Ha a Roxfort tanári kara azt hitte, hogy az 1991-es Valentin-nap legnagyobb szenzációja a gyerekek által rájuk zúdított szerelmes levelek zápora lesz, akkor nagyot tévedtek. Vacsoránál ugyanis, mint kiderült, Ebshont professzor különleges műsorral készült. Még Dumbledore sem tudta pontosan, mivel – mert annyira bizonygatta, hogy hatalmas meglepetés lesz, és nem árulhatja el –, de végül engedélyezte a produkciót.

Így hát vacsora után mindenki a nagyteremben maradt, és feszült várakozás vette kezdetét. Egyesek a körmüket piszkálgatták, és lerítt az arcukról, hogy semmi kedvük itt lenni – mások tűkön ültek, hogy mi fog kisülni ebből. Samantha az utóbbi csoportba tartozott.

– Mi lesz már, mi lesz már, mi lesz mááár? – borult szenvedve az asztalra.

Ebshont az étkezés után eltűnt, de hamarosan visszatért az izgatott Hagrid társaságában, aki egy jókora letakart ketrecet cipelt magával.

– Itt jó lesz, köszönöm – mutatott a tanári asztal elé.

Hagrid engedelmesen letette a ketrecet Hugrabug és a Hollóhát asztala között félúton, majd helyet foglalt a professzorok mellett. Ebshont a ketrec mellett maradt, és megvárta, míg mindenki elcsendesedett. Nem egy szempár bizalmatlanul tekintett rá, de őt szemlátomást ez cseppet sem zavarta – derűsnek és roppant elégedettnek látszott.

– No! – csapta össze a tenyerét, mintha csak az évszázad legnagyobb szenzációját lenne hivatott bemutatni. – Mind tudjátok, miért vagyunk itt, ugye?

Mindenki tökéletesen értetlenül pislogott rá. A Hugrabug asztalánál Tamsin Applebee feltette a kezét.

– Bocsánat, professzor, de én nem.

– Sebaj! – legyintett vidoran Ebshont. – Azért vagyunk itt, hogy elmondjam.

– Várjunk, én most végképp összezavarodtam – súgta oda Daphne Samanthának. – Azért vagyunk itt, hogy elmondja, miért vagyunk itt?

– Ünnepelni fogunk! – jelentette ki lelkesen a legendás lények gondozása tanár. – Kérnék négy önként jelentkezőt az előadáshoz, egy fiatalembert és három hölgyet.

A nagyterem felbolydult, mindenki sustorogni kezdett. Előadás? Miféle előadás?

Charlie Weasley pattant ki elsőként kedvenc tanára mellé segíteni, megelőzve minden más fiút, akinek megfordult a fejében, hogy jelentkezzen. A lányok annyira nem tolongtak, Samantha és az elsős Katie Bell viszont rohantak, hogy benne lehessenek a buliban. Harmadik színésznőnek a Hugrabug asztalától csatlakozott Nymphadora Tonks – igaz, nem önszántából.

– Heló – intett kissé lámpalázasan a három griffendélesnek.

– Csá – köszönt vissza vidáman Samantha, miközben a lábujjhegyéről a sarkára billegett.

– Szia, Tonks – mosolygott Charlie. – Jól láttam, hogy kilökdöstek a barátaid?

– Szerintük a metamorfmágus képességemmel színesebbé tehetem az előadást, ha itt tényleg az lesz.

Katie nagy szemeket meresztett a hetedéves lányra, és mivel tőle nem merte megkérdezni, Samanthának súgta oda:

– Mi az a metamorfmágus?

– Tonks, mutasd meg Katie-nek, mi az a metamorfmágus! – nyaggatta a hugrabugost.

– Katie? – Tonks pár pillanatig értetlenkedve pislogott az elsőévesre, aztán vette a lapot. – Ja, hogy neked!

– Tonks, Katie. Katie, Tonks – mutatta be őket egymásnak Samantha.

– Örülök, hogy megismerhetlek – mosolygott a hugrabugos, és addigi, rózsaszín haját egy pillanat alatt pirosra változtatta.

– Azta! – Katie még a száját is eltátotta.

Ebshont, aki eddig Charlie-nak magyarázott, most hozzájuk fordult.

– És ti lesztek a boszorkányok, Ása – mutatott Tonksra –, Atléda – intett Katie-re –, és Amáta – osztotta ki Samantha szerepét is. – A Luckless lovagunk már megvan. No, akkor minden készen áll, kezdhetjük is.

– A szerencse színes szökőkútját adjuk elő? – lelkesedett Samantha. Szerette azt a Bogar bárd-mesét.

– Úgy ám – düllesztette ki a mellkasát Ebshont.

– Nem lehetnék inkább én a féreg? – alkudozott. Azt sokkal menőbb szerepnek tartotta, mint a szerelmi bánatban szenvedő Amátát, aki végül nyálas módon összejön Luckless lovaggal.

– Hohó, férgünk már van, kisasszony! – vágta rá Ebshont sejtelmes arccal. – Maradsz Amáta.

Samantha kissé durcásan sorakozott fel a többiek mellett, miközben Ebshont belekezdett a mesébe – meglehetősen sajátos módon.

– No, ott volt egy mágikus kertben a szerencse színes szökőkútja, de ezt biztos tudjátok – hadarta. – Aztán ugye minden évben kiválasztott egy embert a szökőkút... akarom mondani, a kert, hát, hogy nyilván megfürödhessen benne az illető. Nem a kertben, hanem a szökőkútban, de az a kertben volt, szóval mindegy. A lényeg, hogy az illető megfürödhessen, és örök szerencséje legyen. De egyszer három boszorkány, Ása, Atléda meg Amáta... – mutatott a lányokra rossz sorrendben.

– Én vagyok Amáta, azt mondta! – kérte ki magának Samantha. Tüntetőleg felhúzta az orrát.

– Hogyne. Na, a lényeg – csapta össze a tenyerét Ebshont –, hogy mindenféle nyavalyájuk volt, és összebarátkoztak, miközben várakoztak, hogy kit enged be a kert. Ása gyógyíthatatlan halálos kórban szenvedett, úgyhogy meg akart gyógyulni – mutatott Tonksra. Várakozóan nézett a lányra, majd lehalkította a hangját, és így szólt hozzá: – Játszd a szereped!

A hetedéves lány egyik lábáról a másikra állt.

– Mit mondjak?

– Ami eszedbe jut, ez még úgyis az unalmas rész – legyintett Ebshont.

– Oké. – Tonks megköszörülte a torkát és zavartan nézett körbe. Végül mókás, krumpligumószerű orrot varázsolt magának (még bibircsók is volt rajta), a haját pedig zöldre változtatta hozzá. – Jaj, jaj, halálos kórban szenvedek! – kapott a fejéhez.

A nézősereg egy része kuncogásban tört ki. Samantha látta, hogy a Griffendél asztalánál Fred, George meg Lee tapsolnak, füttyögnek és azt kiabálják:

– Vissza! Vissza!

Miután a közönség csillapodott, Ebshont Katie-re nézett:

– Atlédának meg az volt a baja, hogy nincstelen lett – közölte egykedvűen, és a lány felé biccentett, várva az improvizációt.

– Öhm... bárcsak gazdag lennék!

– Jó, haladjunk tovább – intett Ebshont Samanthára. – Amátát meg elhagyta egy férfi.

A lágy eltorzította az arcát és zokogást mímelt, meglehetősen mulatságos látványt nyújtva ezzel.

– Átvert engem az a féreg!

– Na, ha már féreg – lelkesedett be Ebshont –, bejutottak mind a kertbe, mert az Ását választotta, de ő magával rántotta Atlédát meg Amátát is, meg még véletlen egy lovagot is bevittek – mutatott Charlie-ra. – De ez annyira nem érdekes. A lényeg, hogy nem volt olyan egyszerű feljutniuk a dombra, ahol a szökőkút volt, mert köré tekeredett egy bitang nagy féreg.

Ebshont itt volt csak igazán elemében. Hosszasan magyarázott róla, hogy a féreg pontosan milyen fajba tartozhatott, és hogy gyűrűsféreg, laposféreg van hengeresféreg lehetett-e az alapján, amit a meséből tudunk – ez alapján pedig milyen általános bélyegekkel rendelkezhetett, és milyen mágikus tulajdonságokkal egészülhetett ki. Kevés olyan elvetemült volt a teremben, mint Hagrid, Charlie és Samantha, akik szívesen hallgatták az előadás ezen részét is. Amikor Ebshont már vagy negyedórája dumált a féregről, és a többség megpusztult az unalomtól, hirtelen felkiáltott, és felfedte a ketrec tartalmát.

– És íme a főattrakció!

Néhányan felsikoltottak, a lepel alól ugyanis valóban egy vakító fehér, féregszerű lény került elő.

– És azt mondta a féreg: „Fizessetek fájdalmatok jelével"! – zengte színpadiasan Ebshont.

– Tanár úr – szólalt meg Charlie, rosszat sejtve –, ugye, ez nem egy hamukuszma, amit megnagyobbított és fehérre varázsolt?

– De, de, Weasley – bólogatott büszkén Ebshont.

Samantha nem tudta, mi az a hamukuszma, de a Charlie arcára kiülő rémület, valamint, hogy Philippos Stamos kivont pálcával felpattant a tanári asztaltól, amint meglátta a férget, semmi jóval nem kecsegtetett.

Ebben a pillanatban több dolog is történt. A hamukuszmából öt darab izzóvörös tojás pottyant ki, maga a varázslény pedig elporladt, mintha ott sem lett volna.

– Hát, ennek nem így kellett volna történnie – nyugtázta Ebshont. – Úgy látszik, elszámoltam az időt.

– Maradjatok a helyeteken! – kiáltotta fennhangon Stamos. – A hamukuszma tojásai perceken belül felgyulladnak, ha nem hűtik le őket!

Ezzel csak az volt a probléma, hogy az SVK-professzor megfeledkezett arról az általános igazságról, miszerint, ha valakinek azt mondják, nyugodjon meg, csak még jobban eluralkodik rajta a pánik. Nem történt ez másként a diáktömeggel sem. Hiába kiabáltak a tanárok és durrogtattak szikrákat a pálcáikkal figyelemfelhívásként, a legtöbben egymást taposva, fejvesztve rohangálni kezdtek, és igyekeztek mihamarabb elérni a kijáratot. Samantha sem volt kivétel.

– Tűz leeesz, meg fogunk halni! – kapkodott a fejéhez kétségbeesetten.

– Túldramatizálod! – Szerencséjére Tonks észnél volt, és megragadta az ő meg Katie kezét. Végül sikeresen kimenekítette őket a nagyteremből Charlie közreműködésével.

A nagy felfordulásban Stamos csak nehézkesen tudta átverekedni magát az embereken, és mire a tojásokhoz ért, már megtörtént a katasztrófa – azok túlhevültek, és felgyújtották a nagytermet. A legtöbb tanár a diákok evakuálásával foglalkozott, akik pedig maradtak, azon voltak, hogy visszaszorítsák a lángokat.

– Ez aztán emlékezetes produkció volt, Ebshont professzor – törölte le a homlokáról az izzadtságcseppeket Stamos –, de máskor ne nagyon kísérletezzen hamukuszmával, bármilyen szép példányt is szerzett.

– Elszámoltam az időt – ismételgette Ebshont. – Úgy kalkuláltam, hogy majd csak akkor porlad el, miután vége a műsornak és kivisszük.

A kérészéletű hamukuszma, amely hosszabb ideig őrizetlenül hagyott mágikus tüzek parazsából született, a kikelésétől kezdve pontosan egy óráig élt, majd tojásokat rakott, és – mint neve is mutatta – hamuvá lett.

– No, de nem történt tragédia, mindenki egyben van, igaz-e? – csapta össze a kezét, és derűsen fordult körbe.

Mosolytalan arcok néztek vissza rá – egyedül Stamos nevette el magát.

– Végül is, igaza van, hehehe. Nézzük a jó oldalát, Perselus megtarthatja a lehűtött tojásokat. Pont szerelmi bájitalok alapanyaga, igazi ajándék a Valentin-napra.

A bájitaltantanár nem égett különösebben a vágytól, hogy holmi szerelmi bájitalokat főzzön – hiszen nem élt ilyen szerekkel, egyedül azért készítette el néha egyiket-másikat, hogy bemutassa a RAVASZ-kurzusokon a hatod- és hetedéveseknek. Az alapanyag végül is jól jött, de az arca leginkább arról árulkodott, hogy az lenne számára a legnagyobb Valentin-napi ajándék, ha Philippos Stamos, meg úgy az egész visszataszító emberiség békén hagyná, és elvonulhatna a lakosztálya magányába néhány hónapra. Esetleg évre. De persze nem volt olyan szerencséje.

– Holnaputánra helyrehozzuk a nagytermet – szólalt meg zengő hangján Albus Dumbledore. – De attól tartok, a szabályok értelmében megint fel kell függesztenem, Silvanus – közölte olyan könnyedséggel, mintha csak annyit mondott volna: még meg kell locsolnia a muskátlikat az ablakban. – Ezt várja tőlem az iskola felügyelőbizottsága, mint úgynevezett „felelős döntést". Úgy sejtem, az eset híre hamarosan a minisztériumhoz is eljut. Hajaj, sok riadt gyermek fog baglyot küldeni a szüleinek... Félek, nekem is lesz némi gondom a papírmunkával – csóválta a fejét elnézően.

Olybá tűnt, mintha cseppet sem zavarná, hogy az egyik kollégája épp most gyújtotta fel a nagytermet. Ebshonton sem látszott különösebben, hogy meghatná az eset és a vele járó ítélet. Hányadik felfüggesztése is volt ez, ötvenkilencedik? Néha már beleveszett a számolásba.

Másnap még rendhagyó módon mindenki a saját klubhelyiségében étkezett, a házimanók oda küldték az ételeket varázslattal. Persze sokaknak egyből megszólalt a lusta énje, és egyetértettek abban, hogy sokkal kényelmesebb lenne ez így a mindennapokban is. Nem kellett vesződniük azzal, hogy időben eljussanak a nagyterembe – igaz, a házvezetők számára elrendelték, hogy a diákjaikkal kell enniük, hogy azért legyen egy-egy tanár, aki szemmel tartja őket. Így történt, hogy McGalagony professzor aznap a háromszori étkezést a Griffendél-toronyban költötte el.

Meglehetősen szürreális élmény volt, ahogyan a tanárnő méltóságteljesen helyet foglalt közöttük az egyik bíborfotelben. A legtöbben meg sem mertek szólalni, esetleg halkan beszélgettek a körülöttük ülőkkel, a Bajos Bagázs ellenben kihasználta a helyzetet, és célba vette őt. Úgy voltak vele, ha már itt van, megpróbálnak bevágódni nála. McGalagony, aki mindaddig békésen fogyasztotta a reggelijét, hegyezni kezdte a fülét, amikor sustorgásra lett figyelmes a közvetlen közeléből.

– Te kérdezd meg, téged bír a legjobban!

– Engem? Nekem múltkor is büntetőmunkát adott, mert nyúllá változtattam a csizmáját.

McGalagony a szeme sarkából észlelte, hogy Samantha Jackson egy tálat szorongatva vitatkozik George Weasley-vel – vagy Fred Weasley-vel, igazság szerint nem volt benne biztos, melyikükkel.

– Ja, tényleg, az vicces volt – nevette el magát (a tippje szerint) George.

– Én komolyan nem hittem, hogy sikerülni fog – ingatta a fejét Lee Jordan.

– Te mondtad, hogy fogadjunk – rántott vállat Samantha.

Szóval innen fúj a szél, bosszankodott magában McGalagony. Jordannak is annyi esze van, mint a barátainak meg a bátyjának... Gondolhatta volna, hogy ő, vagy valamelyik Weasley fiú ösztökélte a lányt. Ők persze ezt nagyon viccesnek találták.

– Nem is értem, miért küldött büntetésbe – vihogott (feltehetően) Fred. – Mindenkinek tetszett a varázslat.

– Ugye? – méltatlankodott a lány. – Szerintem is tök pazar volt.

De még milyen pazar, erősítette meg magában McGalagony, miközben harapott egyet a pirítósából, és úgy tett, mintha nem hallaná a beszélgetést. Őt magát is meglepte az eset, ami azon az átváltoztatástan-órán történt – amellett, hogy természetesen mélyen felháborította, és a pontlevonás mellett büntetőmunkával sújtotta érte a Jackson lányt. Mindenesetre azt kénytelen volt elismerni, hogy nem sok tizenkét éves tudta volna kivitelezni azt a varázslatot.

Azon az órán a nyúl papuccsá változtatásának helyes módját tanította a másodéves griffendéleseknek, akárcsak az azt megelőző alkalommal, és az óra utolsó negyedében egyszer csak azon kapta magát, hogy nem viseli a téli csizmáját, helyette két koromfekete nyúl ugrándozik harisnyás lábai körül. Egészen hihetetlennek tűnt, hogy Samanthának még fajtát is sikerült választania – ugyanis a kérdésére, hogy mégis hogy jutott eszébe ilyesmit csinálni, a lány csak azt felelte, hogy szerinte az oroszlánfejű törpenyulak cukik, és gondolta, passzolnának a Griffendél házvezetőjéhez. Amikor pedig McGalagony felpaprikázta magát a válaszon, és közölte, hogy nem erre gondolt, hanem, hogy mégis hogy képzelte, hogy átváltoztatja a csizmáját, Samantha zavartalanul kijelentette, hogy unatkozott, és szerette volna kipróbálni, hogy visszafelé, illetve csizmán is működik-e a varázslat, amit gyakoroltak. Legalábbis ő ezt állította, de az előbb hallottak szerint a padtársával való fogadás is benne volt a dologban. Ideje lenne szétültetni őket Jordannel, elmélkedett.

McGalagony már csak azért is volt elhűlve, mert az élőlény-élőlény transzformációk mellett egy adott tárgyat valamilyen állattá változtatni volt a legbonyolultabb az átváltoztatástan tudományában. Na, persze, ez minden esetben függött az adott tárgy méretétől és felépítésétől is – minél nagyobb és összetettebb, annál nehezebb –, és természetesen nem lehetett akármit akármivé átalakítani, ennek is megvoltak a maga varázstani szabályai. De nem véletlenül kezdte mindig a tanítást az elsőéveseknél a gyufa tűvé változtatásával. Apróbb tárgyak valamilyen más, hasonló méretű és alakú tárggyá alakítása képezte az alapokat, ezután térhettek csak át állatok tárgyakká változtatására. Ezek közül is a gerinctelenekkel indítottak, a kisebb gerincesek csak később következtek – és az igazán nagy gerinces állatokkal már csak a RAVASZ-kurzus keretein belül foglalkoztak.

Varázslényt átváltoztatni pedig gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás volt, még egy olyan magasan képzett boszorkánynak is, mint ő. Na, persze, akik nem folytatták ötödév után az átváltoztatástant, azoknak a nagy része sosem jutott el az asztal-malac transzformációig sem, amit McGalagonynak első órán szokása volt bemutatni a diákoknak a látvány kedvéért – valamivel mégiscsak fel kellett keltenie az érdeklődésüket. Az elsőéves tananyagnak ugyan részét képezte az oda-vissza varázsigék elmélete, de még jó ideig nem tanultak meg ténylegesen tárgyakat élőlényekké varázsolni. Mégis, meglepő módon minden jel arra mutatott, hogy Samantha Jackson figyelt az alapokra előző tanévben, amikor McGalagony beszélt nekik erről, most pedig ki is próbálta – mint azt a mellékelt ábra mutatta, sikerrel.

Mivel az átváltoztatástan az egyik legnehezebb tárgy volt, kevés tanuló érdeklődött iránta kitartóan, így a professzor asszony szívét valahol mindig megmelengette, ha egy diákját igazán érdekelte és tehetségesnek bizonyult benne – de azért Samantha esetében örült volna, ha nem az ő lábbelijein kísérletezik. Ennek ellenére nem vitathatta, hogy a lány kivételes tehetséget mutat ebben a mágiaágban. Talán még az apjánál is tehetségesebb, gondolkodott el. Cara Jacksonnak átlagos képességei voltak átváltoztatástanból, úgy emlékezett, csak az RBF-et tette le belőle, Sirius Black azonban Kiváló minősítéssel koronázta meg tanulmányait a hetedéves RAVASZ-vizsgáján.

Kár, hogy nem csak a jó géneket örökölte, tűnődött McGalagony, miközben bevégezte a pirítósát. Ekkor egy ingerült „Jó, akkor legalább fedezzetek!" mondatfoszlány kúszott a füleibe, másodpercekkel később pedig személyesen Samantha Jackson jelent meg a professzor asszony látóterében, kezében tányérral, arcán mesterkélt vigyorral.

– Jó étvágyat, tanárnő. Kér esetleg még egy kis bacont? – nyújtotta az orra alá. – Láttuk, hogy magának már elfogyott.

A lány mögül további három szempár pislogott rá. Ha McGalagony nem ismerte volna őket, talán az a benyomása támadt volna, hogy olyanok, akár a ma született bárány. Azonban McGalagony ismerte őket – mégpedig épp elég ideje ahhoz, hogy esze ágában se legyen ilyesfajta bődületes ostobaságot feltételezni. Gyanakodva mérte végig a társaságot.

– Nem csináltunk vele semmit – esküdözött talán-Fred. – Látja?

Hogy szavait bizonyítsa, felkapott a tálról egy szalonnát, és váratlanul a mellette álló ikertestvére szájába tuszkolta.

– Memáw, Fmed! – méltatlankodott amaz.

– Látja? – meredt a tanárnőre Most Már Biztos Fred győzedelmes arckifejezéssel. – Életben maradt.

Kizárásos Alapon George krákogva lenyelte a szalonnát, majd könnybe lábadt szemmel feltartotta a hüvelykujját.

– Elsőosztályú.

McGalagony megcsóválta a fejét, és elfogadott egy bacont a felé nyújtott tálról.

– Köszönöm – biccentett kimérten. – Mit akarnak? – tette fel a kérdést aztán, amikor a kis csapat továbbra sem tágított mellőle.

– Hát, már kedveskedni sem lehet a tanárnőnek hátsó szándék nélkül? – szólalt meg Lee.

– Hiszen olyan sokat fáradozik értünk nap mint nap – bólogatott szaporán Fred.

– És holnap kviddicsmeccs, kell az energia, hogy szurkoljon nekünk – toldotta hozzá George.

– És maga a kedvenc tanárunk – villantott rá egy mosolyt Samantha. – De tényleg – bizonygatta, amikor McGalagony szkeptikus pillantást vetett rá. – Maga adja a legkönnyebb házikat...

– A magad nevében beszélj – mormogta az orra alá Fred. George figyelmeztetően oldalba bökte

– ...amikor eszembe jut megcsinálni, akkor csak néha szenvedek velük sokat. Meg igazán rendes, amiért a maga büntetőmunkái még egész normálisak. Piton professzor sokkal rosszabbakat szokott adni. Ahhoz képest, hogy egyszer döglött szkarabeuszokat kellett szétszednem nála és különválogatnom a testrészeiket, igazán semmi volt, amikor maga Madam Cvikkerhez küldött a múltkori esetért.

A könyvtárban ugyan kénytelen volt csöndben maradni, és Madam Cvikker is mogorva társaság volt, de ha Samanthának választania kellett volna, még mindig azt mondja, hogy a dohos kötetek leltározása összehasonlíthatatlanul kellemesebb feladat, mint ganajtúró bogarak tetemeinek ízekre tépkedése az alagsorban Piton orra előtt, miközben a professzor dolgozatokat javít.

– Ja, igen, amúgy bocsánatot is akartam kérni azért – folytatta Samantha, McGalagonyt szuggerálva. – Mármint, hogy nyúllá változtattam a csizmáját.

– Ideje volt.

– Komolyan? – csillant fel Samantha szeme. – Nem is tudtam, hogy szeretett volna oroszlánfejű törpenyulat. Én meg már azt hittem, hogy haragszik. Pedig, ha engem kérdez, a nyúl igazán pazar háziállat. Kár, hogy nekem anyukám nem engedi, hogy...

– A bocsánatkérésre céloztam, Jackson kisasszony – szakította félbe McGalagony, a szemét forgatva.

– Ó – értette meg a lány. – Akkor nem szeretne nyulat?

– Nem.

– Egészen biztos? Oroszlánfejűt sem?

– Egészen biztos.

– Kár – biggyesztette le az ajkait Samantha, majd eszébe jutott valami, és a pillanatnyi bú el is illant az arcáról. – Magának van valamilyen háziállata?

– Nincs. – McGalagony meglehetősen furcsa arccal nézett rá. – De miért érdeklik magát ilyenek, Jackson?

– Mert szeretem az állatokat. És amúgy nem csak engem érdekel, a fiúkat is – bizonygatta Samantha, bár a mellette álló Fred, George és Lee arca nem éppen ezt támasztotta alá. – Szeretnénk jobban megismerni a tanárnőt. Rengeteg kérdésünk van. Ha macskája lenne, azzal tudna beszélgetni, ha macskává változna? Egyébként milyen érzés macskának lenni? Mrs. Norrisszal szokott beszélgetni? És tényleg, ha mi is tanulunk jövőre az animágiáról, akkor meg lehet majd simogatni a professzort? Olyan puhának tűnik a bundája macskaként.

McGalagony megütközve nézett rá, végül összepréselte az ajkait.

– Mindenekelőtt: állati formában az animágusok képesek kommunikálni más állatokkal. Másodsorban: az érzelmek és gondolatok ebben az alakban leegyszerűsödnek. Harmadszor: nem. Végezetül pedig: semmiképpen sem, és öt pont a Griffendéltől. Megköszönném, ha hagynák, hogy nyugodt körülmények között elfogyasszam a reggelimet.

Miután a Bajos Bagázs kedvszegetten eloldalgott, még hallotta egy darabig a pusmogásukat.

– Tessék, most jól elszúrtad – gesztikulált Fred Samantha felé.

– Mondja, aki nem csinált semmit egész idő alatt – vágott vissza durcásan a lány. – Én csak meg akartam simogatni. Olyan nagy baj az? Te is láttad tavaly, milyen cuki macskaként.

– Nyugi, szerintem nem ment olyan rosszul – biztatta a csapatot Lee. – Még van rá esély, hogy kedveljen minket.

Mindig is kedvelt – gondolta magában somolyogva McGalagony. Egy kezén meg tudta volna számolni, hány olyan diákkal találkozott pályafutása során, akit úgy istenigazából nem szívelt – pedig nem ma kezdte a tanítást. Szigorúsága ellenére igenis szerette a gyerekeket, még akkor is, ha egyikük-másikuk gyakran okozott neki bosszúságot és pluszmunkát. Mindegyikük más-más személyiség volt, más tulajdonságaikért kedvelte őket. A diákok mindig tudtak újat mutatni, amivel meglephették, éppen ezért sohasem volt unalmas napja. Emiatt is élvezte annyira a pedagóguspályát, annak minden terhével, fáradtságával és felelősségével együtt. Egészen hihetetlen érzés volt, mennyire fontos pozíciót tölt be, hiszen nap mint nap fiatalok szellemi fejlődésére gyakorolt hatást – és büszkeséggel vegyes borzongás töltötte el, ahogyan látta őket felnőni, és végül a tanári kar tagjai kezet fogtak a végzősökkel év végén, mielőtt azok csónakba szálltak volna, hogy Hagrid vezetésével távozzanak a Fekete-tavon át, épp, ahogyan gólyákként érkeztek.

McGalagony professzor végignézett a Griffendél klubhelyiségében reggeliző gyerekseregen, és ezredszerre is megerősítette magában, hogy jobb döntést nem is hozhatott volna, amikor ezt a hivatást választotta. Itt volt rá szükség, a Roxfortban. Itt érezte magát otthon. És ezt a világért sem cserélte volna le semmi másra.

De hogy hagyja, hogy megsimogassák? Teljességgel kizárt. Azért mindennek van határa.

Szombatra a tanárok maradéktalanul rendbe hozták a nagytermet, így a kviddicsmeccs reggelén, amikor a Griffendél csapata megérkezett, a szurkolók részéről üdvrivalgás, az ellendrukkerek részéről pedig fújolás fogadta őket.

– Egyetek rendesen, de azért ne túl sokat – kötötte a lelkükre Charlie, és mindenkinek kiporciózott egy adag rántottát zöldségekkel, baconnel és zsemlével. – Neked meg hol van a seprűd, Sam?

A lány kezében megállt a villa.

– Hoppács. Asszem, azt elfelejtettem.

Angelina felszisszent.

– Pedig még direkt mondtam is neked, mielőtt elindultunk lefelé, hogy hozd magaddal! Legközelebb útközben is ellenőrizlek még egyszer – fogadta meg.

– Eszemben is volt, tényleg – járatta köztük a tekintetét bocsánatkérőn Samantha. – Csak hát, aztán kiment a fejemből.

– Jó lenne, ha nem reggeli után futkosnál érte – nézett rá aggodalmasan Charlie.

– Gyors leszek – ígérte Samantha, azzal turbósebességgel elkezdte belapátolni a rántottáját.

Pár perc elteltével már rohant is kifelé a nagyteremből. Nem törődött Oliver Wood ideges tekintetével, sem a mardekárosok hurrogásával, illetve azzal sem, hogy teli a hasa, és tulajdonképpen tilos lenne futkároznia a folyosón – valamint nem kellene kockáztatnia, hogy Frics pont a meccs előtt csípje nyakon. Szedte a lábát a Griffendél klubhelyisége felé, ahogy csak bírta. Magához vette a seprűjét, és mivel a folyosók nagy részén nem kellett embereket kerülgetnie, ugyanolyan nagy lendülettel indult visszafelé, ahogyan érkezett.

Azonban alig hagyta el a Kövér Dáma portréját, óvatlanságában beleütközött az első járókelőbe. Az illető – egy pocakos, őszülő férfi – megtántorodott és az ülepére esett. Samantha Jólsep-R7-esének a nyele még a világoszöld keménykalapot is leverte a fejéről.

– Bocsánat – szabadkozott, miután felsegítette az idegent.

Sietve lehajolt a keménykalapért, és a kezébe nyomta. Megütközve konstatálta, hogy a férfi köpenye alól hajszálcsíkos öltöny és bíborpiros csizma kandikál ki, a nyakkendője pedig rikító citromsárga színben pompázik. Valószínűleg senki nem mondta még szerencsétlennek, hogy kegyetlenül rondán öltözködik, futott át az agyán, de végül arra jutott, hogy nem ő lesz az első, bármilyen nagy volt is a kísértés. Kiskorában még simán megmondta az embereknek a véleményét mindenről, de aztán az anyja leszoktatta róla, mondván, hogy illetlenség valakit ilyen nyíltan kritizálni. Mellesleg mindenki úgy öltözködik, ahogyan jólesik neki, vallotta Cara, úgyhogy arra kérte Samanthát, hogy ne bíráljon emiatt másokat.

– Amúgy segíthetek valamiben? – fürkészte gyanakodva a varázslót. Most, hogy belegondolt, kicsit furcsának találta, hogy egy idegen csak úgy beállíthat a Roxfortba.

– Nem, nem, köszönöm – felelte a férfi, a kalapját gyűrögetve.

– Izé... a világért sem akarom megsérteni, de tulajdonképpen mit keres itt? Eltévedt?

A varázsló olyan arccal nézett rá, ami arról árulkodott, hogy cseppet sincs hozzászokva, hogy kérdőre vonják – pláne nem ahhoz, hogy egy tizenkét éves kislánynak kelljen számot adnia a viselt dolgairól. Nagy meglepettségében azonban önkéntelenül is magyarázkodni kezdett.

– Az igazgatói irodába tartok. Dumbledore professzorhoz jöttem.

– Aha – méregette összehúzott szemmel Samantha. – De ugye tudja, hogy őt most nem fogja megtalálni ott? Miért nem rögtön a nagyteremben kereste? – tette fel a kérdést. Lerítt az arcáról, hogy tiszta idiótának tartja beszélgetőpartnerét. – Már voltam lent, a tanárokkal reggelizik.

A varázsló motyogott valamit az orra alatt, amiből leginkább azt lehetett kivenni, hogy „az a nyüves kopogószellem", azzal kikerülte Samanthát, és kurta lábain nekilódult a folyosón.

– Hé, várjon, elkísérem! – szaladt utána Samantha.

Még mindig nem volt benne biztos, hogy idegeneknek legális csak úgy császkálni a kastélyban. Ki tudja, bízni lehet-e ebben a különös alakban? Igaz, aki Hóborctól fogad el útbaigazítást, nem lehet nagy IQ-huszár, de azért biztos, ami biztos.

– Egyébként ki maga? – bukott ki belőle a kérdés. Udvariatlanságnak tartotta, hogy a pasas még csak be sem mutatkozott.

A varázsló hitetlenkedő pillantást küldött felé, és mintha kissé kihúzta volna magát menet közben.

– Hát, Cornelius Caramel. Ki más?

– Aha – motyogta Samantha, a felismerés legkisebb jele nélkül.

Tompán motoszkált az elméje egy hátsó zugában a megérzés: mintha valahol hallotta volna már egyszer ezt a nevet. Azonban akárhogyan törte a fejét, nem tudta beazonosítani. Arra jutott, hogy ha ennyire ismernie kéne Caramelt, biztos valami fontos ember.

Már a bejárati csarnokba torkolló főlépcsőn lépdeltek, amikor rájött, hogy az eszmefuttatása közepette elfelejtette viszonozni a bemutatkozást.

– Ja, én meg amúgy Samantha Jackson vagyok.

Caramel megtorpant. A lány azt hitte, azért, hogy elfogadja a jobbját, amit felé nyújtott – ehelyett döbbenten konstatálta, hogy a férfi arcára elemi erővel ült ki a riadalom, ahogyan ránézett. Samantha nem értette, miért méregeti ilyen furcsán, mindenesetre úgy tűnt, vele ellentétben a varázsló felismerte őt – vagy valami olyasmi.

– A... a lánya... te vagy a lánya... hát persze... – motyogta maga elé. Arca a hajával harmonizáló hamuszürke színt vett fel.

– Ismeri anyámat? – kérdezte csodálkozva Samantha. – Cara Emma Jackson – tette hozzá magyarázatként, hátha tévedésről van szó.

Az édesanyjára ugyanis általában szeretettel emlékeztek vissza azok, akik ismerték – esetleg szánakozva amiatt, mert elveszítette a férjét, és egyedül kellett nevelnie a lányát –, de semmiképpen sem félelemmel. Valami nem stimmelt. Annál is inkább, mert ahogyan megerősítette, kinek a lánya, Caramel csak még inkább elborzadt. Mire Samantha kettőt pislogott, már ott is hagyta, és leiszkolt a nagyterembe.

Samantha elhűlve tette meg az utolsó lépcsőfokokat. Csak úgy kavarogtak a fejében a gondolatok. Hátra is hőkölt ijedtében, amikor a Griffendél asztalánál váratlanul Percy Weasley ugrott elé.

– Sam, itt van a mágiaügyi miniszter! Találkoztál vele? – faggatta lelkesen. – Épp az imént érkezett, mindenki erről beszél! Szerintem Ebshont hamukuszmája miatt jött.

– Tényleg? Hol van? – fordult körbe Samantha. A tekintetével ösztönösen Millicent Bagnoldot kereste, de sehol sem látta. – Én csak azzal a ronda maskarás fickóval futottam össze idejövet, valami Cornelius Caramel – mutatta Percynek a férfit.

Caramel mostanra megtalálta Dumbledore-t, és figyelmen kívül hagyva a diákok sustorgását, széles gesztusokkal magyarázott neki valamiről – sütött róla, hogy ideges. Az ősz professzor türelmesen hallgatta.

– Nem csoda, hogy mindenki mutogat rá – jegyezte meg kajánul Samantha. – Láttad, milyen hülye kalapja van? Olyan tőle a feje, mintha zöldalma nőne rajta.

Percy arca egy pillanat alatt a piros szín olyan árnyalatát vette fel, ami Samanthát az állatkerti páviánok csupaszon tündöklő hátsójára emlékeztette.

– De hát... de hát, ő a miniszter, Sam... – hebegte.

– Ha-ha-ha, ez jó volt – nevette el magát Samantha. – Nem is tudtam, hogy te is tudsz viccelni.

– Ez nem vicc! – sopánkodott Percy. – Cornelius Caramel a mágiaügyi miniszter úr. Nem is tudtad?

– Mi? – Samantha szemei elkerekedtek. – Komolyan mondod?

– Komolyan.

– Hoppács.

Most már eszébe jutott, hogy amikor év végén ő, Fred, George és Bill Dumbledore irodájában beszélgettek az aurorokkal és Millicent Bagnolddal, akkor a miniszter asszony közölte velük, hogy lemond. De hát, honnan tudta volna ő, hogy az pontosan mikor lesz? Olyan dolgokat, mint a választások, meg úgy a varázsvilág hírei, nem igazán követett nyomon, a Reggeli Prófétából is csak a kviddicsrovatot volt szokása elolvasni. Most, hogy Percy bejelentette, hogy Caramel lett az új miniszter, már értelmet nyert, miért volt olyan fontoskodó a férfi stílusa, és hogy miért nézett rá furcsán, amiért fogalma sem volt, hogy kicsoda ő.

Az első gondolata az volt, hogy ez bizony elég kínos, a második pedig, hogy már tudja, hol hallotta a nevét: épp Bagnold bosszankodott róla azon az ominózus találkozón Dumbledore professzor irodájában. Élénken megmaradt az emlékezetében, hogy a néhai miniszter asszony – aki mostanra jó eséllyel vígan lökdösi le a pályáról a gyanútlan síelőket a svájci Alpokban – „parókás virslinek" titulálta Caramelt. Ezt már akkor nagyon viccesnek találta, most pedig, hogy beugrott neki, milyen véleménnyel szólt az új miniszterről az elődje – ráadásul az iménti véletlen találkozás után el kellett ismernie, hogy Bagnold még csak nem is túlzott a személyleírást illetően –, kibuggyant belőle a nevetés.

Percy értetlenkedve nézett rá.

– Mi az?

– Se-semmi – vihogott Samantha. – Hol van a csapat? – pipiskedett lábujjhegyre, a Griffendél asztalát pásztázva. Egyik társát sem látta.

– Lementek pályaszemlére. Charlie megkért, hogy maradjak itt és szóljak neked, hogy siess utánuk, amint tudsz.

– Már itt sem vagyok – perdült meg a tengelye körül, azzal már süvített is a kijárat felé. – Ja, és kösz, Percy! – fordult vissza még a nagyterem ajtajából, mert eszébe jutott, hogy valószínűleg bunkóság, ha nem köszöni meg.

Mivel jó hangosan kellett kiabálnia Percynek, hogy meghallja, nem egy szempár szegeződött rá és a fiúra. Percy összezavarodva pislogott szarukeretes szemüvege mögül, de azért összehozott a csuklójával valami intésféleséget. Miután Samantha eltűnt, a tanári asztal felé fordult, és árgus szemekkel figyelte Dumbledore-t meg Caramelt. Remélte, hogy ha már itt van a miniszter, lejön az igazgatóval a kviddicsmeccsre is.

Sejtése beigazolódott, amikor a két felnőtt kioldalazott a nagyteremből, és a tölgyfaajtón át a kviddicspálya felé indultak. Percy tisztes távolságból követte őket. Mindenképpen a közelükben akart helyet foglalni a lelátón. Ki nem hagyott volna egy ilyen remek alkalmat. Szedjétek össze magatokat, Charlie, gondolt a bátyjára és a kviddicscsapatra. Most még fontosabb, hogy a Griffendél nyerjen.