Samantha nem emlékezett rá, hogy ébresztőt kért volna, mégis kapott — mégpedig egy narancssárga sipkás kísértet személyében. Szobatársai szitkozódásából arra következtetett, hogy ők is igazán meglettek volna nélküle. A tettes Hóborc volt, a kopogószellem, aki ezt a reggelt választotta arra, hogy minden roxfortos diáknak személyesen a fülébe trombitáljon. Éljen az év első tanítási napja...

Samantha azt hitte, ennél már nem jöhet rosszabb, de nagyot tévedett. A Griffendél házvezetője, McGalagony tanárnő ugyanis reggelinél kiosztotta az órarendjeiket, és mint kiderült, az elsősök idén dupla bájitaltannal kezdik a hétfőket, mardekáros évfolyamtársaikkal együtt. A két ház köztudottan ellenszenves viszonyban állt egymással, és ha ez nem lett volna elég, a hangulatot tetézte a nyirkos, sötét pincehelyiség és Perselus Piton „fenomenális" személye — így hívták a kampós orrú tanárt, aki előző este olyan csúnyán nézett Samanthára a tanári asztaltól.

A férfi most se lopta be magát a lány szívébe. Névsorolvasással kezdte az órát, és amikor a Jackson-lányhoz ért, gúnyosan horkantott. Aztán monológot tartott a bájitalok művészetéről, és hirtelen Samanthához fordult.

— Maga, Miss B...Jackson, vagy hogy az ördögbe hívják! Sorolja fel nekem a sárkányvér tizenkét felhasználási módját!

— Micsoda? — hökkent meg a lány.

— Talán süket vagy gyengeelméjű? Sorolja fel a sárkányvér tizenkét felhasználási módját — ismételte Piton lagymatag hangon, mintha egy értelmi sérültnek próbálná elmagyarázni.

A mardekárosok kuncogtak. Samantha összepréselte az ajkait.

— Nem tudom.

— Nem tudom, tanár úr — javította ki Piton. — Próbáljuk meg újra. Mivel kezdené a felejtés italának készítését?

— Öhm... először is, nem felejteném el kikészíteni a hozzávalókat és tüzet gyújtani az üstöm alatt — mondta leleményesen Samantha. Fred és George elismerően összevihogtak.

Piton szemmel láthatóan nem volt megelégedve a válasszal, mert folytatta a kérdezősködést.

— Mire használjuk a Kalapkúra-bájitalt?

— Hát... gondolom, nem kalapokat kúrálni.

Most már az egész csoport a szóváltásukon mulatott. Piton sajnos nem volt humoránál — mondjuk Samantha abban is kételkedett, hogy egyáltalán rendelkezik ilyen tulajdonsággal.

— Mégis hova a ménkűbe figyelt maga, Jackson kisasszony? — förmedt rá a tanár. — Az volt a kérdés, hogy MIRE használjuk a Kalapkúra-bájitalt, nem az, hogy MIRE NEM. Fogadni mernék, hogy bele se lapozott a bájitalkönyvébe. Ha pedig nem tud válaszolni, kíméljen meg a sületlenségeitől, és inkább csak feleljen annyit, hogy „nem tudom, tanár úr".

Samantha villámló szemmel nézett rá. Mégis mi oka lett volna kinyitnia a könyvét? Még csak el sem kezdték a tanulást! Nem valami stréber ő, hogy előre készüljön! „Már minden mindegy" alapon mély levegőt vett, és a tőle telhető legudvariasabb hangnemben válaszolt.

— Nem tudom, tanár úr, mivel még csak most kezdődött a tanév, és azt hittem, maga azért áll a katedrán, hogy megtanítsa nekünk ezeket.

A pincehelyiségben egy csapásra megfagyott a levegő. Mindenki elkomorodott, és visszafojtott lélegzettel várták a tanár reakcióját. Az nem is maradt el.

— Lám, lám, a mi Jackson kisasszonyunk máris keresi a bajt — ciccegett vészjóslóan. — Miért nem lepődök meg? A feleselésének köszönhetően tíz pontot levonok a Griffendéltől, és amiért minősíteni merészelte a tanárát, büntetőmunkát kap. A napokban számíthat a levélre, amiben tájékoztatást kap a részletekről. Már most látom, hogy jobb lesz, ha külön ültetem magát Weasley-éktől, túl jó kedvük van itt hármasban...

Piton átrendezte az egész termet, így Samantha mehetett a kampós orra elé az első padba. Az egyik oldalán a mardekáros Graham Montague ült, aki nem tűnt egy észlénynek, és éppenséggel nem is volt szimpatikus neki. Egyetlen vigasza griffendéles szomszédja, Lee Jordan volt, akivel egy csónakban eveztek át a roxforti tavon. A fiú rendesnek tűnt, bár eddig alig beszéltek pár szót, és mint bebizonyosodott, a bájitaltanóra sajnos nem volt a legjobb alkalom az ismerkedésre.

Piton instrukciói alapján önállóan kellett elkészíteniük egy keléskezelő főzetet, és ha egyetlen griffendéles is megmukkant, a kőszívű tanár máris pontokat volt le a háztól. Bezzeg, ha egy mardekáros odaszólt valamit a szomszédjának, rá se hederített, a legrosszabb esetben is csak atyaian megdorgálta.

Samantha annyira fel volt háborodva, hogy már az első lépéseknél elrontotta a főzetet, amit Piton órai munka elégtelennel díjazott. Amikor végre felhangzott a megváltást jelentő kicsöngetés, ő volt az első, aki kiviharzott a teremből. Meg sem állt az első üres lánymosdóig — amit jelen esetben a második emeleten talált —, ahol aztán bezárkózott egy fülkébe, hogy kisírja magát. Elege volt.

Nem értette, miért pécézte ki a bájitaltantanára, hisz' ő nem tett ellene semmit. Ez volt az első órájuk, és az előző esti lakomát leszámítva soha nem találkoztak — ő legalábbis még csak hírből sem ismerte Pitont. Az édesanyja idejében egész biztosan nem ő tartotta a bájitaltant, mert ha szóba került a tárgy, szülője valami pocakos, kopasz professzort emlegetett (a lány emlékei szerint Lumpsluck volt a neve), akit elég nehéz lett volna összetéveszteni az undok, denevérszerű férfival. Samantha azt is kizártnak tartotta, hogy Piton valahonnan hallott őróla. Honnan is hallott volna? Nem volt ő híresség. Hisz' a tanár még a nevét is majdnem eltévesztette...

A vécékagylóból hirtelen egy szemüveges kísértetlány kúszott elő. Samantha annyira meglepődött, hogy még sírni is elfelejtett.

— Ki vagy te, hogy be merészelsz törni a fülkémbe? — rivallt rá a copfos szellemlány.

— Bo-bocsáss meg, n-nem tudtam, hogy ez a te fülkéd — hebegte Samantha, és letörölte a könnyeit.

— Sírtál? — meredt rá a kísértet. Hangjában együttérzés csengett.

— Nem érdekes — legyintett Samantha —, csak bunkó volt velem egy tanárom, pedig én semmit nem csináltam.

Nem éppen egy fura szellemlánynak szerette volna kiönteni a szívét, aki egy klotyóban lakik.

— Áááh! Tudom, mit érzel — sóhajtott melankolikusan a kísértet. — Amíg az iskolába jártam, mindenki csúfolt és bántott. Mindig azt hallgattam, hogy csúnya Myrtle, ragyás Myrtle, hájas Myrtle! A mai napig is... — csuklott el a hangja. — Még holtomban is csak bántanak!

Samantha egyáltalán nem számított rá, hogy a duci kísértetlány bömbölve a vécékagylóba veti magát, így aztán telibe találta és beborította a kiloccsanó vécévíz. Itt végképp elszakadt nála a cérna. Erősen kételkedett benne, hogy volt valaha roxfortos, akinek katasztrofálisabb első tanítási napja volt, mint neki.

Mivel nem szándékozott klotyóvíztől csöpögő talárban mutatkozni nyilvánosság előtt, úgy döntött, kihagyja az ebédet, és a Griffendél-toronyba siet. A többiek remélhetőleg már a nagyteremben falatoznak, így nem fog összefutni senkivel.

Terve azonban kudarcba fulladt, ugyanis amikor már épp indult volna kifelé, egy afrofonatos lány nyitott be a mosdóba.

— Végre megvagy, Sam! — sóhajtott megkönnyebbülten. — Aggódtunk érted, úgy eltűntél Piton órája után. Hé, srácok, megvan! — kiabált ki a folyosóra.

Dobogó léptek zaja hallatszott, és nem telt bele sok idő, az egész griffendéles évfolyam ott toporgott a második emeleti lánymosdóban.

— Hála az égnek! — tolakodtak hozzá a Weasley-ikrek, és szorosan megölelték. A gesztus következtében persze nekik is összeázott a ruhájuk. — Miért vagy vizes?

— Öhm, fiúk, ez vécévíz... — motyogta megsemmisülten Samantha.

— Micsoda? Csak nem próbáltad a klotyóba fojtani magad? Ugye tudod, hogy Piton nem ér ennyit?

Samantha halványan elmosolyodott.

— Tudom.

— Akkor?

— Lakik itt egy szellemlány, valami Myrtle. Látta, hogy rossz kedvem van, megkérdezte, miért, hát elmeséltem, hogy bántottak. Erről eszébe jutott a saját keserves múltja. Kiakadt, beugrott a lefolyóba, és mivel ott voltam vele a fülkében, hát... lefröcskölt.

— Áh, szóval megismerkedtél Hisztis Myrtle-lel. Sajnálom — húzta el a száját Alicia. — A nővérem mesélt róla — halkította le a hangját —, nem a legjobb fej kísértet. Állandóan siránkozik, és mindenen elbőgi magát.

— Azt viszont kevesen tudják, hogy egy perverz kis kukkoló — fűzte hozzá vigyorogva Fred. — Charlie azt mondta, egyszer megleste a prefektusi fürdőben.

— Legalább van ízlése — vont vállat George. — Charlie-n még van is mit nézni, jól kigyúrta magát az évek alatt.

A csapat kuncogott.

— Amúgy... ti mind engem kerestetek? — nézett végig az osztálytársain Samantha. Nagyon meghatotta, hogy így aggódtak érte, hiszen alig egy napja voltak háztársak, nem is igazán ismerték egymást.

— Gondoltuk, ha már csak ennyien lettünk az évfolyamon griffendélesek, tartsunk össze — mondta kedvesen Lee Jordan.

A fiúnak igaza volt, az elsősök közül az ő házukba kerültek a legkevesebben. Mindössze nyolcan voltak, négy fiú és négy lány. Mivel Samantha és a szobatársai előző este már bemutatkoztak egymásnak, a lány egyedül a Lee mellett álló sápadt, vézna fiút nem ismerte — Fredtől és George-tól később megtudta, hogy Kenneth Towler a neve.

Samanthának hihetetlenül jólesett, hogy osztálytársai nem nevették ki a vécévizes baleset miatt, sőt, az állapota felől érdeklődtek.

— Már jól vagyok — nyugtatta őket —, csak Piton kiborított. De ez volt az első és utolsó eset, hogy sírtam miatta — fogadkozott. — Soha többé nem hagyom, hogy így kikezdjen.

— Tényleg nagyon szemét volt veled — csóválta a fejét George. — Bill azt mondta, minden griffendélest rühell, de úgy látszik, téged még az átlagnál is jobban. Ennyit szekálni valakit az első órán... Nem tudom, mivel érdemelhetted ki.

— Ki tudja követni az őrült vén denevér észjárását? Talán csak nem volt szimpi neki a képed — vont vállat Fred —, vagy bal lábbal kelt fel, és megfogadta, hogy ma kicsinálja az első tanulót, akinek J-betűvel kezdődik a vezetékneve. Bár, ha jobban belegondolok, Pitonnak két bal lába van...

— Az biztos — bólogatott nagy hévvel a szőke copfos Daphne Maldon.

Felemelő érzés volt a második emeleti mosdóban ácsorogni, és együtt szidni a Mardekár-párti bájitaltantanárt. Samantha már fényévekkel jobban érezte magát, mint óra után, és ezért rettentő hálás volt osztálytársainak. Mind olyan rendesen viselkedtek vele, úgy érezte, meg sem érdemli őket.

Önfeledt társalgásuknak Pippa Macmillian, a griffendéles prefektuslány felbukkanása vetett véget. A gólyák annyira belelovallták magukat Piton szidalmazásába, hogy észre sem vették, hogy már a folyosóra is kiszűrődik a szitokszó-áradat.

— Ti meg mit csi...? Merlinre, mi ez a csődület? Fiúk, azonnal tűnjetek innen, ez egy lányvécé!

Fred, George, Lee és Kenneth kelletlenül kimasíroztak Hisztis Myrtle mosdójából, és az ajtó túloldalán várakoztak a lányokra.

— Ti meg miért engedtétek nekik, hogy bejöjjenek? — pirított rájuk Pippa csípőre tett kézzel.

Angelina, Alicia és Daphne egyszerre kezdtek magyarázni. Szegény prefektuslánynak csak úgy röpködtek ide-oda a derékig érő, gesztenyebarna hajtincsei, ahogy a három elsős között kapkodta a fejét. Annyit tudott kiszűrni a dühödt szövegelésükből, hogy „Sam", „Piton", „bájitaltan", „pontlevonás" és „büntetőmunka", de sokat átélt roxfortos lévén ebből is megértette a helyzet lényegét.

— Melyikőtök Sam?

Samantha felemelte a kezét.

— Légy óvatos Pitonnal. Tudom, elkéstem a tanáccsal, de jobb későn, mint soha. Rosszul jár az, aki ujjat húz vele. Ugyanez érvényes McGalagonyra is, habár ő sokkalta igazságosabb. De azért ne bőszítsd fel, ha lehet. Ez még csak az első nap, nem lenne jó, ha máris újabb pontokat veszítene a Griffendél.

— Visszaszerzem, amit Piton levont tőlem, ígérem — fogadkozott Samantha. Csak nem az ő óráján — tette hozzá gondolatban. Az aznapi bájitaltan után biztos volt benne, hogy Piton előbb menne randevúra Hisztis Myrtle-lel, mint hogy pluszpontokkal jutalmazza őt.

Samantha ígérete hallatán Pippa jobb kedvre derült.

— Helyes. Ilyen az igazi griffendéles hozzáállás — mosolygott az elsősre. — Mivel ez még csak az első tanítási nap, nem szólok McGalagonynak, hogy egy lányvécében láttalak titeket — fordult a fiúk felé.

— Hol? — pislogott ártatlanul Fred. — Milyen lányvécé? A közelében nem jártunk...

— Van lányvécé a Roxfortban? — tódította George.

Samantha a szájára tapasztotta a tenyerét, hogy fel ne nevessen hangosan.

— Nos, akkor én itt se voltam — fordult ki a helyiségből a prefektuslány. — De figyelmeztetlek, ha visszaéltek a bizalmammal, és még egyszer meglátlak itt benneteket, nem leszek rendes — rázta meg az ujját a négy fiú felé. — Javaslom, mindnyájan menjetek le ebédelni, talán még tudtok harapni valamit a szünet vége előtt.

Az elsősök megfogadták a tanácsát, kivéve Samanthát, Fredet és George-ot, akik visszatértek a Griffendél-toronyba, hogy tiszta talárba bújjanak. Csodák csodájára nem tévedtek el.

Samantha volt a legvizesebb, így ő vett egy kellemes zuhanyt is. Átöltözve, felfrissülve lépett ki a szobájából. Épp tanúja lehetett a Weasley-ikrek szánkázásának — a két fiú megpróbált feljutni a lányok hálókörletébe vezető lépcsőn, ám az csúszós lejtővé alakult.

— Ez nem ér! — méltatlankodtak. — Mi az, hogy nem mehetünk fel? Pedig csak meg akartunk kérdezni, mikor leszel már kész végre!

— Itt vagyok — nevetett a lány, és elegánsan leszörfözött a földön hasaló ikerpár mellé. — Mehetünk.

Felsegítette barátait a földről, és együtt indultak bűbájtanórára. A többiek rendesek voltak, és mentettek nekik egy kis kaját, így amíg Flitwick professzor érkezésére vártak, gyorsan megebédeltek a tanterem előtt.

A Hollóhát házvezetőjével már sokkal jobb hangulatban telt az óra, mint Pitonnal. Bűbájtanon nem voltak semelyik másik osztállyal összevonva, és Flitwick professzor kifejezetten örült, hogy kevesen vannak, mert kis csoporttal könnyebben lehetett dolgozni. Samantha hamar rájött, hogy amilyen apró termetű a tanár úr, olyan hatalmas a szíve. Miután bemutatkozott, kedvesen köszöntötte az új griffendéleseket, és névsorolvasásnál azt kérte, mindenki mondjon pár szót magáról. Ez a tanulóknak is jó lehetőség volt, hogy jobban megismerjék egymást.

Kiderült, hogy Angelina aranyvérű, és a szülei a minisztériumban dolgoznak — édesapja a mágikus gondnokságon, édesanyja a titkárságon. A lány azt is elárulta magáról, hogy imád sportolni, és megszállottan rajong a kviddicsért. Azt tervezte, hogy másodévben jelentkezik a griffendéles csapatba, ha pedig elvégezte a Roxfortot, kipróbálja magát profi kviddicsjátékosként.

Angelinához hasonlóan Alicia is aranyvérű családból származott, de az ő apja a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban volt gyógyító, édesanyja pedig pennaboltot üzemeltetett az Abszol úton. Hollóhátas nővére most kezdte az ötödik évét a Roxfortban, így őt Flitwick professzor már jól ismerte, hiszen a házába tartozott. Alicia is kedvelte a kviddicset, emellett szégyenlősen bevallotta, hogy nagyon szeret énekelni és táncolni. Flitwick professzor azonnal le is csapott rá, és meginvitálta az általa vezetett iskolai kórusba.

Daphne mugli születésű volt, és egy belsőépítész apával, valamint egy ingatlanügynök anyával büszkélkedhetett. Egy öccse és egy húga is volt, és azt mesélte, hogy kiskora óta nagy álma, hogy egyszer űrhajós lehessen.

Lee Jordannek csak az édesapja rendelkezett mágikus gyökerekkel — aki egyébként a minisztérium varázsjátékok és mágikus sportok főosztályán dolgozott —, anyja egyszerű mugli ügyvéd volt. A fiú megszállottan rajongott a pókokért, és arról álmodozott, hogy egyszer majd lesz egy saját tarantulája (Samantha, aki szívből rühellte a nyolclábúakat, szentül megfogadta, hogyha ez bekövetkezik, ő bizony messze elkerüli Lee-t, ha a kiskedvence is a közelben van), de állítása szerint otthon jelenleg az egyetlen állat griffendéles bátyja volt, aki a hetedévét taposta a Roxfortban.

Kenneth Towler egyke volt és mugli születésű. Az apjával élt, aki szakácsként dolgozott, és nagyon jól megvoltak együtt, de a munka miatt sajnos nem volt annyi ideje Kenneth-re, mint szerette volna. Történész anyját ritkán látta, mert folyton valami világmegváltóan fontos kutatáson dolgozott, és már a fiú kiskorában elhagyta őket.

A rövid ismerkedés után Flitwick professzor néhány mondatban vázolta az elsőévesekre vonatkozó követelményeket, az óra hátralévő részében pedig bemutatta a bűbájokat, amiket tanulni fognak idén. Az elsősök tátott szájjal nézték, ahogy tárgyakat lebegtet és gyümölcsöket táncoltat az asztalon — hogy csak néhányat említsünk az érdekes tananyagból. Alig várták, hogy jövő órán ők is kipróbálhassák valamelyik varázslatot.

Nagy örömükre átváltoztatástanon már használhatták a pálcájukat. Pippa Macmillian nem túlzott, amikor McGalagony híres szigoráról beszélt. Hiába volt a Griffendél a saját háza, nem kímélte őket, ugyanolyan keményen követelt tőlük, mint a másik háromtól. Már az első órán feladott egy rakat házi feladatot, és próbatétel elé állította az elsősöket — gyufaszálat kellett tűvé változtatniuk. Óra végére Alicia gyufája már szépen hegyesedett, de a teljes átalakítás csak Samanthának sikerült, ezt pedig a tanárnő tizenöt ponttal jutalmazta.

A lány boldogan mosolygott össze osztálytársaival. Nem csak hogy visszaszerezte a pontokat, amiket Piton levont tőle, de még pluszba is jött ki!

Délután írt egy-egy rövid levelet nagyszüleinek, valamint nagybátyjainak, majd két terjengősebbet édesanyjának és keresztapjának, amiben beszámolt nekik a vonatút, a beosztás és az első tanítási nap minden részletéről. Sejtette, hogy szülője nem fog örülni neki, hogy máris büntetőmunkát és órai munka elégtelent kapott, de a lány úgy gondolta, talán annyira nem lesz meglepve. Fred és George azonban egyenesen gratuláltak a teljesítményéhez. Megkérdezték Billt, Charlie-t meg Percyt, és egyik bátyjuk sem emlékezett rá, hogy amióta ide járnak, lett volna bárki a Roxfortban, akit az első tanítási napján büntetőmunkára küldtek.

A két fiú felkísérte Samanthát a bagolyházba. A lány megkereste Baglyot és lábára kötötte az édesanyjának szánt levelet, majd kiválasztott négy iskolai madarat, akikkel a nagyszüleinek, Remusnak és a nagybátyjainak üzent (előre mosolygott magában a gondolatra, hogy Daniel mennyire örülni fog a bagolynak). A Weasley-ikrek is iskolai bagollyal küldtek levelet családjuknak. Azt mesélték, otthon van egy családi madaruk, Errol, de ő már nagyon öreg, egyfolytában alszik, és nem egy bombabiztos megoldás rá bízni a csomagokat.

A lány kérdezősködésére kiderült, hogy nekik sajnos anyagi okok miatt nincsenek saját állataik, a Weasley-testvérek közül egyedül Percy rendelkezik egy ősöreg patkánnyal, Makesszal. Már senki se tudta, hogyan került pontosan hozzájuk, de Billnek és Charlie-nak nem kellett, így a harmadszülött Weasley-fiú viselte gondját. Fred és George állítása szerint Makesz nem volt valami izgalmas állat („Passzol Percyhez..."), szinte csak evéssel és alvással teltek a napjai, de Samanthának ez nem szegte lelkesedését. Amint visszatértek a klubhelyiségbe, letámadta a szemüveges Weasley-t, hogy azonnal mutassa meg neki a patkányát.

Amíg az alvó állatot bökdösték, Percy természetesen nem bírta ki, hogy ne oktassa ki Samanthát („Miért szóltál vissza Pitonnak? Pontokat vesztett emiatt a Griffendél! Na, és a büntetőmunka meg az egyes...! Nem valami jó indítása a tanulmányaidnak."). A lány végül azzal zárta a témát, hogy elhitette a fiúval, előre látta, hogy később vissza tudja majd szerezni a pontokat, ezért nem aggódott a helyzet miatt. Bár nem tudta, jobban járt-e, hogy véget vetett a hegyi beszédnek, mert Percy ezután arról kezdett magyarázni, hogy ma milyen volt élete első jóslástanórája, amit legalább annyira unalmas volt hallgatni.

A lány úgy érezte magát, mintha Okoska beszélne hozzá a Hupikék törpikék meséből — és hirtelen tökéletesen értette, hogy a törpök miért hajították ki mindig Aprajafalvából tudálékos társukat. Mivel Makesz se tette érdekesebbé a szituációt, Samantha egy idő után megelégelte a monológot, és kimentette magát azzal, hogy meg kell írnia az átváltoztatástan házi feladatát McGalagonynak, úgyhogy most megkeresi Fredet meg George-ot, és látogatást tesznek a könyvtárba.

Percy gyanakodva nézte, ahogy a hármas fogat távozott a portrélyukon. Még nem sokat tudott Samantháról, de öccseit már ismerte annyira, hogy tudja: távol áll tőlük a szorgalmas tanulás.

A triónak persze esze ágában sem volt az unalmas könyvtár közelébe menni — helyette felfedezőútra indultak a kastélyban. Összefutottak a Griffendél-ház szellemével, Félig Fej Nélküli Nickkel, aki örömmel körbevezette őket. Mint kiderült, remek idegenvezető volt, mindent tudott a kastély történelméről. Nem csoda, hisz' több mint négyszáz éve „élt" kísértetként. Még a lefejezése történetét is elmesélte („Negyvenötször csaptak nyakon egy tompa pallossal. Negyvenötször!"), és megmutatta, hogy a fejét szinte teljesen le tudja választani a nyakáról — csak egy vékony bőrdarab tartotta ott. Samantha így már értette, miért hívják Félig Fej Nélkülinek, habár a szellem hangsúlyozta, hogy az igazi neve Sir Nicholas de Mimsy-Porpington, és jobban szereti, ha így szólítják.

Mire a túrájuk véget ért, már jócskán benne jártak a délutánban. Köszönetet mondtak Nicknek, és amint a kísértet útjára lebegett, Samantha összecsapta a tenyerét, és csillogó szemmel nézett az ikrekre.

— Van kedvetek kviddicsezni?

— Naná, hogy van! — hangzott a felelet.

— De honnan szerzünk seprűt? — tette fel a kérdést George.

— Lenyúlunk három iskolait — vont vállat lazán Samantha. — A levélben azt írták, az elsősök nem használhatnak saját seprűt, de azt egy szóval sem említették, hogy az ittenieket ne vehetnénk kölcsön.

— Jogos — bólogatott George.

— Akkor nincs más hátra, keressük meg a seprűtárolót — indítványozta Fred.

Megpróbálták kiválasztani a három legkevésbé ócska seprűt, és nekiindultak a kviddicspályának. Labdát sajnos egyet sem találtak — gyanították, hogy azokat nem a seprűtárolóban tartják, hanem valahol gondosan elzárva —, így kitalálták, hogy kvaffdobálás helyett fogócskázni fognak. Seprűről. A levegőben.

Az iskolai seprű, amin Samantha ült, ugyan meg sem közelítette az otthoni Jólsep R-7-esét, de igyekezett a legjobbat kihozni belőle. Fred és George is a tőlük telhető leggyorsabban száguldoztak. Mindhárman remekül szórakoztak, önfeledten visongtak és kacagtak.

Egyszer csak a semmiből egy negyedik seprű bukkant fel mellettük. Gazdája, az izmos, vörös hajú fiú vigyorogva nézett a trióra.

— Oh... szia, Charlie! — köszönt a tőle telhető legnagyobb lelkesedéssel Fred.

— Mi járatban, drága bátyánk? — kérdezte csevegő hangon George.

— Bármily' hihetetlen, kijöttem repülni egyet, akárcsak ti — és még csak nem is illegálisan. Lenyúltátok az iskolai seprűket, mi?

— Öhm... elképzelhető — vallotta be Samantha.

— Valamiért sejtettem, hogy ti hárman rosszban sántikáltok. — A hatodéves fiú mosolyogva csóválta a fejét.

— Hát, tudod, nem tudtuk kivárni a repülésóránkat — magyarázta Samantha. — Ki tudja, mikor lesz az még? Mi pedig mindhárman tudjuk már kezelni a seprűt.

— Azt látom — biccentett elismerően Charlie. — Nagyon ügyesek vagytok. Jövőre mindenképpen jelentkezzetek a kviddicscsapatba, két hajtó és terelő fog itt hagyni minket idén.

— Ez azt jelenti, hogy nem köpsz be minket? — George gyanakodva fürkészte a bátyját.

— Talán Percynek nézel? — kérdezte sértetten Charlie. — Eszem ágában sincs. Elsősöknek ugyan tilos seprűt használni felügyelet nélkül, de szerencsétekre most már itt vagyok nektek, mint felügyelet. Na, lássuk, mit tudtok!

Azzal Charlie Weasley beszállt az elsősökhöz a kergetőzésbe.