel, feltöltődve tért vissza a Roxfortba. Észre sem vették, hogy a lelkük könnyeddé vált, akár a tavaszi harmat.

Csikorgás. Döccenés. Puffanások. Egy utolsó sípolás. A roxfortos diákok borultak, átkozódtak és taposták egymást, ahogyan leözönlöttek a kilenc- és háromnegyedik vágány peronjáról. Charlie Weasley hamar elhalászta öccseit Samantha mellől, mondván, hogy már látja az édesanyjukat, Lee-re pedig ugyancsak rövid idő alatt rátalált varázsló apja.

Samantha ide-oda tekergett, hátha megpillantja Carát, de valaki nekiütközött, ijedtében pedig elkapta az illető talárját, és mindketten nagyot nyekkentek a földön.

– Jaj, ne haragudj. Ezer bocs, tényleg! – szabadkozott az illető.

Az első dolog, amit Samantha konstatált, hogy padlizsánlila a haja.

– Tonks?

– Nahát, szia, Sam! – derült fel a hugrabugos. – Rég láttalak.

Feltápászkodott a peronról, és megragadta Samantha karját, hogy őt is felhúzza.

– Még egyszer bocs. Eskü, véletlen volt – bizonygatta bűnbánóan, miután segített a kerekeire állítani a másodéves lány kofferét, és Bagoly elgurult ketrecét is a kezébe nyomta.

Az állat méltatlankodva vijjogott, gazdája viszont csak vállat vont.

– Végül is, túléltem. Amúgy meg én rántottalak magammal, szóval tőlem is bocs.

Egy középkorú nő sietett hozzájuk, sötétbarna tincsei csak úgy rugóztak utána.

– Minden rendben, Dora? – ragadta meg a lány vállát. – Nem estetek nagyot?

– Jól vagyunk, anya – perdült meg vidoran Tonks. – Szia – ölelte meg.

– Jó látni téged, kincsem – szorította magához az asszony.

– Téged is – mormolta a szövetkabátjába Tonks.

– Nem is te lennél, ha nem borogatnál kicsiket már az érkezésedkor – nevetgélt az édesanyja, a mellettük strázsáló lánykára sandítva. – Még jó, hogy nem esett baja.

Kicsi?! Samantha durcásan felhúzta az orrát. Kikérte magának, nem volt ő már olyan kicsi! Elvégre, nemrég jött meg a menstruációja.

– Baleset volt – magyarázkodott Tonks, miután elengedte.

Most tűnt csak fel Samanthának, milyen szép is a nő. Bongyor hajkoronája mellett arányos testalkatára sem panaszkodhatott, szív alakú arca pedig hasonlított Tonkséhoz – vele ellentétben viszont külsőre kissé rideg benyomást keltett. Az előbb tanúsított viselkedése alapján azonban a lány sejtette, hogy ez csak a látszat.

– Üdv. Samantha Jackson vagyok – mutatkozott be illedelmesen.

A hölgy elfogadta a felé nyújtott kezet, és futólag megrázta.

– Andromeda Tonks. Ha jól sejtem, ismeritek egymást az én Dorámmal.

– Volt egy-két közös kalandunk. – Tonks rákacsinott a lányra. – Sam másodéves griffendéles, tavaly ismerkedtünk össze. Idén meg együtt szerepeltünk Ebshont professzor színdarabjában. Tudod, anya, amiről írtam, hogy leégett miatta a nagyterem.

– Emlékszem – bólogatott Mrs. Tonks.

– Tonks rendes, mindig kihúz a csávából – vigyorgott Samantha az idősebb lányra.

– Talán nem kéne ennyiszer belekerülnöd – csóválta a fejét amaz, de az ő arcán is cinkos mosoly ült. Lehalkította a hangját, és úgy folytatta, hogy csak Samantha hallja: – De akkor minden sokkal unalmasabb lenne.

Mindketten kuncogtak. Ebben a pillanatban egy félszeg hang csendült fel mellettük.

– Elnézést. Sammy, te vagy az?

– Anyaaa! – sikkantotta Samantha, és szülője nyakába vetette magát.

Miután elengedték egymást, Cara Jackson feltolta a fejére napszemüvegét. Ekkor vette csak jobban szemügyre a mellettük állókat. Amikor Mrs. Tonksra siklott a tekintete, leesett az álla.

– Andromeda?

– Cara?

– Ezer éve nem láttalak! – hebegték szinte teljesen egyszerre.

Samantha és Tonks csak kapkodták a fejüket, miközben a két nő puszival üdvözölte egymást. Előbbinek déjà vu érzése támadt, ugyanis előző tanévben is hasonló történt a peronon, amikor Weasley-ékbe botlottak a karácsonyi szünet kezdetén.

– Na, már megint – mormolta az orra alatt. – Úgy látszik, anya tényleg mindenkit ismer.

Tonks jóízűen kuncogott mellette.

– Átérzem.

Ők ketten grimaszversenyt tartottak, mialatt a felnőttek váltottak „pár szót" a hogylétük felől és kitárgyalták, milyen nagyok lettek a lányok.

– Bizony, úgy halad az idő, Dora már most vizsgázik RAVASZ-okra – sóhajtotta Andromeda. – Aztán mehet az aurorképzőre. Okos lány, biztosan felveszik.

– Auror akarsz lenni? – bámult Samantha Tonksra. Végre valami izgi!

– Az a terv – bólogatott a lány. – Csak legyek túl a nyamvadt vizsgákon meg a felvételin – panaszkodott. – Már tök kész vagyok idegileg.

Az áttanult éjszakák nem kímélték, Tonks szemei alatt sötét árkok húzódtak. Samantha, mint minden kisgyerek a varázsvilágban, tudta, hogy aurornak lenni bizony kemény dió. Csak a legjobbakat válogatták be.

– Mikor megyünk már haza? – rángatta meg Cara kabátujját, megelégelve a veszteglést. – Pisilnem kell.

– Egy pillanat, kiscsillag.

A pillanatból persze újabb percek lettek, de végül Tonksszal csak sikerült elrángatniuk egymástól a szüleiket. Samanthát nem is érdekelte különösebben, honnan ismeri Andromedát Cara – betudta egy ismerős arcnak a sok közül –, teli hólyagjával volt elfoglalva. Ezzel szemben Tonks kíváncsian pislogott édesanyjára, miközben összekapaszkodva ballagtak az Euston Roadon.

– Úgy tűnt, mintha Mrs. Jacksonnal régről ismernétek egymást.

– Tulajdonképpen igen. És Miss Jackson – korrigálta Andromeda. – A lánykori nevét viseli.

– Ó... ó, ezt nem tudtam – hebegte a lány. – Egyedül neveli Samet?

Andromeda Tonks komoran bólintott.

– Úgy van.

– Össze sem házasodtak Sam apjával? Vagy elhagyta őket? Esetleg elváltak? Ha nem viseli a nevét, annak gondolom, oka van.

– Hogy neked folyton kotnyeleskedned kell, Dora! Komolyan mondom, rosszabb vagy, mint a pletykás vénasszonyok – fújtatott Andromeda. – Rendben – emelte a tekintetét az égre. A szürkület burkot vont az épületek sziluettjeire, amit csak az innen-onnan világító fényforrások lyuggattak át. – Elmondom, mert úgyis kinyomoznád, ha nem tenném, és mert így érzem helyénvalónak. De ígérd meg, hogy nem beszélsz róla senkinek – engedte el a lánya karját. Megtorpant, és szembefordult vele a járdán. – Ez halálosan komoly. Esküdj meg, kérlek.

Tonks kissé megszeppent, látva, édesanyja milyen komor arccal néz rá. Pár pillanatig csak nézte, ahogy a gyér fény sárgásra festi a haját és az arcát.

– Öhm, persze, tartom a számat – bökte ki végül. – De tényleg ilyen durva az ügy?

Andromeda nagy levegőt vett, és mondott valamit. Tonks nem is értette tisztán a forgalmas utcán. Autók, motorok húztak el mellettük még ezen az órán is. London sosem aludt teljesen.

– Milyen kokain? – ráncolta a szemöldökét.

Az édesanyja a szemét forgatta.

– Rokonaink! Gyere, megmagyarázom – karolt bele ismét a lányába, és már vitte is a legközelebbi palacsintázóba.

Az biztos, hogy ehhez a témához nagy szükség volt egy-egy málnás óriáspalancsintára. Andromedából nem lehetett kihúzni semmit, csak azután, hogy kipakolták eléjük az ételt és falatozni kezdtek. Tonks szűkösen fért el ugyan a bőröndje mellett, amit betuszkolt a boxba, ahol ültek, de nem foglalkozott vele.

– Ne húzd már az agyam – mondta szemrehányóan, miközben felszúrt egy darab palacsintát a villájára. – Most akkor milyen rokonokról van szó?

Andromeda a tányérjára szegezte a tekintetét, és ő is bekapott egy falatot, csak hogy később kelljen válaszolnia.

– Beszéltem már neked a családomról. Tudod, az egykoriról.

– A Blackekről, akik kitagadtak? – fintorodott el Tonks. – Persze.

Kiskorában tudta meg édesanyja kitagadásának történetét, amikor először rákérdezett, hogyan ismerkedtek meg az apjával. Ted Tonks mugli születésű volt, ellenben Andromeda az egyik legmániákusabb aranyvérű család, a Blackek közé született. Mégis egymásba szerettek és összeházasodtak, így Andromeda többé nem létezett a családja számára. Megszakították vele a kapcsolatot, és úgy tettek, mintha nem is létezett volna.

Tonks a kelleténél talán erőteljesebben nyisszantotta le a következő tésztacsíkot a málnaszószos finomságból. Amikor nagyobb lett, akkor fogta fel igazán a jelentőségét a régi históriának. Remegni kezdett a dühtől, ha arra gondolt, hogy az édesanyját úgy kezelik, mint valami veszélyes, lüktető kinövést, amit ki kell vágni az ép bőrből. Tonks tudta, hogy Andromedának még ennyi év távlatából is felszakították a sebeit, ha az emlékekre gondolt. Annak ellenére is, hogy határozottan állította: egy percig sem bánta meg soha.

Tonks hitt neki, de azt is tudta, hogy ettől nem fájt kevésbé az édesanyjának a kitagadás ténye – még akkor is, ha ritkán mutatta. Akkor is, ha a Blackek nem voltak épelméjűek. És Tonks tisztában volt vele, hogy ezek után nem csak az apját nézik le, aki a nézeteik szerint sárvérű volt. Rá is úgy tekintettek, akár egy undok fattyúra, akit a legjobb volna egy kanál vízben megfojtani. A Roxfortban nem egyszer került összetűzésbe emiatt a mardekárosokkal.

Véráruló. Így nevezték őket az édesanyjával.

Nem csoda, hogy otthon, a Tonks házban nem szerettek erről a témáról beszélni. Andromeda most is kínosan feszengett, a lányt pedig elfogta a lanyha rosszkedv.

– Kicsi voltál még az első varázslóháború alatt – szólalt meg Andromeda –, de talán emlékszel rá, hogy időnként megfordult nálunk az egyik rokonom. Az unokaöcsém.

Tonks az emlékei között kutatott.

– A motoros?

– A motoros – hagyta meg a nő. – Az a fekete hajú, tréfás fiú: Sirius Black. A háború miatt ritkábban tudtunk találkozni, na, meg egy darabig ő még roxfortos volt... de amikor tudtunk, azért igyekeztünk sort keríteni rá. Ő szerelte a kocsinkat. Még apádat is tanította bütykölni.

– Dereng valami – bólogatott Tonks. – Na, de várjunk, hát, ez az a Sirius Black, akit lecsuktak a háború végén, ugye? – ugrott be neki. A tudatalattija olykor jótékonyan igyekezett kizárni a tényt, hogy rokonságban áll ilyen emberekkel, most azonban kezdte összekötni a szálakat. – 1981. november 1-jén hajnalban tizenhárom embert mészárolt le egyetlen átokkal – darálta, amit a fekete mágusokról szóló könyvekben olvasott. – Ráadásul nappal támadott, egy utca kellős közepén, amikor a muglik munkába mentek.

– Nagy port kavart akkoriban – bólogatott sápadtan Andromeda. – Rengeteg muglit amneziálni kellett az eset után. Nem is beszélve a takarításról... Siriust azonnal Azkabanba zárták.

– De mi köze ennek...? – töprengett Tonks, ám ahogy az anyjára nézett, félbehagyta a megkezdett mondatot, mert hirtelen leesett neki. – Az ő lánya Samantha? – tette fel a kérdést borzadva. – Ezt nem mondod komolyan.

– Mondtam, hogy halálosan komoly – susogta megsemmisülten Andromeda. – Siriusnak volt egy kislánya. Még találkoztatok is egyszer-kétszer, miután megszületett. Játszottatok együtt. De erre már biztosan nem emlékszel.

– Max nyomokban – ismerte el Tonks. – Csak most, hogy mondod, rémlik egy-két emlékfoszlány.

– A köztudatban nem is igazán maradt már meg, hogy volt családja valaha. Nem csodálom, hogy Cara is a saját nevére vette Samanthát. – Andromeda, aki ugyancsak igyekezett magáról lemosni a Black nevet, tökéletesen értette a döntést. – Nem tudom, elárulta-e neki egyáltalán, hogy ki az apja, nem firtattam. Nem lepne meg, ha még előtte is titkolná.

– Egyáltalán, hogy állhatott össze egy gyilkossal?

– Hát, nem érted? – fakadt ki a nő. Addig reszketeg hangja most egyszerre erélyesebben csengett. – Siriusról álmában sem gondolta senki, hogy átáll Tudjukki oldalára. Ez a szörnyű gyilkosság teljesen ellentmond annak, ahogyan világéletében viselkedett. Ismertem őt gyerekkorától fogva. Sirius griffendéles lett a Roxfortban, és onnantól egyenes út vezetett odáig, hogy egy idő után minden porcikájával lázadt a Black család ellen. Tizenhat évesen meg is szökött a szülői házból. Kitagadták, akárcsak engem. Azt hittem... – nyelt egy nagyot, és egyre sűrűbben pislogott. – Azt hittem, ő is más. Hogy mindketten mások vagyunk, mint a családunk nagyja. Sirius még a háborúban is a Főnix Rendje oldalán harcolt, Merlin seggére is! – csapott az öklével az asztalra, mire megugrottak palacsintás tányérjaik. Szeme sarkából egy könnycsepp gördült le. – Ne haragudj, Dora, elragadott a hév – fújta ki a levegőt, és pár pillanatra lehunyta a szemét. – De most már érted, miért olyan fájdalmas Sirius árulása nekünk, akik közel álltunk hozzá. Akik szerettük.

Hogy megtörje a rájuk telepedő komor csöndet, Tonks feltűnő villacsörömpöléssel folytatta a palacsintázást.

– Nekem itt valami bűzlik – állapította meg csámcsogva. – És elhiheted nekem, nem a palacsinta. Ez nagyon finom – törölte le a szája szegletéből kicsorduló málnaszószt.

– Viselkedj már, úgy eszel, mint apád! – szólt rá Andromeda. Van, ami nem változik, a belé nevelt illem még a kitagadással sem illant el. – Legalább lányként ne lennél malac.

Tonks válaszul grimaszolt, a következő pillanatban pedig az orra turcsi formájúvá alakult. Az anyja talán még fel is háborodott volna a pimaszságán, ha nem nagyobb a rémülete.

– Muglik is vannak itt, óvatosan!

– Tudod, hogy mindig ez van, ha eszek – vont vállat Tonks. – De nem fog feltűnni ezeknek, ne aggódj.

Az esti órára való tekintettel nem sok mugli lézengett az étteremben – azok is távolabbi boxokban ültek. De ha meg is látták volna, hogy időnként változik az orrformája, minden bizonnyal meggyőzték volna magukat, hogy csak a szemük káprázik. A muglik többsége már csak ilyen egyszerű volt: makacsul kapaszkodtak a saját igazságukba.

– Már csak azért sem stimmel valami ezzel a Black-üggyel – folytatta –, mert ha előtte annyira szembeszállt a családjával meg a fekete mágusokkal, akkor hirtelen minek csatlakozott hozzájuk? Főleg, miután őt is kitagadták. Nem azt mondtad, hogy a nővéred is halálfaló volt?

– Bellatrix. – Andromeda letette a villáját. Tekintetére árnyék ereszkedett. – Ő is Azkabanban van most. De ott volt még Sirius öccse, Regulus is.

– Ő is halálfaló volt?

– Az – felelte szárazon. – Meghalt. A húgom, Cis... Narcissa pedig nem volt ugyan halálfaló, de a férje, Lucius Malfoy igen. Úgyhogy ő is sűrűn mozgott a köreikben.

– Na, erről beszélek! – Vad gesztikulálása következtében Tonks villájáról lerepült egy palacsintadarab. – A rosseb vigye el... Bocs. A lényeg – mondta, miután felkaparta az asztalról –, hogy ennek semmi értelme. Miért sétált volna be Sirius olyan emberek közé, hogy „Hahó, pajtáskodjunk!", akik legszívesebben thesztrálokkal tapostatták volna agyon, aztán még áteresztettek volna rajta egy csapat dühös hegyi trollt is?

– Ez nem vicces, Dora! – meredt rá pipacspiros arccal Andromeda.

– Nem is vicc volt – tárta szét a karját a lány.

– Csöpög a bőröndödre a málnaszósz.

– Aj! – rántotta vissza a kezét, és dörgölni kezdte a foltot a szalvétájával, hogy mentse a menthetőt. – De tényleg, azt mondtad, hozzánk is járt néha – pislogott fel a munkafolyamatból az anyja irányába. – Akkor miért nem ártott nekünk? Simán megtehette volna. Én ebben nem látok logikát.

– Ebben senki sem lát logikát. Nem tudhatjuk, mikor állt pontosan halálfalónak – és hogy miért.

– Még az is lehet, hogy becsavarodott. A tárgyalásán nem derült ki?

– Nem volt tárgyalás.

– Micsoda? – hőkölt hátra Tonks. Kiesett a kezéből a szalvéta, így pár másodpercre eltűnt az asztal alatt, hogy aztán a fejét bevágva egyenesedjen fel. – Au! – szorította a kezét a fájó pontra. – Nem rendeztek neki tárgyalást? De hát... ez alapvető emberi jog, még a gyilkosokat is megilleti, legalább formálisan! Akkor is, ha minden bizonyíték ellene szól. El kell ítélniük törvényesen, a Wizengamot testülete előtt.

Andromeda megeresztett egy kesernyés mosolyt tizenhét éves lánya felé, és átnyúlt az asztal felett, hogy megragadja szabad kezét, amiben a málnaszószos szalvétát gyűrögette.

– Eszes lány vagy, Dora, de fiatal is még. Kevés emléked maradhatott azokból az időkből, hála Merlinnek. A háború rendkívüli intézkedéseket követelt az akkori rendszerben, és Barty Kupor, a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője jogot kapott a statáriumra Harold Minchumtól. Sokan bírálták a döntését, mások helyeselték. Nem sokkal ezután a miniszter meghalt. Balesetnek állították be, de kétlem, hogy az lett volna. Az utódja Millicent Bagnold lett, akinek gondolhatod, hogy a kinevezése után kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy Kupor nyakára járjon. Ő pedig vérszemet kapott, olyannyira, hogy egyesek ugyanúgy rettegtek tőle, mint a halálfalóktól. Nem Sirius volt az egyetlen, akit tárgyalás nélkül ítéltek el akkoriban.

Andromeda kis szünetet tartott. Tonks máskor jót mulatott volna, ahogy az ajkát csücsöríti a nagy koncentrációtól, miközben maga elé mered, most azonban észre sem vette a gesztust, csak lélegzetvisszafojtva várta, hogy folytassa a mesét.

– Voltak olyanok is – nem kevesen –, akik bálványozták Kuport. Erősebbnek, rutinosabbnak látták Bagnoldnál, ami érthető, hisz neki csak akkor szakadt a nyakába a teher, hogy vezetnie kell a brit varázslótársadalmat a háborús káoszhelyzetben. Az emberek azt suttogták a háta mögött, hogy Kuport kellene helyette a miniszteri székbe ültetni, Bagnold képességeiben kevéssé bíztak. A rossz nyelvek pletykái szerint Minchumot is Kupor tette el láb alól, és csak várták, hogy mikor jut Bagnold is ugyanerre a sorsra.

– Azért ez már túlzás – jegyezte meg Tonks. Az emberi fantázia színei néha egészen hihetetlen képeket tudtak festeni.

– Az volt – hagyta meg Andromeda. – De persze voltak, akik elhitték. Mindenesetre nem irigyeltem Bagnoldot.

– Hát, én sem lettem volna a helyében – ismerte el Tonks. – Gondolom, akadt is miatta belső feszültség a minisztériumban.

– Akadt az bőven, belső és külső is – sóhajtott gondterhelten Andromeda. – De végül Bagnold kerekedett felül a hatalmi huzavonában, és miután Kupor fiát is letartóztatták, megmutatta neki, hol a helye. Szépen felmentette a szolgálatai alól, ha jól emlékszem, hozzávágott valami háborús érdemrendet is...

– Kupor fiát letartóztatták? – hördült fel Tonks.

– Kiderült, hogy halálfaló. Apuci persze erről mit sem tudott. – Andromeda hangja csöpögött a cinizmustól. – Talán ügyelhetett volna jobban a gyerekére, mielőtt elkallódik. De neki csak a munkája létezett.

– Elég kínos lehetett – húzta el a száját a lány.

– Az nem kifejezés. Kuport végül a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályára helyezték át, hogy vezesse azt. A külföldiek kevésbé ismerték a történetét, és így az évek alatt szép lassan feledésbe is merült, Kupor hírnevével együtt. Okos húzás volt ez Bagnoldtól. Kupor állítólag sohasem bocsátotta meg neki.

Az utolsó mondatát igencsak le kellett halkítania, ugyanis egy pincér sétált a boxuk mellé.

– Ne haragudjanak, hölgyeim, csak szólni szeretnék, hogy húsz perc múlva zárunk.

– Köszönjük – biccentett Andromeda.

Tonks lenézett a tányérjára. Azt már csak némi málna-maradvány maszatolta össze, az óriáspalacsintáját időközben teljesen beporszívózta. Észre sem vette, hogy elszaladt velük az idő. Rövidesen fizettek is, és szedték a sátorfájukat.

– Szegény apád már biztos betegre aggódja magát, hogy ilyen soká maradunk üzenet nélkül – sopánkodott Andromeda. – Mit fogunk ezért kapni tőle!

– Csontropogtató ölelést – dünnyögte Tonks. Ennél több „fenyegetést" nemigen nézett ki az apjából. Legfeljebb halálra szorongatja őket a szeretetével. – Amilyen vajszívű, sosem tud ránk haragudni fél percnél tovább. Kidumáljuk magunkat. Különben is, most jöttem haza a szünetre, nem látott már karácsony óta. Kizárt, hogy ne örüljön. De a fő érv: vettünk neki palacsintát vacsorára – bökött a fejével az édesanyja kezében tartott szatyorra. – Ennél kevés jobb ütőkártya létezik.

Andromeda Tonks arcán halvány mosoly derengett fel.

– Milyen igaz.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
Megjegyzés: Még korábban írtam egy novellát Andromedáról ,,A kitagadott" címmel a Harry Potter novellák kötetembe. Nem tartozik ugyan A Tekergő lányához, de kompatibilis vele. Ha még nem olvastátok, viszont szeretitek Andromeda karakterét, ajánlom figyelmetekbe.