A guvadt szemű Ingram professzor percre pontosan érkezett, és egyáltalán nem pislogott, ami elég ijesztővé tette a megjelenését.

— Üdvözlök mindenkit az idei tanév első sötét varázslatok kivédése óráján — darálta. — A nevem Herbert Ingram. Nagy örömmel jelentkeztem az állásra, és még nagyobb volt az örömöm, amikor Dumbledore professzor engem választott. — Habár örömről beszélt, a hangja monoton volt, semmiféle érzelmet nem árult el. — Mivel maguk elsősök, ha jól tudom, nincsenek előismereteik a tárgyból. Ez nem baj, azért vagyok itt, hogy bevezessem magukat a sötét varázslatok kivédésének tudományába. Arra nem lesz szükség — bökött az első sorban ülő Alicia padjára, aki már előkészítette Richard Morris: Mit tegyünk a sötétség ellen? című kötetét. — Igen? — szólította Fredet, aki bátortalanul jelentkezett.

— De hát, tanár úr... nem maga írta elő nekünk ezt a könyvet?

— Az iskolai szabályzat szerint köteles voltam előírni valamit, de nem szeretek tankönyvből tanítani, így nem fogjuk használni. A további órákra már ne is hozzák magukkal.

— Még jó, hogy megvettük... — morogta az orra alatt az ikertestvére mellett ülő George.

— Parancsol, fiatalember? — Ingram dülledt tekintetét a Weasley-fiúra szegezte, aki az ijedtségtől kicsit lejjebb csúszott a padban.

— Nem... nem mondtam semmit, tanár úr.

— Megtudhatnám a kettőjük nevét?

— Fred és George Weasley — zengték kórusban az ikrek.

— Fred és George... ne haragudjanak, de nem fogom tudni megkülönböztetni magukat, ha egymás mellett ülnek. Ha kérhetem, valamelyikük cseréljen helyet egy másik tanulóval.

Így történt, hogy Samantha eddigi padtársa, Lee átült George mellé, Fred pedig a Jackson-lány mellett foglalt helyet.

Ingram professzor névsort olvasott. Feljegyezte az ülésrendet egy pergamenre, és szigorúan kijelentette, hogy az ő óráján nincs vándorlás, ez így marad a tanév végéig, hacsak ő nem változtat rajta.

— Nos, akkor, kezdjük is az órát — tette le a pennáját az asztalra, és fel-alá járkálni kezdett a tábla előtt. — Hajtsák a fejüket a padra.

— Tessék? — bukott ki Samanthából a kérdés. Igencsak furcsállta a tanár utasítását. Sokféle kezdést el tudott képzelni egy sötét varázslatok kivédése órának, de ez nem volt köztük.

— Csak csinálják, amit mondtam. Higgyék el, bízhatnak a tudásomban. Nem véletlen kaptam meg az állást, sok sötét jelenséggel volt már dolgom életem során. De mielőtt harcolnánk a külső sötétséggel, foglalkoznunk kell azzal, ami belül van.

— Elnézést, tanár úr — tette fel a kezét Angelina —, de nem értem.

— Nem is kell. Idővel majd rájönnek maguk is. Hajtsák a fejüket a padra, és figyeljenek a hangomra.

A diákok fura arccal engedelmeskedtek. Samantha megvonta a vállát, és egész felsőtestével a padra feküdt, az arcát Fred felé fordítva.

— Szia — pislogott a fiúra.

— Szia.

— Mizu?

— Nincs beszélgetés! — hangzott fel a fejük felett a tanár hangja.

Samantha és Fred ezután némán néztek egymásra, és próbáltak pókerarcot vágni, de egy idő után kirobbant belőlük a vihogás.

— Nincs nevetés! Tíz pont a Griffendéltől a komolytalanságért.

A Jackson-lány és a Weasley-fiú azonban nem bírták, így az egésznek az lett a vége, hogy Ingram professzor őket is külön ültette, így került Fred mellé Daphne, Samanthának pedig Aliciához kellett mennie az első padba.

— Szia — mosolygott a Spinnet-lányra.

— Szia! — Alicia kedvesen intett neki a padról.

— Utoljára mondom: NINCS BESZÉLGETÉS! — Ingram professzor rátenyerelt a tanári asztalra, és fenyegetően tornyosult a két lány fölé. Kiguvadó szeme még ijesztőbbé tette a helyzetet. Alicia fekvő pozíciójában is igyekezett minél kisebbnek tűnni, Samantha pedig behúzta a nyakát, és inkább ő is a padra hanyatlott.

Ingram végre folytathatta a tanítást.

— Csukják be a szemüket — mondta. A diákok most már zokszó nélkül engedelmeskedtek. — Mit látnak? Sötétséget. Ez a belső sötétség. Minden emberben ott rejtőzik. Átjárja a testüket, bekúszik a legapróbb porcikájukba is. Ez az, amely minden rossz tulajdonság okozója: hiúság, káröröm, irigység, gőg... A legveszélyesebbek azonban a sötét gondolatok. A gondolatok ugyanis hamar tettekké válhatnak. Ezt használta ki annak idején Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén. Félelmet és kétségbeesést keltett az emberekben, hogy beférkőzzön a fejükbe, és kontrollálni tudja őket. Ne hagyják, hogy a rettegés irányítsa a tetteiket. Lazuljanak el. Lélegezzenek mélyeket, és figyeljenek a bennük forrongó mágiára. Érzik már? Szétárad minden porcikájukban, ott van még a sötétségben is. A Belső Sötétség sosem szűnhet meg teljesen, nincs ember e földön, aki maradéktalanul vissza tudná szorítani. De talán nem is kell. Tőlem megtanulhatják, hogyan uralják. Így, ha még el is hatalmasodik magukon, irányítani tudják majd. Engedjék hát el magukat, és koncentráljanak a Belső Sötétségükre...

A professzor altató hangjának hatására Samantha hamarosan már húzta a lóbőrt, így nem sok maradt meg neki az óra további részéből. A csengő hangjára azonban összerándult és felkapta a fejét.

— M-mi...?

— Emlékezzenek mindarra, amit mondtam. Házi feladat gyakorolni, hogyan érezzék meg magukban a Belső Sötétség csatornáit. Továbbá jövő hétre mindenki írjon nekem egytekercses esszét a legnagyobb félelmeiről, így könnyebben tudok majd segíteni, hogy kinek-kinek melyik módszer válik be a tanulásban. Pénteken találkozunk.

— Hát, ez nem komplett... — puffogott Angelina, amikor óra után osztálytársaikkal a Griffendél-torony felé vették az irányt. — Ti értettetek bármit abból, amit mondott?

— Elég fura volt — állapította meg Alicia. — Kicsit olyan, mintha a kivédés mellett egyben sötét varázslatokra is akarna tanítani minket.

— Ne butáskodj! — rázta a fejét Daphne. — Csak arról van szó, hogy segít megtanulni, hogyan győzzük le a bennünk rejlő sötétséget. Ahhoz pedig előbb meg kell ismernünk a gonosz erőket.

— Ő legalábbis ezt vallja — toldotta hozzá Lee Jordan.

— Meg kell hagyni, meglehetősen... egyedi a tanítási módszere — mondta szorongva Kenneth.

— Nekem ugyan nem sok maradt meg az órából — legyintett Samantha. — Elaludtam.

A többiek harsány nevetésben törtek ki.

— Komolyan, Sam? Hogy tudtál elaludni? — vihogott Angelina.

— Én is közel álltam hozzá — vallotta be Lee. — Olyan altató hangja van a pasasnak.

— Ugye? — bólogatott a Jackson-lány. — Hé, hová lett Fred és George? — nézett körbe. — Azt hittem, velünk jöttek.

— Valami olyasmit motyogtak, hogy sürgős dolguk van — vont vállat a szőke copfos Daphne. — Gondolom, mosdóba mentek.

A Weasley-ikrek azonban még fél óra múlva sem kerültek elő. Samantha kezdett aggódni.

— És ha Ingram elrabolta őket? — kérdezte fojtott hangon az osztálytársait.

A Griffendél klubhelyiségében ültek és házi feladatot írtak — kivéve Samanthát, aki a lábát lóbálta az egyik asztalnál, és egyre csak azon pörgött, hogy mi történhetett barátaival. A többieket már kezdte idegesíteni.

— Miért nem mész és keresed meg őket? — tette fel a kérdést Alicia.

— Egyedül? És ha Ingram engem is elrabol?

— Gondolkozz már! — kopogtatta meg a fejét Daphne. — Miért rabolta volna el őket a sötét varázslatok kivédése tanárunk?

— Mit tudom én? Amiért általában az embereket elrabolni szokták. Hogy megerőszakolják őket, prostituáltat csináljanak belőlük, vagy eladják a veséiket...

Lee fuldokolt a nevetéstől, Kenneth azonban szemmel láthatóan komolyan megijedt.

— Úristen, mi van, ha Samnek igaza van?

— Ne már! — Angelina kuncogva rázta a fejét. — Komolyan azt hiszitek, Ingram prostituáltat csinálna Fredből és George-ból?

Samantha be nem vallotta volna, de igazából fogalma sem volt, mi az, hogy prostituált. A mugli iskolában mondogatták néha a tanárok, hogy vigyázzon az utcán a kétes idegenekkel, mert elrabolhatják és csúnya dolgokra kényszeríthetik. Mindenesetre ez elég ijesztőnek tűnt ahhoz, hogy feltételezze Ingram professzorról.

— Sosem lehet tudni — vonta meg a vállát, kitérve a direkt válaszadás elől. — Vaaagy... — folytatta a fantáziálást. — Az is lehet, hogy megpróbálja átállítani őket a Sötét Oldalra. Basszus, miért csak most esik le, hogy annak az embernek tök olyan a dumája, mint Palpatine-nak? „Érezzék meg a Belső Sötétség csatornáit, engedjék, hogy áramoljon magukban a mágia..." — zengte elmélyített hangon. — Nem bízhatunk benne! — szónokolt drámaian.

A többiek remekül szórakoztak a Jackson-lány képzelgésein — nagyokat kacagtak házi feladataik fölött. Kenneth-en kívül látszólag senki sem gondolkozott el komolyabban a teóriáin.

— Ki az a Palpatine? — tette fel a kérdést Lee Jordan.

— Ne már, komolyan nem láttad még a Star Warst? — A Jackson-lány szeme elkerekedett. — Pedig félvér vagy, mint én!

A sötétbőrű fiú a vállát vonogatta.

Mivel a mugli születésű Kenneth-en és Daphnén kívül senki sem tudta, miről van szó, Samantha lelkesen magyarázni kezdett a Sith Nagyúrról, és annak sötét tetteiről.

— Értitek már? Mi van, ha Palpatine nem is halt meg, csak átkerült a mi univerzumunkba, és most itt szövögeti gonosz terveit? Lehet, hogy álcázza magát, és manipulálni akar minket, hogy a varázserőnk segítségével megépíttethessen egy új halálcsillagot, minden eddiginél erősebbet. Ezt nem engedhetjük! Mostantól résen kell lennünk sötét varázslatok kivédésén. Többet nem alhatok el — határozott.

— Ne bolondozz, Sam, ez a „Pál papi", vagy kicsoda, csak egy kitalált karakter! — lökte vállba Angelina. — Nem is létezik, és főleg nem bújt a sötét varázslatok kivédése tanárunk bőrébe. Szövegelés helyett inkább menj és keresd meg a fiúkat — taszigálta a portrélyuk felé.

— Hát, jó. — Samantha karba tett kézzel duzzogott a klubhelyiség bejárata előtt. — De aztán, ha a Sith-ek martalékává válok, és nem láttok többé, majd sajnálni fogjátok, hogy nem hittetek nekem! — szólt még vissza, mielőtt a Kövér Dáma lezárta volna a bejáratot. A rózsaszín ruhás festményalak most meglehetősen furcsán nézett az elsőéves griffendélesre.

— Te meg miért kiabálsz itt?

— Hjaj, Dáma, képzelje... — Samantha drámai sóhajjal belekezdett a magyarázatba. Hosszú perceken át ecsetelte bánatát, és részletesen ismertette a festménnyel az összeesküvéselméletét. Eközben a Kövér Dáma már ezerszer is megbánta, hogy rákérdezett a dologra, és megfogadta magában, hogy a jövőben csak akkor fog faggatni bárkit is a viselt dolgairól, ha az feltétlenül szükséges. Őszintén megkönnyebbült, amikor két vörös hajú alak érkezése félbeszakította a Jackson-lány monológját.

— Fred! George! — sikkantott Samantha, és a Weasley-ikrek nyakába vetette magát, csak hogy utána szemrehányóan csípőre tegye a kezét. — Hát ti meg hol jártatok? Máskor ne tűnjetek el így, halálra aggódtam magam!

— Csigavér, anya. Csak Fricsnél voltunk — közölte George.

— Mit csináltatok ti Fricsnél? — hökkent meg a lány.

— Baráti teázáson voltunk, mi más? — ironizált Fred. — Mit gondolsz, észlény? Büntetőmunkába juttattuk magunkat.

— Bizony ám! — George büszkén kihúzta magát. — És találd ki, mikor megyünk?

— Péntek este! — zengték kórusban az ikrek.

Samantha a szája elé kapta a kezét.

— Mi...? Ti büntetőmunkába juttattátok magatokat, ráadásul elintéztétek, hogy Fricshez menjetek, egyszerre velem? De hát... hogy sikerült?

— Pofonegyszerű volt, ment, mint a karikacsapás — vigyorgott Fred.

— Csak megdobáltuk pár trágyagránáttal az irodája ajtaját — mesélte George.

— Aztán dühösen kijött, és elráncigált bennünket McGalagonyhoz, mi pedig útközben hisztizni kezdtünk neki — folytatta az ikertestvére.

— „Büntetőmunka? Ó, ne, milyen szörnyű!" — kapott a szívéhez George, élethűen játszva a hattyú halálát.

— „Ugye nem péntek este? Bármikor, csak akkor ne! És ugye nem magával?" — dramatizált Fred, majd normális hangnemre váltott. — Annak az idiótának meg persze az első dolga volt javasolni McGalagonynak, hogy hozzá küldjön minket péntek este büntetőmunkára.

Samantha eltátotta a száját.

— És McGalagony belement ebbe?

— Valószínűleg nem tudta, hogy Piton téged is akkorra küldött Fricshez — mondta George —, különben biztos rájött volna, hogy miattad tettük.

— Jaj, srácok, ezt el sem hiszem! — Samantha szorosan megölelte a Weasley-ikreket. — Ti vagytok a legjobb barátok!

A fiúk zavartan vonogatták a vállukat.

— Nem nagy ügy.

— Gondoltuk, jobb hármasban büntetőmunkázni, mint egyedül aszalódni Fricsnél.

A Jackson-lány nagyot nevetett.

— Én meg már azt hittem, a Sith-ek vannak a dologban!

A két fiú arcára értetlenség ült ki.

— Hogy mi? — kérdezték egyszerre.

A Kövér Dáma Samantha háta mögött bőszen integetett a két vörös hajúnak, azt tátogva, hogy „NE, NE!", de az ikrek már elindították a lavinát. A Jackson-lány nekik is részletekbe menően elmagyarázta a teóriáját. A két fiú jót mulatott rajta, és lököttnek bélyegezték barátosnéjukat, de ezzel együtt megdicsérték a remek összeesküvéselméletet.

Samantha büszkén csípőre tette a kezét.

— Végre valakik, akik értékelik!

A Weasley-ikreknek igaza lett. Hármasban sokkal könnyebb volt elviselni a büntetőmunkát, mint egyedül. Persze még így se volt felüdülés: Frics koszos irodájában áporodott macska- és káposztaszag terjengett, és a plafonon függő láncok meg bilincsek se voltak túl bizalomgerjesztőek — nem is beszélve az üvegvitrinekben tárolt kínzóeszközökről, amiket a gondnok szemmel láthatóan nagy becsben tartott.

A három csínytevő feladata az volt, hogy az egykori rendbontók kartonjait rendezgessék. Frics minden diák „bűntetteit" feljegyezte és megőrizte, ám a régebbi lapokat már megcsócsálta az idő vasfoga: elszakadoztak, kifakultak, penészfoltosak lettek, és a többi. A triónak ezeket kellett most átmásolnia tiszta pergamenre, és ábécérend meg dátum szerint rendezni.

Mondjuk nem jutottak sokáig, mert rögtön a B-betűnél valami Sirius Blacknek annyi minden volt a rovásán, hogy még a büntetőmunka végére se végeztek vele.

— Ez a Frics tiszta idióta — állapította meg Fred, amikor éjfél után végre elszabadultak. — Ezekből a kartonokból most tök jó ötleteket meríthettünk a további csínytevésekhez.

Samantha egyetértően bólogatott, George gondolatai azonban más körül forogtak.

— Észrevettétek, hogy volt egy fiók „Különösen veszélyes elkobzott tárgyak" felirattal? — kérdezte izgatottan.

A Jackson-lánynak elakadt a lélegzete.

— Neee, nem is tűnt fel! Arra gondolsz, hogy...?

— Megérné megnézni, mi van benne, nem? — vont vállat George. — Hátha találunk valami érdekeset.

— Tesó, te zseni vagy! — Fred átkarolta ikertestvérét, majd Samanthát is. — Nos, barátaim, mit gondoltok, hogyan vágjunk neki?

A három kis griffendéles bajkeverő részletesen kidolgozták a tervet, és szombat délután már véghez is vitték az akciót. Eldobtak még egy trágyagránátot, hogy Fricsnek legyen vele munkája, és kifigyelték, mikor hagyja el a gondnok a szobáját.

— Kulcsra zárta az ajtót — szisszent fel George. — Tud valamelyikőtök nyitóvarázslatokat? Mert én nem.

— Egy hete járunk suliba, mit gondolsz? — bosszankodott Fred. — Most aztán lőttek az akciónak.

— Dehogyis! Csak figyelj és tanulj. — Samantha az ajtóhoz lépett, és nyelve hegyét kidugva kotorászott a zsebében. — Á, megvan! — jelentette diadalmasan, és felmutatott egy keskeny, hegyes kis tárgyat.

— Ez meg mi? — kérdezték egyszerre az ikrek.

— Egyszerű mugli hajtű — hangzott a felelet. A Jackson-lány babrálni kezdett a zárral, és nem telt bele sok idő, az ajtó kitárult. — Tádám! — hajolt meg színpadiasan.

— Nahát, micsoda trükk! — álmélkodott Fred.

— Hasznos volt a csínytevésekhez a mugli iskolában — vigyorgott Samantha.

— Nem hülyék ezek a muglik — állapította meg George. — Kezdem érteni, apa miért van úgy oda értük. Ugye, majd minket is megtanítasz erre, Sasha?

— Ez csak természetes, ifjú padawan — bólintott nagy komolyan a lány.

— Pada-mi?

— Nem érdekes... gyerünk.

Fred kint maradt őrködni, George és Samantha pedig besurrantak Frics irodájába. Hamar meg is találták a keresett fiókot. Zárva volt ugyan, de a Jackson-lánynak a hajtűje segítségével ezt is sikerült kinyitnia. A fiók alján azonban csak egy megsárgult pergamenlapot találtak.

— Ennyi? — Samantha kissé csalódottan forgatta a kezei között. — Egy darab papír?

Az ajtóban Fred feje jelent meg.

— Pszt, srácok! A világért se akarlak sürgetni benneteket, de mennünk kéne. Az előbb hallottam Hóborc kacagását, nem is olyan messziről. Ha pedig ő is csinált valami rendbontást, hamarosan Frics is megjelenik a környéken.

A Roxfort gondnoka köztudottan utálta a kopogószellemet — dédelgetett álma volt, hogy egy napon kiebrudalhassa őt a kastélyból, de legnagyobb sajnálatára Dumbledore ezt mindeddig nem hagyta jóvá.

Samantha gyorsan a talárja zsebébe süllyesztette a pergament, George pedig gyorsan visszatolta a helyére a fiókot, és behúzták maguk után a gondnok irodájának ajtaját.

— Sikerült! — ujjongtak.

A három csínytevő jó hangulatban ballagott vissza a Griffendél-toronyig, útközben azonban összefutottak Ingram professzorral. Igyekeztek ártatlan képet vágni, és illedelmesen köszöntek.

— Jó napot, tanár úr!

— Jó napot. Mi járatban? — A professzor dülledt szemeivel gyanakodva fürkészte a triót.

— A könyvtárból jövünk — hazudta gondolkodás nélkül Samantha.

— Valóban? Hogyhogy nem odakint vannak, mint mindenki más?

A diákok többsége a szabadban élvezte a vénasszonyok nyarát — a parkban időztek, vagy a tónál játszottak az óriáspolippal.

— Öhm... a beadandónkat írtuk sötét varázslatok kivédésére.

— Igen, igen — bólogatott Fred. — És gyakoroltuk, hogyan érezzük meg a sötétség-alagutakat, meg ilyesmi...

— Csatornákat... — sziszegte George az ikre lábára taposva.

— Ja, igen, csatornákat, persze... elnézést — korrigált a testvére.

— Hogyhogy a könyvtárban? — Ingram furcsállta a dolgot. — Ehhez a beadandóhoz nincs szükség külső forrásra.

— Hát... az nyugodtabb hely, mint a Griffendél-torony — ferdített Samantha, mivel a jó időre való tekintettel a klubhelyiség éppolyan üresen kongott, mint a könyvtár —, jobban tudunk koncentrálni.

— Nahát, milyen szorgalmasak. Hogyha már úgyis itt van maguknál a beadandó, ha nem bánják, meg is tekinteném.

— Azt... nem lehet — vágta rá Samantha.

— Miért is? — húzta össze a szemét a tanerő.

— Mert... mert még nincs kész — füllentette George.

— És mi csak tökéletes munkát adunk ki a kezeink közül — tette hozzá Fred, Percy legfellengzősebb stílusát utánozva.

— Az a feladatuk, hogy a legnagyobb félelmeikről írjanak — ráncolta a homlokát a tanár. — Nincs jó vagy rossz fogalmazás.

— Akkor sem szeretnénk, hogy a professzor úr félkész állapotban lássa — erősködött Samantha. — Úgy nem lenne teljes a kép.

— Legyen — sóhajtott Ingram. A három barát fellélegzett. El se hitték, hogy a tanár bevette az alibijüket. — Egyébiránt, nem tudják, ki lehetett az, aki trágyagránátot dobott el a hatodik emeleti folyosón? Az előbb találkoztam Frics úrral — még keresi a tettest.

— Trágyagránátot? — színlelt meglepettséget George. — Ötletem sincs, tanár úr. Senkit nem ismerek, akinek ilyesfajta holmija lenne.

Samantha és Fred is bőszen rázták a fejüket. Ingram végül elengedte őket.

— Huh, ez meleg helyzet volt — fújta ki a levegőt a Jackson-lány.

Fred vigyorogva meglökte a vállával.

— De megúsztuk.

— Megúsztuk — bólogatott George.

— Most már viszont kénytelenek leszünk jól megcsinálni azt a beadandót — sóhajtott Samantha —, nem csaphatjuk össze.

— Ez legyen a legnagyobb problémánk — vont vállat George.

A három barát azonban nem vette észre, hogy ezen a kis bakin kívül még egy dolgot elszúrtak. A könyvtár épp az ellenkező irányban volt, mint ahonnan ők érkeztek — és ezt Ingram professzor pontosan tudta.

— Ez lenne az? — Fred fintorogva nézett a pergamenre.

Ő, George és Samantha a fiúk hálószobájában ültek (szerencsére Lee és Kenneth épp nem tartózkodtak odabent), és próbálták megfejteni, mi lehet a rejtélyes papírdarab titka.

A Jackson-lány tanácstalanul széttárta a karjait.

— Én sem értem. Csak ezt találtuk a fiókban.

— De mitől lehet olyan veszélyes?

— Ha Frics elkobozta valakitől, annak csak volt oka — vélte George. — Nyilván van valami rejtett mágiája, csak éppen mi nem tudjuk, micsoda.

— De ki tudhatná? — sopánkodott Samantha.

— Talán Frics — mondta Fred —, de tőle értelemszerűen nem kérdezhetjük meg.

— Akkor magunknak kell rájönnünk — határozott Samantha. — Hé, mi lenne, ha megpróbálnánk írni rá? Hátha mutat valamit.

Ezt a Weasley-ikrek is jó ötletnek tartották, így pennát ragadtak. George óvatosan rácsöppentett egy kis tintát, de a folyadék nem fogott a papíron. Legördült róla és szétfolyt az asztalon.

— Lepergett! — álmélkodott. — Még sose láttam ilyet!

— Ez érdekes... — tűnődött Samantha. — Lehet, hogy akkor már írtak rá, csak elő kéne hívni valami trükkel?

— Simán elképzelhető — bólintott Fred.

— De mi még nem tanultunk semmi ilyesmit — biggyesztette le az ajkait Samantha.

— Hát, srácok, nem hittem, hogy ezt fogom mondani — nézett rájuk fájdalmas arccal George —, de ideje tényleg meglátogatnunk a könyvtárat.