Március elején a hőmérséklet még lassan kúszott felfelé, akárcsak a Griffendél rubinjai a bejárati csarnokban porosodó pontjelző homokórában, de a napsütés már rámosolygott a Roxfortra, és megsimogatta ablakait. Rügyekre fakadt a tavaszi táj, a szellő szalagtáncos módjára libbent lágyan. Mintha csak egy szerelmes ígéretét lehelte volna a kastélylakók fülébe: „jövök már, várj rám".

Az óriáspolip egyre többet fickándozott a tóban, és még Mrs. Norrist is azon lehetett kapni, hogy időnként kifeküdt a tölgyfaajtó előtti márványlépcsőre sütkérezni. Persze ilyenkor jaj volt annak a diáknak, aki véletlenül rálépett, vagy éppen átbucskázott rajta – Frics kőszívét ugyanis még az éledező időjárás sem lágyíthatta meg. Főleg, ha a macskájáról volt szó.

Samantha ugyancsak hadilábon állt az érzéseivel. Még az sem vigasztalta, hogy miután lerótták a büntetőmunkát Freddel és Tamsinnel, vethettek egy pillantást Bolyhoskára. Szegény háromfejű kutya egy öles tölgyhöz volt láncolva, és amennyire örült, amikor a gazdája megérkezett („Dehogy vagy te Hádész haragja, Hádész angyala vagy, te, te!" – gügyögte neki Hagrid), úgy nyüszített, mint az égzengés, amikor otthagyták az erdő magányában. Hagrid bizonygatta a gyerekeknek, hogy ez csak átmeneti megoldás, és majd kitalálnak valamit, Samantha aggodalmait azonban nem sikerült vele eloszlatnia.

Ráadásul egy fia kentaurral sem találkoztak a fák között, acsarkákat keresgélni Ebshont professzornak pedig halál unalmas volt. Mivel a varázslények ránézésre teljesen megegyeztek a közönséges sünökkel, csak úgy lehetett őket azonosítani, hogy míg a sünök készséggel elfogadták az élelmet, az acsarkák dührohamot kaptak, ha megkínálták őket, mert azt hitték, meg akarják őket mérgezni. Az egyik még meg is harapta Samanthát, így a büntetőmunka után kulloghatott fel a gyengélkedőre.

Ennek is a figyelmetlensége volt az oka. Máson sem kattogott az utóbbi időben, mint hogy mi van, ha Piton az apja. Bájitaltanórákon eddig rendszerint meghúzta magát és lehajtott fejjel dolgozott, mert utálta a tanár fakó képét és zsíros haját bámulni. Újabban azonban programjává vált, hogy hosszasan mustrálja a kampós orrát, és hasonlóságokat próbáljon keresni közte és a saját külseje között. Nem volt túl jó az ilyesfajta megfigyelésekben, úgyhogy nem sokra jutott, de annyit biztosan megállapított, hogy még mindig a hányinger kerülgeti Piton látványától. Na, meg nem utolsó sorban azt is, hogy a professzor valami oknál fogva nehezményezi, ha meredten szuggerálják. Ennek eredménye gyilkos pillantások, rosszindulatú megjegyzések, illetve pontlevonás lett – valamint egy-két óraimunka-elégtelent is bezsebelt, amiért nem a feladattal foglalkozott.

Samantha minden ilyen alkalommal nagyot nyelt, megrázta magát, és leküzdve minden ellenérzését, a szokásos magában puffogás helyett szánakozva nézett a tanárra. Néhány bájitaltanóra után Piton végleg megelégelte ezt az ismétlődő mintát, és miközben a diákok nagy része még a futóféregnyálkát adagolta az aznap elkészítendő gyomirtó bájitalhoz, az első padban ülő Samantha elé lépett.

– Ki vele, Jackson.

A lány kivételesen hamarabb végzett a feladatrésszel, mint a többiek. Biztos volt benne, hogy a megszokottól eltérően ez a munkája most jól fog sikerülni. A gyomirtó bájital azon kevés főzet közé tartozott, aminek az elkészítése a kisujjában volt. Otthon sokat segített az édesanyjának gyomirtót, permetszert, tápoldatot és hasonlókat keverni. Szerencsére nem voltak olyan bonyolultak, mert akkor biztosan nem sikerült volna megtanulnia Carának sem. Akárcsak a lánya, ő sem jeleskedett a boszorkánykonyhában (meg igazából semmilyen konyhában), ezt a pár bájitalt viszont muszáj volt kifogástalanul begyakorolnia, ugyanis a mágikus gyomokra és gyógynövényekre sajnos hatástalanok voltak a mugli vegyszerek.

– Mivel ki? – Samantha értetlenül pislogott az üstje fölé tornyosuló denevérszerű alakra. Igaza van Lee-nek, ha felvenne egy maszkot, tényleg lehetne Batman, futott át az agyán.

– Ne szemtelenkedjen – sziszegte Piton. – Ki vele, mi ütött magába? Ha egy újabb ízléstelen tréfát merészel forgatni a fejében, még most figyelmeztetem...

Samantha értetlen arcot vágott. Akkor azonban rájött, hogy Piton utálja, ha értetlen arcot vágnak, úgyhogy gyorsan visszaváltoztatta sajnálkozóra.

– Nem értem, miről beszél – füllentette – tanár úr – toldotta hozzá gyorsan, mert számtalanszor megtapasztalta már, hogy Piton azt is utálja, ha nem a titulusán szólítják. Milyen fárasztó is egy ilyen ember kedvében járni, aki ennyi mindent utál!

– Egészen pontosan ez a hatodik bájitaltanóra, amikor émelyítően fátyolos tekintettel vizslat, Jackson – közölte undorodva a professzor. – Meg kell kérdeznem tehát: úgy nézek ki, mint aki belátható időn belül jobblétre szenderül, vagy netán maga az, aki rövidesen fűbe harap? Mert ha az előbbi miatt aggodalmaskodik, hadd nyugtassam meg: kitűnő egészségnek örvendek. Ha az utóbbi... – Piton szemei gúnyosan csillogtak, és negédesen így folytatta: – Nos, akkor azt tudom tanácsolni, hogy amerikai típusú koporsót válasszon, lehetőleg csiszolva és kárpitozva. Fekete színben a legelegánsabb.

Samantha nem vette magára a megjegyzést, csak megrázta a fejét.

– Semmi baj, professzor.

A tanár nem tudta mire vélni az együttérző hangnemet. Szemöldöke egyre magasabbra emelkedett – hát, még amikor a lány hozzáfűzte a következőket:

– Én megértem, és... és... – rebegte elfúló hangon. – Biztosan nehéz lehetett. Meg még most is. Nem lehet könnyű együtt élni az ilyesmivel. De nem haragszom. Azt hiszem. Elvégre nem tehet róla.

Piton arcára maszkként merevedett egy torz grimasz és a döbbenet különös elegyvelege. Végül arra jutott, hogy igen, minden bizonnyal Samantha Jacksonnak sikerült még azt a mákonybabnyi eszét is elveszítenie, amennyit eredetileg nagy jóindulattal saccolt neki – úgyhogy csak ennyit vetett oda a lánynak:

– Javaslom, hogy óra után keresse fel Madam Pomfrey-t szivacsos agysorvadás gyanújával.

Samantha megköszönte a figyelmességet, mire a tanár csak vetett rá egy lesújtó pillantást, és inkább átviharzott Kenneth-hez, hogy jólesően megkritizálja a főzetét. Szegény fiú a könnyeivel küszködött, miközben Piton porig alázta a csoport előtt. Annyira csúszott a tenyere az izzadtságtól, hogy még a kanalát is beleejtette az üstbe – amelynek tartalma az előírt közepesen folyós, méregzöld helyett sűrű szürke pacaként bugyborékolt. A mardekárosok persze kárörvendően kinevették, mire válaszul Fred és George katapultként használták a saját kanalaikat, és forró gyomirtót lövöldöztek rájuk. Ennek persze hatalmas káosz, egy magyar mennydörgősárkány szintjére dühödött Piton, valamint pontlevonás és büntetőmunka lett a vége az ikrek számára.

Samantha eltűnődött. Piton általában olyan könnyen osztotta a büntetőmunkákat, mint Percy az észt. Sokszor még komolyabb indok sem kellett hozzá. Furcsállta, hogy neki ezúttal nem adott, mivel arra jutott, hogy ha ő az apja, akkor valószínűleg azért szokta büntetésbe küldeni, hogy több időt tölthessenek együtt. Talán titokban szereti őt, és ezen a furcsa módon próbálja jobban megismerni – vagy csak amiatt szigorúbb vele, mert a saját gyerekétől többet vár el, mint bárki mástól. Mindenesetre most kivételesen megúszta a közös programot.

Az apa-kérdést csak tetézte, hogy a küszöbön toporgott a húsvéti szünet. Ez alapjába véve nem lett volna gond, sőt... ám a professzorok valamiért úgy érezték, hogy ha már „semmi dolga" nem lesz ezalatt a diákoknak, majd ők orvosolják a problémát, és lefoglalják őket egy csinos kupac házi feladattal és beadandóval. A tetejében a másodévesek még azon is rágódhattak, hogy milyen tantárgyakat vegyenek majd fel a következő tanévtől – ezt legkésőbb a szünet utánra kellett eldönteniük.

– Az eddigiek is épp elegek, minek kell még pluszban választanunk? Vagy legalább miért nem lehet akkor leadni valamit? Mondjuk az átváltoztatástant – hőbörgött Fred, miközben osztálytársaikkal a Griffendél-klubhelyiség egy félreeső szegletében hevertek szétszórva a szőnyegen.

Daphne törökülésben nézegette a tantárgylistát, és a többieket kérdezgette, hogy szerintük milyenek. Alicia, Lee és George készségesen leadták neki a drótot, hogy miket hallottak az idősebb testvéreiktől, Kenneth pedig szótlanul ücsörgött mellettük és hegyezte a fülét.

Angelina magában motyogva járkált fel-alá, időnként rábökve a lap egyik sorára, Samantha pedig elhasalt, és unottan kalimpált a levegőben topánkás lábaival, mint aki jól végezte dolgát.

– Hé, a te lapod hol van? – ráncolta a homlokát Fred.

– Ja, én már első nap kitöltöttem és visszaadtam McGalagonynak, nehogy később elhagyjam vagy elfelejtsem.

– Ilyen könnyen eldöntötted? – hökkent meg a fiú.

– Hát... aha.

– Anyukád nem akarta megbeszélni veled?

– Úgyis mindenben támogat – hangzott a hanyag felelet. – De igazából tényleg tök könnyű volt. Percy már korábban mesélt nekem minden tárgyról meg tanárról.

Időközben George is felfigyelt a beszélgetésre, és fülelni kezdett.

– Miket választottál?

A többiek is felhagytak addigi diskurzusaikkal, és kíváncsian várták a válaszát. Ők még mind dilemmáztak a döntésen. Samantha enyhén frusztrálva érezte magát, hogy minden szem rászegeződik, úgyhogy pillanatnyi habozás után vágott csak bele a magyarázatba.

– Hát, a legendás lények gondozása alap, mert Ebshont jó arc, az unikornisok meg cukik. És tudjátok, hogy sárkányokkal szeretnék dolgozni, mióta megtudtam Charlie-tól, hogy lehet ilyet. Azon kívül mugliismeretre iratkoztam fel.

– Pont mugliismeretre? – ámuldozott Daphne. – De hát, azt mondtad, anyukád mugli születésű.

– Éppen azért. Azt hiszed, van kedvem vesződni számmisztikával vagy rúnaismerettel? – fintorgott. – Vagy jóslástanon aszalódni Trelawney-nál? – sandított Lee-re. Roppant büszke volt magára, hogy végre sikerült megjegyeznie a bonyolult nevet. – Különben is, szerintem még mindig azt hiszi, hogy Samantha Olaf vagyok, a norvég unokatesód. Nem nagyon kéne összefutnom vele.

– Jogos – hagyta meg Lee.

A többiek értetlenül pislogtak, csak Fred és George vihogtak össze, mert nekik persze Samantha és Lee elmesélték a sztorit még októberben, amikor friss volt az élmény.

– Egyébként az a nő tényleg kattos – tette hozzá a fiú.

– De hát, a mugliismeret neked nem szabályos! – rázta a fejét Alicia. – Nem fair, hogy felveszed.

– Miért ne lenne az? – vette védelmébe Samanthát Fred. – Szerintem zseniális. Ha értenék a muglikhoz, én is azt venném fel. Mondjuk, lehet, így is érdemes lenne beülnünk – nézett össze az ikrével.

– Ugye, te is arra gondolsz, amire én? – vigyorodott el szélesen George.

– Naná!

– Sasha mindent tudni fog! – jelentették ki szinkronban.

– Tényleg! – Lee arca felderült. – Akkor megyek én is.

– Na, a potyázók – sóhajtott teátrálisan a lány, mintha ő nem teljesen hasonló filozófiával állt volna a tantárgyválasztáshoz. – De arról ne is álmodjatok, hogy megírom a házitokat. Viszont másolhattok rólam, meg ilyenek.

A három fiúnak ennyi bőven elég segítség volt. Már látták is maguk előtt, milyen aranyéletük lesz jövő tanévtől mugliismereten. Aliciának még mindig nem tetszett, amit csinálnak, de tudta, hogy hajthatatlanok, úgyhogy csak magában bosszankodott, hogy egyesek mennyire megúszósak, míg mások keményen dolgoznak.

Ő maga a napokban vaskos borítékot kapott a szüleitől, amiből sajnos nem pénz, hanem egy földet söprő pergamen került elő. Mr. és Mrs. Spinnet hosszasan fejtegették benne lányuknak, mennyire fontos ez a választás a jövője szempontjából, és gondolja át nagyon alaposan. Ráadásul hollóhátas nővére, Leticia – aki aurornak szeretett volna továbbtanulni a Roxfort után – is a nyakára járt, hogy segítsen a döntésben.

Nem a Spinnet varázslócsalád tagjai voltak az egyedüliek, akik kéretlen tanácsokkal látták el másodéves kis rokonukat. Angelina és Lee is kaptak néhány baglyot a családtagjaiktól, illetve Mrs. Weasley is üzent Frednek és George-nak. A küldeményt szállító Errol végigszánkázott a terített griffendéles asztalon, akár egy torpedó. Útját csörömpölés és ételzápor kísérte – a felgyorsult bagolycsőr mindent félreütött az útjából, nem kímélve tányért-kancsót –, míg végül lecsúszott az asztal túlsó végében, és a vöröslő fülű Charlie-nak kellett összeszednie a földről a pihegő madarat.

– Bocs, bocs – szabadkozott felháborodott háztársainak, maga elé tartva szabad kezét. – Ez nektek jött, fiúk – nyújtotta át az ikreknek a borítékot.

Egyedül a mugli születésűek, Daphne és Kenneth nem kaptak bagolyzáport – nem mintha bánták volna, hogy a szüleik nem ismerik a roxforti rendszert –, valamint Samantha. Cara és Remus mindketten csak a szokásos levelükben tértek ki rá egy-egy bekezdés erejéig, hogy ügyesen a döntéssel – máskülönben rábízták a dolgot. Cara annyit írt, hogy megbeszélhetik majd a szünetben, ha Samantha szeretné, de a lány visszaírta, hogy szükségtelen, már leadta a házvezetőjének a választását.

Izgatottan várta már, hogy újra láthassa a családját – ezért is volt dühös, amiért a tanárok még most is hajtották őket a tananyaggal. Miért nem lehet néha békén hagyni őket? Nem tudta, amiatt érzi-e egyre elviselhetetlenebbnek az órákat, mert gondolatban már hazafelé robog a Roxfort Expresszel, vagy mert nehezedik a tananyag – esetleg mindkettő.

A húsvéti szünet előtt egy héttel majd' széthasadt a feje. Péntek délután alig néhányan tartózkodtak a klubhelyiségben. A többiek köpkövezni mentek a parkba, és Samantha is szívesen velük tartott volna, de reggel óta hasfájás is gyötörte, így fáradtságra hivatkozva ledőlt a klubhelyiség egyik bordó kordbársony kanapéjára.

Épp azon gondolkodott, hogy vajon valami megfeküdhette-e a gyomrát, vagy csak a délelőtti bájitaltanórán belélegzett gázok ártottak meg (elrontotta az orrszőrnövesztő főzetét, így az záptojásszagú lett), amikor Percy találta meg. Már csak ő hiányzott a lelkiállapotának.

– Húzódj odébb, Sam, leülnék én is – paskolta meg a lábát, mire Samantha morcosan ülő helyzetbe tornázta magát. Hamar megbánta.

Percy lelkesen magyarázni kezdett az egyre közeledő vizsgákról, Makeszről, meg az isten tudja, miről – Samantha nem igazán figyelt rá. Azt azért leszűrte, hogy Percy nem megy haza a szünetre, mivel maximálisan a tanulásra akar koncentrálni („A negyedévi teljesítményünk sorsdöntő a prefektusválasztás szempontjából, majd te is megtudod, ha ebbe az életszakaszba érsz..."), illetve, hogy a fiú szerint mennyire szép a másodév („Ez az esztendő egy keresztút, ahol nem mindegy, merre fordulsz, hiszen bizonyos kapuk örökre bezárulnak mögötted. Ám bármely útra térve új lehetőségek arzenálja nyílik meg előtted!"). Ebből kifolyólag sajnos nem kerülhette el a tantárgyválasztás témakörét sem.

– Kitaláltad már, miket veszel fel? Persze, az sem baj, ha nem. Egy ilyen döntést alaposan meg kell fontolni, hiszen...

– Elég! – szorította a kezét a homlokára Samantha. – Már rég leadtam a papírt McGalagonynak. Mugliismeretet és legendás lények gondozását veszek fel, ez már végleges.

Percy olyannyira meghökkent, hogy hirtelen még a mugliismereten is elfelejtett fennakadni.

– Mi? Hogyhogy nem a jóslástant? Százszor mondtam neked, hogy a te látói képességeiddel...

– Éppen ez az – magyarázta a lány fáradtan. Annyi kedve volt jelenleg ehhez a beszélgetéshez, mint a kentauroknak Bolyhoskához. – Olyan fantasztikus látó vagyok, hogy Trelawney nekem már nem tudna újat tanítani.

Percy megigazította szarukeretes szemüvegét, és fontoskodva kihúzta magát.

– Én ebben azért nem lennék olyan biztos. Bizonyára tudod, hogy Trelawney professzor neves látócsaládból származik, az ükanyja Cassandra Trelawney, aki...

Samanthának zsongott a feje.

– Hagyj már békén, Percy, hát, nem látod, hogy fájok?! – rivallt rá hirtelen. – Különben is, annyira vagyok látó, mint Hagrid macskabarát!

Önkéntelenül is kibukott belőle az igazság.

– És azt is megjósolta, hogy... tessék?

– Nem – vagyok – látó! – vágta a képébe Samantha.

– Dehogynem, ne tréfálj velem – legyintett elnéző mosollyal Percy. – Hiszen már az első napodon megjósoltad nekem tavaly, hogy...

– Kamu volt! – közölte hisztérikusan Samantha. Rosszul volt, a sírás kerülgette. – Freddel és George-dzsal már összebarátkoztam előtte a vonaton, tőlük tudtam az infókat a családotokról. Bill és Charlie eltalálásában meg csak szerencsém volt.

Percynek lassanként kezdett leesni a dolog. Arca hamuszürkévé vált a felháborodástól.

– Azt mondod, hogy te... te mindvégig becsaptál engem?

– Hülyítettelek, igen! – Samantha nagyot szusszant. – Hiszékeny voltál és bevetted. Hülye tréfa volt. Ne haragudj – tette hozzá gombóccal a torkában, mert időközben feltámadt benne a bűntudat.

– Értem. – Percy összepréselte ajkait, majd felpattant a kanapéról, minta csak égette volna a kordbársony.

– Várj... – szólt utána Samantha, de hiába, a fiú már elviharzott.

Hát, ezt jól megcsináltam, gondolta fásultan. Ha jól sejtette, ezzel a húzásával örökre eljátszotta Percy bizalmát. Pedig korábban olyan viccesnek tűnt az egész! Anyának volt igaza, ismerte el, miközben mardosta a keserűség. Ez tényleg nem volt szép tőlem.

Ó, és ezek a fránya fájdalmak! Kiszédelgett a mosdóba, mert már úgy érezte, nem bírja tovább. A vécén ülve azonban olyasvalamire lett figyelmes, ami egy csapásra elfeledtette vele Percy ügyét: a lábai közül valamiféle barnás anyag szivárgott, némi vérrel vegyülve, és eláztatta egyszerű, pamutból szőtt alsóneműjét. Azt hitte, menten elájul. Mégis, mi ez a barna trutyi, és miért jön belőle vér is? Remegés fogta el, ahogyan végigszánkázott a zsigerein az elemi pánik.

Fintorogva megpróbálta letisztítani a koszos bugyit, aztán ideiglenes megoldásként vastagon körbetekerte vécépapírral, nehogy átázzon. Halálsápadtan lépett ki a folyosóra, és úgy csoszogott a gyengélkedőig, mintha lezsibbadt volna mindkét lába. A kórterem ajtaját azonban zárva találta – Madam Pomfrey-nak bizonyára sürgős dolga akadt.

Ettől Samantha csak még jobban kétségbeesett. Mi az, hogy pont akkor nincs itt a javasasszony, amikor neki szüksége lenne rá? Most mit csináljon? Ki tudja, mikor jön vissza, az ő percei pedig talán meg vannak számlálva.

Végső elkeseredésében lefelé vette az utat a kihalt folyosókon, gondolván, hogy akkor legalább kimegy a parkba segítséget kérni a barátaitól. Könnyfátyolán át alig látta az utat – így aztán az első emeletre érve némi fáziskéséssel nyugtázta a vele szembejövő smaragdzöld taláros skót boszorkány sziluettjét.

– J-jó napot, professzor – köszönt szaggatottan, és megtorpant, hogy megtörölje a talárjában maszatos arcát.

McGalagony összevonta szemöldökét, tekintetében azonban aggodalom csillant.

– Mi történt magával, Jackson?

– Se-hem-mi-hi – pityergett Samantha.

– Ne gyerekeskedjen, lerí magáról, hogy baja van. – A tanárnő orrcimpái vészjóslóan megremegtek. – Valaki bántotta? Remélem, nem különbözött össze megint a mardekárosokkal.

Samantha a fejét rázta.

– Ne-hem. Én csak... én meg fogok halniii! – vonyította panaszosan.

McGalagony sokat tapasztalt roxforti pályafutása során, erre a válaszra azonban nem számított.

– Nos – köszörülte meg a torkát, hogy palástolja zavarát –, felteszem, úgy érti, hogy egyszer valamikor. Akárcsak mindannyian ezen a világon.

– Neem! – bömbölte Samantha. Mit nem lehet ezt felfogni? – Én most fogok meghalni!

Tessék, Piton hogy ráhibázott! Már gondolkodhat is azon a ki tudja, milyen koporsón. Amerikai kárpitos, vagy mi. Hogyha tényleg ő az apja, talán majd kiválasztja neki.

Látva a lány sokkos állapotát, McGalagony jobbnak látta behívni őt a dolgozószobájába. Helyet foglalt az asztalánál, és leültette magával szemben.

– Nyomatékosan kérem, hogy vegyen mély levegőket, Jackson kisasszony – közölte olyan hangon, ami még a legádázabb pankrátort is engedelmességre késztette volna –, és most magyarázza el nekem tisztán és érthetően, hogy pontosan miért is gondolja úgy, hogy rövid úton távozni kényszerül az élők sorából.

– Hát... – Samantha előre-hátra hintázott a székén. A professzor asszony rosszalló fintorral nyugtázta a mozdulatsort, de kivételesen nem szólt rá.

Annyira nehéz volt belekezdeni! Hiszen hogy beszéljen az ilyesmiről egy tanárnak? De mivel McGalagony volt jelenleg az egyetlen felnőtt, aki itt volt mellette és segíteni tudott neki, kénytelen volt belekezdeni. Akadozva beszámolt hát az egészről.

– ...és nem elég, hogy vér jön belőlem, a fejem meg a hasam is fáj, és a kedvem is olyan, mintha mérgező lenne. Maga szerint megmérgeztem magam bájitaltanon? Vagy átok szállt rám, amiért becsaptam Percyt? – kérdezte remegő ajkakkal. – Esküszöm, hogy soha többet nem csinálok ilyet, csak segítsen feloldani!

Mire a beszámoló végére ért, McGalagony szája enyhe O-formára nyílt. Amikor felocsúdott döbbenetéből, megtámasztotta az orrnyergét, és pár pillanatig csukott szemmel, némán befelé fókuszált. Ez nem lehet igaz, gondolta.

– Meg fogok halni, ugye? – kesergett Samantha. – Nyakamon a Halál szele... vagy kaszája, vagy mi. Már úgysem számít.

McGalagony kinyitotta a szemét, leeresztette a karját, és élesen beszívta a levegőt. Mintha Walburga Black fiatal mását látta volna maga előtt. Egykori iskolatársa mestere volt annak, hogy a hattyú halálát játssza, akárcsak most az unokája. Olybá tűnt, ez családi vonás – ugyanis hiába tett meg mindent, hogy különbözzön az anyjától, bizony Sirius Black is hajlamos volt a színpadias szenvedésre. Habár, nem annyira, mint James Potter – ő sokkal gyakrabban és intenzívebben produkálta magát.

– Higgadjon le, Jackson kisasszony. Aggodalomra semmi ok – nyugtatta. – A vérzés és a vele járó tünetek csupán azt jelzik, hogy maga immáron nővé érett.

– He? – szaladt ki Samantha száján. Félrebillentett fejjel, bárgyún nézett a tanárnőre. – Bocsánat – korrigálta magát, a professzor asszony ajkai ugyanis pengevékonyra préselődtek –, de én ezt nem értem. Mindig is lány voltam.

McGalagonyt ritkán lehetett megingatni szilárd hitében, most azonban komolyan elgondolkodott rajta, hogy észnél volt-e, amikor a pedagóguspálya mellett döntött. Pillanatnyilag azt kívánta, inkább nyelné el a föld, csak ne kelljen itt ücsörögnie Samantha Jacksonnal, akinek minden jel szerint a leghalványabb sejtelme sincs a nemi érésről és az ahhoz kapcsolódó biológiai fogalmakról.

– Tisztában vagyok vele, hogy a női nem képviselője – mondta idegesen. – A „nővé érés" kifejezést arra használjuk, amikor egy lánynak megindul az első havivérzése.

– Havi? Ez most már minden hónapban lesz? – rémüldözött Samantha. – Akkor ez olyan, mint ami Rem... olyan, mint a vérfarkaskór?

McGalagony pár pillanatig erősen fontolgatta, hogy kiveti magát a dolgozószobája ablakán, de végül leküzdötte a kísértést.

– Nem – felelte kimérten. – Az édesanyja egyáltalán nem beszélt magának erről?

Samantha a fejét ingatta.

– A havivérzés teljesen természetes dolog – magyarázta McGalagony –, ne úgy fogja fel, mint valamiféle szörnyű kórságot. Minden nő együtt él vele a serdülőkorától kezdve. A legtöbbeknek nagyjából annyi idősen kezdődik, mint amennyi maga. Persze akadnak kivételek, akiknek néhány évvel hamarabb vagy később. A tény azonban változatlan: havonta néhány napig minden nő vérzik.

– Akkor maga is? – bukott ki Samanthából.

McGalagony máskor minimum pontot vont volna le az indiszkrét kérdésért, most azonban nem érezte helyénvalónak – maradt hát a feszengés.

– Én már nem – felelte kelletlenül. – Illetve, nem mindig, és nem olyan mértékben, mint régebben – helyesbített. – Egy bizonyos életkor felett leáll, ám a teljes folyamat éveket vesz igénybe. A muglik esetében, mivel kevesebb az átlagéletkoruk, negyvenöt év környékén kezd megszűnni. Az úgynevezett tisztavérű boszorkányoknál ez kitolódhat hatvan évre, extrém esetekben akár annál is tovább. Jómagam félvér vagyok. – És ezzel lezártnak is tekintette a téma ezen részét.

Samantha nem merte megkérdezni, hány éves a professzor, legfeljebb fejben próbálhatta megbecsülni – és ez így volt rendjén. Egyébként is lényegesebb kérdés foglalkoztatta most McGalagony életkoránál.

– De hát, ennek az egésznek mi értelme? Minden hónapban vérzünk, de minek? És a fiúk miért nem? Ez igazságtalanság.

Ó, hányszor gondolt ugyanerre McGalagony annak idején a rosszabb napjain! Most azonban tartania kellett a tekintélyét. Szeretett volna megőrizni belőle valamennyit a beszélgetés végére is.

– Azért vérzünk, mert a természet úgy alkotta meg az embert, hogy a fogantatás után a nőre hárul a gyermek kihordása és világra hozása.

Samantha arcán nagyon látszott, hogy próbálja összerakni a fejében a kirakóst, de mintha sötétben tapogatózott volna a darabok után. McGalagony nagyot sóhajtott.

– Magyarán magának kell szülnie.

Samantha kis híján leesett a székről.

– Nekem? Most?

– Semmiképpen! – McGalagony szigorú pillantása nyomán a lány megszeppent arcot vágott, és egy csapásra rendezte sorait. – Legfeljebb felnőttként, hogyha talál maga mellé egy stabil partnert, akit szeret, és akiben teljes mértékben megbízik. Ha úgy ítélik meg, hogy képesek közösen biztosítani a családalapításhoz szükséges megfelelő anyagi és érzelmi hátteret, csakis akkor vállaljanak gyermeket.

– Aha. – Samantha kezdte kapiskálni, de még mindig túl sok volt számára a homályos folt. – Akkor nem fogok meghalni?

– Ha eljön az ideje, minden bizonnyal. De kétlem, hogy a mai nap lenne az.

Ez valamelyest megnyugtatta, de még mindig rengeteg megválaszolatlan kérdés keringett a fejében.

– És mi köze a gyerekvállalásnak a vérzéshez?

McGalagony orrcimpái ide-oda ingáztak az idegességtől.

– Az eddigiek után felteszem – vezette fel óvatosan –, hogy az édesanyja arról sem tájékoztatta magát, miként jön létre egy emberi magzat.

Pár másodpercnyi elmélkedés után – mialatt lefordította magában, hogy McGalagony a maga bonyolult nyelvezetén a „hogyan lesz a gyerek" kérdésre akarta rávezetni –, Samantha arca végre büszkén felragyogott.

– Dehogynem! Azt mondta, hogy a hatalmas nagy szeretetből lesz. Úgy, hogy az apuka meg az anyuka nagyon szeretik egymást. És akkor úgy egyszer csak kicsírázik az anyuka hasában.

– Kicsírázik? – McGalagony hirtelen azt hitte, rosszul hall.

– Jó, azt már nem ő mondta – ismerte el Samantha –, de szerintem úgy van. Kinő a szeretetcsíra, és táplálkozik a sok ételből, ami az anyuka hasában van. Tetszik tudni, mint a növényeknél. Vagy nem? – pillantott bizonytalanul a professzorra, aki szobormerev tartással ült a székében.

McGalagony egy darabig nem is válaszolt. Szeretett volna egy kis időt nyerni. Levette a fejéről szögletes keretű szemüvegét, előhúzott a fiókjából egy szemüvegtörlőt, és addig tisztogatta, amíg egy árva porszem sem maradt rajta. Eközben a lány azon tanakodott, hogy még nem is látta őt szemüveg nélkül, és ez a helyzet ellenére is egészen mulatságos.

Sajnos nem törölgethette a végtelenségig, így miután McGalagony visszabiggyesztette a fejére az okulárét, összekulcsolta maga előtt az ujjait, és felkészült élete egyik legkínosabb – ha nem a legkínosabb – beszélgetésére.

– Nos – szólalt meg –, az édesanyja voltaképpen nem hazudott magának. Azonban azt kell, hogy mondjam, ennél jóval árnyaltabb a kép.

Azzal összeszedte minden lelkierejét, és hosszasan ecsetelni kezdte Samanthának a női és a férfi test működését, kitérve a szexualitásra, az előjátékra és magára a nemi aktusra. A lány leforrázva hallgatta, és megállapította magában, hogy ezek szerint George-nak tényleg igaza volt, amikor erről beszélt. Azt is hamar megállapította, hogy egyes felnőtteket elég nehezen tud elképzelni intim szituációkban – mi több, inkább nem is akarja elképzelni őket.

Azt viszont még mindig nem értette, miért szeretnek az emberek lefeküdni egymással, úgyhogy McGalagony kénytelen volt kitérni az olyan fogalmakra is, mint az erekció, orgazmus, ejakuláció és egyebek. Végezetül visszakanyarodott a menstruációra, és tájékoztatta Samanthát minden ezzel kapcsolatos fontosabb információról. Búcsúzóul megitatott vele egy pohár vizet – mondván, hogy fogyasszon elég folyadékot –, majd a kezébe nyomott egy csomag intimbetétet, és eligazította a használatában (persze csak elméletben).

Amikor végre kitessékelhette Samanthát a dolgozószobájából, visszaroskadt a székébe, és megtörölte izzadtságtól gyöngyöző homlokát. A lány arcát látva a monológja közben nem tudta volna pontosan megállapítani, melyikük számára volt kényelmetlenebb ez a rendhagyó felvilágosító óra. Beletelt egy időbe, mire rendbe tudta szedni magát, akkor azonban határozott léptekkel az igazgatói felé vette az irányt.

Ám előtte még elküldött egy levelet.

– Csokibéka! – vetette oda a jelszót a kőszörnynek.

Meg sem várta, hogy a mozgásba lendülő csigalépcső vigye az iroda ajtajáig, kettesével szedte a lépcsőfokokat. Erőteljes kopogtatása után alig hangzott fel a lágy „Szabad!", már be is rontott a helyiségbe. Nagy dérrel-dúrral csapta be maga után az ajtót.

– Jó napot, Minerva – köszöntötte derűsen Albus Dumbledore, és ellépett Fawkes ülőrúdja mellől, ahol egy perccel azelőtt még a főnix bíbor-arany tollait cirógatta. – Kissé feldúltnak látszik.

– Nem mondja! – vágta rá a boszorkány.

Az ősz mágus kíváncsian fürkészte őt félhold alakú szemüvege mögül.

– Miben lehetek szolgálatára?

– Fizetésemelést kérek – vágott bele kertelés nélkül McGalagony, majd elgondolkodva hozzátette: – És egy jó erős italt.

– Nocsak. – Dumbledore udvariasan meglepett arcot vágott, de a vidámság nem tűnt el a tekintetéből. – Parancsoljon, foglaljon helyet.

McGalagony minden méltóságot nélkülözve levágta magát az íróasztallal szembeni székre, épp úgy, ahogyan Samantha Jackson is ült előtte az elmúlt egy-két órában. Órák voltak talán, igen... McGalagony nem tudta volna pontosan megítélni. Számára felért egy örökkévalósággal.

Dumbledore seperc alatt kimért mindkettőjüknek egy-egy emberes adag Madam Rosmerta-féle tölgyfahordóban érlelt konyakot – még a kisujját is alig kellett megmozdítania a varázslathoz. McGalagony megragadta a saját poharát, és egy húzásra kiitta a tartalmát. Dumbledore jobbnak látta újratölteni.

– Nos tehát, kedves Minerva – szólalt meg –, megtudhatom, mi zaklatta fel kegyedet ilyen nagyon?

McGalagony megcsóválta a fejét, nagyot húzott a konyakból, majd széles gesztusokkal belefogott a magyarázatba – kezdve azzal, hogy összetalálkozott a folyosón Samantha Jacksonnal, aki lélekben már a vadászmezőkre készült.

– ...és ne, ne nevessen, Albus! – rótta meg felettesét, amikor a mese végére ért. – Látom, milyen jól szórakozik, de számomra aztán egyáltalán nem volt benne semmi mulatságos! Amióta itt tanítok, még soha életemben nem ért ekkora lelki megrázkódtatás.

– Mert még túl fiatal, Minerva – somolygott a bajusza alatt Dumbledore.

– Fenét! – kelt ki magából a nő. Heves kézmozdulatával kis híján kilöttyentette a pohara alján hullámzó konyakmennyiséget. Arca kipirult a már elfogyasztott alkoholtól. – Jól tudja, mi mindent átéltem az itteni harmincnégy éves munkám alatt. Elég, ha arra gondol, hogy én voltam James Potter és Sirius Black házvezetője. És Merlin valagára, amilyen sötét idők jártak akkoriban, még a kastély falain belül is... mind láttunk ezernyi szörnyűséget. Ugye, nem kell emlékeztetnem Lorelei-re?

Dumbledore nem felelt, ráncos arcára azonban komor árnyék ereszkedett.

– És az az eset csak egy volt a sok közül. – McGalagony borzadva meredt maga elé. Még ma is a hideg futkosott a hátán, ha eszébe jutott. – Ezek után azt gondolná az ember, hogy már semmi sem rázhatja meg. Erre jön Samantha Jackson a havibajával...

– Azt hiszem, kissé túlreagálja.

– Ne bagatellizálja el – kérte ki magának a professzor asszony. – Tudja jól, hogy nem az én hatásköröm a diákok felvilágosítása, hanem a szüleiké. Illetve, legfeljebb Madam Pomfrey-é, de ki gondolta volna, hogy épp nem lesz házon belül? Én átváltoztatástant jöttem ide tanítani, ezen felül a Griffendél házért felelek, de nem arra vállalkoztam, hogy tökéletesen tájékozatlan bakfisokat okítsak a testiség rejtelmeiről! – fújtatott, akár egy dühös macska.

Dumbledore ráérős csuklókörzéssel körbelötykölte poharában a konyakot, majd ráhunyorgott kolléganőjére.

– Azt javaslom, Minerva, hogy a hétvége alatt alaposan pihenje ki magát – jövő hétvégén pedig már ott lesz az iskolai szünidő. Biztos vagyok benne, hogy kiheveri. Maga és az ifjú hölgy is.

– De vajon miért én, Albus? – fortyogott McGalagony. – Miért engem átkoz a sors efféle ízléstelen tréfákkal? Én ehhez kevés vagyok.

– Ne butáskodjon, Minerva. – Dumbledore szája sarkából kedélyes mosoly integetett. – Biztos vagyok benne, hogy a lány teljes képet kapott magától. Talán még emésztenie kell a hirtelen szerzett tudást, de úgy hiszem, kitűnőbb tájékoztatást nem is kaphatott volna. Samantha Jacksonnak igen nagy szerencséje volt magával.

McGalagony néma szájmozgásáról valami olyasmit lehetett leolvasni, hogy „legalább neki szerencse", de aztán mégiscsak megenyhült kissé.

– Köszönöm – pillantott hálásan Dumbledore-ra.

– A fizetésemelését pedig természetesen megkapja. Igencsak rászolgált.

– Reméltem is.

Tompa koppanás tanúskodott róla, hogy Minerva McGalagony egyetlen korttyal bevégezte konyakja maradékát, és lerakta a poharát az asztalra.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
Megjegyzés: McGalagony életkorával kapcsolatban a 2018-as Legendás állatok: Grindelwald bűntettei eléggé összekavarta a fandomot, a filmes jelenléte ugyanis nem összeegyeztethető sem az életrajzzal, amit Rowling korábban írt róla (forrás: Wizarding World oldala), sem a könyvekkel. A Főnix Rendje kötetben, amikor Dolores Umbridge megkérdezi tőle, hogy mennyi ideje tanít a Roxfortban, azt válaszolja: „Decemberben lesz harminckilenc éve". Így ez sajnos következetlenség a forgatókönyvben, és nem lett volna szabad McGalagonynak belekerülnie a Legendás Állatok filmekbe, hiszen a könyves és az életrajzi információkat összevetve csak 1935-ben született meg. (Az már csak hab a tortán, hogy Dumbledore-t SVK-tanárrá tették, Dippet és Merrythought professzorok létezéséről pedig úgy tűnik, megfeledkeztek.) A bakit bővebben egy TikTok-videómban fejtegettem, itt már nem szeretném részletesebben taglalni – akit érdekel, nézze meg, a fejezet alá kommentben beillesztem a linkjét (számítógépről vagy laptopról meg lehet nyitni).

A lényeg, hogy mivel én mindig a könyvek alapján írok Harry Potter fanfictiont, számomra a hét kötetben leírtak számítanak validnak, a Legendás Állatok filmeket nem vehetem – és nem is veszem – teljes egészében canonnak (ahogyan a Harry Potter filmeket sem), mivel ellentmondanak Rowling írásainak. Tehát ebben a fanfictionben is a könyves információkhoz illeszkedem, és hű maradok McGalagony 1935-ös születési dátumához.