Samantha, Fred és George az egész vasárnapjukat a könyvtárban töltötték. Bill és Charlie furcsállták is a trió hirtelen jött buzgalmát a tanulás iránt, Percy azonban büszkén állapította meg, hogy öccsei talán mégsem olyan reménytelenek, mint hitte — bár részben annak tulajdonította a dolgot, hogy a Jackson-lány bizonyára jó hatással van rájuk.

A három barát ráhagyta a dolgot az idősebb Weasley-kre, de persze a valóságban szó se volt tanulásról. A leckékből csak annyit írtak meg, amennyi feltétlenül szükséges volt — McGalagonyét és Pitonét, mert ennél a két tanárnál nem akarták kihúzni a gyufát, illetve Ingramét, mert ha már behazudták neki, hogy félig kész, kénytelenek voltak teljesen megcsinálni. Mondjuk Samanthának még mindig voltak kétségei az SVK-professzor megbízhatósága felől, ezért ahelyett, hogy megosztotta volna vele a valódi félelmeit, írt néhányat hasból.

— Ha őszinték lennénk, hatalmas fegyvert adnánk a kezébe, amit aztán felhasználhatna ellenünk — vélekedett. — Jó, talán mégsem ő Palpatine, de ha mégis, akkor aztán nézhetünk... Jobb az elővigyázatosság.

Az ikrek végül követték a példáját, és ők is írtak mindenféle hülyeséget, csak hogy tele legyen a pergamen. Alig hittek a fülüknek, amikor a keddi duplaórájukon Ingram egyedinek bélyegezte mindhármuk beadandóját, és külön megdicsérte őket („Példát vehetnek Weasley urakról és Jackson kisasszonyról. Így kell ezt csinálni!"). Mi több, jelest kaptak, és fejenként öt-öt ponttal gazdagították a Griffendélt. Alig bírták ki, hogy ne röhögjék képen a tanerőt.

— Ez nem normális! — Óra után Samantha a hasát fogva tántorgott fel a Griffendél-toronyba. Frednek és George-nak potyogtak a könnyeik a nevetéstől.

A trió hét közben is folytatta a nyomozást a rejtélyes papír mibenléte után. Mivel a könyvtár este nyolckor bezárt, ki is kölcsönöztek jó néhány kötetet, hogy a Griffendél-toronyban folytathassák a kutatást.

A „Demonstrate" és a „Vizualicus" varázsigéket hasznosnak találták, de sajnos nem jártak velük sikerrel, így tovább kellett keresgélniük. Fred talált egy könyvet, amiben említették a Deradírt, mint szövegelőcsalót, de sajnos egyikük sem rendelkezett ilyesmivel (de még Bill, Charlie meg Percy se, pedig próbáltak kölcsönkérni tőlük), és ötletük se volt, honnan és hogyan lehetne rendelni.

— Megkérhetném anyát, hogy vegyen nekünk egyet, és küldje el — vetette fel az ötletet Samantha. — Mondjuk, tuti megsejtené, hogy rosszban sántikálunk.

— Na, és mi van a keresztapáddal? — kérdezte óvatosan George. — Ha a múltkor is annyi tréfakelléket küldött neked, egy Deradír-szerző küldetés meg se kottyanna neki, nem igaz?

— Tényleg, Remus! — csapott a homlokára a lány. — Ő biztos tudna segíteni, és magyarázkodom se kéne neki, vagy ha mégis, nem orrolna meg rám úgy, mint anya.

Samantha lelkesen meg is írta a levelét.

Kedves Remus!

Még egyszer köszönöm szépen a tréfakellékeket, remekül szuperálnak. Mi újság veled?

Itt, a Roxfortban minden rendben, Piton gusztustalankodását leszámítva remekül telt az első hetem.

Az előző levelemben már írtam neked Fred és George Weasley-ről, akikkel nagyon jó barátok lettünk. Még nem régóta ismerjük egymást, de olyan, mintha már ezer éve jóban lennénk. Képzeld, büntetőmunkába juttatták magukat miattam, és még azt is elintézték, hogy velem egyszerre mehessenek! Hát nem aranyosak? Azt hiszem, ilyen az igaz barátság.

Egyébként Fricsnél kellett kartonokat rendezgetnünk, ami nem volt valami izgi, de lehetett volna rosszabb is.

Fred és George középső bátyja (merthogy három is van nekik), Charlie azt mondta, a második héten szoktak kezdődni a repülésórák. Már mindhárman izgatottan várjuk. Charlie amúgy a Griffendél kviddicscsapatának kapitánya, és azt is mondta, hogy jövő szombaton lesz a válogató. Sajnos mi idén még nem jelentkezhetünk, de természetesen lemegyünk megnézni az őrzőjelöltek próbálkozásait — jelenleg csak ezen a poszton van játékoshiány, úgyhogy mindenki kíváncsi, ki kerül be a csapatba. Jövőre viszont tuti én is megpróbálom, és szerintem az ikrek is.

Remélem, minden rendben van veled, és betároztál magadnak csokoládéból a jövő heti teliholdra. Ne aggódj, anya majd segít átvészelni, mint mindig, és lélekben én is veled leszek, gondolok majd rád innen, a Roxfortból.

Üdv.:
Sam

Ui: Ja, egyébként nem tudsz véletlen szerezni nekem egy Deradírt? Igazán hálás lennék érte.

A Jackson-lány elégedetten nézett végig irományán. Úgy gondolta, a legjobb, ha csak úgy mellékesen említi a Deradír-szerzést, mintha nem is lenne olyan fontos. Hátha így Remus nem fog kérdezősködni.

Aggódott a keresztapja miatt, ugyanis vészesen közeledett a telihold, és tudta, hogy megviseli őt ez az időszak. Szerencsére Remus házában volt pince, amit hangtompító bűbájokkal láttak el, és Cara minden teliholdkor bezárta ide a vérfarkast, amíg vissza nem változott. A nő persze nem volt képes nyugodtan aludni, tudván, hogy jó barátja szenved, így többnyire átvirrasztott minden ilyen éjszakát a Lupin-lak elnyűtt kanapéján, reggel pedig gőzölgő forrócsokoládéval fogadta az elgyötört Remust. Még a sebeit is ellátta — amit a férfi keveseknek engedett meg.

Amióta elég nagy volt hozzá, hogy felfogja a vérfarkasság jelentőségét, Samantha sokat könyörgött az édesanyjának, hogy hadd menjen vele. Ő is ott akart lenni a keresztapja mellett és támogatni — még akkor is, ha az átváltozás időszakában nem lehetett volna vele. Cara azonban hallani sem akart a dologról, és Remus is ellenezte, hogy miközben őrjöngő fenevaddá változik, a közelében legyen egy gyerek — még akkor is, ha ajtók választanák el őket egymástól. Így hát a lány kénytelen volt beletörődni, hogy minden teliholdkor lepasszolják őt a nagyszüleinek — azonban képtelen volt aludni, mert folyvást eszébe jutott, hogy mérföldekre tőle valószínűleg az édesanyja is virraszt, a keresztapja pedig szenved.

A szeptemberi telihold abban az évben éppen a második tanítási hét péntekjére esett, amikor is a griffendéles gólyák megkezdhették első repülésórájukat. Legszívesebben előrepörgették volna az időt, de a délutáni repüléstanig még végig kellett szenvedniük egy sötét varázslatok kivédését és egy mágiatörténetet. Amikor végre elérkezett az ebéd, mindenki erről beszélt az asztaluknál.

Samantha, Fred és George nagyon várták már, hogy legálisan is használhassák az iskolai seprűket, de egyáltalán nem izgultak — ahogy Angelina és Alicia sem, akiknek aranyvérűekként szintén nem volt új a dolog.

— Én is ültem már seprűn, de nem repülök valami jól — vallotta be szorongva Lee Jordan.

— De azért szereted a kviddicset? — kérdezte Angelina.

— Persze, hatalmas rajongó vagyok! Mivel én még a seprűt se tudom megülni rendesen, mindenkit nagyon tisztelek, aki jól kviddicsezik. De a magam részéről jobb szeretem a földről figyelni az eseményeket.

— Kinek drukkolsz? — kíváncsiskodott Samantha.

— A Dimbourne-i Darazsaknak.

— De jó, mi is! — szólaltak fel kórusban a Weasley-ikrek, mire mindenki elnevette magát.

Mialatt a három fiú hosszas eszmecserét folytatott a Dimbourne-i Darazsak legutóbbi meccséről, és latolgatni kezdték, hogy vajon mennyi esélyük van a következőn, amit a Wingtoni Vándorok ellen játszanak majd, Alicia megsajnálta szegény Kenneth Towlert, aki kukán ücsörgött mellettük, és kedvesen hozzá fordult.

— Na, és te mennyire ismered a kviddicscsapatokat, Ken?

— Hát... beleolvastam A kviddics évszázadaiba, ott írtak néhányról.

— De jó, és hogy tetszett? — lelkesedett a Spinnet-lány. — Esetleg szurkolsz valakinek?

— Barbie-nak — ugratta Samantha. Daphne jót nevetett, és Kenneth is elmosolyodott.

— Neee, ez borzalmas volt! — fogta a fejét Alicia, de ő sem tudott elfojtani egy aprócska vigyort.

— Ki az a Barbie? — forgolódott Angelina, akit zavart, hogy ő volt az egyetlen, aki nem értette a poént.

— Egy mugli divatbaba — magyarázta a Spinnet-lány.

— Akkor te honnan ismered?

— A nővérem, Leticia kiskorában járt mugli iskolába, és rábeszélte anyáékat, hogy vegyenek neki egyet, mert a barátnőinek is volt. Aztán persze úgy megszerette, hogy később többet is zsákmányolt magának. Nagyon örült, amikor nagyobb lettem, és már velem is lehetett rendesen játszani. Sokat Barbie-ztunk otthon Letyvel.

— És mi a vicces egy játékbabában? — értetlenkedett Angelina.

— Semmi. Viszont Barbie olyan népszerű lett, hogy még saját sztorit is kapott. A pasiját Kennek hívják, ezért nevettünk azon, amit Sam mondott.

— Óóó! — Most, hogy végre leesett neki a poén, a Johnson-lány az asztalra könyökölt és a hajába túrt. — És az a Ken hasonlít a mi Kenünkre? — nézett fel a Towler-fiúra.

— Hááát... — húzta el a száját Alicia, és töprengve fürkészte a mugli születésű srácot. — Annyira nem. A kék szem megvan, de Barbie Kenjének szőke a haja, a miénknek meg inkább világosbarna.

Daphne Maldon nevetve megveregette a mellette ülő fiú vállát.

— Ez van, Ken.

— Hé, te viszont kiköpött Barbie vagy! — mutatott rá tátott szájjal Samantha.

Alicia úgy nézett Daphnéra, mintha most látná először.

— És tényleg! Szőke haj, kék szem, porcelánbőr, bájos természet...

A copfos lány zavartan járatta a tekintetét Alicia és Samantha között.

— És az űrbe akar utazni! — lendült bele az utóbbi. — Úgy két éve volt az a tévéfilm, ami Barbie-ról készült, emlékeztek? — nézett körbe, de Daphnén kívül csupa értetlen szempár pislogott vissza rá. — Ne már, ne mondjátok, hogy nem láttátok!

— Aranyvérű vagyok, azt se tudom, mi az a tévéfilm — tette fel a kezét Angelina.

— Én tudom. Mozgóképek mennek egymás után, és még hang is van alatta, így egész történeteket tudnak megeleveníteni. Lety sokat filmezett a mugli barátnőinél, és egyszer engem is átvitt — mesélte Alicia. — Tök jó volt. De nálunk otthon nincs tévé.

— Öhm... nálunk van, de én fiú vagyok — mentegetőzött Kenneth. — Nem nézek ilyen lányos meséket.

— Én viszont tudom, miről van szó — bólogatott Daphne.

— Persze, hogy tudod, te vagy Barbie! — nevetgélt Samantha.

A szőke copfos lány mosolyogva megcsóválta a fejét.

— Hát, az biztos, hogy abban a filmben szívesen lettem volna a helyében. Olyan király űrhajójuk volt! A húgommal imádtuk, és még az öcsém is hajlandó volt megnézni velünk.

— Mi is volt a címe? — töprengett Samantha. — Valami rocksztáros volt, nem?

— De, de — bólogatott a szőke copfos. — Rock a Föld Körül és Rock a Múlt Körül.*

— Tényleg, két epizódból állt! — bólogatott Samantha. — Most már emlékszem.

A lányok és Kenneth között még akkor is Barbie volt a téma, amikor kiléptek a tölgyfaajtón, és elindultak a park felé. Ez azért volt jó, mert elterelte a két mugli születésű osztálytárs figyelmét, és nem maradt idejük szétizgulni magukat az első repülésük előtt. Időközben Fred, George és Lee is befejezték a kibeszélőpartit kedvenc kviddicscsapatukról, és csatlakoztak a társalgáshoz. Persze eleinte semmit nem értettek, így Angelinához hasonlóan csak kapkodták a fejüket, és szájtátva hallgatták a többiek eszmecseréjét.

— Értitek már? Daphne Barbie! — magyarázta lelkesen Samantha.

— Nem értem. Azt akarod bemesélni nekünk, hogy Daphne egy játékbaba? — grimaszolt Fred.

— Jaj, dehogyis! Csak hasonlóan néz ki.

A fiúk továbbra is furcsán néztek rájuk, így Alicia lemondóan sóhajtott.

— Mindegy, majd írok anyáéknak, hogy küldjenek egyet otthonról, akkor meglátjátok.

Az elsős csapatot a Tiltott Rengetegtől nem messze várta Madam Hooch, a rövid szürke hajú repülésoktató. Közel húsz seprűt készített ki a fűre.

Samantha elégedett volt magával, mert sikerült kiválasztania egy Jólsep R-3-at, ami ugyan ősrégi volt, akár a többi, de még mindig jobban szuperált, mint a viharvert Meteorok és Kométák. Boldog mosolya azonban fintorba torzult, amikor megpillantotta a kastély felől érkező mardekárosokat. El is felejtette, hogy együtt lesz repülésórájuk...

Mivel a griffendélesek már befoglalták az elfogadhatóbb seprűket, a zöld ház tagjai között dulakodás alakult ki, hogy a maradék bénából is kié legyen a legkevésbé gagyi. Miután Madam Hooch rendreutasította Cassius Warringtont — aki a nyakánál fogva a földre szorította Alex Sykest, mert elfoglalta előle a seprűt, amit ő már kinézett magának —, és csillapodtak a kedélyek, kezdődhetett is a repülésóra.

Utóbb Samantha már a két mardekáros fiú közjátékát találta a legérdekesebbnek az egész órában. Madam Hooch nulláról kezdte az oktatást, és csak annyit tanultak meg, hogyan repítsék a kezükbe a seprűket a „Fel!" hívószóval (nem egy diáknak már ez is gondot okozott), hogyan üljék meg biztonságosan a seprűt, és hogyan szálljanak fel meg ereszkedjenek le. Utóbbit is csak a földtől egy-két méterre gyakorolhatták, ez pedig alig volt magasabb szint, mint amekkorát a játékseprű elért, amit a Jackson-lány kiskorában használt.

Samantha halálra unta magát — és nem volt egyedül. Madam Hooch el volt foglalva a nehéz esetekkel, így ő, Fred és George jobb híján azzal szórakoztatták magukat, hogy figyelték a mardekárosok bénázását. Legnagyobb örömükre egyiküknek sem ment túl ügyesen a seprű megülése. Egy idő után fogadni kezdtek, hogy melyikük esik le hamarabb a seprűjéről. George nyert: a nagydarab, bárgyú képű Flora Carrowra voksolt, és be is vált a tippje.

— Lehet, hogy neked kéne látónak lenned, nem nekem — nevetgélt Samantha.

— Nem is vagy igazi látó — bökte oldalba Fred.

— Hát, látod — vonogatta a vállát a lány.

A Weasley-ikrek a fejüket fogták.

— Kínozni akarsz?

— Samantha Jackson, azonnal vond vissza ezt a fájdalmas poént!

— Te, meg a szóvicceid....

A lány vállat vont.

— Már a vonaton tudhattátok, hogy ez velem jár. Amúgy, ha jól emlékszem, ti is elsütöttetek néhányat — húzta össze a szemét.

— Az egészen más volt — vágták rá szinkronban az ikrek.

— Ahaaa...

— Nem is értem, miért barátkozunk veled. — Fred sértett dáma módjára felhúzta az orrát.

— Ez a gesztus nekem sokkal jobban áll — nevette el magát a Jackson-lány. — Majd kitanítalak, ifjú padawan.

— Tényleg, Fred, miért is? — szállt be a hülyülésbe George.

— Mondjuk, mert én vagyok a legtüneményesebb teremtmény az egész Roxfortban? — rebegtette a szempilláit Samantha.

— Khm, khm... — köhécseltek az ikrek.

— Ne mondjátok, hogy nem körözöm le Félig Fej Nélküli Nicket! Nem mondom, ő is jó fej, de...

— Ezt most azonnal...

— ...fejezd be!

— És mert van Deradírom — vigyorodott el a lány.

— Na, valami ilyesmire gondoltam — bólogatott Fred.

Ikertestvére is felvillanyozódott.

— Küldött a keresztapád? Mikor?

— Ma reggel érkezett a postával — mesélte Samantha —, csak a lányokkal ettem, aztán elfelejtettem szólni nektek.

Remus említésére a Jackson-lány arca borússá vált. Megint eszébe jutott, hogy aznap este telihold.

— Mi a baj? — kérdezte aggódva George. — Ugye nem gondolod, hogy haragszunk rád?

— Ja, dehogy — rázta meg magát Samantha —, minden oké. Csak attól félek, mi lesz, ha a Deradír sem működik — füllentette.

A dögunalmas repülésóra után a triónak első dolga volt felszaladni a klubhelyiségbe, és kipróbálni a mágikus radírgumit. Nagy sajnálatukra azonban hiába dörzsölgették vele a papírt, nem történt semmi.

Fred csüggedten egy székre roskadt.

— Visszavonom, Sasha, mégiscsak látó vagy...

— Ez az egész vacak egy nagy átverés! — Samantha bosszúsan fölhöz vágta a Deradírt. Az visszapattant, és a tőlük nem messze sakkozó Bill és Charlie Weasley tábláját találta el, felborítva ezzel jó néhány bábut. — Bocs, nem volt szándékos! — húzta be a nyakát, miközben a pórul járt játékfigurák szidni kezdték a felmenőit.

— Pedig most az egyszer nyerésre álltam! — méltatlankodott Bill.

Charlie nevetve megveregette a hátát.

— Így jártál, tesó. A sors sem akarja, hogy legyőzz.

— Na, jó, én kiszálltam — sóhajtott a lófarkas fiú, és feltápászkodott a székéből. — Még tanulnom kell sötét varázslatok kivédésére.

— Péntek délután van — nézett rá megütközve az öccse.

— Sötét varázslatok kivédéséből meg pocsék az oktatás, minden évben más tanár van — közölte a tényeket Bill. — Nincs mese, kell az önképzés. Amúgy meg, RAVASZ-év, rémlik? Jövőre te is megtapasztalod.

— Alig várom — grimaszolt Charlie. — Valamelyikőtöknek nincs kedve játszani egy meccset? — fordult az elsősökhöz, beletörődve, hogy bátyja bizony egyedül hagyja.

— Nehogy! — Bill figyelmeztetően kalimpált a kezével. — Földbe tipor titeket.

— Te menjél csak tanulni, iskolaelső úr! — sózott a karjára Charlie.

— Hogy mersz kezet emelni rám, te mezei prefektus? — hördült fel a copfos srác, mire Samantha, Fred és George nevetésben törtek ki. — Micsoda dolog ez? Egy prefektus nem csinál ilyet!

— De egy kviddicskapitány igen — öltött nyelvet Charlie. — Szóval, van kedvetek sakkozni? — fordult vissza az elsőéves trióhoz, miután Bill kelletlenül búcsút vett tőlük, és a tanulásba temetkezett. — Fred? George?

Az említettek a szájukat húzták. Jól ismerték már bátyjuk taktikai zsenialitását, és semmi kedvük nem volt a biztos vereség tudatában kiállni ellene.

— Akkor gyere te, Sam — intett a Jackson-lányak.

— Jól van — adta be a derekát Samantha. Úgy érezte, tartozik ennyivel, ha már elrontotta az előző játszmát. Leült Charlie-val szemben, Bill korábbi helyére.

Fred és George barátosnéjuk mögé álltak, és körmüket rágva figyelték a meccset. Ahol tudtak, segítettek neki, de a Jackson-lány jobbára egyedül is boldogult. Végül persze vereséget szenvedett a tapasztalt hatodévestől, de becsületére legyen mondva, hősiesen állta a sarat.

— Szép volt — fogott kezet vele a fiú. — Ki tanított sakkozni?

— A keresztapám. — Samantha nosztalgikusan elmosolyodott, ám egy pillanattal később elsötétült az arca, és az ablak felé pillantott. A nap már lemenőben járt, ami azt jelentette, hogy hamarosan átveszi a helyét az égen a...

Hirtelen egy kéz érintését érezte a vállán.

— Hé, ne szomorkodj, hogy kikaptál! — biztatta Charlie Weasley. — Ügyesen játszottál.

Az ikrek szaporán bólogattak.

— Tényleg. Mi még egy mérkőzést se húztuk ki ennyi ideig Charlie ellen.

— Lemegyünk vacsorázni? — váltott témát a lány.

A fiúknak nem kellett kétszer mondani. Evés közben a sötét varázslatok kivédésére terelődött a szó.

— Szegény Bill — csóválta a fejét Samantha, miközben szedett magának krumplipürét. Amikor elhagyták a klubhelyiséget, a hetedéves fiú még mindig a sötét varázslatok kivédése könyvét bújta. — Tényleg mindig ilyen borzalmas az SVK?

— Jobbára igen — grimaszolt Charlie. — Pedig hát, nem lenne rossz tárgy. De így, hogy a legkülönbözőbb féle tanárok tanítják...

— Miért van minden évben más? — tette fel a kérdést George.

— Azt beszélik, átok ül az álláson. Sajnos lehet benne valami, mert valamiért senki se bír egy évnél tovább maradni.

— Úgy tényleg nem lehet valami jó tanulni — húzta el a száját Samantha.

— Vannak évek, amikor egész jó oktatókat fogunk ki — tűnődött Charlie. — Idén például szerencsénk van Ingram professzorral.

— Szerencsééénk? — visszhangozta a három elsős.

— Miért? Szerintem tök normális — vonogatta a vállát a másodszülött Weasley-fiú. — Sok hasznos dolgot tanít nekünk, és a gyakorlati órái is jók.

— Biztos, hogy ugyanarról az Ingramről beszélünk? — hitetlenkedett Fred. — A mi óráink halál unalmasak. Fekszünk a padon és hallgatjuk az altató dumáját. „Érezzétek meg a Belső Sötétség csatornáit, bla-bla-bla..."

— Ilyeneket mond nektek? — képedt el Charlie. — Ugye nem valami tréfát űztök velem? — fürkészte gyanakodva a triót.

— Miért tennénk? — kérdezte Samantha, mire a fiú amolyan „ezt te sem gondoltad komolyan" pillantással nézett rá. — Jó, jogos... de most tényleg nem viccelünk. Miért, nektek milyen órákat tart Ingram?

A másodszülött Weasley-fiú elbeszélése alapján hamar kiderült, hogy az ő sötét varázslatok kivédése óráik tök jók. Az elmélethez használják a könyvet, és a gyakorlati óráik is normálisak. A három barát elképedve hallgatta. Nem tudták megérteni, hogyha máshol rendes órákat tud tartani Ingram, náluk miért különbözik ennyire a tanítási módszere. Charlie úgy vélte, talán csak azért, mert elsősök.

— Minden évfolyammal kicsit másképp kell bánni — vonogatta a vállát.

— Na, de ennyire? — grimaszolt Samantha.

— Csak nem lehet olyan vészes.

— Ha ott lennél egy óránkon, nem ezt mondanád — ingatta a fejét George. — Kattant a pasas. Készítenünk kellett neki egy beadandót a félelmeinkről, amibe bekamuztunk mindenféle hülyeséget...

— Miért nem lepődök meg?

— ...ő meg ötöst adott rá és pontokkal jutalmazott minket.

— Szerintem eltúlozzátok. Ingram jó tanár. Oké, elismerem, kicsit para, hogy nem pislog, de ezen kívül én semmi kivetnivalót nem találok benne. Ha pedig még pontot is kaptok tőle, örüljetek neki. Egyébként, honnan tudnátok, mitől jó egy SVK-tanár? Még csak elsősök vagytok, most kezdtétek a tárgyat. Várjatok türelemmel, idővel biztos ti is rátértek majd a komolyabb dolgokra. Először még biztos segíteni akar nektek, hogy legyőzzétek a belső démonjaitokat, és könnyebben szálljatok szembe a külső fenyegetésekkel.

Fred, George és Samantha összenéztek és megvonták a vállukat. Inkább nem mondtak semmit. Ezek után a másnapi őrzőválogatásra terelődött a szó. Charlie bízott benne, hogy sikerül valaki jót találniuk a csapatba.

Samantha is várta a jelöltek próbálkozásait, de szombat reggel olyan fáradt volt, hogy alig kezdődött el a válogató, elaludt Fred és George között a lelátón.

— Hé, ébresztő, Sasha! — rázogatták. — Ilyen unalmas volt?

— M-mi? — A Jackson-lány összerezzent, és kinyitotta a szemét. — Már vége is? Ki lett az új őrző?

— Percy egyik osztálytársa, Oliver Wood. Valami fantasztikusan védett! — lelkendezett Fred. — Még Chris Garland trükkös cselét és Natalie Fairbourne csavart kvaffját is kifogta... látnod kellett volna!

— Csodálkoztunk is, hogy nem ébredtél fel, akkora volt az ováció — mondta George.

— Bocs, srácok — sóhajtotta Samantha. — Nem aludtam valami jól...

— Nekünk úgy tűnik, egyáltalán nem aludtál — helyesbített George. — Nem vagyunk hülyék, Sasha...

— Én ezt a helyedben nem jelenteném ki — toldotta közbe az ikertestvére.

— Jó, jogos — bólogatott a fiatalabb fiú. — A lényeg, hogy észrevettük, hogy tegnap óta nyomaszt valami — nézett komolyan a lányra.

— Nem tudom, miről beszéltek. — Samantha félresimította a szemébe lógó oldalfrufruját.

— Akkor segítünk — guggolt mellé Fred. — Akárhányszor szóba került tegnap a keresztapád, olyan arcot vágtál, mintha valaki meghalt volna. De egészségesnek kell lennie, hiszen az emberek a halálos ágyukon nem küldözgetnek Deradírt a keresztlányuknak.

— Pláne nem akkor, ha összevesztek vele, úgyhogy ez is kizárva — tette hozzá George. — Szóval, mi a baj? Mi történt tegnap?

Samantha a tenyerébe temette az arcát. Megbízott Fredben és George-ban, de mégis vonakodott velük megosztani egy ilyen súlyú információt. Az ember nem szokott eldicsekedni vele, ha vérfarkas van a családjában (mert hiába, hogy vér szerint nem voltak rokonok, nem is volt kérdés, hogy családtagjuknak tekintik Remust), és a Jackson-lány nem volt biztos benne, hogy a keresztapja örülne, ha híresztelné.

A fiúk azonban sarokba szorították a kérdéseikkel, és bár ezerrel kattogott az agya, semmilyen hihető alibi nem jutott eszébe, amivel magyarázni tudná a viselkedését. Kikukkantott az ujjai között. A két vörös továbbra is kíváncsian várta a válaszát.

— Elmondom nektek... de nem itt.

— Akkor hol? — kérdezték szinkronban az ikrek.

— Csss! — pisszegte le őket Samantha, és fejével a Tiltott Rengeteg szélfútta lombkoronái felé intett. — Menjünk az erdőbe. Úgyis ki akartunk már ruccanni oda, és az közelebb van, mint a kastély. Ott senki sem hallgathat ki minket.

George elbizonytalanodott.

— Kezdjünk félni? De ez ugye nem olyan információ, amit, ha megtudunk, meg kell ölnöd minket?

— Még jó, hogy Fred lebeszélt róla, hogy kijelentsd; nem vagy hülye — csóválta a fejét Samantha. — Nyugi, nem kell paráznotok. De meg kell ígérnetek, hogy amit mondok, azt soha, semmilyen körülmények között nem adjátok tovább senkinek. Értitek? A keresztapám jóhíre forog kockán.

— Benne van valami illegális dologban? — tátotta el a száját Fred.

— Nem! — fogta a fejét a lány. — Na, jó, kövessetek.

A kviddicsválogató miatt összeverődött tömeg mostanra eloszlott, így a három barát feltűnésmentesen a Tiltott Rengeteg felé tudta venni az irányt. Beljebb haladva a fák között Samantha egyszer csak megtorpant és szembefordult a Weasley-ikrekkel.

— Oké — fújta ki a levegőt. — Légyszi, ne kezdjetek el kiabálni. Az van... hogy a keresztapám... ő... szóval vérfarkas — bökte ki, és szorosan becsukta a szemét.

— Állaaat! — vágták rá szinkronban az ikrek. — És?

Samantha kinyitotta a szemét, és megütközve nézett az ikrekre.

— Öhm... hát, igazából ennyi — tárta szét a karját.

— Mi? Ennyi? — értetlenkedett Fred. — Semmi több?

— Ja, hogy EZ a nagy titok? — vihogott George. — Ezért jöttünk be a Tiltott Rengetegbe?

— Tulajdonképpen... ja. Akkor nem utáltok meg érte? — kérdezte aggódva a lány.

— Már miért utálnánk meg?

— Hát... az emberek előítéletesek a vérfarkasokkal szemben. És tudom, hogy vannak köztük, akik tényleg gonoszok, például Fenrir Greyback. Remus viszont áldott jó ember, önszántából soha nem ártana senkinek, de... szegényt sokat bántják, mindig is bántották és kirekesztették. És mivel a társadalom nem kedveli a vérfarkasokat, azokra se néznek túl jó szemmel, akik szoros kapcsolatot ápolnak velük.

— Szerencse, hogy mi nem vagyunk a „tárhsádálom". — Fred arisztokratikus arckifejezést vágott, és eltartott kisujjal teát szürcsölt egy képzeletbeli csészéből.

Samanthából kibuggyant a nevetés.

— Igen, határozottan jobban áll nekem az előkelőség. Sokat kell még tanulnod, padawan.

Fred úgy tett, mintha hozzávágná a teáscsészéjét.

— Szóval... tényleg így gondoljátok? — komolyodott el a Jackson-lány. — Nem zavar titeket, hogy vérfarkas van a rokoni körömben?

— Ne szívass, ez tök menő! — karolta át a vállát Fred.

— Ha azt mondod, a keresztapád jó ember, mi elhisszük neked és megbízunk benne, nem érdekel minket, mivé változik teliholdkor. Különben is, láttuk, hogy jó fej, mennyi tréfakelléket küldött már neked, amikor Piton kiborított! — George ábrándos arccal nézett maga elé.

— Ő a mi hősünk! — bólogatott Fred. — Még Deradírt is küldött neked telihold reggelén, pedig akkorra biztos nagyon rosszul volt már. Mi ez, ha nem igaz szeretet?

— Köszönöm, srácok. — Samantha acélkék szemeibe könnyek szöktek, és szorosan átölelte a Weasley-ikreket. Hihetetlenül jólesett neki barátai megértése, és így, hogy végre megoszthatta velük a titkát, hatalmas teher gördült le a válláról.

A vörös hajúak esetlenül megveregették a hátát. Nem voltak hozzászokva, hogy megríkassanak bárkit is, legalábbis ilyen formában biztosan nem — egyedül az édesanyjuk hatódott meg néha, de Mrs. Weasley már csak ilyen volt, minden gyerekével kapcsolatban könnyezett olykor.

— Na, és... honnan ismertétek meg Remust? — kérdezte George, miután kibontakoztak az ölelésből.

— Amióta az eszemet tudom, a keresztapám — törölte meg a szemét Samantha. — Sosem érdekelt, hogy vérfarkas, ahogy anyát se. Ők ketten nagyon jó barátok, és gondolom, Remus meg apa is azok voltak, ha őt választották keresztapámnak. Anya szokott segíteni neki teliholdkor, hogy ne legyen teljesen egyedül, de ugye, amikor átváltozik, nem lehet mellette. Amikor lemegy a nap, bezárja a pincébe, reggel pedig kiengedi és lekezeli a sebeit. Tegnap este pont telihold volt, és ilyenkor sosem alszom jól — ha alszom egyáltalán —, mert mindig arra gondolok, mi lehet Remusszal. Mivel vérfarkasalakban nincs mire vadásznia, önmagát bántja — magyarázta elszontyolodva.

— Szegény — sajnálkozott George. — Nem lehet tenni valamit ez ellen?

— Fogalmam sincs — rázta a fejét Samantha. — Én is sokat kérdezgettem anyát, és egyszer szomorúan elmesélte, hogy amikor apa még velünk volt, ő többet tudott tenni Remusért. De nem tudom, mire érthette.

— Lehet, hogy apád is vérfarkas volt? — tátotta el a száját Fred.

— Hát... nem tudom — felelte zavartan a Jackson-lány. — Elképzelhető.

— Logikus lenne — tűnődött George. — Nem sokan barátkoznak vérfarkasokkal, de a fajtársak talán összetartanak. Ez megmagyarázná, miért voltak annyira jóban.

— Igen... lehet — bólogatott Samantha. — Erre eddig még nem is gondoltam. Majd egyszer megkérdezem Remust, hátha normális választ ad. Anya nem sűrűn beszél apáról, mert nagyon fáj neki az elvesztése, és ha eszébe jutnak a vele kapcsolatos emlékek, mindig felszakadnak benne a régi sebek. Sokszor sír is miatta, úgyhogy nem szoktam erőltetni a témát. Remus viszont szerintem szívesen beszélne nekem apáról, csak tekintettel van anyára, ezért nem teszi. De amúgy... — ütött szöget a fejébe valami. — Nem gondoljátok, hogyha az apám vérfarkas volt, akkor én is az lennék?

— Talán nem mindig öröklődik — vont vállat Fred. — Majd utánanézünk.

Hirtelen megrezzent a közelükben álló bokor, és mire észbe kaptak, már egy hatalmas nyílpuska meredt rájuk.

— Kik vagytok és mi... Samantha? Fred? George?

— Szervusz, Hagrid — intettek egyszerre az elsősök.

Az óriás leeresztette a nyílpuskáját.

— Hékás, ti meg mit kerestek a Tiltott Rengetegben? Diákoknak tilos az erdőben kószálni.

— Ó... tényleg? — kérdezte tettetett döbbenettel Fred. — Nem is tudtuk.

— Dumbledore professzor elmondta az évnyitó lakomán.

— Öhm... igen? Sajnos nem figyeltünk — tódította George.

— Ne tettessétek magatokat félnótásnak — brummogta a vadőr. — Benne van a nevében, hogy „Tiltott". Nektek meg három bátyátok jár a Roxfortba, hogyne hallottatok volna róla?

A Weasley-ikrek elhúzták a szájukat.

— Ez nem jött be.

Samanthának végül eszébe jutott egy mentőötlet.

— Bocsáss meg, Hagrid — mondta bűnbánó arccal. — Tudjuk, hogy szabályt szegtünk, de annyi izgalmas mesét hallottunk már az erdőben élő különleges lényekről! Látni szerettük volna őket. Sokan azt mondták, veszélyesek, de mi nem hittük el, mert ha tényleg annyira veszedelmes lények élnének itt, akkor nem lehetne csak úgy besétálni, hanem Dumbledore professzor valahogy lezárná az erdőt.

— Erre van a szabály. Persze, tudom, hogy a Griffendélbe jártok, és megértem, hogy kíváncsiak vagytok... Igaz, ami igaz, csomó érdekes lény él itt az erdőben, úgy bizony! — Hagrid szemében lelkesedés csillant. — Mindenféle rosszindulatú pletykát terjesztenek róluk az emberek, de persze ennek a fele se igaz. Nem mondom, ha rosszul bánnak velük, védik magukat, mint minden élőlény, de hogy annyira veszélyesek lennének... Én azt mondom, minden bestia megszelídíthető, csak érteni kell hozzájuk. Dumbledore talán azért akar távoltartani tőlük titeket, mert még tapasztalatlanok vagytok.

— És akkor... most büntetést kapunk? — kérdezte bizonytalanul Samantha.

— Igazából azt kellene — vakargatta a fejét a vadőr. — De szerintem egy kis kíváncsiság még nem bűn. Ha megígéritek, hogy többet nem jöttök a Tiltott Rengetegbe, ezegyszer nem szólok McGalagony professzornak, és mesélek nektek az erdőben lakó lényekről.

— Benne vagyunk! — vágták rá kórusban az elsősök.

Hagrid elmosolyodott.

— No, gyertek. Főzök nektek egy teát.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: Az első Barbie-filmek, a Rock a Föld körül és Rock a Múlt körül tényleg akkoriban jöttek ki. Nagyon retro, Barbie a világbéke első nagykövete benne, itt még más külsővel jelenik meg, mint a későbbiekben, és ellensége sincsen, mindenki imádja. Maga a cselekmény nem egy nagy durranás, csomó töltelékrész van benne, hiszen akkoriban már maga az nagy szám volt, hogy az űrbe mentek meg időutaztak. Huszonegyedik századi gyermekként engem hosszútávon annyira nem kötött le, mindenesetre jól szórakoztam rajta, érdekes volt belepillantani. Ha valaki kíváncsi rá, a mese youtube-on megtalálható, beillesztem ide:

https://youtu.be/fT0pmE_3Z28