– Ezt olvasd fel még egyszer.

Remus Lupin gondosan betakargatva, egy bögre forrócsokit kortyolgatva lábadozott az előző esti telihold után. A nap nagy részét átaludta, estefelé azonban a baglyok érkezése felverte. Kettő is jött, nem sokkal egymás után. Az egyik roxforti példány volt, és az iskola címerével ellátott borítékot hozott a lábához kötve, a másik pedig Samantha fülesbaglya, Bagoly volt.

Egyik üzenet sem Remusnak érkezett, Carának szóltak – az okos madarak még így is megtalálták, hogy nem otthon tartózkodott. Az őzbarna hajú nő a hivatalos levéllel kezdett, és Remus nem akarta elhinni, amikor felolvasta a tartalmát.

Cara az ágy mellett ült egy rogyadozó széken, és nagy sóhajjal még egyszer nekifutott a soroknak. Jól ismerte már a feladó betűit.

Tisztelt Cara Jackson!

Sajnálattal értesítem, hogy lányát, Samantha Jacksont a mai napon – 1990. november 3-án – büntetőmunkára kellett küldenem, ugyanis neveletlen viselkedésével zavarta a kommentátort a Griffendél-Mardekár kviddicsmeccs közvetítésében, és sokadszori felszólításra sem volt hajlandó azzal foglalkozni, ami a fogói poszton a feladata lett volna.

Bagolyfordultával, kérem, jelezze, hogy megkapta az üzenetemet.

Tisztelettel:
Minerva McGalagony
igazgatóhelyettes

– Lényegre törő – állapította meg Remus.

McGalagony, mivel annyiszor kellett már hasonló levelet küldenie Carának, általában nem erőltette meg magát, lerendezte egy-két sorral.

Az egykori hugrabugos vegyes érzelmekkel az arcán bámult a kezében tartott lapra. November 3. – Sirius pont ma harmincegy éves, futott át az agyán. Ismerte Remust, tudta, hogy neki is szemet szúrt a dátum, de tapintatból nem említette. Jobb is volt így.

– Fogó volt – pillantott rá végül elérzékenyülve. – Az én kis Sammym fogó volt. De hiszen... de hiszen azt írta, hajtónak vették be. Mi történhetett?

– Nézd meg az ő levelét is, abból hátha megtudjuk – buzdította a férfi.

Carának nem kellett kétszer mondani.

Kedves Anya és Remus (mert remélem, még vele vagy, mikor jön a levél)!

Pocsék volt a Griffendél-Mardekár meccs. Miért pont telihold utáni nap kellett tartani?

Most mindenki tökre ki van rám akadva. Oliver még kiabált is. McGalagony professzor is kiabált. Pedig én csak odarepültem beszélgetni Bennel a kommentátori emelvényhez, hogy ne unjam halálra magam. Nem is tudom, te hogy bírtad annak idején a fogóságot.

Ja, mert amúgy képzeld, fogó voltam. Azért, mert a hülye Snyde megátkozta Charlie-t, ő meg szintén hülye volt, és engem rakott maga helyett a posztra. Alicia pedig ment hajtónak, ha már tartaléknak a csapatban van. Őt bezzeg Oliver nagyon megdicsérte, mert három gólt is lőtt, azt mondta, ragyogó tehetség, és jövőre muszáj lesz rendes hajtónak lennie.

Pedig én tényleg próbáltam nem szégyent hozni rád. De tudod, hogy nem tudok rendesen aludni teliholdkor, és amúgy sem vagyok jó a cikesz keresgélésében. Buta ötlet volt Charlie-tól, hogy fogónak tett meg. Látszik, hogy nem ismer eléggé.

Hulla voltam a meccsen, és azért is akartam legalább beszélgetni kicsit Bennel, hogy el ne aludjak. Megkértem, hogy pontozza, egytől tízes skálán szerinte ki mennyire lenne ügyes, ha egy sárkány lenne a kviddicsellenfele. Szerinte kit pörkölne meg, ki esne le a seprűjéről, és hány pontot vonna le ezekért, meg ilyenek. De McGalagony professzor azt mondta, ne csináljam, mert összezavarom Bent a számokkal, és összevissza mondja miattam a pontokat.

Hiába magyaráztam neki, hogy unatkozom és el fogok aludni, nem értette meg, csak mérgesen nézett rám. Aztán meg azt gondoltam, ha Benhez nem is beszélhetek, mert zavarom, akkor beszélgetek McGalagonnyal. De képzeld, kiderült, hogy őt is zavarom.

Pedig szerintem tök pazar kérdéseket tettem fel neki is. Például, hogy honnan van a skót kockás kabátja. Meg hogy ismer-e esetleg béna skót zenészeket, akik Azkabanba járnak koncertezni.

Na mindegy, szóval McGalagony elzavart onnan. Meg adott büntetőmunkát. Hát nem igazságtalan?

Utána nem is tudtam mivel elütni az időt, és elbambultam, úgyhogy mire észbe kaptam, Terence Higgs már rég megszerezte a cikeszt. Szóval életem első meccsén csúnyán kikapott miattam a csapat, és azóta pipa rám az egész Griffendél.

Csak Fred, George és Lee nem veszik komolyan a dolgot. Szerintük vicces voltam. Fred és George majdnem leestek a seprűjükről, azt mondták, úgy röhögtek rajtam a meccsen. Emiatt kicsit el is szabadultak a gurkók, és Oliver őket is leszidta.

A mardekárosok meg gúnyolódnak rajtam, hogy szép volt, és köszönik a nyereséget. Majd valamivel megviccelem őket.

Remélem, veled meg Remusszal minden oké, anya, és nem viselte meg őt túlzottan a telihold. Hiányoztok. Meg papáék is. Meg Daniel is. Meg Jeremy is Paulával. Még Tim is. Már várom a téli szünetet, hogy találkozhassunk. Ti legalább nem utáltok.

Üdv.:
Sammy

Ui.: Képzeld, anya, még mindig a mandragórákkal foglalkozunk a legtöbbet gyógynövénytanon. Bimba professzor azt mondta, ha jön a fagy, zoknit és sálat is adhatunk rájuk. Sokat mesélek rólad Cedricnek az órákon, mert mindig eszembe jutsz.

De nyugi, ez nem megy a munka rovására. Hála neked, a mandragórákkal pazarul bánok.

– Hát, ez... – Remus nem talált szavakat, csak döbbenten pislogott maga elé. – Skót dudások Azkabanban? – nyögte ki az első kérdést, ami felötlött benne a sok furcsaság közül. – Sosem értettem, honnan jutnak eszébe ilyesmik.

Cara észrevétlenül kitörölt a szeméből egy könnycseppet.

– Mit csinált már megint ez a gyerek? És mi lesz vele így, hogy... – csuklott el a hangja – hogy közutálat tárgya lett?

– Erősebb, mint hinnéd – nyugtatta Remus. – És nem tart sokáig. Egy hét, és úgyis elfelejtik az emberek.

A nő szaggatott sóhajjal kifújta a levegőt.

– Remélem. Nem szeretném, ha olyasmit élne át, mint én, amikor... – harapta el a mondatot.

Remus tudta, hogy számos eset eszébe juthatott. Ott volt a rengeteg bántás, amit azért kapott az aranyvérmániásoktól, mert mugli születésű volt. Aztán amikor híre ment, hogy Sirius Black barátnője lett, még nagyobb célponttá vált többek szemében. De mindezek közül a legsúlyosabb az volt, amikor a hetedévükben teherbe esett. Akkor kapott igazán sok savazást minden oldalról.

Mindketten jól emlékeztek Remusszal. Ott derült ki a fájó igazság: kik azok, akik nem nevezhetők igaz barátnak, és kik azok, akikre Cara Jackson tényleg számíthat.

Ott volt James Potter, aki megátkozott bárkit, ha hallotta, hogy egy rossz szót is szól Carára, és nem érdekelte, hány büntetőmunkát kapott miatta. Ott volt Elizabeth Malkin, aki lelkiismeretesen kísérgette Carát mindenhova, jelezve, hogy mellette áll, és ha csak lehetett, nem hagyta magára, nehogy kikezdjenek vele. Ott volt Duke White, aki képes volt leállni vitázni bárkivel, és kielemezni neki filozófiai mélységekbe menően, miért nem vezet sehová a zaklatás – még akkor is, ha már percekkel azelőtt becsengettek.

Ott voltak még sokan mások, szerencsére – köztük ő, Remus is. És persze Sirius. Aki be volt pánikolva az apaság miatt, de minden erejével igyekezett Carát támogatni, és magasról tett az olyan hétköznapi dolgokra, mint a tanulás. Nem egyszer a környezete agyára ment azzal, hogy miközben mások a vizsgáikra készültek, ő mindenféle szülésről meg gyermeknevelésről szóló szakkönyvet magolt, és szobatársai gyakran arra ébredtek, hogy még álmában is azt mormolja, hogy hol tart a kisbaba fejlődési állapota a harmadik trimeszterben.

James ilyenkor nemes egyszerűséggel megdobálta párnákkal, és ha még arra sem hallgatott el, kénytelen volt odamenni az ágyához és ráugrani, hogy felébressze. Sirius ilyenkor verejtékezve, riadtan csapkodva ült fel, olyanokat kiabálva, hogy „A harminckettedik héten a magzat súlya hozzávetőlegesen ezernyolcszáz gramm!" vagy „Harántfekvés esetén császármetszés szükséges!". Mindenre fel szeretett volna készülni, hogy jó apa lehessen, mivel az övé nem volt az. Talán túlzásba is vitte.

Mégsem sikerült neki, gondolta keserűen Remus. Illetve, kezdetben igen. Három évig. De most mégsincs velük, már kilenc éve. Triplaannyi idő...

Remus nem is akart erre gondolni, mert fájt neki az árulás, amit Sirius elkövetett ellenük. A barátai ellen és a családja ellen. Pedig régen annyira más volt minden.

De azoknak az időknek már vége. Remusnak kényszerítenie kellett magát, hogy emlékezzen erre. Ha túlságosan elmerül a múltban, még a végén beleőrül.

– Sam esete nem ugyanolyan, mint a miénk volt – mondta végül Carának gombóccal a torkában.

– Hála Merlinnek – sóhajtott a nő. – A Roxfort most már sokkal békésebb hely.

Nem is tudta, mekkorát téved. De hát, a jóslástan sosem volt az erőssége.

– Hogy érted azt, hogy elhagytad? – ráncolta a homlokát Lee.

– Nem találom sehol. – Samantha kétségbeesetten hadonászott a pálcájával, mire abból narancsszínű szikrák törtek elő. – Hoppács. Szóval, felforgattam mindent, de egyszerűen nincs meg.

Épp a hétfői átváltoztatástanon ültek egymás mellett, ahol sünt kellett tűpárnává változtatniuk. Samantháé már előtte díszelgett az asztalon – még sikerült sün alakúra is varázsolnia, bár McGalagony, amikor elhaladt mellette, megjegyezte, hogy ez nem vall túl nagy kreativitásra. De legalább puha volt.

Lee-nek egyelőre csak a sün testét sikerült átváltoztatnia, így a párnája tetejéből tüskék kandikáltak ki, és pisze orrával a levegőbe szimatolt. A fiúnak nagy erőfeszítésébe telt, hogy az asztalon tartsa. Mivel szeme már nem volt, a félpárna-félsün mászott a vakvilágba.

Samantha tehát nem segített rajta azzal, hogy amikor végzett a feladatával, oldalba bökdöste, és suttogva beszámolt róla: elhagyta az aláírást, amit Trelawney-tól kapott.

– De hát meg kell lennie valahol – erősködött Lee, miközben pálcájával visszaterelgette a sünpárnát az eredeti helyére.

– Egy hete keresem, de mintha elnyelte volna a föld – panaszkodott Samantha. – Simán lehet, hogy kiesett a zsebemből valahol, és Frics kidobta takarítás közben.

– Akkor szerezzünk aláírást máshonnan.

Egyértelmű volt, hogy Trelawney-hoz már nem mehetnek vissza. Samantha megörült a többesszámnak.

– Szóval segítesz? Pazar!

McGalagony ezt a pillanatot választotta, hogy odalépjen a padjukhoz.

– Jackson kisasszony, ha nem volna világos magának, közlöm, hogy az órám nem teadélután, hogy cseverésszenek. Jordan úrnak nincs szüksége rá, hogy zavarja a munkáját. Mivel úgy látom, maga annyira ráér, itt van még egy sün, hogy lekösse magát – röptetett elé egy állatot a padra. – Lásson neki szaporán, változtassa át – tapsolt kettőt.

Samantha az óra végére szemtelen módon elérte, hogy a második tűpárnája teáskanna-alakú legyen. McGalagony nem úgy festett, mint aki értékeli a tréfát, de végül adott neki tíz pontot a mutatványért. Lee-nek ellenben sikerült felgyújtania a saját párnáját, úgyhogy le is nullázta, amit padtársa szerzett.

– Élve elégettél egy szegény ártatlan sünt – pityergett Samantha még az óra után is.

– Jól van na, nem lehet mindenki olyan zseni átváltoztatástanból, mint te – vonogatta a vállát Lee. – Megesik az ilyesmi.

– De a te sünöd meghalt – jelentette ki sírós hangon a lány. Eléggé megviselte az eset.

Lee nem igazán tudta, mivel vigasztalja.

– Öhm... biztos szép élete volt – vakargatta a tarkóját. – Meg tuti öreg sün volt már – jutott eszébe. – Mintha őszek lettek volna a tüskéi végei. Meg mintha sántított is volna. Biztos beteg is volt már. Legalább nem szenvedett tovább a... izé, sünbetegségektől. Amik szoktak lenni a sünöknél.

– Gondolod? – szipogta Samantha.

– Hát, ja – vakargatta a tarkóját Lee. Nem volt valami magabiztos a hangja. – A süntúlvilágon már biztos jó neki.

– Akkor jó. – Samantha megtörölte a szemét, és letargiáját itt mintha el is vágták volna.

A mágiatörténet-terembe már szökdécselve ment be, és miután leült a helyére, Binnsszel párhuzamosan – aki az 1289-es Nemzetközi Táltostalálkozóról regélt – lelkesen fejtegette a szomszédos padban ülő Frednek és George-nak, hogy mi mindent csinálhatnak a sünök a túlvilágon.

Lee mentette ki őket a helyzetből.

– Kitől akarsz aláírást szerezni a könyvhöz, Sam?

– Milyen aláírást? – értetlenkedett Fred.

George ellenben egyből tudta, miről van szó.

– Nem azt mondtad, hogy azt már megszereztétek Trelawney-tól?

– Elhagytam – nyafogott a lány nekik is.

Az ikrek jó barát módjára kiröhögték.

– Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen?

– Így sosem leszel animágus.

– De – makacsolta meg magát Samantha. Durcásan nézett rájuk. – Majd szerzek engedélyt Ebshonttól.

– Nem azt mondtad, hogy ő gyakorlatilag be van költözve a Tiltott Rengetegbe? – töprengett Lee.

– Majd egyik nap megkeresem – jelentette ki eltökélten a lány.

– Veled megyek.

– Hé, minket ugyan nem hagytok ki a buliból! – hőbörgött Fred.

George hevesen bólogatott.

– Még szép, hogy megyünk mi is.

– Úgy volt, hogy ti nem segítetek az animágussá válásomban – emlékeztette őket éneklő hangon Samantha.

– Attól még nézhetjük, ahogy szerencsétlenkedsz – érvelt Fred.

– És a Tiltott Rengeteg az Tiltott Rengeteg – jelentette ki nagy komolyan George.

– Hát, jó – vigyorgott elégedetten Samantha.

Meg is beszélték, hogy péntek délután megejtik az akciót, és pár perccel később már mind békésen szuszogtak a padra borulva.

Később, a Tiltott Rengetegben kóborolva már nem voltak annyira vidámak és nyugodtak.

– Kár, hogy csak a kastély van rajta a térképen – dohogott Fred. – Arra nem gondoltak a Tekergők, hogy mi van, ha valakit meg kell keresni ebben a bitang nagy erdőben?

Már több mint egy órája bolyongtak, kezdtek fáradtak és idegesek lenni. Egy ponton Samantha Ebshont professzor után kezdett kiabálni, de George befogta a száját.

– Csss, te hülye, még ránk hívsz minden vadat!

– Nem azért hoztunk magunkkal mindenféle cuccot? – paskolta meg a hátizsákját Samantha, amiben tréfakellékek lapultak fegyver gyanánt. Készültek ők, gondosan felszerelkezve indultak az erdőbe.

– Merre lehetünk? – forgolódott Lee. Már rég eltévesztették az irányt. Jelentsen az bármit is. Fogalmuk sem volt, az erdő melyik pontján vannak. – Jé, de fura! – nézett le a földre, ahol egy tucatnyi pók szaladt.

Samantha nagyot ugrott ijedtében.

– Brr!

– Vajon merre mennek? – lépdelt utánuk Lee. – Tök érdekesen viselkednek, nem is olvastam még hasonlóról.

– Muszáj megnéznünk? – nyöszörgött Samantha.

– Buli lesz – bizonygatta George. – Hátha elvezetnek Ebshonthoz. Lehet, hogy ért a pókok nyelvén, vagy valami, és épp magához hívja őket.

– Ne legyél nyuszi – bökte oldalba Fred. – Végre történik valami érdekes.

– „Engem senki nem nevezhet... nyuszinak!" – emelte fel a mutatóujját Samantha, eszelős arcot vágva.

Fred megütközve hátrébb lépett.

– Jól van már, csak ugrattalak. Nem kell úgy kiakadni.

– A Vissza a jövőbe filmből idéztem – nézett rájuk csalódottan Samantha. – Ne már, komolyan nem ismeritek?

– Elfelejted, hogy nálunk nincs otthon tévé – emlékeztette George.

– Na, majd a téli szünetben gyertek át és megnézzük. Már három része is van, a legutóbbit idén mutatták be a mozikban. Hé, Lee, te láttad már a Vissza a jövőbe hármat? – szaporázta meg a lépeit, hogy beérje a fiút, aki időközben a pókok nyomába eredt.

Lee-t leginkább az ízeltlábúak tanulmányozása kötötte le, így csak fél füllel figyelt Samantha csacsogására, de mint kiderült, ő is szereti az időutazós filmtrilógiát.

George tévedett – a pókok nagyon nem Ebshont professzorhoz vezették őket. Ahogy követték őket, Samantha borzadva konstatálta, hogy egyre több lesz belőlük. Aztán egyszer csak egy teknőszerű mélyedéshez értek, amelyben százszámra hemzsegtek – méghozzá gigantikus példányok.

– Forduljunk vissza – rángatta meg az ikrek ruhaujját. – Menjünk vissza, ez nagyon nem lesz... ÁÁÁÁÁ! – sikított fel, ugyanis valami megragadta hátulról.

Nem volt választásuk. Egy-egy óriáspók elkapta a lábukat, így most fejjel lefelé függtek a levegőben. Samantha sikítószellemet megszégyenítő visítást produkált, miközben érzékelte, hogy egyre beljebb haladnak a teknőben, és az alattuk lévő fekete szörnyetegek éhesen csattogtatják a csáprágóikat.

A lány csak akkor hallgatott el, amikor a pók, ami tartotta, elengedte, és Freddel meg Lee-vel együtt a kemény földre huppantak.

– Aúúú – nyavalygott, miközben feltápászkodott.

A következő pillanatban ismét kitört belőle a visítás. Egy harang alakú hálószövevény alól két pók mászott ki – de akkorák, mint egy-egy kövér mamut.

– Aragog – szólalt meg az egyik, éles női hangon –, ezek emberek. Jól tudod, hogy nem tűröm őket, főleg nem a fészkünkben. Egyedül Hagrid az, akit...

– Tudom – morogta a másik pók. – Tudom, Mosag.

Lee eltátotta a száját, és izgatottan oldalba bökte Samantát.

– Ők azok: a pókkirály és a pókkirálynő, személyesen! Igaza volt Trelawney-nek.

– Juhú – emelte a levegőbe az öklét Samantha minden lelkesedés nélkül. – Meg fogunk halni.

– Várjunk csak... Aragog? Te vagy Aragog, az akromantula? – tátotta el a száját George. – Hagrid mesélt rólad.

– Ismeritek Hagridot? – Az óriáspók bizalmatlanul fürkészte őket.

– Hogyne ismernénk. – Fred kihúzta magát, és igyekezett a tőle telhető legbátrabbnak mutatkozni. – Jó barátunk.

– Akárcsak nekem – dünnyögte Aragog.

– Nem viselünk el itt senkit rajta kívül – sziszegte Mosag. – Nem szíveljük az embereket. Vesztetekre merészkedtetek ide.

Samantha hátrálni kezdett, de rémülten konstatálta, hogy a többi oldalról is vérszomjas pókok közelítenek.

– Ez nem jó, ez nem jó, meg fognak enni minket... Nem akartam ilyen fiatalon egy pókfészekben végezni! – siránkozott.

– Félreértitek a helyzetet – magyarázta Lee. Ő volt az egyetlen, aki pozitív tudott maradni ebben a szituációban. – Hatalmas rajongóitok vagyunk. Fú, még sosem láttam akromantulákat – jelentette csillogó szemmel. – Gyönyörűek vagytok.

A feléjük tartó pókokat ez nem hatotta meg. Fred nem várta meg, amíg rájuk vetik magukat. Kicipzározta Samantha hátizsákját, és kiemelt belőle egy Dr. Filibuster-féle, nedvesen is indítható tűzijátékot. Pálcája egy intésével meggyújtotta, és az ízeltlábúak közé dobta.

A tűzijáték sisteregve felrobbant, és a közelében tartózkodó pókok riadtan menekültek. Frednek azonban nem volt szerencséje. Mosag, aki a legközelebb állt hozzájuk, azonnal ott termett, hogy felkapja.

Samantha velőtrázót sikított, és ájultan roskadt a földre. Nem bírta tovább a stresszt.

– Hé – fortyant fel Lee –, tedd le a barátom!

A nősténypók azonban rá sem hederített, csáprágóival vészesen közelített Fredhez. Nyilván, hogy széttépje. George a földön heverő Samanthához ugrott, kikotorta a maradék tűzijátékot a hátizsákjából, és a felét Lee kezébe nyomta.

– Ezekkel védj be minket! És figyelj, hogy el ne ragadják Sashát.

– És te mit csinálsz? – kérdezte sápadtan Lee.

– Megpróbálom elintézni, hogy ne aprítsák fel a tesómat.

Azzal George már ott sem volt, lélekszakadva Mosaghoz rohant.

– Freeed! – üvöltött fel. – Kapd el ezt! – azzal testvére felé hajította az egyik tűzijátékot. Fred hiába kapkodott utána, nem sikerült elérnie. – Ne már, te barom, egy dolgod volt!

– Tudod, nem olyan könnyű, miközben épp fel akarnak zabálni! – vágott vissza ingerülten az ikre. – Célozz jobban! És küldd meggyújtva, leesett a pálcám!

George tudta, hogy nincs több esélye – de szerencsére Fred a második tűzijátékot már elkapta. Azzal a mozdulattal behajította az akromantula szájnyílásába.

A pók nagyot rándult és elengedte Fredet. A fiú a földre pottyant – pontosabban George-ra. Őt azonban jelen pillanatban még az sem érdekelte, hogy ikertestvére matricává lapítja. Megkönnyebbülten ölelte magához.

– Filibusternek hála, megvagy! És élsz!

– Pucoljunk innen! – ragadta meg a karját Fred, és miután felkapta a földről a pálcáját, már szaladtak is Lee felé, aki hősiesen őrizte az ájult Samanthát, és dobálta a tűzijátékokat a pókok tömegébe.

Mosag teste egyre hevesebben remegett és sistergett, pillanatokon belül pedig színesen felszikrázott, mint valami groteszk vidámparki látványosság. Azután robbant a bomba – pontosabban, akromantula. Mindent szétszakadt pókrészek és nyálkás nyirok terített be.

– M-mi történik? – ült fel köhögve Samantha, letörölve az arcáról az undorító trutyit. – Már a hasukban vagyunk?

– Nem. Majd később megmagyarázzuk. Gyere – nyalábolta fel Fred. George a másik oldalról nyúlt a hóna alá.

A Bajos Bagázs négyese a nagy zűrzavart kihasználva kikecmergett a pókfészekből. Még hallották Aragog panaszos üvöltését.

– Mosaaag!

– Siessünk. – Miközben a fák között haladtak, George időnként idegesen hátrapillantott a válla felett. – Csak idő kérdése, hogy utánunk jöjjenek. És elhasználtuk az összes tűzijátékot.

Lee-t más problémák foglalkoztatták, amiknek a jelentősége menekülésük közben eltörpült – összességében azonban mégsem voltak elhanyagolható tényezők.

– Basszus, kinyírtuk a pókkirálynőt! A pókkirályt meg megvakítottuk. Hagrid nagyon ki lesz akadva.

– Megvakítottuk? – kérdezett rá George, rosszat sejtve.

– Az egyik tűzijáték, amit eldobtam, pont a szemébe robbant – közölte szégyenkezve Lee.

– Én valahogy nem tudom sajnálni – mordult fel Fred. – Majdnem mi lettünk az uzsonnájuk.

– De ha belegondoltok, mi állítottunk be hívatlanul a fészkükbe.

– Ami a te ötleted volt. – Samantha nem volt jó kedvében. – Én aztán magamtól még, ha hívnak, sem mentem volna.

– És ki miatt jöttünk alapból az erdőbe?

– Mit szólnátok, ha vitatkozás helyett mondjuk futnánk az életünkért? – vetette közbe George.

A többiek elhallgattak. Most már ők is hallották az egyre erősödő csáprágócsattogás zaját. Megfogadták a fiatalabb Weasley iker tanácsát, és szégyen vagy sem, felhúzták a nyúlcipőt.

Hirtelen azonban egy láthatatlan húzóerő a bokájuknál fogva a földre rántotta őket. Amikor felnéztek, megilletődve konstatálták, hogy nem más áll előttük, mint Philippos Stamos. A pocakos SVK-professzor görög amforát szorongatott a hóna alatt, és szabad kezével pálcát szegezett rájuk.

– Zeusz villámaira, mibe keveredtetek?

A négy gyerek póknedvtől csöpögve feltápászkodott.

– Izé... volt egy kis nézeteltérésünk, tanár úr – magyarázkodott Fred. – Az akromantulák valamiért nem csípnek minket.

– Illetve csíptek volna, de nem sikerült, mi? – hunyorított Stamos. Nem bírta ki, hogy ne csapjon le a poénlehetőségre. Egy másodperccel később annyira nevetni kezdett, hogy kis híján az amfora is kicsúszott a kezéből.

– Az micsoda? – bukott ki a kérdés George-ból.

– Csak egy antik régiség – legyintett pálcás kezével Stamos. – Meg kellett sétáltatnom... szóval, sétáltam vele egyet, hehe. Beszélgettünk.

– Ez teljesen bolond – súgta oda Lee Samanthának.

A lány nem tudott vitatkozni vele. Mégis, ki mászkál meg beszélget a Tiltott Rengetegben görög edényekkel? Hiába, idén sem kaptak teljesen százas SVK-tanárt.

– És épp a közelben jártam – folytatta Stamos –, amikor meghallottam a robbanást. Ti okoztátok, igaz?

– Mi? Dehogy – hárított ösztönösen Fred. – A pókok voltak.

– A pókkirály meg a pókkirálynő – adta alá a lovat Lee.

Hiába próbáltak meggyőzőnek látszani, Stamos pont olyan arccal nézett rájuk, mint aki egy szavukat sem hiszi.

– Jól van, igazából mi voltunk – sóhajtotta Samantha. Nem volt értelme titkolózniuk.

– De mentségünkre szóljon, nem direkt – tette hozzá George.

– A veszteség? – tette fel a kérdést Stamos.

– Hát, pókkirálynő mínusz. Felrobbant. Kampec – sorolta Lee. – Pókkirály szemei is mínusz.

– Ajaj. – Stamos mély levegőt vett. – Hagrid nem fog örülni.

– Ne áruljon be minket! – George könyörögve összetette a kezét. – Imádja azokat a dögöke... lényeket – módosított, amikor Stamos csúnyán nézett rá. Nem is tudták, hogy ilyenre is képes. – Egy életre meg fog utálni minket.

– Ha ti nem, a pókok fogják elmesélni neki – világított rá Stamos.

A Bajozs Bagázs tagjai összenéztek, és megállapították, hogy professzoruknak igaza van. A csigás hajú férfi egy pálcaintéssel eltávolított róluk minden dzsuvát, és vert seregként indultak meg a nyomában Hagrid háza felé.

– Stamos professzor! – örült meg a vadőr, amikor megjelentek az ajtajában. – Fred, George, Sam, Lee, szervusztok!

Samanthának összeszorult a szíve. Sírni lett volna kedve a tudatra, hogy a kedves, mosolygós óriás hamarosan már nem lesz olyan vidám.

– A mindenségit, hallottátok ezt az eget rengető robbanást az előbb az erdő felől? – Hagrid megcsóválta busa üstökét. – Épp indulni akartam, hogy utánanézzek, mi a ménkű volt ez.

– Nem szükséges – közölte Stamos, miközben óvatosan letette az amforát az asztalra. – Épp onnan jövünk. Á-á, tricollum canis... ohi! – szólt rá Bolyhoskára, aki odadugta a fejeit.

Samantha legnagyobb ámulatára a kutya szófogadóan hátrébb lépett. Újabban már felismerte őket, ha Hagridnál jártak, és nem rontott rájuk, de csökönyösség tekintetében még mindig vetekedett egy sárkánybébivel, és könnyen nyűgös lett, ha nem zenéltek neki.

– Úgy látom, jól haladsz a nevelésével, Hagrid – jelentette ki derűsen Stamos. Jót mulatott a gyerekek elképedt ábrázatán. – Büszke lehetsz magadra.

A dicséretre Hagrid kidüllesztette a mellkasát.

– Egyre jobb fiú már.

Mintha csak meg akarná cáfolni gazdája szavait, Bolyhoska ezt a pillanatot választotta, hogy kergetni kezdje a saját farkát. Tekintve, hogy a fejmagassága már elérte Hagridét, ennek a fele se volt tréfa – az ebtriplex jó néhány berendezési tárgyat fellökött.

– Rossz vagy, Bolyhos! – szidta meg Hagrid, és gyorsan a kezébe kapott egy fából faragott sípot, hogy zenét csiholjon belőle, amivel álomba szenderítheti.

A kutya végül hortyogva elszenderedett a sarokban. Jó nagy részt foglalt el a padlóból – a régi fekhelyét már rég kinőtte.

Hagrid rózsafoltos arccal tette le a sípot.

– Nem könnyű a kis szentemmel – suttogta szeretetteljesen, és a konyhaszekrényhez lépett.

Samanthának most tűnt csak fel, hogy sántít. Úgy tűnt, Bolyhoska még mindig szeret végtagokat rágcsálni.

A ház ura már a teasüteményt is kiosztotta, a teát is lefőzte, amikor a társaság még mindig úgy ült az asztalnál, mintha valakinek a halálhírét készülnének közölni. Mert gyakorlatilag ez így is volt, még ha a vadőr egyelőre nem is sejthetett semmit.

– Ej, de hallgatagok vagytok ma – állapította meg Hagrid, miután leült közéjük, és beleivott gőzölgő csészéjébe. – Ez nem vall rátok. Baj történt? Azt mondja Stamos professzor, hogy mind ott voltatok a robbanásnál?

– Hát – szipogott fel Samantha –, a-az igazság az, hogy... hogy mi csináltuk – vallotta be.

Igazat kellett adnia Lee-nek: az egész az ő hibája volt. Ha nem veszítette volna el Trelawney aláírását, nem kellett volna az erdőben kóvályogniuk Ebshont után kutatva.

– Én vagyok a ludas, Hagrid – szólalt meg zengő baritonján Philippos Stamos. – Megkértem a gyerekeket, hogy segítsenek nekem csippelkét gyűjteni a következő óránkra – paskolta meg az amfora fedelét. Az enyhén megrezdült.

A négyesfogatnak nem kis erőfeszítésébe telt, hogy felkaparják az állukat a padlóról, és hiteles arcot vágva bólogassanak. Holott fogalmuk sem volt, mi az a csippelke, és a legkevésbé sem számítottak rá, hogy Philippos Stamos kiáll mellettük. Mi több, hazudik értük, mint a vízfolyás, és magára vállalja a bűnbak szerepét.

– Valahogy szem elől tévesztettük egymást – folytatta a mesét az SVK-professzor. – Kis híján otthagyták a fogukat, amiért az akromantulák fészkébe tévedtek.

– Ott történt a robbanás? – sápadt el Hagrid.

Fred leszegett fejjel gyűrögette az asztalterítőt.

– Én okoztam – biccentett Stamos. – Ha nem teszem, mostanra ők sem lennének. Vészhelyzet volt, meg kellett védenem a gyerekeket. Másként felfalták volna őket. Rendkívül sajnálom, Hagrid – búsongott Stamos –, de kár esett az akromantuláidon.

Samantha úgy vélte, a „kár" szó erős eufemizmus, de ráhagyta a tanárra.

– Oh – mormolta leforrázva Hagrid. – Nos, a fő, hogy mindenki egyben van, igaz-e? – eresztett meg egy bizonytalan vigyort.

Komor arcok néztek vissza rá.

– A pókkirálynő nem – nyögte ki Lee.

– Mosag? – Hagridnak meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében. – Azt akarod mondani, hogy Mosag... me-meghalt?

A gyerekek leszegett fejjel bólogattak.

– Ő volt a robbanás. És Aragog is megvakult – tette hozzá óvatosan Lee.

Hagridnál eltörött a mécses, bömbölve az asztalra bukott. Bolyhoska felriadt álmából, és ugatni kezdett, de Agyar egy vakkantással visszaparancsolta a helyére. Samantha könnyein át szaporán pislogva nézte a jelenetet.

„Ne térj le az útról – tolultak a fejébe Sybill Trelawney vészjósló szavai. – Csak a Halál vár. Halál, gyász és könnyek." Kirázta a hideg.

– Bo-bocsáss meg, Hagrid – zokogott a vadőrrel együtt.

Agyar odakucorodott gazdájához, és nyüszítve az ölébe hajtotta a fejét.

– Nem tehettünk... öhm, Stamos professzor nem tehetett mást – tördelte a kezét George, és bizonytalan oldalpillantást vetett az SVK-tanárra. – Az a pók elkapta Fredet, és... és nem tudtuk... nem tudta, mit tehetne...

– Vészhelyzet volt – erősítette meg Stamos komoly arccal. – Meg kellett védenem a gyerekeket. Tudod, hogy tanárukként ez kötelességem.

Jó félóráig vigasztalták a kulcs- és háztájőrzőt, mire végre felemelte a fejét. Egy kockás konyharuhába törölgette könnyáztatta arcát, majd kifújta bele az orrát is.

– Én vagyok a felelős, ez tiszta sor – magyarázkodott bűnbánóan Stamos –, hiszen nem lett volna szabad elveszítenem őket. Könnyelmű voltam. Bizonyára fel is függesztenek, ha kiderül.

– Nem... nem kell kiderülnie – közölte elfúló hangon Hagrid. – Nem akarom, hogy baja legyen belőle, professzor úr. Az én akromantuláim... álmomban sem gondoltam volna, hogy gyerekekre támadnak. Talán, ha tudták volna, hogy barátok vagytok, nem betolakodók...

A Weasley ikrek összefintorogtak. Szívesen megjegyezték volna, hogy nem sokat ért, amikor bejelentették a pókoknak, hogy Hagrid barátai, de a saját helyzetük érdekében jobbnak látták hallgatni. Köztudott volt, hogy Hagrid világéletében jóhiszeműen viszonyult a szörnyekhez.

– Az én saram, hogy megtörtént a baleset – ingatta a fejét a sötét varázslatok kivédése tanár. – Megértem, ha haragszol rám, Hagrid. Tudom, hogy a gyászodon nem segít, de teljes szívemből bánom. Nem állt szándékomban megsérteni egyik akromantuládat sem. Balul sült el a pálcám.

Samanthát lenyűgözte, milyen jól adja elő magát.

– Le-legalább ti jól vagytok. – Hagrid kisírt szemmel pásztázta őket. – Ha odavesztek, hogy számolok el a lelkiismeretemmel? Hogy számol el veletek az iskola a szüleiteknek? – vonyított panaszosan. Bolyhoska és Agyar adták hozzá a kíséretet. – Engem is kihajítottak volna, mint macskát...

– Nem fog ilyesmi történni.

– ...vagy bedugnak Azkabanba.

– A gyerekeknek egy haja szála sem görbült – nyugtatta Stamos.

Samantha önkéntelenül is a saját hajszálaihoz kapott. Miután megnézegette egy-két tincsét, megállapította, hogy azért annyira nem örültek a kalandnak.

– Téged nem vonhatnak felelősségre Hagrid – fűzte tovább a szót szelíden a professzor –, legfeljebb engem. Ha megtörténik, viselni fogom a következményeit.

Hagrid könnyezve rázta a fejét.

– Engem ugyanúgy felelősségre vonhatnak, mint magát. Én telepítettem az erdőbe az akromantulákat. Ha szépen megkérem, Stamos professzor, megtenné, hogy... hogy hallgat az esetről? – kérdezte el-elcsukló hangon. – Mindannyiunknak van elég baja. Gyerekek, ha esetleg ti is...

– Segítünk eltussolni – vágta rá Fred.

– És még egyszer sajnáljuk – mondta őszintén Lee. – Mosag pompás királynő volt.

– Félreérthettek titeket, az lehetett a baj. Majd megmagyarázom Aragognak is. Szegény, hogy fog boldogulni a látása nélkül? – sírdogált Hagrid.

– Ilyenkor a többi érzékszerv kiélesedik – közölte Stamos. – Láttam már hasonló példát egy szfinx esetében, amikor Egyiptomban jártam. Ne aggódj miatta, Hagrid, boldogulni fog. Még egyszer mélységesen sajnálom. És ha úgy kívánod, természetesen lakatot teszünk a szánkra. Mi az erdő közelében sem jártunk, igaz, gyerekek? – vetett rájuk éles pillantást.

Samantha, Fred, George és Lee nagyokat bólogattak. Miután megitták a teájukat, Hagrid kikísérte őket az ajtón.

– Megyek, megnézem a... a helyszínt – nyelt nagyot, és fejével az erdő felé biccentett.

Annyira összetörtnek tűnt. Samantha már számon sem tudta tartani, hanyadjára sírta el magát aznap. Szorosan megölelte Hagridot – igaz, csak a derekáig ért.

– Bocsánat. Nem akartuk. A-annyira rosszak vagyunk.

Hagrid meghatottan megveregette a hátát, amitől Samantha feje a hasába ütközött, majd visszapattant róla. Nem volt kellemes élmény.

– Dehogy vagytok rosszak. Hisz mondtam... félreértés volt – dörmögte. – Az a fontos, hogy jól vagytok. Rendes gyerekek vagytok ti.

A lány erre csak még erőteljesebben zokogott. Nem tudta felfogni ép ésszel, hogy lehet valaki olyan jószívű, mint Hagrid. Azt, hogy ők „rendes gyerekek", éppolyan ferdítésnek érezte, mintha a vadőr azt jelentette volna ki, hogy az akromantulák veszélytelen lények.

Talán ezért olyan megértő a csapatunkkal, gondolta összeszorult torokkal. Mi is kis szörnyetegek vagyunk.

– Maga is jó ember, Stamos professzor. – Hagrid könnybe lábadt szemmel nézett az SVK-tanárra.

– Miért segített nekünk? – vonta kérdőre George később, amikor már a kastély felé baktattak.

A gyerekek gyomorgörccsel várták a választ.

– Eltanácsoltak volna titeket – felelte könnyedén Stamos. Újra a hóna alá csapta az amforát, és ahogy haladtak, időnként meglöttyent a tartalma.

– Mi van? – szaladt ki Fred száján. – Azaz hogy, tessék?

A többiek sem akartak hinni a fülüknek.

– Miért akarnám, hogy eltanácsoljanak titeket? – Borostája mögül Stamos megeresztett feléjük egy halvány mosolyt.

– Mert tanár? – kérdezett vissza a fiú. – És a tanárok azért vannak, hogy szívassanak minket?

Philippos Stamos hátravetette a fejét és jóízűen kacagott.

– Sokat kell még tanulnotok, ifjú titánok – felelte mosolyogva. – A ma történtekről viszont tényleg egy szót se senkinek – figyelmeztette őket elkomolyodva –, különben mindnyájan megnézhetjük, mit kapunk.

A Bajos Bagázs abban a pillanatban még akár a Megszeghetetlen Esküt is letette volna, ha az kell, hogy hitelesítsék az ígéretüket. Eszük ágában sem volt lebuktatni magukat, vagy beárulni Hagridot az akromantulái miatt.

Philippos Stamos személye meg... nos, még mindig rejtély volt számukra. Mint oly sok megmozdulását, a mait sem tudták hová tenni – mindenesetre hálásak voltak, amiért kihúzta őket a csávából. Úgy tűnt, a professzor valamiért megkedvelte őket, és mától valami szövetségesfélék lettek.

– Hétfőn megpróbálom aláíratni vele az engedélyem – döntötte el Samantha.

A görög férfinak sikerült elnyernie a bizalmát. Nem kisebbre nőtt aznap a szemében, mint amekkora a pókkirály volt – vagy éppen a néhai pókkirálynő.