Délután Samantha vidáman felcsattogott a bagolyházba. Dudorászva Bagoly lábára kötötte az édesanyjának szóló válaszüzenetet – benne a kéréssel, hogy a húsvéti szünetben kísérjék el Daphnét fogszabályzásra –, majd keresett egy iskolai baglyot Timothynak. Úgy gondolta, egyszerűbb lesz, ha külön küldi el unokatestvérének a személyre szóló levelét. Így legalább hamarabb célba ér.

Épp útjára eresztette a baglyokat, amikor ajtónyikorgás hangzott fel a háta mögött. Megpördült a tengelye körül, és két ismerős arcot pillantott meg.

– Csá! – intett nekik vidáman.

– Szia, Sam – mosolygott vissza Marietta Edgecombe. – Mi újság?

– Csak feladtam két levelet – intett az ablak felé Samantha, amelyen keresztül még látni lehetett a távozó baglyok sziluettjét.

Marietta furcsa arcot vágott, hiszen a griffendéles az egyértelműt közölte.

– Aha, én is azért jöttem. Cho meg elkísért.

– Aha.

Másodpercekig tartó kínos csend következett, amit végül Cho tört meg.

– Gratulálok a kviddicsmeccshez. Szép győzelem volt.

– Jaj, tényleg, én sem gratuláltam még! – kapott észbe Marietta. – Ügyes voltál.

Samantha kínosan biccentett.

– Kösz.

Maga sem tudta, miért álldogál még itt, ahelyett, hogy kereket oldana, de úgy érezte, ha már itt vannak, társalognia illik a két hollóhátassal.

– Anyukádnak írsz te is? – pillantott a Marietta kezéből kikandikáló borítékra.

– Igen. Azazhogy neki és Anthonynak.

– Ki az az Anthony?

– A vőlegénye – hangzott a felelet. – Képzeld, kiderült, hogy Chónak igaza volt. Nem is olyan borzalmas.

– Én úgy emlékszem, nekem kicsit máshogy fogalmaztál karácsony után – jegyezte meg a barátnője.

– Na, jó. – Marietta arcán rózsás pír jelent meg. – Igazából tök jó fej. Szerencsém van vele.

A beszámolójából rövidesen kiderült, hogy eleinte, mivel nagyon utálni akarta édesanyja új szerelmét, megfogadta Samantha tanácsait. Ennek következtében elutasítóan viselkedett, keresztbe tett a férfinak, és pokollá tette a karácsonyukat.

Az egésznek az lett a vége, hogy Mrs. Edgecombe a szobájában zokogott, Marietta pedig a saját szobájában, mert szörnyen érezte magát, amiért fájdalmat okozott az édesanyjának. Azután viszont csoda történt: Anthony nem hagyta ott őket, nem riadt el – helyette bekopogott Mariettához, és kedvesen megkérdezte tőle, hogy beszélhet-e vele.

„Megértem, ha utálsz" – mondta neki keserűen. – „Valószínűleg a helyedben én is utálnám magam. Hiszen számodra egy idegen vagyok, aki be akar furakodni a családodba. De szeretném, ha tudnád, hogy sohasem akarnám elvenni az édesapád helyét. Nem pótolhatom őt, tudom. De nagyon szeretem édesanyádat, akárcsak te. És szerintem veled is jóban tudnánk lenni, ha hagynád, hogy megismerjük egymást. Biztos vagyok benne, hogy klassz kislány vagy, Marietta. Onnan tudom, hogy anyukád imád téged. Mindig csillog a szeme, amikor rólad beszél."

Marietta ekkor már nem haragudott Anthonyra. Miután lecsillapodott, bocsánatot kért az édesanyjától is, és megpróbált nyitni annak újdonsült vőlegénye felé. Újévkor már egész más hangulatban ünnepeltek, mint karácsonykor, és Marietta azzal az érzéssel jött vissza a Roxfortba, hogy igazából hálás lehet a sorsnak.

– Anyának sokkal jobb kedve van mostanában – magyarázta Samanthának. – Szerintem Anthony az oka. Apa halála óta nem láttam ilyennek. Azt hiszem, végül is ő sem bánná, hogy... – csuklott el a hangja – hogy anya végre újra boldog.

Cho megsimította a vállát.

– Persze, hogy nem bánná.

– Hát – húzta el a száját Samantha –, úgy látszik, vannak még csodák.

Örült, hogy Edgecombe-éknál végül rendbe jöttek a dolgok, és hogy mégsem egy rémes apahely-elcsóró volt ez az Anthony-pasas, ahogyan hitték, de valahol uncsinak is tartotta, hogy minden sínre került.

– Én megmondtam, hogy nem fognak beválni a tippjeid – húzta ki magát büszkén Cho.

– Nem is mondtad – meredt rá Samantha. – Akkor kellett volna reklamálnod, most már késő. Amúgy meg nem mondtam, hogy garanciát is vállalok. De – tartotta fel a hüvelykujját – senki nem halt meg, nem?

A két elsős lefagyva nézett rá.

– Hát... ja – nyögte ki Marietta.

– Na, hát, akkor minden pazar! – dörzsölte össze a tenyerét Samantha. – Amúgy csak vicceltem – nyugtatta a lányokat, amikor látta, hogy azoknak még mindig nem olvadt fel az arca. – Félig – tette hozzá halkan.

– És a te anyukád jól van? – érdeklődött Marietta, miközben azon volt, hogy kiválasszon egy baglyot, amelyikkel postázhatja a levelét.

– Ő nagyon. Majd' kicsattan az egészségtől. És esze ágában sincs újraházasodni, szerencsére. Direkt meg is kérdeztem tőle, de nem.

– Nem is volt senkije, mióta apukád... mióta is?

– Kábé kilenc éve már, hogy elvesztettük – számolgatta az ujjain Samantha a jól bevált dedós módszerrel.

Marietta magához hívott egy szimpatikus uhut, és most azzal foglalatoskodott, hogy a lábára kötözze a borítékot.

– Mit is mondtál a vonaton, hogyan halt meg?

– Azt nem tudom. Anya sosem mesélte el, mi történt vele. – Samantha némi bosszúsággal igazgatta oldalfrufruját, amiből már megint félreállt egy rakoncátlan tincs. Talán nem ártott volna megfésülködnie reggel. – De gondolom, megölték a háborúban, mert anyának mindig sírhatnékja támad, ha szóba kerül. Nem is próbálkozom emiatt a témával, csak néha. Brutális lehetett.

– De hát – szólalt meg letaglózva Cho –, mi az, hogy anyukád sohasem mesélte el? Ez elég furcsa. Ha azt sem tudod, mi történt vele pontosan, honnan lehetsz biztos benne, hogy tényleg meghalt? Mármint... ha meghalt, akkor elég lett volna csak annyit mondania, hogy meghalt, és kész, nem?

– Á, tuti halott. Anya mindig azt mondja, hogy... – Samantha erősen összpontosított, hogy előássa az emlékeit. – Mindig azt mondja, hogy...

Hirtelen kiszorult a tüdejéből a levegő, és sípolni kezdett a füle. Ahogy végigpörgette a fejében, mit is szokott hallani az édesapjával kapcsolatban, hirtelen rá kellett döbbennie, hogy Cara részéről soha egyetlen beszélgetésük alkalmával sem hangzott el, hogy meghalt. Mindig csak annyit mondott: elment.

– Baj van, Sam? – lépett hozzá Cho, rosszat sejtve. – Olyan sápadt lettél.

Marietta baglya szárnyra kapott. Elment. Samantha mindig ezt hallotta az édesanyjától. Halántéka tájékán dübörgött a vér, mintha még az is át akarta volna szakítani az ereit, hogy makacsul mantrázhassa: elment. A látóterében fényfoltok táncoltak, majd a tekintete elé kúszott Cara szeplős arca. Apád elment.

Szúró mellkasára szorította a kezét, amely egyre szaporábban emelkedett fel és le. Azonnal le kellett ülnie – még az sem érdekelte, hogy egy rakás bagolypotyadékba csüccsen. Egyetlen szó visszhangzott a fejében – de olyan élesen, mintha kalapáccsal ütötték volna a koponyáját. Elment. Igen, az anyja kétségkívül mindig így fogalmazott.

Mit is mondott Remus, amikor tavaly összevesztek az édesanyjával? Az is az apa-téma miatt történt. Valami olyasmit, hogy kevés őszintébb embert ismer, mint Cara – mi több, mintha azt is hozzátette volna, hogy sohasem hazudott neki, Samanthának. Remus pedig nyilvánvalóan többet tudott, mint ő.

Ha pedig Cara tényleg nem hazudott, de nem is mondta meg egyenesen, mi történt az apjával, akkor az azt jelenti, hogy – mit jelent? Még gondolatban is alig merte feltenni magának a kérdést: az apja talán tényleg nem is halt meg? Samantha mindeddig annyira egyértelműnek hitte, hogy az „elment" csakis azt jelentheti, hogy meghalt, de mostanra teljesen összezavarodott. Hiszen Chónak igaza volt: ha meghalt, miért nem mondta ki soha ilyen formában az édesanyja?

Tompa morajként észlelte, ahogyan a lányok riadtan szólongatják („Sam! Sam!"). Kifejezéstelen arccal meredt maga elé, miközben a könnyei medert vájtak maguknak az arcán. Remus azt mondta neki, Cara a saját érdekében védi őt az igazságtól, ezért hallgat el előle bizonyos dolgokat. Lehet, hogy az igazság szörnyűbb volna, mint egy halott?

Még foszlányokban hallotta, amint Cho és Marietta valami olyasmit vitatnak meg a feje felett, hogy Madam Pomfrey-t kellene hívni. Hirtelen csak annyit érzékelt, hogy magával húzza valami, és zuhanni kezd hátrafelé. Segítségért akart kiáltani, de csak egy nyöszörgés-féleségre futotta, mielőtt minden elsötétült.

– Anya...

Ő kellett neki, nem Madam Pomfrey.

Pihepuha fehér paplanba bugyolálva ébredt. Ólomsúlyúnak érezte a karjait, így nem tudta megdörzsölni a szemét – jobb híján nagyokat pislogott hát, hogy kitisztuljon a tekintete. Nem kellett hozzá nagy tudomány, hogy megállapítsa: a gyengélkedőn fekszik. Két vörös, valamint egy fekete üstök sorjázott az ágya körül.

– Csak még öt percet, Madam Pomfrey! – kérlelte a javasasszonyt Fred.

Igen, egész biztosan Fred, erősítette meg magában Samantha. Frednek sokkal... fredesebb volt a hanghordozása. Olyan, mint amikor egy papírsárkánnyal játszanak a zúgó szélfuvallatok. Ezzel szemben George beszéde inkább arra hasonlított, amilyen morajokat vet a tenger: hullámok, csobbanások, a víz fröccsenése.

– Legyen. De öt perc, és nem több! – kopogtatta meg a karóráját Madam Pomfrey.

Samantha megvárta, amíg elvonul a szobájába, és nagy nehezen feltornázta magát az ágyában. A fiúk persze észrevették, hogy mocorog, és örömködtek egy sort, hogy magához tért.

– Mi történt? Meddig voltam eszméletlen?

– Csak pár órát – adta meg a választ Fred. – Most este van.

– Peched van, így nem hagyhatsz ki egy tanórát sem – tette hozzá George.

– Bár, ha holnap még rosszullétet színlelsz...

Samantha úgy érezte, színlelnie sem kell. Annyi életkedve volt jelenleg, mint szerencsétlen Ingram professzornak a gringottsi szakadék szélén.

– Mi történt? – érdeklődött George. – Az a két hollóhátas elsős, akik riasztották Madam Pomfrey-t és McGalagonyt, itt voltak még veled egy darabig, és azt mondták, egyszer csak elájultál a bagolyházban.

Fred és Lee is tűkön ülve várták a választ. Látszott, hogy betegre aggódták magukat ez alatt a pár óra alatt. Samantha nem tudta megfékezni a könnyeit, azok ismét eleredtek.

– Apámról van szó. Tudjátok – hüppögte –, lehet, hogy él.

– Micsoda?

– Ne húzass!

– Merlin trottyos valagára!

Samantha átvette George-tól a felé nyújtott zsebkendőt, és trombitálva kifújta az orrát.

– A hollóhátasok hívták fel rá a figyelmem. Pontosabban Cho Chang. A-azt mondta, honnan lehetek benne biztos, hogy apa meghalt, ha anya sosem mondta el a sztorit? És igaza van, mert végül is, ez fura, miért ne mondta volna el simán... Remus is azt mondta még korábban, hogy... hogy...

– Lassíts egy kicsit – kérte Lee –, és próbáld meg rendesen összeszedni a gondolataid.

Samantha vett pár mély levegőt, és kivörösödött szemmel ecsetelni kezdte a részleteket. A fiúk elhűlve hallgatták.

– Értitek már? – szipogta. – Mindig csak annyit mondott, hogy elment. Eddig fel sem tűnt, mert ezt akkor szokták mondani, ha valaki meghalt.

– Mondjuk én úgy tudom, van egy harmadik jelentése is. – Lee nem tudta magába fojtani a perverz poént.

– Mekkora tahó vagy! – Fred nyerítve megveregette a hátát.

– Ne már! – fogta a fejét George, de ő sem rejthette el vigyorát.

Samantha értetlenül járatta köztük a tekintetét.

– Mi van?

– Nem fontos – legyintett George –, mondd tovább.

A lány remegő ajkakkal nézett végig rajtuk.

– Szerintetek – ejtette ki óvatosan – lehet, hogy... elhagyott minket?

A mondat második felét már csak suttogni merte. Úgy érezte, ha kimondja, valósággá válik. A fiúk kínosan feszengtek.

– Hát, semmi sem kizárt – szólalt meg végül elsőként Fred.

– Mindenesetre, ha él, akkor az végül is jó hír, nem? – fejtegette George.

Samantha nem tudta, mit mondjon. Igazság szerint könnyebb volt kezelnie az édesapját, amíg halottnak hitte. Úgy legalább tekinthetett rá valamiféle eszményképként. De ha most kiderül, hogy mégis él, viszont nincs velük... az bizony elég sok mindent megváltoztat.

– Lehet, hogy elváltak anyukáddal, nem? – folytatta George. – És az még mindig fáj neki.

– Akkor sem keresett soha – felelte szárazon a lány.

– Talán akart volna, de anyukád nem engedte.

– Nem áll össze a kép – ingatta a fejét. – Anya azt mondta, jó ember volt.

– Bocs, de ha életben van még, akkor bárhonnan is nézzük, csak szar ember lehet – tárta szét a karját Fred. – Sosem volt ott Sasha mellett. Soha. Erre nincs mentség. Apa mikor hagyná magára a családot? – nézett össze George-dzsal. – Megmondom én: semmikor.

Samantha összetörten bámult maga elé. Egyet kellett értenie a fiúval. Az édesanyja azt mondta, az apja jó ember volt. Múlt időben. Ha nem halt meg, akkor ez azt jelenti, hogy most már nem jó ember.

Madam Pomfrey rövidesen visszatért a kórterembe, így a három fiúnak sajnos távoznia kellett. Samantha – tőle szokatlan módon – szótlanul tűrte, hogy ellássa.

– Kicsit hőemelkedésed van – állapította meg a javasasszony. – Legjobb lesz, ha a holnapi napot még itt töltöd.

A lány kifejezéstelen arccal bólintott. Jelenleg cseppet sem érdekelte a sorsa. Semmi sem érdekelte. Álmatlanul forgolódott kórtermi ágyában, és legnagyobb bosszúságára még álomba sem sikerült sírnia magát. Kiapadtak a könnycsatornái, mire végre sikerült elszenderednie.

Szégyellte magát érte, de életében először azt kívánta, bárcsak halott lenne az apja. Megnyugvást jelentett volna a számára. Félt, mert ha tényleg él, akkor bizony minden jel arra utal, hogy ő, Samantha nem kellett neki. Hogy Cara sem kellett neki.

Egész másnap ezen agyalt. Még akkor is, amikor délután Madam Pomfrey kiengedte a gyengélkedőről. Megpróbálta összekaparni a kirakós darabjait, és számba venni azokat az embereket, akikkel beszélgethetett az édesapjáról. Az édesanyján és Remuson kívül Hagrid jutott elsőként az eszébe, de emlékei szerint ő kerülte a témát. Ettől nem lett jobb kedve.

Aztán ott volt még Dumbledore professzor. Samantha emlékezett még, amikor kiszökött a csillagvizsgálóba az első roxforti halloweenjén, és az apja elvesztéséről beszélt vele. Kicsit furcsállta, hogy az öreg ködösített és úgy viselkedett, mint aki tud valamit – de hát, Dumbledore mindig ezt csinálta. A közelében folyton az a benyomása támadt az embernek, hogy többet tud róla, mint ő saját magáról. Az apját is biztosan ismeri.

Lázasan pörgette tovább a fejében a szóba jöhető felnőttek arcképét, akik tudhattak bármit is arról, hogy ő, Samantha Jackson pontosan kinek a lánya. A lánya... szent szenderbáb!

Csak akkor tudatosult benne, hogy átment a folyosón lebegő Félig Fej Nélküli Nicken, amikor megérezte a jellegzetes hidegzuhanyhatású kísértetélményt. Reflexszerűen elmormolt egy bocsánatkérést, és már repült is a Griffendél-toronyba, ugyanis iménti felismerése felért egy jól irányzott gyomorütéssel.

A klubhelyiségben tanyázó osztálytársainak nagy kő esett le a szívéről, amikor meglátták. Azonnal megrohamozták és a hogyléte felől érdeklődtek, valamint azzal traktálták, miről maradt le aznap. Mint kiderült, csupa jelentéktelen apróságról, egyedül Fred és George szórakoztak azzal, hogy a reggeli dupla mágiatörténeten papírgalacsinokat dobáltak át Binns professzor szellemén, aki mindebből semmit nem vett észre.

Samantha máskor mulatságosnak találta volna az anekdotát, most azonban csak arra tudott koncentrálni, hol lehet az a három ember, akit ő keres. Addig-addig forgolódott, míg végül kiszúrta őket az egyik ablak alatti puffoknál. Bocsánatot kért a többiektől, és mondván, hogy sürgősen beszélnie kell a fiúkkal, otthagyta a körülötte lebzselőket.

– Csakhogy kiengedtek, Sasha. Már azt hittük, Madam Pomfrey nem nyugszik, amíg át nem vizsgálja minden belső szervedet – humorizált Fred, amikor meglátta.

– Biztos, hogy jól vagy? – méregette szkeptikusan George. – Ne haragudj, de még mindig elég szarul nézel ki.

– Nem, nem vagyok jól! – vágta rá hisztérikusan Samantha. – A miniszter!

– Kifejtenéd bővebben? – vonta fel a szemöldökét Fred. – Mondjuk, tőlem játszhatunk kitalálósdit is, csak az tovább fog tartani.

Olybá tűnt, Samantha teljesen kifordult önmagából. Fred, George és Lee csak azt csodálták, hogy a szája nem habzott, és a szemei nem forogtak vérben, miközben széles gesztusokkal hadovált nekik.

– A miniszter tudja, ki az apám! Mondtam nektek, hogy furán viselkedett, amikor megtudta, hogy Samantha Jackson vagyok. Csak hebegett-habogott, és valami olyasmit mondott, hogy „te vagy a lánya". Azt hittem, anyát ismerte fel, mert az ő vezetéknevét kaptam én is, de amennyire be volt fosva, most már kétlem. Csak az lehet, hogy ismeri apámat!

Pár másodpercig senki sem szólalt meg, azután Fred bedobta a kérdést:

– Na, és mi van, ha ő az apád?

– Végül is, logikus lenne! – tátotta el a száját Lee. – Elhagyott titeket, sosem keresett, és most, hogy találkozott veled, megijedt a felelősségtől. Meg attól, hogy esetleg felismered.

– Azt már nem! – háborgott Samantha. – Nem lehet egy parókás virsli az apám!

George biztosra akart menni.

– Tuti, hogy azt mondta, „te vagy a lánya"? Nem azt, hogy „te vagy a lányom"?

– Tuti! Kizárt, hogy Kakamell lánya legyek!

A három fiú pukkadozott az elfojtott nevetéstől.

– Nem röhög, együttérez! – toppantott a lábával Samantha. – Kakamell meg már csak azért is kilőve, mert túl öreg. Max a nagyapám lehetne. Anya nem áll össze öreg pasasokkal. Fúj.

– És a keresztapád? – ugrott be Frednek. – Ő még nem olyan öreg, nem? És azt mondtad, egész életedben melletted állt.

– És szerinted, ha ő lenne az apám, mi értelme lenne titkolnia előttem, nagyokos? – tárta szét a karját Samantha. – Még a vérfarkasságáról is tudok, úgyhogy az sem indok.

– De anyukádnak van valami másik elég közeli barátja is, nem? – kutatott az emlékei között George. – Akivel szilvesztereztetek.

– Duke? – hökkent meg Samantha. – De hát, ő meleg.

– Ja, tényleg.

– De ott van Hagrid! – nyújtotta ki a mutatóujját Lee. Az ikrekből kirobbant a nevetés. – Igenis gyanús! – bizonygatta. – Mi van, ha nem csak ismerte Sasha apját, de ő maga az?

– Hagrid mindenkit ismer – mormolta Samantha, miközben szenvedve elterült a szőnyegen, és a plafont kezdte fixírozni –, és ő is túl öreg. Meg nem is olyan jó színész, hogy elhitesse velem, hogy nem is ő az apám, miközben az – sorolta a kizáró tényezőket.

– Plusz túl jó ember – tette hozzá Fred. – Nem hiszem, hogy elhagyott volna titeket.

– Az mondjuk igaz – hagyta meg Lee. – De én ezt továbbra sem értem. Mármint, hogy miért hagyta volna el Sasháékat az apja. Ti is találkoztatok már az anyjával – vetett lapos oldalpillantást a Weasley ikrekre. – Azért elég jó nő. Én nem hagynám el.

Samantha prüszkölve felült a szőnyegen, ugyanis sikerült félrenyelnie a nyálát.

– Mi-hi a... mi van? – krákogta. – Most komolyan azt mondod, hogy anyám jó nő? És ti is egyetértetek vele? – meredt hitetlenkedve az ikrekre, akik tökéletesen egyszerre megvonták a vállukat.

– Hát, ja – közölte lazán Fred. – Alap, hogy jó nő.

– Szerintem is – bólogatott vigyorogva George.

Samantha összehúzott szemmel járatta a tekintetét a három fiú között.

– Oké – szólalt meg végül –, anyukám tényleg szép. Meg aranyos. Ez igaz. De ti nem kezdhettek ki vele, mert... mert nem. Megtiltom – húzta fel az orrát.

– Miért? – vihogott Fred. – Akkor valamelyikünk adoptálhatna.

– Hívhatnál apucinak – cukkolta Lee.

George elterült a szőnyegen, úgy röhögött. Samanthánál elszakadt a cérna. Lerúgta magáról a roxfortos egyencipőjét, és azzal sorozta meg Fredet és Lee-t. Az előbbinek sikerült elhajolnia előle, az utóbbi esetében azonban célba talált. Samantha elégedetten nyugtázta a fájdalmas kiáltást.

– Aú! – dörzsölgette az arcát Lee. – Sajtszagú a lábad – közölte, miután magához vette a fél pár topánkát, és visszadobta azt feladójának.

Samantha röptében elkapta, és kinyújtotta a nyelvét.

– Anyám tabu, ezt jegyezd meg. Amúgy is pisisek vagytok hozzá képest, nem kezdene veletek. Legfeljebb a Does Your Mother Know-t énekelhetné nektek női verzióban. Ha tudna énekelni – gondolkodott el.

– Az mi? – George, aki eddig a szőnyeget csapkodta az öklével, most abbahagyta a nevetést, és kíváncsian könyökölt fel. – Az a „Does Your"-izé.

– Egy ABBA-dal – adta meg a választ Samantha helyett Lee. – Ők egy mugli együttes.

– És nagyon jók! – lelkesedett a lány. – Majd nyáron megmutatjuk nektek a számaikat. Vagy akár a tavaszi szünetben, ha átjöttök.

– Ha anyukád is ott lesz, megyünk szívesen – vigyorodott el kajánul Fred.

– Rohadj már meg! – Samantha elegánsan felé hajította a cipőjét.

Fred azonban ismét résen volt és elkapta. Most, hogy már mindkét fele nála volt, büszkén tartotta a magasba.

– Köszönöm szépen. Most már van egy pár új cipőm.

– Egy pár sajtszagú cipőd – tette hozzá Lee.

– Részletkérdés.

– Egy pár női cipőd – nyomta meg a hangsúlyt a „női" szón George.

– Az is.

Samanthát nem igazán érintette meg az eset. Pár pillanatig úgy bámult a Fred kezében tartott lábbelire, mint aki elgondolkodik, végül megvonta a vállát.

– Tőlem vígan hordhatod, nekem van még egy pár. Csak segíts rájönni, ki lehet az apám, és miért hagyott el minket.

Komor tekintettel meredt maga elé.

– Egyébként mondom, hogy nem biztos, hogy elhagyott – szajkózta Lee nyugtatásképpen. Sikertelenül.

– Igen? – csattant fel hirtelen Samantha. – Akkor hol van most? Kérlek, mesélj.

– Ne ugorj már nekem – emelte fel a kezét védekezően a fiú. – Ez csak egy elmélet volt. Annyit mondtam, hogy akár szóba jöhetnek más opciók is.

– Mégis mi más? Elhagyott minket, ez olyan világos, mint Dumbledore szakálla – magyarázta a lány heves gesztusokkal. – Az is lehet, hogy átállt a Sötét Oldalra, mint Darth Vader. Förtelmes furunkulagenny... – szakadt ki belőle egy döbbent nyögés. – Mi van, ha Piton az? Hiszen ő Darth Vader.

– Azt hittem, már Batmannél tartunk – szólt közbe Lee.

– Honnan tudod, hogy Piton nem lehet Batman, Darth Vader meg az apám egy személyben, ha? Hiszen utál engem kezdettől fogva, látszólag ok nélkül – emelte fel a mutatóujját. – Mi van, ha valójában azért, mert nem kívánt gyerek vagyok?

Lee eltátotta a száját.

– Basszus... ez nem is olyan hülyeség.

– Persze, hogy nem! Hogy nem tűnt fel eddig? Anyát, amilyen kedves és jószívű, akár még egy ilyen rusnya alak is elcsábíthatta – grimaszolt. – Atyavilág, ez még rosszabb, mint Kakamell.

Fred a harsány nevetéstől már a könnyeit törölgette.

– Ne már, Sasha, ezt te sem gondolod komolyan. Tényleg el tudod képzelni, hogy Piton bárkivel is romantikus kapcsolatba keveredjen? – Szája sarka még beszéd közben is meg-megrándult. – Minimum profi aurornak kéne lennie a nőnek, hogy állja a sarat a Belső Sötétségével szemben.

Samantha pánikhangulata azonban egyre csak fokozódott.

– Szerelmi bájitalt is használhatott! Piton mardekáros volt, bármi kitelik tőle. De úristen... még az is lehet, hogy anya vetemedett szerelmi bájitalra – kapta a szája elé a kezét.

– A te anyukád? Pont ő? És pont Pitont akarta volna elbájolni? – fintorgott George. – Hát, nem tudom.

– Imádja a Beatlest, a Chudley-csúzliknak drukkol, és a kedvenc növénye a mandragóra! Mit vársz tőle? – fakadt ki Samantha. – Talán fiatalon naivan belezúgott Pitonba, de utólag már szégyelli, hogy szerelmi bájitalt használt az elcsábítására. Ez megmagyarázná azt is, miért olyan dühös rám Piton, és hogy anya miért nem akar beszélni róla, meg miért kerülgeti a sírás, ha az apám szóba kerül. Fáj neki, hogy Piton sohasem viszonozta az érzéseit, és bár nagyon szeret engem, szégyelli, ami történt – lovallta bele magát. – Pitonnak még a haja is sötét, mint nekem, és... uramatyám, hiszen az orra is ronda – mondta ki tömény borzalommal a hangjában. – Tessék, minden jel arra mutat, hogy ő az apám.

A fiúk hosszasan bámulták Samantha orrát – mintha azon bármi komoly bámulnivaló lett volna –, és a torkukra forrt a szó. A lány holtsápadtan nézett vissza rájuk.

– Vége a világnak – hanyatlott vissza a szőnyegre.

Még a gondolatától is irtózott, hogy pont Piton legyen az apja, és az anyja esetleg becstelen eszközökhöz folyamodott, hogy elcsábítsa. Azzal próbálta vigasztalni magát, hogy legalább, ha ez a helyzet, akkor tulajdonképpen lehet, hogy az apja nem is hagyta el őket. Elvégre, ha Piton csak később szerzett tudomást a szerelmi bájital hatásáról, akkor eleve öntudatlanul lett Samantha apja. Így pedig még az sem felróható neki, hogy később kiakadt a dolog miatt, és megszakította velük a kapcsolatot, hiszen Cara rontotta el. Samantha viszont az édesanyját sem tudta okolni teljesen, mivel szegény nem tehetett róla, ha reménytelenül szerelmes lett egy ilyen undorító emberbe.

Mindig is pocsék volt az ízlése.