– Szóval megmutattad Lee-nek a Tekergők Térképét – állapította meg karba tett kézzel Fred.

– És beavattad a keresztapád titkába is – toldotta hozzá George. – Meg abba, hogy animágus akarsz lenni. Szóval úgy mindenbe.

– Hát, tulajdonképpen... ja – bökte ki Samantha. – Igazából félig-meddig véletlenül.

– Aha – meredtek rá az ikrek.

Ők ketten Lee-vel és Samanthával a konyhában tanyáztak – az utóbbiak a Trelawney-hoz tett kitérő után kénytelenek voltak mégis lemenni, a Tekergők Térképe szerint ugyanis Fred és George Weasley még mindig ott tartózkodtak.

– És amúgy mikor akartál megkérdezni minket, hogy beleegyezünk-e? – tette fel a jogos kérdést George.

Samantha kész volt a válasszal.

– Hát, most – tárta szét a karját. – Jobb későn, mint soha, nem?

Az ikrek hümmögtek.

– Miért, bajotok van Lee-vel?

– Ja, nem – vágták rá egyszerre.

– Akkor mit szóltok hozzá? – Samantha aggodalmasan fürkészte őket.

Az ikrek összenéztek, végül megrántották a vállukat, és így szóltak:

– Oké.

– Tényleg? – ragyogott fel a lány arca. Nem gondolta, hogy ilyen egyszerűen belemennek.

– Ja. Meg van beszélve – bólogatott Fred.

– Juj, de pazar! – ugrott a nyakukba visongva. – Meglátjátok, nem bánjátok meg.

– Kösz. – Lee meghatottan nézett a Weasley fiúkra.

Azok biccentettek.

– Nincs mit.

– Jó arc vagy, én mindig bírtalak – rázott kezet vele George, és megveregette a hátát.

– Én is – kontrázott Fred. – Üdv a Bajos Bagázsban. Bocsásd meg bárdolatlanságunkat, hogy mindeddig elsiklott figyelmünk becses személyed sziporkázása felett – idézte Percy fennkölt stílusát.

– De ha hivatalosan is közénk akarsz tartozni, szükség lesz egy beavatási csínyre – dörzsölte a tenyerét George.

Így történt, hogy aznap este kiszöktek kóborolni a kastélyba, és trágyagránáttal dobálták tele az üres átváltoztatástan-, bűbájtan- meg SVK-termet. Frics majdnem elkapta őket, egészen a hetedik emeletig rohantak előle. Ott azonban kellemetlen meglepetés érte őket: a Kövér Dáma nem tartózkodott a képkeretében, így nem tudta beengedni őket a Griffendél klubhelyiségébe.

– Basszus, felfelé tartanak Mrs. Norrisszal! – nézte kétségbeesetten a térképet George. – Szétváltak, és különböző irányokból közelítenek. Nem találhatnak itt minket!

Szapora léptekkel megindultak a folyosón az emelet túlsó szárnyába, hogy minél messzebb kerüljenek a gondnoktól és a macskájától, de a térképen így is látszott, hogy felértek, és lassanként bekerítik őket.

– Jaj, itt a kedvenc faliszőnyegem! – örült meg Samantha a trollokat balettozni tanító Badar Barnabás látványának, amikor megtorpantak előtte, félúton Frics és Mrs. Norris között. Ha erre járt, mindig elszórakozott rajta.

– Koncentrálhatnánk a menekülési útvonalra? – A folyosó másik fala mellett Fred idegesen járkálni kezdett fel-alá. – A legközelebbi lépcsők azok, amelyikeken ők jöttek fel. Szükségünk lenne egy búvóhelyre...

– Hé, ott megjelent egy ajtó! – mutatott egyszer csak a falra Lee.

– Mi? Ez nincs is a térképen. – George homlokráncolva mustrálta a pergament.

– Nem mindegy? Befelé! – Fred magával húzta a bámészkodó Samanthát.

Odabent egy kis takarítószertár fogadta őket.

– Hihetetlen. Lekerültünk a térképről – suttogta George.

Eközben Frics és Mrs. Norris elértek arra a folyosóra, ahol ők lapultak. Levegőt is alig mertek venni odabent, úgy várták, hogy végre odébbálljanak. Szerencséjükre nem találták meg őket.

– Huh, ez meleg helyzet volt – fújta ki a levegőt Lee, amikor a gondnok meg a macskája némi tanácstalan forgolódás után végre a kastély egy másik részére távoztak.

Hétfőn a Bajos Bagázs immár négyesfogattá kiegészülve folytatta a randalírozást a Roxfortban. Frics és McGalagony tajtékzottak a bűzlő tantermek miatt, de hiába vonta kérdőre házvezetőjük Samantháékat, ők ártatlan képpel azt füllentették: semmit sem tudnak a dologról, biztosan Hóborc volt.

Aznapra át kellett helyezni a bűbájtant, az átváltoztatástant és az SVK-t másik terembe, amíg a habzó szájú Frics takarított. A kis csapat azóta sem értette, minek köszönhették, hogy el tudtak bújni előle, később ugyanis nem találták meg a titokzatos takarítószertárt, bárhogy is próbálkoztak. A térképen pedig továbbra sem volt ott.

– Lehet, hogy csak néha jelenik meg – találgatott George –, mondjuk minden év október második vasárnapján. Nekünk pedig pont mázlink volt.

Mindenesetre végül nem foglalkoztak a dologgal. A lényeg, hogy sikeresen megúszták a csínytevést, és Lee is fel lett avatva, mint a Bajos Bagázs negyedik tagja.

Ahogy közeledett a halloween, úgy az idénynyitó Griffendél-Mardekár kviddicsmeccs is, valamint Angelina Johnson tizenharmadik születésnapja. Szerencsére a lány annyira a meccsre volt rápörögve, hogy osztálytársai zavartalanul szervezhették neki a meglepetést.

Fred, George, Lee és Samantha közölték, hogy idén intézik az ajándékrendelést, valamint a dekorációt is, így Aliciának, Daphnénak és Kenneth-nek csak a konyhából kell tortát szereznie. A Bajos Bagázsnak természetesen ez csak a fedősztorija volt, ugyanis az ajándékszerzés remek alkalom volt, hogy leugorjanak Roxmortsba.

A titkos alagutak közül tavaly már kipróbálták a harmadik és a negyedik emeletit is, valamint megpróbáltak lejutni azon is, amelyik a Fúriafűztől indult – sikertelenül. Így most, hogy megnézzenek valami újat, azt választották, ami az alagsorból indult, a régi tömlöcök egyikéből.

Igaz, odafele menet kis híján összefutottak Piton professzorral, de szerencsére még időben észlelték a jelenlétét a térképen, és egy Alohomorával kinyitották az egyik cellát, hogy elbújhassanak a sarkában. Azután már csak meg kellett nyomniuk a falon egy kiálló téglát, hogy megnyíljon nekik a Roxmortsba vezető alagút.

– Egyébként szerintetek miért építettek anno a Roxfortba tömlöcöket? – dobta fel a kérdést útközben Lee.

Ezen aztán jól eldiskuráltak.

– Tuti Mardekár ötlete volt – grimaszolt Fred. – Kinézem belőle, hogy oda küldött mindenkit büntetésbe. Gondoljatok bele, Frics is mindig emlegeti, hogy a régi időkben így meg úgy kínozhatták a diákokat.

– Hát, nem tudom – mondta bizonytalanul George. – Azért a Roxfort alapítói csak nem akarták szadizni a gyerekeket. Tanárok voltak.

– Akkor Piton micsoda, vattacukros bácsi? – grimaszolt Samantha. Közben eszébe jutott, hogy Daniel történetesen tényleg vattacukorárus az óriáskerék-üzemeltetés mellett, úgyhogy gondolatban gyorsan bocsánatot kért nagybátyjától, amiért egy kalap alá vette Pitonnal.

Lee alig bírt továbbhaladni a nevetéstől a nyirkos alagútban. Időnként egy-egy csepp víz esett a fejükre a mennyezetről.

– Egyébként az is lehet – fejtegette tovább George –, hogy nem is az Alapítók korában készültek a tömlöcök, hanem valami későbbi igazgató építtette őket. Neked meg mi bajod? – grimaszolt Lee-re, aki már görnyedezett a nevetéstől.

– Csa-csak eszembe jutott a bátyám képregénye – közölte a hasát markolászva. – Annyira jó, hogy megtaláltam nála...

Ez felkeltette Samantha lelkesedését.

– De jó, milyen képregénye van? Olyan, mint neked az X-Menes? Nekem is van ám otthon, csak az Scooby Doo-s – húzta ki magát –, akartam is mondani. Még Danieltől kaptam a kilencedik szülinapomra.

– Jaj, ez nem olyan. Ez felnőtt képregény. Bármikor zsarolhatom vele, és tök vörös lesz a feje, ha felhozom témának. – Lee szája sarka meg-megrándult beszéd közben. – Elég gáz neki.

– Pedig képregényt olvasni szerintem nem is ciki, még akkor sem, ha felnőtt az ember – tűnődött Samantha. – Olyan szépen vannak megrajzolva.

– Háát, ebben mindenféle pornó van – közölte Lee. – Nagy dudák minden oldalon, néhol még egy kis szado-mazo is bekacsint szemkendővel, bilinccsel meg ilyenekkel. És azért kezdtem röhögni, mert... – A gondolatra újra kitört belőle a vihogás. – Mi van, ha a perverz vén Mardekár is ebben utazott régen, és amiatt vannak a tömlöcök, most meg Frics és Piton azért olyan savanyúak, mert nem folytathatják a hagyományt?

Fred másodpercekig meredt némán Lee-re. Végül annyira kacagni kezdett, hogy félő volt, megfullad. George is nevetett, de ő visszafogottabban, és közben fejcsóválva így szólt Lee-hez:

– Milyen beteg elméd van már neked?

– Imádom, hogy bevettünk a csapatba! – vinnyogta Fred, immár a lucskos földön fetrengve.

Egyedül Samantha járatta értetlenül a tekintetét a három megkergült fiú között. Végül kibökte az első kérdést, ami eszébe jutott:

– Mi az a pornó?

Erre a fiúk még jobban nevetni kezdtek.

– Azt ne mondd, hogy még nem tudod – csapkodta a térdeit Lee.

– Jaj, a kis romlatlan lelkű – törölgette a könnyeit Fred.

Samantha felhúzta az orrát. Hogy lehetnek vele ilyen undokok? És mi jogon nevezik romlatlannak? Ilyesmivel még sohasem sértegették.

– Jó, akkor ne mondjátok el – közölte durcásan, azzal előrecaplatott az alagútban, maga mögött hagyva a fiúkat, akik remekül mulattak maguk között valamin, amit csak ők értettek.

Még hallotta, ahogyan Lee és Fred vonyítanak, mint a sakálok, miközben azt taglalják, hogy sosem tudni, Piton és Frics titokban nem tartanak-e egy kis hagyományőrzést és használják időnként a tömlöcöket némi szado-mazo célra.

Samantha bosszúsan trappolt végig a járaton, és közben azon gondolkodott, mi lehet ez az egész, amiről a hülye fiúk beszélnek. Fogalma sem volt, mit jelent az a bizonyos pornó. Ha két szótagra választotta, mint „por" meg „nó", arra jutott, hogy talán a por határozott elutasítása, tehát valamiféle takarítás.

De hogy a bilincs meg a szemkendő hogy jönnek ide? Lehet, hogy ha börtönbe zárnak valakit, akkor neki kell takarítania ott, és hogy nehezebb legyen, bekötik a szemét? Hát, nem csoda akkor, ha koszosak a cellák – szerencsétlen rabok biztos nem tudják így rendesen kitakarítani.

A „szado-mazo" izét viszont végképp nem értette. Na, és a dudák? Lehet, hogy azért takarítás közben odahívnak egy-két dudaművészt, hogy zenei aláfestés legyen? De miért akarnának kedvezni annak, aki büntetésből takarít?

Igaz, az is lehet, hogy az a fegyőrnek van, hogy ne unja halálra magát. De az is lehet, hogy direkt olyan dudásokat hívnak, akik hamisan játszanak, hogy fülsértő legyen annak, aki takarít. A fegyőr meg biztos süket, vagy füldugót rak a fülébe.

Vajon Azkabanban is ilyen körülmények vannak? Méltán félnek a börtöntől az emberek, ha a dementorok még ki is takaríttatnak a rabokkal, és elrontják a hallásukat. Mondjuk, akik ott vannak, biztos meg is érdemlik – minden felnőtt azt mondja.

A dementorok szeretik a dudaszót? Járnak hozzájuk zenélni béna skótok?

Töprengéséből egyszer csak egy érintés és a hozzá tartozó hang zökkentette ki.

– Hé, Sasha.

Samantha hátrafordult, és George félénk arcával találta szembe magát.

– Minden oké? Megbántottunk? – pislogott zavartan a háttérben botladozó Lee és Fred felé, akik egymást támogatva haladtak, hogy orra ne bukjanak széles jókedvükben.

– Nem. – A lány durcásan összefonta maga előtt a karjait. – Dehogy. Röhögjetek csak rajtam tovább. Nyugodtan.

– Ne haragudj Fredre meg Lee-re. Nem is rajtad röhögnek eredetileg – magyarázta George –, hanem azon, amit Lee mondott.

– Jó, tök mindegy, úgysem áruljátok el a poént – rántott vállat Samantha, olyan arckifejezést felvéve, amelynek láttán még Walburga Black is küldött volna felé valami fejrándítás-féleséget (de nem túl nagyot azért), amit akár még elismerésnek is lehetett volna venni. Persze mivel Samanthának fogalma sem volt, ki az a Walburga Black, így a reakcióját sem képzelhette el.

– Ne már – sóhajtott George. Tűnődve fürkészte a lány arcát. – Téged tényleg soha nem világosítottak fel?

– Miről? – tárta szét a karjait Samantha.

– Hát, hogy hogyan lesz a gyerek. Meg ilyenek.

– Dehogynem – felelte szemrebbenés nélkül Samantha. – Anya azt mondta, amikor rákérdeztem, hogy azért születtem meg, mert apával olyan nagyon szerették egymást.

– Ó – biccentett George –, ez végül is fedi az igazságot. Nálunk azzal a béna dumával próbálkoztak anyáék, hogy bagoly hozott minket. Persze aztán, amikor Freddel az utóbbi egy-két évben hallottuk néha, ahogyan Bill meg Charlie poénkodnak egymás között, rájöttünk, hogy kamu. Aztán rákérdeztünk náluk, és beavattak. Azóta tudjuk, mi a dörgés.

– Nekem anyukám egész biztosan nem hazudott – toppantott Samantha. Ez szilárd meggyőződése volt.

Összehúzott szemmel nézett George-ra. Ő csak ne vádolja az anyukáját hazugsággal!

– Nem is hazugság, nem azt mondtam – visszakozott George. – Csak a valóság ennél összetettebb, és neked nincs nagyobb tesód, akitől megtudhattad volna mostanra.

– Aha. – Samantha összepréselt ajkakkal lépdelt tovább a fiú mellett az alagútban. Végül a kíváncsisága győzött, és csak rákérdezett egy kis ironikus felhanggal: – Na, és mi a nagy igazság?

George egy pillanatra habozni látszott.

– Hát... igazából úgy lesz a gyerek, hogy a szülők összebújnak meztelenül – bökte ki.

– Mi van? – Samantha egy pillanatra megtorpant, és majdnem beverte a fejét. – Ezt tényleg Bill meg Charlie mondta neked? Biztos, hogy hülyeség.

– De tényleg így van – erősködött George. – Azért van a nőknek meg a férfiaknak más a lábuk között. Azt illesztik össze valahogy, és akkor úgy.

– De hát ennek semmi értelme. – Samantha kitartóan rázta a fejét. Nem állt össze neki ez a kirakósdi. – Hogy lenne már abból gyerek?

George elbizonytalanodott.

– Hát, azt én sem tudom pontosan – vonta meg a vállát. – De valahogy így lesz. Bill azt mondta, hogy ezt szexnek nevezik, és szeretik csinálni az emberek. Erről szól Lee bátyjának a pornóújságja is. Vannak, akik csinálnak közben extrákat, például abban a szado-mazóban kicsit bántják is egymást.

– Megeszem az üstöm, ha bárki is élvezi az ilyesmit – szörnyülködött Samantha. – Az a képregény tuti átverés. Egyáltalán, miért készít vagy vesz ilyet bárki is?

– Több a perverz ember, mint gondolnánk – bölcselkedett George, majd Samantha értetlen arcát látva hozzátette: – A perverz az, akinek könnyen eszébe jutnak mocskos dolgok. – Amikor a lány továbbra is tanácstalanul nézett rá, azt is hozzátette: – Amik a szexszel kapcsolatosak. Lee is tök perverz, hogy eszébe jutott ez a tömlöcös poén. – George nem tudta megállni, hogy elvigyorodjon. – Hogy lehet ilyen beteg, hogy megfordul a fejében: Piton vagy Frics arra használják titokban a cellákat?

Samantha a homlokát ráncolta.

– De hát, nekik nincs is feleségük.

George felvihogott.

– Szerintem Lee úgy értette, hogy akár egymással is... na, jó, ezzel már nem terhellek – hárított, Samantha arckifejezését látva.

– De ők mindketten férfiak – világított rá. – Te az előbb még férfiról meg nőről beszéltél. Amúgy is csak úgy születhet gyerekük valakiknek, ha össze vannak házasodva, nem?

George csak nevetett és a fejét rázta.

– Hagyjuk.

Érezte, hogy Samantha agya ennyi információt már képtelen bevenni mára. Nem tévedett, a lány nem lett sokkal okosabb. Útközben végig azon kattogott, amit George mondott.

Megítélése szerint a fiú összevissza beszélt. Biztos ő sem tudja normálisan a dolgokat, hiába állította, hogy „ismeri a dörgést". Fred meg Lee is olyan hülye. Még az is lehet, hogy mind csak meg akarják őt viccelni, és elhitetni vele, hogy annyira nagyon tudnak valamit, amit ő nem.

Mire kiértek az alagútból Roxmorts egy rejtett sikátorában, Samantha elhatározta, hogy ő nem veszi be ezt az egész meztelenség-maszlagot. Tuti, hogy hülyeség. Ha George igazat is mondott, lehet, hogy Bill meg Charlie mindenféle baromságot hordtak össze nekik. Persze nem direkt. Talán őket is félrevezették. Igaz, már gyakorlatilag felnőttek, de egyikük sem lehet annyira okos, mint az ő anyukája.

És ha Cara Jackson azt mondta, hogy a gyerek a mérhetetlen nagy szeretetből születik a szülők között, akkor az úgy van, és punktum. Samantha készséggel elhitte, hogy az egész egy nagy varázslat, ahogyan az édesanyja lefestette.

A lány úgy képzelte, hogy a gyerek keletkezésénél először kihajt egy kis szeretetcsíra az anyuka hasában, mint a növényeknél, és akkor abból növekszik tovább a kisbaba odabent az ételen, amit az anyuka megeszik. Lelki szemei előtt látta is a szendvicsek és csokibékák félig megemésztett halmán kisarjadó magzatot. Miért kellenének ehhez olyan egyéb marhaságok, mint amiket a fiúk emlegettek?

Így tehát Samantha elkönyvelte magában, hogy szegény Fredet, George-ot meg Lee-t félretájékoztatták a családtagjaik, és mind téves információkkal a fejükben élnek. Még hogy felvilágosultak!

Ezen megállapítás után már gondtalanul galoppozott végig a fiúk mellett Roxmorts utcáin. Az első útjuk természetesen Zonkóhoz vezetett.

Az öreg mágus rikító narancssárga talárt és neonrózsaszín cilindert viselt. Amikor megpillantotta a boltba belépő csapatot, lelkesen intett nekik.

– Tiszteletem, kollégák! Miben lehetek a segítségetekre?

– Miben nem? – vágta rá Fred.

A Bajos Bagázzsal természetesen minden új tréfakelléket meg kellett nézniük, és bemutatták az új „kollégát", Lee-t is. Neki és Samanthának kellett végül továbbrángatniuk Fredet meg George-ot ajándékot vásárolni, máskülönben képesek lettek volna órákig faggatni Zonkót, hogy hogyan készíti a cuccait.

Végül beszerezték Angelinának az ajándékot is. A fiúk elég szkeptikusan néztek Samanthára, amikor kijelentette, hogy ha vesznek neki csomó színes kis hajgumit, illetve hullámcsatot, azzal nagyon boldog lesz. De aztán csak rábízták a dolgot – és milyen jól tették.

Angelina odavolt, amikor osztálytársai meglepték. Mondjuk, Fred, George, Kenneth és Lee nem tudták megérteni, sikongatni miért kell („Juj, ez szuper lesz a fonásokhoz, köszi!"), úgyhogy amikor a sötét bőrű lány tortázás után nekiállt, hogy most azonnal befonja Daphne, Alicia meg Samantha haját, a négy fiú elvonult a klubhelyiség egy félreeső szegletébe köpkövezni. Kenneth még tavaly kapott készletet hozzá a többiektől, és azóta a kedvencévé vált ez a mágikus játék.

Pár nappal később azonban a másodéves griffendélesek addigi derűje teljesen odalett. A Griffendél-Mardekár ellentét olyannyira elharapózott, hogy Oliver Wood az egyik edzés elején komoran bejelentette az öltözőben:

– Most kaptam a hírt, hogy Charlie a gyengélkedőn van. Megátkozták.

Fred és George, akik eddig összehajolva sugdolóztak valamiről, azonnal felkapták a fejüket.

– Micsoda?

Eddig senkinek nem tűnt fel a csapatkapitányuk hiánya, mivel mindig késett egy kicsit.

– Sajnálom – ingatta a fejét Oliver. – Nőtt két pár plusz keze. Madam Pomfrey azt mondta, bent kell maradnia egy darabig.

Samantha, Fred és George mintha parancsszóra néztek volna össze. Szinte kristálytisztán hallották a gondolatot, ami mindannyiuk fejében megfogalmazódott: ez Merula Snyde specialitása. Az eset kísértetiesen emlékeztette hármukat arra, amikor tavaly őket átkozta meg a mardekáros lány.

– Nem engedik így játszani – sajnálkozott Oliver. – Pedig hát, egy-két végtag ide vagy oda, simán jöhetne a meccsre. Ezt magyaráztam Madam Hooch-nak is, de azt mondta, szabálytalan lenne, ha egy játékos plusz négy kézzel pályára repülhetne – bosszankodott.

A csapat természetesen azonnal indult a gyengélkedőre, hogy konzultáljanak a kapitányukkal, akkor most hogyan tovább. Charlie magánkívül volt. Madam Pomfrey-nak nyugtatót kellett adnia neki, máskülönben nem lett volna hajlandó megmaradni az ágyában.

– Nyugi, majd mi elintézzük a mardekárosokat – hajolt hozzá bizalmasan Fred, ami elismerésre méltó bátorságra vallott, tekintve, hogy bátyja leginkább egy feldühödött kínai gömblángsárkányra hasonlított vöröslő fejével. Csoda, hogy füst és láng nem jött belőle.

– Ha még egyszer keresztbe mernek tenni nekünk, megemlegetik – morogta vészjóslóan Charlie. – Elegem van belőlük.

Samantha őszintén csodálta a türelmét. Csak hetedéves korára lett elege a mardekárosokból? Ő személy szerint már rég átlépte a tűrésküszöbét.

– Szörnyű, milyen károsok ezek a mardekárosok – ciccegett rosszallóan George.

Néhányan elmosolyodtak, Natalie még halkan el is kuncogta magát.

– Lesöpörjük őket a meccsen – fogadkozott Oliver. – Megmutatjuk nekik, hogy eltehetik láb alól az aduászunkat, de akkor sem üthetnek gurkóba mellettünk. De ha szeretnéd, megpróbálhatjuk átvariálni a meccsek sorrendjét is. Madam Hooch említett valami olyasmit, hogy elintézhető, ha a házvezetőnk közbenjár. Szólhatunk McGalagonynak, és...

– Szó sem lehet róla – vágta rá Charlie. Mind a hat keze ökölbe szorult. – Az a mardekárosok stílusa. Ti fogjátok megmutatni nekik, hogy hiába gáncsoskodnak, mi tiszta úton is képesek vagyunk legyőzni őket. Ezer szerencse, hogy van tartalékjátékosunk – nézett végig a megszeppent arcokon. Végül Samanthán állapodott meg a tekintete. – Neked kell fogónak lenned helyettem, Sam.

A megszólított éppúgy meglepődött, mint mindenki más.

– Mi? Miért pont nekem?

– Natalie-nak és Angelinának mindenképp hajtóknak kell maradniuk, és úgy tudom, a te anyukád elég jó fogó volt – emlékeztette. – Hátha örököltél valamit a tehetségéből. Alicia majd beáll harmadik hajtónak.

Samantha nem repesett az örömtől, hogy élete első meccsén mindjárt lefokozzák fogónak. Hiszen hajtóként világéletében ügyesebben szerepelt, és izgalmasabbnak is találta, mint egy szárnyas kis aranylabdát hajkurászni. De nem vitatkozhatott Charlie érvelésével, az anya-kártya kijátszása miatt. Úgy érezte, Carára hozna szégyent, ha legalább nem próbálná meg.

– Jó. Vállalom – mormolta végül kelletlenül.

Charlie ezután Oliverre és Natalire-ra nézett. Komor arckifejezése valamelyest oldódott, amikor észlelte, hogy az utóbbi ijedten rázza felé a fejét, és sátorként szétterülő haját igyekszik búvóhelyként használni, mint általában, ha ráirányult a figyelem.

– Jó, értem. Akkor Oliver, esetleg megtennéd, hogy helyettesítesz? – kérte meg a negyedéves fiút.

Az elszántan kihúzta magát, és belecsapott Charlie tenyerébe.

– Számíthatsz rám, haver.

A másodszülött Weasley fiú egy árnyalatnyival derűsebb hangulatban rázta meg a kezét.

– Lekötelezel.

A Bajos Bagázs halloweenkor torolta meg az esetet Merula Snyde-on. A nagy kavarodásban senki nem vette észre, hogy a mardekárosok asztalához osonnak, és egy adag gyanúsan kavargó folyadékelegyet löttyintenek a lány italába. Még szerencse, hogy bevásároltak Zonkónál.

A hatás nem maradt el. Amint Merula magába döntötte a löttyöt, azon kapta magát, hogy kizárólag németül tud beszélni, ráadásul borzalmas bűz árad a szájából. Samantha, Fred, George és Lee pukkadoztak a nevetéstől, miközben hallgatták, ahogyan a hatodéves lány feldúltan gesztikulálva magyaráz Piton professzornak:

– Nein, nein, das ist einfach inakzeptabel!

A bájitaltantanár tartotta a két méter távolságot, de Samantha látta, hogy még így is fintorogva legyezgeti maga előtt a levegőt. Végül így szólt:

– A kellemetlen légkör elkerülése végett, Snyde kisasszony, megkérném, hogy csukja be a száját, és tartsa is úgy. Valamennyien hálásak lennénk.

Merula összefonta maga előtt a karjait, és dühös pillantásokat lövellt felé. Im Ernst? – gondolta magában fortyogva, mert bár az angol nyelvet továbbra is értette, a gondolkodása bizony a beszédével együtt teljesen átállt németre.

Bár ezt senki nem sejthette, Piton a látszat ellenére titkon azért örült az esetnek. Így ugyanis, hogy felkísérhette a németajkúvá avanzsált büdös szájú Merulát a gyengélkedőre, volt indoka távol maradni egy ideig a halloweeni lakomától. Módfelett idegesítette asztalszomszédja, Philippos Stamos, aki minden második percben egy újabb bugyuta viccel traktálta. Nem siette hát el a visszatérést.

Sajnos azonban nem odázhatta el a végtelenségig. Morogva ült le a sötét varázslatok kivédése tanár mellé, azon morfondírozva, hogy büntetőtörvénykönyvben kéne tiltani, hogy az emberek ilyen ostoba vigyort viselhessenek a képükön. Ha halálbüntetést nem is, valami bírságot igazán illene kiszabni az ilyen egyénekre. Attól elmenne a kedvük ettől az oktondi viselkedéstől.

– Maga szerint hányféle orvosságot ad Madam Pomfrey a mi Merulánknak? – szólította meg rögtön Stamos, ügyet sem vetve rá, hogy kollégájáról csak úgy süt a nagybetűs „Ne Merészelj Hozzám Szólni, Mert Mérget Itatok Veled" attitűd. – Reméljük, nem ötöt, igaz-e? Hiszen az nem hat – hahotázott.

Piton a fogait csikorgatta. Erős késztetést érzett, hogy megismertesse asztalszomszédját saját fejlesztésű Sectumsempra átkával.

– Ismeri azt a viccet, ami úgy kezdődik: „Jaj, szomszéd úr, jöjjön segíteni, svábbogár van az előszobámban!"? – kérdezte Stamos a könnyeit törölgetve.

– Nem – felelte Piton halk-fenyegető hangon –, de felteszem, maga úgyis... megismertet vele.

A sötét varázslatok kivédése tanár lelkesen bólogatott.

– Nem halhat meg anélkül, hogy ezt ne hallotta volna. Bár a nevetésbe még belehalhat a végén. Hehehe – ugratta.

Pitonnak lett volna számtalan ötlete arra nézve, hogy ki haljon meg és mily módon, de inkább magába fojtotta.

– No, csak várja ki a végét. – Stamos olyan lelkesedéssel csapta össze a kezét, mint ahogy az óvodások szoktak tapsikolni, ha ugrálóvárat látnak. – Na, szóval, felkiált az asszony, hogy jaj-jaj, svábbogár, mire azt feleli erre a férfi: „Keressen más segítséget, szomszédasszony, én nem tudok németül!" Merthogy svábbogár – sváb – német – érti! – magyarázkodott a térdét csapkodva, amikor észrevette, hogy Piton nem nevet.

Mostanában egyre inkább élt a gyanúperrel, hogy ez azért lehet, mert szegény bájitaltantanár lassú felfogású az ilyenekhez, és nem esik le neki elsőre a poén. Így az utóbbi időben kisegítette az értelmezéssel – kollégája mérhetetlen „örömére".

– Erről most eszembe jutott – emelte fel a mutatóujját –, hogy egyszer egy sváb ismerősöm, aki különleges ízeltlábúakat tenyészt Baden-Württembergben...

– Felettébb érdekfeszítő – fojtotta belé a szót Piton gúnytól csöpögő hangon. – Mi lenne – zengte megfontoltan, némi mézesmázosságot erőltetve magára –, ha az előbbi igen... frappáns viccét most elmesélné Minervának is? Biztosra veszem, hogy díjazná.

– Milyen igaza van! – csillant fel Stamos szeme, és már ki is húzta maga alól a széket, hogy az igazgatóhelyetteshez döcögjön („Kalispéra, kedves Minerva!").

Piton fáradtan megtámasztotta a halántékát, és mély levegőt vett. Legalább ideig-óráig sikerült leszerelnie ezt a félkegyelműt. Egyébként is utálta a halloweent – borzalmas emlékeket ébresztett benne.

Most azonban, ahogy oldalra sandított, kaján vigyorral nyugtázta az arckifejezést, amivel Minerva McGalagony reagált a sötét varázslatok kivédése tanár svábbogaras viccére. Ennyi szórakozása legalább neki is legyen néha ebben a förtelemben, amit egyesek a maguk együgyűségével csak életnek csúfolnak, és – minő arcátlanság – nem átallanak élvezni is.