Cara Jackson soha életében nem kapott még rivallót – egészen addig a szombat reggelig, amikor egy roxforti bagoly szállt le elé az üvegházába, miközben a fiatal furunkulákat locsolta (a vízcsobogás szerencsére elnyomta hamis dudorászását). Kis híján kiesett a kezéből a varázspálca, a belőle csordogáló vízsugárral pedig sikerült telibe loccsantania kantáros farmernadrágját. Azonnal megszüntette az Aguamenti bűbájt, és úgy bámult a vérvörös borítékra, akárha időzített bomba lett volna.

A valóság még csak nem is állt távol tőle, amikor ugyanis remegő kézzel kibontotta a levelet, nagyjából négyszáz decibellel robbant a képébe Minerva McGalagony dobhártyaszaggató harsogása. A professzor asszony lehordta őt a sárga földig („VAN FOGALMA RÓLA, MENNYIRE KOMPROMITTÁLÓ HELYZETBE SODORT ENGEM? MÉGIS MIFÉLE SZÜLŐ MAGA, HOGY NEKEM KELLETT FELVILÁGOSÍTANOM A LÁNYÁT, CSAK MERT NEM KEZDTE EL AZ IDŐBENI EDUKÁLÁSÁT?! MÉLYEN CSALÓDTAM MAGÁBAN...!"), és miután az üzenet hamuvá égett, Cara arcszíne átvette a rivallóét. Az igazgatóhelyettes letolásától hirtelen úgy érezte, mintha megint diák lenne. Egy nagyon-nagyon kicsi és jelentéktelen diák, aki jobban teszi, ha behúzza fülét-farkát, és elnézést kér még a puszta létezéséért is.

– Azt a rothadt macskagyökér-peronoszpóra permetadagolóját! – törtek ki belőle a szavak nagy sokára. Amikor realizálta, mit káromkodott (az ő szemében ez már igencsak cifrának számított), a szája elé kapta a kezét – de aztán rájött, hogy mindössze az üvegház növényei, valamint az egyik furunkula-palántás cserép karimáján gubbasztó macskabagoly hallotta.

Utóbbi méltatlankodva vijjogott, ugyanis nagyon nem tetszett neki a rivalló. A levél csapta ricsaj alatt összevissza körözött az üvegház burája alatt, és egyedül amiatt szállt vissza végül a boszorkányhoz, mert reménykedett benne, hogy kap tőle egy kis csemegét, amivel megtömheti a hasát a hosszú út után. Ide-oda tekergette a fejét, miközben figyelte, ahogyan a nő fel-alá járkál az üvegházban, és számára érthetetlen maszlagokat mormol („Basszus, ez mennyire kínos..."), hozzá pedig furcsa, csapkodó mozdulatokat tesz azzal a két faágszerű, silány szárny-utánzattal, ami az emberek testéből kiállt. Talán repülni próbált vele?

Akárhogy is, a bagoly csak a jussát akarta a fuvarért, így hát még türelmetlenebbül vijjogott – még a csőrét is csattogtatta hozzá. De hiába, a nőstényember nem figyelt rá, így kénytelen volt forgószelet imitálni, és körberepülni őt, hogy ugyan, méltóztasson már foglalkozni vele. Ekkor végre rájött, hogy mi a dolga, úgyhogy egy órával, némi ivóvízzel, bagolycsemegével és egy válaszlevéllel később a madár elégedetten kapott szárnyra, hogy megtegye a visszautat a Roxfort felé.

– Ugye, csak viccelsz?

Egy napra rá Remus Lupin a Fészek nappalijában fulladozott, a hallottaktól ugyanis félrenyelte a forrócsokiját.

– Nem – motyogta megsemmisülten Cara. Lerakta az asztalra a kezében szorongatott vörösboros poharat, és feltápászkodott a helyéről, hogy megveregesse jó barátja hátát.

– Ne már. McGalagonynak kellett felvilágosítania?

Remus forrócsokis bögréje ugyancsak parkolópályára került, ugyanis mindkét kezét rakoncátlankodó rekeszizmára kellett szorítania.

– Ne röhögj már! – méltatlankodott a nő lángoló fejjel, miután visszaült. – Ez annyira ciki. Úristen, szegény McGalagony... szegény Sammy...

Remus szolidaritásból kitartóan küzdött a feltörni készülő nevetés ellen. Nem tehetett róla, lelki szemei előtt már látta is, miféle beszélgetésben lehetett része a keresztlányának a híresen konzervatív, prűd átváltoztatástan-tanárnővel.

– Ez az egész miattam van – sopánkodott Cara. – McGalagony rivallója teljesen jogos volt. Szörnyű anya vagyok – hajtotta le a fejét. Tényleg úgy érezte, megérdemelte a letolást.

Remus jókedve éppolyan hirtelen illant el, mint amilyen hamar jött az imént.

– Te sírsz?

Cara gyorsan letolta a napszemüvegét a feje búbjáról az arca elé.

– Nem – szipogta.

– Nyilván – hagyta rá Remus. – Mindenesetre, ha sírnál, akkor azt mondanám, hogy elég kár lenne borzalmas anyaként elkönyvelned magad, csak mert valamiben hibáztál. Mindannyiunkkal megesik.

– De ekkorát hibázni... Köszönöm. – Cara elfogadta a felé nyújtott viharvert zsebkendőt, amit a férfi előásott a zsebéből. Trombitálva kifújta az orrát.

– Igazából nem értem. Hogyhogy eddig nem beszéltél Samanthának ezekről a dolgokról?

– Akartam, de... de olyan kicsi még – felelte elfúló hangon.

– És ártatlan gyermek, akár a ma született bárány.

– Jaj, tudod, hogy nekem mindig a kislányom marad! – rimánkodott Cara. – Mintha csak tegnap lett volna, hogy be kellett vinnem a Mungóba, mert Hop-port habzsolt...

– Tényleg, azt már el is felejtettem. – Remus eredendően nyúzott arcán nosztalgikus mosoly suhant át. – Hány éves is volt, hat?

– Öt – helyesbített Cara. – A fejébe vette, hogy ha magába lapátolja, és utána megpróbálja bedugni a karját a szájába, akkor az majd végigmegy a belein, és ki fog tudni integetni a kézfejével a fenekénél.

Az emléktől egy árnyalatnyival jobb kedve lett. Akkor persze nagyon meg volt ijedve, de utólag már mindannyian csak nevettek a histórián.

– Egyet pislantok, és felnő – sóhajtotta. – Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar megjön a menstruációja. Tudod, nekem csak tizennégy éves koromban jelentkezett. Te jó ég, épp egy kviddicsmeccs előtt – fogta a fejét az emléken.

– De azért megnyertétek?

– Dehogy. – Cara keserűen felkacagott. – Az akkori hollóhátas fogó, Pius Thicknesse kapta el a cikeszt. Ismered édesanyámat, tudod, milyen aggódós. Százszor is mesélt minden apró-cseprő női dologról, de gondolhatod, hogy még így is nagyon új volt nekem. Ezt... ezt meg kell tapasztalni – tette hozzá, amikor ráeszmélt, hogy hiába ecseteli Remusnak az élményt, ő férfi lévén nem igazán tudja átérezni. – A lényeg, hogy elég kellemetlenül éreztem magam a seprűn, nem voltam elég gyors és merész. Csak arra tudtam gondolni, nehogy átázzak és lecsöpögtessem véletlenül vérrel az alattam repkedőket. Persze nem folyt olyan mennyiségben, hogy ez megtörténhessen, de kislány voltam, kislányos észjárással. Akárcsak Sammy most.

Remus tűnődve nézett rá.

– És most mit fogsz csinálni? Miután így megkaptad a magadét McGalagonytól.

Nem lett volna most Cara helyében. A boszorkány zavartan gyűrögette pamutpólója ujját.

– Azt, amihez értek, gondolom. – Remus nem láthatta, ahogy a napszemüveglencsén keresztül az előtte gőzölgő bögrére sandít. – Forrócsokit főzök neki.

A két alak mintha a földből bújt volna elő Summerrise-Province határában. Olyan halkan és hirtelen bukkantak fel, akár a tavaszi hajtások. Az egyik magas volt és szikár, a másik alacsony és köpcös. Meglehetősen kirívó jelenségként álltak az uborkaföld közepén elegáns kosztümruhájukban.

– Úgy látszik, eltájoltuk a koordinátákat – jegyezte meg a pufók arcú nő, de könnyed hangja arra engedett következtetni, hogy bosszúság helyett inkább mulattatja a helyzet.

Társnője, úgy tűnt, pillanatnyilag nem tudja értékelni a tévedés komikumát. Feszült testtartással és pengevékonyra préselt ajkakkal botladozott a vetések között.

– Fel nem foghatom, miért nem volt képes megadni egy tisztességes hoppanálási pontot – átkozódott, minekutána magassarkúja hegye minden lépésnél a sárba süppedt.

– Ne bántsa Carát, olyan nehezen ment a jogosítványszerzés szegénykémnek. Nem hiszem, hogy túl gyakran közlekedik hoppanálva.

A másik nő nem szenvedte meg annyira az uborkaföld meghódítását. Topánkája néhány centis, széles sarka kevésbé akadályozta a haladásban. Ez kifejezetten jól jött neki, ugyanis a kezében tartott cserepes növénnyel egyensúlyozott. Különös virágok bontogatták benne szirmaikat: kelyheik belsejét látva bármely hétköznapi ember azt hihette volna, káprázik a szeme. Hiszen honnan a manóból lehetne egy virágnak nyelve, amit ráadásul még pimaszul nyújtogat is?

A két utazót azonban a legkevésbé sem lehetett vádolni a „hétköznapi" jelzővel. Boszorkányok voltak, mégpedig a legjobbak közül valók. Egyenesen a varázsvilágból érkeztek, hogy meglátogassanak egy bizonyos Cara Jacksont, aki egykoron a tanítványuk volt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában.

A közelben motoszkáló üregi nyúl felkapta a fejét a zajra, és a magasba emelve, jobbra-balra forgatgatta hegyes füleit, hogy azonosítsa azt. Amint észlelte a két idegen jelenlétét, riadtan elugrált biztonságot nyújtó búvóhelye felé. Bojtos farka egy darabon fehér pamacsként táncolt utána, míg végül az is eltűnt a föld alatt.

Amikor végre sikerült kievickélniük a kacskaringós, homokos útra, a nyúlánk boszorkány felmérte a terepet szögletes keretű szemüvege mögül, és miután megbizonyosodott róla, hogy egy lélek sem jár errefelé, vékony husángot húzott elő skót kockás blézere belső zsebéből. Hegyét a cipőjük felé irányította, majd finoman pöccintett, mire azok egy pillanat alatt visszanyerték eredeti ragyogásukat. Volt sár, nincs sár.

– Már bánom, hogy nem Hop-porral jöttünk.

– De hiszen maga javasolta a hoppanálást, Minerva. Azt mondta, amit Dumbledore szokott: hogy illetlenség csak úgy megjelenni mások házában.

A Minervának nevezett boszorkány valamit mormogott az orra alatt.

– Na, ne duzzogjon – lökte oldalba könyökével a társa, és csillogó szemmel pásztázta a környezetüket. – Nézze, milyen csinos kis környék!

Nagyot szippantott a friss, vidéki levegőből. Nem tudott betelni a természettel. Az aprócska, isten háta mögötti falunak tagadhatatlanul volt egy magával ragadó hangulata. Tekintetük előtt további földek húzódtak burgonyával, articsókával, kukoricával és még sok mással vetve. Úgy illeszkedtek egymáshoz, akár egy zsebkendőnyi anyagdarabokból összeöltött pokróc részei. Nem volt egy egyenletes felület, a lankák olyan hatást keltettek, mintha alvó emberek sziluettjei rajzolódtak volna ki a toldozott-foldozott földtakaró alatt.

– És innen merre? – tette fel a kérdést, miután kiélvezte a látványt, amit csak megkoronázott a kezdődő naplemente.

– Felteszem, nem a további földek felé – hangzott a felelet.

Kizárásos alapon elindultak a másik irányba, amerre az út vitte őket. Fákkal és cserjékkel szegélyezett, dudvától burjánzó ösvényen haladtak keresztül.

– Invazív fajok, ahogy sejtettem – jegyezte meg csevegő hangon a dundi boszorkány. – Úgy terjednek, mint a sárkányhimlő járvány idején. Szörnyű, hogy kiszorítják az őshonos növényeket. Ahogy nézem, van itt Rhododendron ponticum, Buddleia davidii... nézze, még Fallopia japonica is!

– Rögtönzött gyom- és gyógynövénytanóra helyett kereshetnénk esetleg a házat?

– Oh, igaza van. Ne haragudjon, szakmai ártalom. Maga járt már Caráéknál korábban?

– Futólag, még a háború alatt.

A szigorú küllemű boszorkány a füle mögé tűrt néhány szál elszabadult babahajat, és komor tekintettel meredt maga elé. Nem szívesen gondolt vissza a rettegéssel töltött évekre, amikor a Főnix Rendjével, bár derekasan állták a sarat a rettegett fekete mágussal és követőivel szemben, mégis, nagyjából olyan érzés volt, mintha villával kanalazták volna a betűlevest – egy sötét étkezőben. Értek el sikereket, de sokszor csak a szerencsén múlt, hogy felülkerekedtek egy-egy küldetésben. A sötét oldal hívei sokkal többen voltak, erejük meghaladta a Rendét.

A nő szomorúan gondolt arra a sok-sok kedves ismerős arcra, akik életüket áldozták a háború oltárán, vagy éppen belenyomorodtak. Soha nem lett volna szabad, hogy megtörténjenek azok a borzalmak. Amikor a kis Harry Potter megmentette a varázsvilágot, még utána is hónapokig nyugtalanul aludt, és volt, hogy abban a hiszemben riadt fel a roxforti lakosztályában, hogy neki most a mágiaügyi minisztériumban lenne a helye, hogy macska alakjában kémkedjen. Már a csizmáját húzta, amikor realizálta, hogy a lidérces álom többé már nem valóság, és tényleg csak álmodott az imént. Vége volt.

Visszaaludni persze nem tudott, úgyhogy a kihalt folyosókon bolyongott, ahol csak a kastély szellemei és saját démonjai kísérthették.

– Nézze! – Gondolatmenetéből lelkes rikkantás zökkentette ki. – A Hepehupás dűlőt keressük, ugye? Akkor nem tévedtünk nagyot, jó helyen járunk.

– Valóban. – A nő szemügyre vette a viharvert fatáblát, amit a ház elé vert karóra erősítettek. – Ez a tizenhetes szám. Mi a tizenegyest keres... hallgass már el, Merlin szerelmére! – rivallt rá az őket ugató angol vérebre.

Határozott hangjára az eddig ádázul vicsorgó kutya pofája most elernyedt, és megszeppenve nézett a boszorkányra. Az egy pillanat alatt kibűvölte a blézere alól a varázspálcáját. A hegyéből pattogó vörös szikrák láttán a kutyának végleg inába szállt a bátorsága, és jobbnak látta, ha szedi a tappancsait.

– Helyes. – A nő elégedetten süllyesztette vissza a pálcát rejtekhelyére, és nézte, ahogyan az állat távolodik. – Nyálas dög... – dohogott.

Útitársa csak a fejét csóválta. Hiába, tudta, hogy kolléganője nem szíveli a kutyákat.

Továbbhaladva a Hepehupás dűlőn megállapíthatták, hogy ez bizony hamisíthatatlan tanyavilág. Belesve a birtokokra, egyértelműen látszott, hogy az itt lakók zöme mezőgazdasági munkával keresi kenyerét. A nagy kiterjedésű telkek miatt a szomszédok távolabb helyezkedtek el egymástól, így sokat kellett még gyalogolniuk a tizenegyes házig.

– Milyen takaros! – A zömök boszorkány nagy izgalmában még a cserepet is majdnem kiejtette a kezéből, amikor megpillantotta a hatalmas kertet.

A szép, szabályosra nyírt zöld pázsitot veteményeskert-kockák és virágágyások tarkították, amelyeket az éppen működésben lévő öntözőrendszer látott el vízpermettel.

– Ez mugli találmány – magyarázta lelkesen. – Ötletes, igaz?

A birtok hátuljában gyümölcsfák sora bontogatta rügyeit, az egészet pedig kitüntetett objektumként koronázta meg a robusztus üvegház. Emellett egészen jelentéktelennek tűnt a vajszínű gerendákból épült sávos kis házikó szürke tetőcserepeivel.

A tizenegyes házszámot a postaládára festették fel, amely piros foltként emelkedett az alacsony fehér fakerítés fölé. A kapura réztáblát függesztettek, a következő felirattal:

Jackson kertészet

KÉREM, CSENGESSEN!

Nyitvatartás

Hétfő 11:00-19:00

Kedd-Szombat 9:00-17:00

Vasárnap 9:00-13:00

Ünnepnapokon zárva.

Távollét esetén figyelje az ideiglenesen kifüggesztett „Szabadságra mentem" vagy „Rögtön jövök" táblát.

Amikor jobban szemügyre vették a táblácskát, észrevették, hogy azon még egy felirat meghúzódott. Hamar rájöttek, hogy ezt csak a hozzájuk hasonló boszorkányok és varázslók láthatják, ugyanis a következőket hirdette:

Varázsnövény-kereskedést is üzemeltetek. Felhívom a mágiahasználók figyelmét, hogy a kertészetben számos mugli fordul meg. Kérem, viselkedjenek elővigyázatosan!

– Maga szeretne csengetni, vagy...? – kérdezte ragyogó arccal a pufók nő.

– Átadom az örömet, Pomona.

A boszorkány átvette bal kezébe a virágcserepet, és gyermeki lelkesedéssel nyomta meg a kertkapura eszkábált mugli szerkezetet, amit annak idején – bár ők ezt nem tudhatták – még maga Sirius Black szerelt fel.

– Vajon működött?

– Gondolom. Berregett.

Néhány perc várakozás után egy kertésznadrágos alakot pillantottak meg a távolban.

– Ez ő? – sikkantotta Pomona.

– Ez fut? – vonta össze a szemöldökét Minerva.

Cara Jackson valóban rohamtempóban közeledett feléjük. Az utolsó pár méteren lassított, és lihegve fékezett le a kapu előtt.

– Jó napot... McGalagony professzor... jó napot... Bimba professzor – eresztett meg egy mosolyt a köpcös boszorkány felé. Letörölte az izzadtságot a homlokáról. – Elnézést, egy pillanatukat kérem, máris jövök, csak odabent felejtettem a kulcsot – kalimpált kezeivel a ház felé.

Újabb fél perc, és ismét felbukkant előttük.

– Bocsánat – szabadkozott, miközben a kulccsal matatott. – Muszáj volt megtisztítanom az Indacus toxicusok fogait, és elhúzódott a művelet, csak az előbb sikerült végeznem...

A két vendég nem tudhatta, hogy a „muszáj volt" kijelentés valójában költői túlzás. Cara annyira ideges volt az érkezésük miatt, hogy annyi tennivalót végzett el aznap a kert körül, amennyit csak szusszal bírt. Nem használt varázspálcát, ilyenkor a kétkezi munka segített, hogy lekösse magát. Lenyírta a füvet egynegyed hektáron, felaprított közel egy köbméter tűzifát, kiültette a növendék-primulákat, és miután beindította a locsolást, valamint az üvegházat is kitakarította, addig tisztogatta az Indacus toxicusok fogait, míg végül mind egy szálig csillogtak-villogtak.

Kattant a zár, és Cara kitárta a kertkaput.

– Érezzék otthon magukat. Nagyon örülök, hogy elfogadták a meghívást. – Ahogyan az átváltoztatástan-tanárnőre nézett, ismét leverte a víz. – McGalagony professzor, én tényleg borzasztóan sajnálom...

– Ezt a témát hagyjuk későbbre – közölte a boszorkány, mire Cara egyből elhallgatott, és megszeppenve morzsolgatta ujjait. Ő személy szerint inkább túlesett volna a kínos részen.

– Jaj, kis szívem, úgy örülök, hogy látom! – Pomona Bimba mosolya fülig ért. Átnyújtotta a cserepet. – Ezt magának hoztam.

– Ó, Bimba professzor, igazán nem kellett volna – pirult el Cara. – Ez csak nem csúfolódó csuporka?

– De, bizony – húzta ki magát büszkén Bimba. – Reméltem, hogy ilyen még nincs a készletében.

– Tényleg nincs – Cara kis híján elsírta magát örömében, amikor megpillantotta a nyelvét nyújtogató virágokat –, de már nagyon régóta be akartam szerezni. Köszönöm szépen!

Hiába, egykori házvezetője mindig tudta, mire van szüksége. Ezért is volt ő a kedvenc tanára a Roxfortban – meg még sok másért.

– Ugyan, nincs mit – hárított kuncogva Bimba.

Cara mérhetetlenül hálás volt neki, amiért eljött. Eredetileg csak McGalagonyt hívta, engesztelésül a Samanthával történt incidens miatt, azonban, mivel a két professzor asszony szoros barátságot ápolt, természetesen Bimba is tudomást szerzett a dologról. Olyannyira fellelkesült, és addig rágta McGalagony fülét, míg végül ő a válaszlevelében megérdeklődte, hogy amennyiben hajlandó megtisztelni Carát felemelő jelenlétével, esetleg hozhatná-e Bimbát is.

A házigazda boldogan egyezett bele, Bimba pedig – amellett, hogy sok-sok év után végre láthatja egykori kedvenc diákját – már csak amiatt is jó ötletnek tartotta eljönni, hogy esetleges villámhárítóként funkcionáljon McGalagony mellett, ha arra lenne szükség.

– Jöjjenek – vezette őket a ház felé Cara.

– Hát, ez micsoda? – hökkent meg McGalagony, amikor az ajtóhoz értek.

Nem tudta értelmezni a tetejébe ékelt kis csapóajtót. Macskaajtóra emlékezte, azzal a különbséggel, hogy azokat lentre volt szokás szerelni.

– Ó, az csak a baglyoknak van – legyintett szabad kezével Cara, majd lenyomta a kilincset. – Kerüljenek beljebb... Máshol nemigen tudnának bejönni a levelekkel, mert tudják, minden ablakunkon szúnyogháló van. Nem mondhatnám, hogy rajongok a rovarokért.

A mögötte haladó két nő nem láthatta, ahogyan kesernyés mosolyra húzta a száját, a kijelentés ugyanis régi emlékeket idézett benne. Belesajdult a szíve, ha arra a nyárra gondolt, és a két fiúra: James Potterre és Sirius Blackre. De főleg az utóbbira.

Megrázta magát, és lepakolta a csúfolódó csuporkát egy félreeső polcra.

– A cipőiket nem kell levenniük, ha nem szeretnék. De hogyha kényelmesebb, akkor tudok adni mamuszt mindkettőjüknek.

– Köszönjük, ez nagyon kedves.

Mivel Bimba elfogadta a felajánlást, McGalagony is kénytelen volt magassarkúját puha, bolyhos lábbelire cserélni. A két professzor olyan szürreális, oda nem illő jelenségként ácsorgott a Fészek előszobájában kosztümben és kényelmes mamuszban, hogy az Cara humorérzékét csiklandozta. Gyorsan elfordult, hogy elrejtse vigyorát, és belépett a nappaliba.

– Bizonyára szomjasak. Könnyen idejutottak?

– Hogyne. – Bimba jókedvűen döcögött Cara után. McGalagony diszkrét köhécselését eleresztette a füle mellett. – Igaz, kalandos utunk volt. Képzelje, véletlenül az uborkaföld sűrűjében landoltunk – mesélte kacarászva.

– Ó, sajnálom. – Cara átvágott a helyiségen, rutinosan kikerülve a nappali bútorait és az étkezőasztalt, amelyen túl már a konyha húzódott. – Megesik az ilyesmi errefelé a vendégekkel – magyarázta, miközben poharak után matatott a kredencben. – Foglaljanak csak helyet – bátorította vendégeit, amikor megfordulva észrevette, hogy azok még mindig a nappali közepén téblábolnak.

A két tanárnő a felszólításra letette magát a hajlított ellipszis alakú dohányzóasztal mellé, egy-egy kényelmes fotelbe. McGalagony a legkifinomultabb eleganciával tette mindezt, és egyből keresztezte is a jobb lábát a bal mögött, ahogyan azt az illem diktálta. Bimba ezzel szemben inkább csak döccent, amit a bútordarab éles nyikkanásal nyugtázott.

– Tudják, nem olyan könnyű idehoppanálni, ha az ember nem tudja, merre keresse az úticélját – fűzte tovább a szót Cara, miközben megengedte a csapot. – A főtér környéke a legbiztosabb támpont, de arrafelé hemzsegnek a muglik. Nem tanácsos csak úgy felbukkanni ott, mert aztán magyarázkodhat az ember, vagy intézheti az amneziálást meg a papírmunkát, ha véletlenül meglátják. Ezért sem irányítottam magukat oda. A helyi mágusok zöme jobb szeret közvetlenül a háza tájékára, vagy más félreeső helyre hoppanálni. De ehhez ugyebár ismerni kell a környéket.

– Rá se rántson, kirándultunk egy jót – kedélyeskedett Bimba.

Kolléganője újfent megköszörülte a torkát.

– Ó, jószagú jácintok, nehogy megfulladjon itt nekünk, McGalagony professzor! – rémüldözött Cara, aki félreértelmezte a gesztust.

A nagy sietségben egy kevéskét ki is löttyentett a vízből a bolyhos szőnyegre, miközben elébük egyensúlyozott a poharakkal. Elsőként nyújtotta át a frissítőt az átváltoztatástan-tanárnőnek, aki megforgatta a szemét, de végül nem fűzött kommentárt a dologhoz, csak kimérten megköszönte az italt.

Még mindig úgy ült a fotelében, mint aki karót nyelt, ellentétben Bimbával, aki érkezésük első percétől otthonosan érezte magát. Kényelmesen terpeszkedett ülőhelyén, és mialatt Cara visszatért a konyhapulthoz forrócsokit főzni, forgolódva szemügyre vette a helyiséget.

A nappali falairól különféle növények lógtak – ezek némileg a Hugrabug-klubhelyiség hangulatára emlékeztették őt. Talán onnan inspirálódott, gondolta fellobbanó büszkeséggel. A bal oldali falfelület mentén egy tévés szekrény húzódott, beékelve a két hálószoba ajtaja közé. A távolabbi ajtó vonalában, már a konyhai részen helyezkedett el egy jókora könyvespolc. Az étkezőasztallal szemközt, a világos konyhabútor felett vájtak a falba egy nagyobbacska ablakot, amelyen keresztül a hatalmas legelőre és a hozzá tartozó karámra nyílt kilátás, mögötte pedig a távolabbi veteményesekre és gyümölcsfákra is rá lehetett látni valamelyest, és az üvegház is kivehető volt.

A nappali ablaka és az üvegezett teraszajtó is láttatni engedtek valamennyit a kertből, illetve kitekintve jól kirajzolódott a garázs, a mellette vetett virágágyások, valamint az utca egy része. A kisebbik kertkapu, amin keresztül Cara beengedte őket, nem látszott ugyan, de a nagyobbra, amin keresztül az autók – illetve alkalomadtán Samantha lova – közlekedhettek, tökéletes rálátás nyílt.

Gyönyörködése közepette Bimba professzor már csak arra eszmélt, hogy Cara letelepedett velük szemben a kanapéra, és műanyagtálcán eléjük csúsztatott három bögre gőzölgő forró csokoládét.

– Válasszanak maguk először – intett udvariasan.

A Fészekben nem volt két egyforma bögre. Mivel innen-onnan vették, illetve kapták őket ajándékba, mindegyik egyedi darabnak számított. Bimba professzor komoly dilemmát követően végül kiválasztotta a piros karácsonyit, McGalagony pedig automatikusan a minta nélküli sötétkékért nyúlt. Így Carának maradt a lovas, ami Samantha egyik kedvence volt.

– Mm, hihetetlen! – Bimba professzor el volt ámulva a forrócsoki ízétől. – Ez még a roxfortinál is finomabb, pedig a manók főztjét aztán nem könnyű überelni.

McGalagony modora ismét lazult egy fokkal, miután belekortyolt az italba. Hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Hogy csinálja?

– Megvannak a módszereim. – Cara az ajkai elé emelte a bögréjét, hogy elrejtse mosolyát.

Amikor azonban letette a bögrét, komolyabb hangnemre váltott.

– Nézze, McGalagony professzor, azt hiszem, elég kellemetlen ez mindkettőnknek, nem szeretném már tovább húzni – fújta ki a levegőt –, úgyhogy szeretnék bocsánatot kérni.

Az átváltoztatástan-professzor éles pillantást vetett rá, de nem szólalt meg.

– Különben én még mindig nem hiszem, hogy annyira rémes lett volna a helyzet – jegyezte meg békítően Bimba.

– Úgy gondolja, Pomona? – csattant fel McGalagony. – Tudják, mit hitt Samantha? Hogy a gyerek kicsírázik... – horkantott.

Cara feje valósággal lángolt a szégyentől, miközben a Griffendél házvezetőjéből özönleni kezdtek a szavak, és lefestette előttük a szituációt, amit átélni kényszerült. Miután kiadta magából indulatait, nagyot szusszant, hátradőlt a fotelében, és beleivott a bögréjébe, hogy legalább az édes italtól jobb kedve legyen.

– Én... mélységesen sajnálom a történteket – törte meg a kínos csöndet Cara, kantáros nadrágja gombját birizgálva.

– Sajnálhatja is.

Bimba leforrázva ült mellettük.

– Nahát! – hebegte. Csak ennyit bírt kinyögni. Ilyen részletességgel eddig még ő sem hallotta a történteket.

– Elszúrtam. Nem tudom meg nem történtté tenni, tudom. Sem jóvá. Éppen ezért, csak... szeretném megköszönni magának. – Cara végre össze tudta szedni magát ahhoz, hogy felemelje a fejét és McGalagonyra nézzen. – Mindent, amit a lányomért tett és tesz.

Tekintetében könnyek csillogtak.

– Nem tudom, mi lett volna vele maga nélkül – törölgette a szemét. – Örökké hálás leszek a segítségéért.

McGalagony lassan bólintott. Már nem tűnt indulatosnak, de nem is tudott mit mondani. Világéletében nehezére esett kezelni, ha magasztalták.

– Csak hogy tudja, magának a Jackson kertészetből minden ingyen van – folytatta Cara. – Most is, és ha a jövőben bármikor nálunk járna... szóval, a lényeg, hogy vihet bármit, ami megtetszik magának. Bármikor. Még a nyitvatartási időn túl is. Ennyit tudok tenni törlesztésképp.

Tudta, hogy nem nagy ár ez McGalagony fáradozásaiért – azt soha nem tudta volna megfizetni, hiszen felbecsülhetetlen értékűnek tartotta –, de remélte, hogy a gesztus számít valamicskét egykori átváltoztatástan-tanára szemében.

– Nos, igazán... lekötelez – szólalt meg végül zavartan a professzor asszony.

– Ugyan – hárított Cara. – Annál is inkább köszönettel tartozom, hiszen Sammy egyébként is folyton... csinál valamit. Sokat főhet a feje miatta, most meg még ez is beütötte a kvaffot, ahogyan mondani szokás...

– Mindennek ellenére nem mondanám, hogy katasztrofális munkát végzett volna a nevelésével – elemezte McGalagony. – Leszámítva a felvilágosítást – fintorodott el. – Egészséges gyermek mind testben, mind lélekben, és ez a fő. Habár, a helyzete erősen emlékeztet valakiére... – meredt maga elé tűnődve.

– Tudom, tudom, olyan, mint az apja – mormolta fásultan Cara az unásig ismételt szólamot. Mindenkitől megkapta ezt, aki annak idején ismerte Siriust.

– Korántsem.

Cara meglepetten kapta fel a fejét és bámult McGalagonyra. Ámulata csak fokozódott, amikor a professzor asszony szája sarkában – most először az érkezése óta – aprócska mosoly nyiladozott. Így folytatta:

– Rosszabb. James Potter.

– Tessék?

– Jól hallotta. Az, ahogyan maga a lányát nevelte, leginkább James Potter családi állapotát juttatja eszembe. Bizonyára maga is tudja, hogy a környezet milyen fontos hatással van a személyiségfejlődésre.

– Persze... – makogta Cara.

Ismerte a megboldogult Fleamont és Euphemia Pottert. Jóságos, engedékeny szülők voltak – az asszonnyal különösen jól kijöttek. Ők voltak azok, akik jóformán Siriust is adoptálták.

Sirius, ő rengeteget szorongott gyerekként a családja miatt. Volt abban valami, amire McGalagony éleslátóan rávilágított: mivel ők ketten merőben más körülmények között nőttek fel Samanthával, a bajkeverő jellemvonáson kívül végül is nem sok közös volt bennük. Ellenben Jamesszel... hát, tagadhatatlanul voltak elég hasonló tulajdonságaik. Bár hála az égnek, Samantha nem volt olyan öntelt, mint James ennyi idősen.

– Nem vitatom, emlékeztet az apjára is – toldotta hozzá McGalagony –, és persze magára, Cara. Némi Walburga Black beütéssel. De ez már a gének játéka, nem a környezeté.

Carának a mellkasára kellett szorítania a kezét, mert hirtelen fordult vele egyet a nappali.

– Walburga? Komolyan? – hápogta. – Akkor bizony tényleg nagy a baj.

– Hajlamos mindenki azt látni a gyerekbe, amit akar – szólt közbe Bimba. – „Olyan, mint az apja, a szeme, akár az anyjáé..." De hol marad ő maga? – tette fel a kérdést. – Ha engem kérdeznek, semmi értelme ezeknek a hasonlítgatásoknak. Már ne vegye zokon, Minerva, nem magának szól. De most mondják meg, hogy tudna igazán érvényesülni egy gyermek, ha már a születésétől fogva címkéket aggatnak rá? – fakadt ki. – Vele magával, mint önálló lélekkel, ki törődik?

McGalagony és Cara elgondolkodva hallgattak.

– Jogos az érvelése, Pomona – ismerte el végül az előbbi, miközben lassú körzéssel megtornáztatta az egyhelyben üléstől elgémberedett bokáját. – Természetesen minden személy egyedi és megismételhetetlen a maga nemében.

– És így van ez jól – hagyta meg mosolyogva Cara. – Ettől szép a világ, nem igaz, Bimba professzor? – hunyorgott cinkosul egykori házvezetőjére.

Olyasfajta összenézés volt ez, amit csak a valódi hugrabugos szív érthetett igazán. Ismerni ismerték mások is – az eszmét, a jelentőségét. Tudták, hogy fontos. Talán észlelték is.

Ám aki valaha Hugrabug Helga házába tartozott, annak kevés volt látni. Érezni kellett – és megélni. Ahogyan tették ők is.