1990. július 8.

Samantha Veronica Jackson nem szívelte a teliholdat. Joggal kérdezhették volna az emberek, hogy mégis mi baja egy közel tizenkét éves lánynak a pompás jelenséggel. De persze nem kérdezték, hiszen a kutyát sem érdekelte a véleménye.

Pedig Samanthának nagyon is megvolt a véleménye. Röviden és tömören: „Hülye hold." Bővebben: az égitest volt az oka, amiért a keresztapja, Remus Lupin minden teliholdkor szörnyeteggé változott. Na, persze nem szándékosan – vérfarkasnak lenni nem kívánságműsor.

Samantha számára magától értetődőnek tetszett tehát, hogy mindezért az általa nem túl szép jelzőkkel illetett égitest a hibás. És ráadásul még sajtból sem volt, hogy meg lehessen enni, ahogyan azt kiskorában hitte.

Ha bejuthatott volna a NASA-hoz, már biztosan kilőtt volna valamit az űrbe, hogy felrobbanthassa a holdat, és Remusnak ne kelljen többet gyötrődnie a havi átalakulásokkal. Csak sajnos nem tudta, hogyan juthatna be a NASA-hoz. Pedig kapóra jött volna.

Na, de úgyis megtudja, ha iskolai szobatársa és jó barátnője, Daphne Maldon űrhajós lesz egyszer, spekulált. Akkor majd valahogy elintézteti általa. Daphne nagyon értett a csillagászathoz, és Samantha biztos volt benne, hogy kiváló asztronauta lesz belőle. Egy ilyen remek munkaerőre meg, ha ne adj' isten, egy véletlen baleset következtében meg is semmisíti a holdat, csak nem haragudhatnak. Nagyon. Majd túlteszik rajta magukat. Daphne meg legalább még híres is lesz. A „Holdpusztító". Tökéletes terv.

De addig is, amíg Daphne-nak egyáltalán lehetősége nyílhatott volna állást szerezni a NASA-nál, még sajnos sokat kellett várni. Samanthának pedig a várakozás iránti utálatával nem sok minden vehette fel a versenyt. Talán csak Perselus „Pontotvonokletőled" Piton professzor és bűbájos bájitaltanórái vetekedhettek vele. Meg persze a hold.

Az olyannyira gyűlölt fűnyírás és gazolás mindezek mellett lófüttynek látszottak – pedig Samanthának a nyári szünet kezdete óta bőven kijutott ezekből is édesanyja büntetése miatt. Cara Jackson ugyanis nem örült neki, hogy egyetlen gyermekének az iskolai szabályszegései következtében már az első éve végén majdnem sikerült kinyíratnia magát. Pedig Samantha akárhogy nézte, ez azért mégiscsak teljesítmény volt.

Cara valamiért annak sem örült, hogy a lány és a Weasley ikrek ellopták Fricstől a Tekergők Térképét, és Remus megmutatta nekik a titkát. Samantha meg annak nem örült, hogy szülője rájött minderre. De szerencsére a keresztapja még az iskola vége előtt figyelmeztette levélben, hogy esetleges elkobzási veszély áll fenn, így aztán legjobb barátaira bízta a pergament a nyárra.

Habár a riadó feleslegesnek bizonyult, mert Carának végül nem volt szíve elkobozni lányától a térképet. Túl sok érzelmes emlék fűzte őt a Tekergőkhöz, kiváltképp az egyikükhöz – akit, ha ránézett a lányára, mintha részben látni vélt volna.

De Cara Jackson épp nem nézegethette a lányát, ugyanis teliholdkor felelősségének érezte, hogy vigyázzon Remus Lupinra, ha már a férfi semelyik társa nem tehette meg. Pedig régen minden jobb volt úgy. De Cara nem volt Tekergő és nem volt animágus, mint James Potter, Peter Pettigrew és Sirius Black, így nem lehetett a barátja mellett állatalakban. Nem pótolhatta őket.

Nem, ő mindössze annyit tehetett, hogy gondosan bezárta a férfit a Lupin-lak pincéjébe, nehogy kárt tehessen valakiben. De azt már nem akadályozhatta meg, hogy Remus vérfarkasalakjában önmagát bántsa, így a teliholdas éjjelek Cara számára is álmatlan órákat hoztak. Pláne, mert még a kiszórt hangtompító bűbájaival sem szűrhette ki teljesen a szörnyűséges vonyításokat.

Rendszerint könnyekkel kínlódva forgolódott a kanapén, arra gondolva, mit élhet át épp szeretett barátja. Másnap pedig remegett a keze, amikor lekezelte a csúnya sebeket, és ezután az első dolga volt pokrócba burkolni Remust és forrócsokit főzni neki.

Samantha nehezményezte, hogy az édesanyja meg a keresztapja egyaránt ellenezték, hogy ő is ott lehessen a házban teliholdkor, mert még gyerek, és mert veszélyes lenne. Pedig aztán a sötét varázslatok kivédése házidolgozatban kamuzni is veszélytelennek tűnt, és mégis mi lett belőle! Elrabolta őt a tanára, mert jó alanynak tartotta a – végül balul elsült – tervéhez.

Samanthát kirázta a hideg, ha néhai professzorára gondolt, aki levetette magát a gringottsi szakadékba. Nem értette, miért lenne rosszabb, ha Remusnál virrasztana az édesanyjával, mint hogy a nagyszüleinél dobálja magát a vendégágyon, és ha sikerül is álomra hajtania a fejét, Herbert Ingrammel kapcsolatos rémképek szerepelnek benne. Merthogy azon a teliholdas éjjelen – mint sok más hasonlón – pontosan ez történt.

– Nyugalom, tündérkém – simogatta a fejét Julie mama.

Samantha riadtan felült.

– Ne, ne, ne csináld! – kapálózott.

A nagyanyja szorosan magához ölelte.

– Nincs semmi baj – csitította. – Csak egy álom volt.

Samantha megérezte a belőle áradó kellemes vaníliaillatot. Ez nyugtatólag hatott rá, és tudatosította benne, hogy a nagyszülei otthonában van.

– Álom? Huh, de jó – szusszant nagyot. – Bocs, ha felkeltettelek, mama.

Az öregasszony egy cseppet sem neheztelt rá. Szomorúan nézett idősebbik unokájára, aki már percek óta kiabált és csapkodott, mire végre sikerült felébresztenie. Mugli lévén nem tudta pontosan, mi történhetett vele a mágusok iskolájában, csak arra támaszkodhatott, amit elmeséltek neki. Amennyire lehetett, nyomon követte annak idején lánya iskolaéveit is, és abban biztos volt, hogy bármennyire is varázslatos hely lehet a Roxfort, korántsem veszélytelen, ahogyan a varázsvilág sem.

Julie mama még emlékezett rá, mennyire féltette őket a lánya az első varázslóháború alatt, aminek az a rettegett nevű fekete mágus volt az okozója. Valami „Volt-e orr", ha jól rémlett neki. Furcsa egy név. Mégis, a varázslók féltek tőle, mint ördög a szenteltvíztől.

Julie Jackson is félt. Habár, aggódott ő a lánya épségéért már a születése óta. De hát, ez az anyák dolga. Mégis, valahogy kezdettől fogva érezte, hogy Cara nem átlagos kislány.

Meglepően könnyen jött világra ahhoz képest, hogy a bátyjaival mennyit kellett vajúdnia, amikor pedig felcseperedett, furcsábbnál furcsább dolgokat művelt. Kisgyermekkorában például órák leforgása alatt képes volt termést növeszteni az ablakban álló paradicsompalántákon. A szülei alig akartak hinni a szemüknek, amikor pedig megkérdezték tőle, mégis hogy csinálta, a kis Cara váltig állította, hogy csak attól van, hogy szépeket mondott nekik.

A lány fiatalabb bátyja, Daniel boldogan tömte magába a paradicsomot, a legidősebb testvér, Jeremy pedig megborzolta húga haját, és azzal ugratta, hogy boszorkány. Cara megsértődött rá, hogy nem is („Anya mindig azt mondja, hogy tündér!"), pedig hát, aztán kiderült, hogy „de is". Jeremynek lett igaza, ugyanis Cara tizenegy éves kora utáni nyáron egy fura, középkorú nő kereste fel a Jackson családot, nevezetesen Evangeline Vatorac.

Aranyszőke haját fejpánttal rögzítette, hippi stílusú göncöket viselt, és lenyomott egy drámai hangvételű monológot arról, hogy ő a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola jóslástantanára, és azért jött, mert a lányuk boszorkány, az iskolában pedig fejleszteni fogják a Benső Szemét. Ezután pedig nevetni kezdett – ami inkább hasonlított röfögésre –, és elnézést kérve közölte, hogy ami a legutóbbi kijelentését illeti, csak ugratta őket, de egyszerűen imádja nézni az arcokat, miközben dramatizál.

Az viszont igaz volt, hogy jóslástan professzorként tevékenykedik a Roxfortban, Cara pedig szeptembertől az iskolába járhat, mert boszorkány. Vatorac még egy iskolai levelet is adott nekik, beszélt a mágiaügyi minisztériumról és a varázsvilágról, sok érdekes sztorival fűszerezve. Hogy bizonyítsa szavait, elővett a zsebéből egy varázspálcát, és csillogó üveggömbbé változtatta a csillárt, majd visszaalakította.

Mindenki tátott szájjal nézte, Daniel pedig még meg is tapsolta, és ragyogó tekintettel kérdezte, hogy ők is Carával mehetnek-e abba az iskolába. Vatoracnak le kellett lomboznia, és közölnie, hogy sajnos nem, mivel ők varázstalanok, a mágusnép szavaival élve úgynevezett muglik. Ha oda is mennének, csak egy romos épületet látnának a Roxfort helyén a védőbűbájok miatt. Daniel elpityeredett, Jeremy pedig érdeklődött, hogy ha a húga oda fog járni, akkor a professzor asszony tényleg megtanítja-e majd őt jósolni.

A tanárnő azt felelte, hogy az attól függ, a lány felveszi-e a tárgyát harmadévtől, és hogy lesz-e tehetsége hozzá. Ugyanis, mint mondta, ezt a tudományágat nehezen lehet tanítani. Próbálkozásokból derül ki, van-e érzéke hozzá az embernek, és nem lehet erőltetni, ezért nem is érdemes igazán rágörcsölni. Sokszor csak spekulálhatnak, valószínűségszámításokat végezhetnek, és ő őszintén szólva nem biztos benne, hogy az óráin bárkinek is megnyílhat a Benső Szeme, és elhangozhat egy valódi jóslat. Ilyenre eddig még nem volt példa, igazi jóstehetséggel ugyanis ritkán találkozni.

Mint kiderült, Cara sem volt az, mert bár később járt az óráira, nem tanult meg jósolni. Mindazonáltal mindig szeretettel beszélt otthon Evangeline Vatorac professzorról, és az óráin tanult valószínűségszámítás is hasznára vált.

Julie Jackson egyszerre örült, hogy lányának ilyen csoda jutott osztályrészéül, és boldog volt, amiért jól érezte magát a hozzá hasonló, különleges emberek között. Ám egyszerre féltette is Carát a számára ismeretlen világtól – és mint kiderült, joggal. Most pedig az unokája következett a sorban.

– Papa is felébredt miattam? – kérdezte bűnbánóan Samantha.

– Ugyan, tudod, hogy őt ágyúval sem lehetne felkelteni – legyintett Julie mama. – Hallod, hogy horkol? – sandított az ajtó felé.

Samantha fülelt, és valóban, még a szomszéd szobából is áthallatszott nagyapja ütemes horkolása.

– Ne bánkódj, tündérkém, már ébren voltam – paskolta meg unokája arcát. – Készítsek neked valami reggelit?

– Mennyi az idő? – hökkent meg Samantha.

– Már fél hat.

A lány sosem értette, hogy képes a nagyanyja hajnalok hajnalán kelni, de mivel most ő sem tudott visszaaludni, élt a helyzettel, és berendelt magának egy kiadós ham and eggs-t egy kis limonádéval – szigorúan a kedvenc Scooby Doo-s poharában szervírozva.

Közben már el is felejtette a rémálmát, és mindenfélét csacsogott Julie mamának.

– Olyan kár, hogy Weasley-ék épp a jövő héten mennek látogatóba ahhoz a Muriel nénihez. Miért pont a szülinapom hetében? – biggyesztette le az ajkait. – Meg akartam nézni otthon Freddel és George-dzsal az Egy új reményt, mert ők még nem látták a Star Wars filmeket. Rémesen le vannak maradva. Be kell pótoltatnom velük egy csomó mindent, mert aranyvérűek és nem tudják – gesztikulált, és közben majdnem lerepült a villájáról a szalonna. – Amikor a héten meglátogattak minket, George megijedt a fűnyírónktól, aztán azt hitte, a muglik a hajukat is ilyennel vágják.

Julie mama jót kuncogott Samantha előadásán. Hamarosan Artie papa is kitámolygott a konyhába.

– Hát te? – lepődött meg unokáját látva. Ahhoz szokott, hogy a lány szeret sokáig aludni.

Samantha nem igazán tudta, mit válaszoljon.

– És te? – kérdezett vissza végül jobb ötlet híján.

– Itt lakom – nézett rá megütközve a nagyapja.

– Tudom. – Most Samantha méregette fura arccal.

Artie papa úgy döntött, inkább napirendre tér a dolog felett.

– Én arra vagyok kíváncsi, mikor lettél te ilyen reggeli pacsirta.

– Mi? Madárrá változtam? – Samantha riadtan tapogatta meg magát. Végül megállapította, hogy nem növesztett tollakat, de ami azt illeti, a haja eléggé madárfészekhatást keltett. – Ha-ha, pazar tréfa, papa – grimaszolt. – Jól bedőltem neked.

– A reggeli pacsirta csak egy mondás – magyarázta a nagyapja, látva a tudatlanságát. – Arra használjuk, aki korán kel. Az éjjeli bagoly pedig az, aki későn fekszik.

– Óóó – értette meg a majdnem-tizenkét éves. Ma is tanult valamit.

Nagyszüleivel jó hangulatban reggeliztek meg. Utána Artie papa bekapcsolta a BBC-t, hogy megnézze a reggeli híradót, miközben Julie mama elmosogatott. Samantha unatkozott, így odahúzott egy puffot nagyapja karosszéke mellé, és a tévéképernyőre függesztette a szemét. De a híradó is unalmasnak bizonyult, így rövid időn belül bökdösni kezdte a nagyapját.

– Te, papa...

Artie Jackson, aki eddig elmélyülten nézte a műsort, most frászt kapott.

– Ne riogasd itt nagyapád – fordult az unokájához.

– Visszakaptad – öltött nyelvet Samantha. – Amúgy csak azt akartam kérdezni, hogy meddig fog ez még tartani? – intett szenvedve a tévé felé. – Nem lehetne átkapcsolni valami mesecsatornára?

– Még pár percig kibírod, meg akarom hallgatni, mit mondanak – függesztette a képernyőre a tekintetét Artie papa.

– De ez olyan uncsi – nyafogott Samantha.

Hogy elüsse az unalmas perceket, hamiskás dudorászásba fogott.

– „Gyere, Scooby-Doo,/Szörnyű háború,/Ami vár rád, ne hátrálj!/Gyere, Scooby-Doo, hagymakoszorú,/Segít Scooby-Doo!/Gyere, Scooby-Doo,/Üres potrohú, szegény jótét lélek, nézd!/Gyere, Scooby-Doo, sose szomorú,/Ez itt Scooby-Doo!/Ezer szörny támad ránk, de megvéd ő,/Ezer rém talányát mind megfejtő!"

– Sss, ne nyivákolj, nem hallom tőled a tévét – szólt rá Artie papa.

Samantha beharapta az ajkait, de ezek után sem tudott mit kezdeni magával, így a lábát kezdte lóbálni – aminek velejárójaként persze a puffot is rugdosta, és ez ugyancsak idegesítette a nagyapját. Így történt, hogy Artie Jackson aznap reggel nem sokat fogott fel a híradóból.

Amikor aztán vége lett, már készült átkapcsolni a Samantha által kért mesecsatornára, miközben azonban az adókat pörgette, rátalált a „Drágán add az életed!" akciófilmre, és úgy döntött, belenéz. Erre már Samantha sem mondhatta, hogy unalmas.

– Biztos, hogy griffendéles lenne ez a rendőr pasas! – mutogatott a képernyőre. – Juj, de izgulok érte, papa, vajon túléli? Ugye, túljár a terroristák eszén?

– Nyugodj meg, túl fogják élni, én már láttam ezt egyszer. Csak figyeld, mit talál ki – emelte fel a mutatóujját a nagyapja. – Ez az, adj nekik! – rázta az öklét a tévé felé. – Na, így csinálja ezt egy profi.

– Jaj-jaj-jaj, nagyon nem lesz ez így jó! – Samantha eltakarta a szemét egy különösen durva lövöldözős résznél. – Ebből most hogy mászik ki?

– Mit néztek? – lépett a nappaliba Julie mama. – Atyavilág, mi ez? – kapott a mellkasához.

– Egy karácsonyi film, szívem – fordult a felesége felé lelkesen az öregember.

– Nem gondolod, hogy kicsit sok benne az erőszak? – tette csípőre a kezét Julie mama. – Ez nem gyereknek való, miért hagyod, hogy nézze?

– Ne kapcsold ki, mama, most már tudnom kell, túlélik-e a feleségével, vagy sem! – kérlelte Samantha.

– Így is rémálmaid vannak, és ez a film még rá fog tenni egy lapáttal! – sápítozott a nagyanyja.

– Nem fog – bizonygatta a lány. – Naa, légyszi, mama, hadd nézzem végig! – nézett rá könyörgően.

Az öregasszony nagyot sóhajtott. Nem tudott nemet mondani az unokájának.

– Artie, ez mind a te hibád – mordult rá a férjére, ő azonban meg sem hallotta.

– Megint kicsinált egyet, igen! – lelkendezett.

– Tíz pont a Griffendélnek! – ujjongott Samantha.

Julie mama zúgolódva letelepedett melléjük, és csatlakozott a filmnézéshez.

– Nahát, milyen jóvágású fiatalember – konstatálta, amikor megpillantotta a főszereplőt. – De miért mászkál egy szál atlétában és mezítláb? Meg fog fázni.

– Sss, mama, most épp a terroristavezér beszél, az a Hans, hallani akarom, mit mond! – fészkelődött Samantha. – Hé, tulajdonképpen ez a tag tök úgy néz ki, mint Piton professzor – konstatálta egy idő után döbbenten. – Papa, te tudod, ki a színésze ennek a Hansnak?

– Alan Rickman – adta meg a választ a nagyapja. – Nem hallottál még róla?

Samantha a fejét rázta.

– Nem, de kísértetiesen hasonlít a bájitaltantanáromra. Ha borotválkozna és valamivel hosszabb, fekete haja lenne, meg öltöny helyett talárt viselne, még ikrek is lehetnének – tűnődött. – Még ugyanolyan morcosan is néz. Te jó ég, Piton professzor Hans! Vagyis Alan Rickman. De itt Hans – zavarodott össze.

– Jézus Mária, Szent József – vetette közben a kereszteket sápadtan Julie mama. – Micsoda barbár film ez?

– A papa azt mondta, túlélik – nyugtatta Samantha. – Piton meg fog halni? – faggatta a nagyapját.

– Kicsoda?

– Hát, Piton-Hans-Rickman – felelte a lány, mintha ez magától értetődő lenne. A nagyapja azonban valamiért nem vette a lapot.

De végül igaza lett, és jól végződött a film, a gonosz terroristák megkapták a magukét.

– Hát, meghalt – állapította meg közönyösen Samantha.

– Szörnyű volt ez a film – méltatlankodott Julie mama. – Artie, többet nem hagylak egyedül a tévé előtt a gyerekkel.

– Amúgy miért vetítenek karácsonyi filmeket nyáron? – gondolkozott el Samantha. – Sosem értettem.

– Hát, tündérkém, itt nagyon nem a karácsony volt középpontban – rázta a fejét a nagyanyja.

A kijelentés ellenére a film végén felcsendülő karácsonyi daltól Samantha is ünnepi hangulatba került – dacára a júliusnak.

– „Let it snow, let it snow, let it snow" – dudorászta a refrént, de mivel a szöveg többi részét nem tudta utánozni, maga költötte sorokkal egészítette ki. – „És a Hans is meglakolt,/Let it go, let it go, let it go."

– Itt még mindig „snow" a szöveg, tündérkém – javította ki jóindulatú mosollyal Julie mama, de unokája annyira belemerült a dalolászásba, hogy meg sem hallotta. Legalább elterelődött a figyelme a teliholdról és a rémálmairól, gondolta magában az öregasszony.

Később aztán közösen megebédeltek – a nagymama Samantha kedvencét sütötte, sajtos csirkemellet sültkrumplikörettel. Délután pedig a nagyszüleivel ellátogattak a közeli Whittington Gardens parkba. Samantha mindig nagyon élvezte, amikor kijöttek ide.

Volt ott egy csomó gyönyörű növény – sokat fel is ismert édesanyja tanításának köszönhetően –, padok, ahová le lehetett ülni, valamint játszótér és szökőkutak. Utóbbiakba természetesen a lánynak bele kellett lógatnia a kezét, de miután majdnem beleesett az egyikbe a nagy pacsmagolás közepette, a nagyapja inkább úgy döntött, elhívja onnan labdázni.

Kerestek egy szabad füves területet. Julie mama leterített egy pokrócot, és kipakolta a piknikezéshez magával hozott ételeket, majd elővette a táskájából a Büszkeség és balítélet című Jane Austen regényt, és olvasni kezdett.

Eközben Artie papa meg Samantha focilabdát rugdostak egymásnak, és próbálták kicselezni a másikat. A lány egész ügyesnek bizonyult, de az öregember sem hagyta magát, beleadott apait-anyait – így korántsem volt könnyű dolga.

– Jelentkezni akarok idén a kviddicscsapatba – magyarázta a nagyszüleinek, amikor szünetet tartottak, és Artie papával ők is a pokrócra huppantak. A szájába tömött egy teasüteményt, és csámcsogva folytatta. – Anya aff monfa, mald bakorol felem.

– Ne beszélj teli szájjal tündérkém, így egy kukkot sem érteni – dorgálta Julie mama, de a hangjából hiányzott a szigor. – Előbb szépen nyeld le a falatot, nem szökik el a gondolat.

– Szóval, anya majd gyakorol velem, hogy jól szerepeljek a kviddicsválogatón – magyarázta immár normálisan Samantha. – Ő sokkal ügyesebb nálam, csak szerintem visszafogja magát, amikor játszunk – elmélkedett.

Mindig szeretett kviddicsezni az édesanyjával, de egy bizonyos életkor felett kezdett gyanússá válni számára, hogy szülője talán csak hagyja őt nyerni a játék öröméért, egyébként könnyűszerrel legyőzhetné. Ezt roxfortos kora óta még inkább gyanította, hiszen Cara volt egykor a Hugrabug csapatkapitánya, Samantha pedig tudta, hogy kapitány nem lehet akárki, általában a csapat legjobbját nevezik ki annak.

Első tanévében például látta játszani a meccseken a Griffendél és a Hollóhát csapatkapitányait, Charlie Weasley-t és Jason Samuelst, és arra jutott, hogy mindketten kiérdemelték a posztot. A hugrabugosok vezetője, a hetedéves Gabriel Truman is ügyes volt, és még az ugyancsak akkor végzős mardekáros kapitánynak, Pike Scabiornak is volt némi tehetsége – habár a mardekárosoknál gyakran előfordult, hogy protekció vagy fizikai erő miatt vettek be valakit.

– Ugye hallottad, Artie? Cara visszafogja magát, ha Sam ellen játszik. Te is bevezethetnéd ezt a jó szokást – csipkelődött Julie mama.

– Akkor meg hol maradna a móka? – tárta szét a karját az öregember. – Semmi értelme kesztyűs kézzel bánni a gyerekkel, hadd tanulja csak meg, mi az élet.

Ebből aztán kisebb vita kerekedett a nagyszülők között, amin Samantha remekül szórakozott. Nevetve magához ölelte mindkettőjüket, és egy-egy puszit nyomott az arcukra. Imádta őket, úgy, ahogy voltak.

Néha rátört a sajnálat, amiért nem ismerte az apai nagyszüleit – ahogyan az apját sem –, pedig mindig kíváncsi volt rá, kik lehettek ők. Cara egyszer azt mondta neki, már nem élnek, de többet nem lehetett kihúzni belőle. Samantha arra gondolt, talán ők is családi tragédia áldozatává váltak, mint az apja. Őszintén sajnálta érte őket. Pedig biztosan jó emberek lehettek.

Abban a pillanatban viszont, ahogy ott ültek hárman Julie mamával és Artie papával a Whittington Gardens parkban, Samantha Jackson szerencsésnek érezte magát, amiért ilyen nagyszülei vannak. Jobbat nem is kívánhatott volna – és ez épp elég volt neki.