A vonatút gyorsan telt a Weasley ikrekkel, végig szórakoztak, beszélgettek és nevetgéltek. Samantha mesélt a mugli rokonairól és Paripáról (panaszkodott egy sort, hogy milyen igazságtalan, amiért csak egy állatot lehet hozni a Roxfortba, és az nem lehet ló), bemutatta Baglyot (a fiúk jót mulattak a különös névadási szokásain), Fred és George pedig elmagyarázták, mivel foglalkozik az apjuk (Mr. Weasley a mágiaügyi minisztérium mugli tárgyakkal való visszaélési ügyosztályának munkatársa volt), és ecsetelték annak mániákus lelkesedését a varázstalan világ iránt. Samantha meg is állapította, hogy jóban lenne Daniel nagybátyjával, mert ő meg a varázsvilágért rajong.

Annyira belemerültek a társalgásba, hogy egyszer csak azt vették észre, beesteledett, és ideje lenne talárba bújniuk, mert nemsokára megérkeznek Roxmorts-végállomásra. A hangosbemondón azt kérték tőlük, hogy a poggyászaikat és állataikat hagyják a vonaton, azokat majd külön felküldik a kastélyba, így Samantha, Fred és George követték a tömeget, és letódultak a peronra.

A zsibongó diákok feje fölött erélyes hang harsant.

— Elsősök! Elsőévesek, ide hozzám! Minden elsős jöjjön ide!

A három gyerek követte a hang forrását. Hamar kiderült, hogy egy megtermett, bozontos szakállú férfitól származott. Samantha még életében nem látott ekkora embert. Karon fogta a Weasley ikreket, és kikerülve a többi gyülekező elsőst, az óriás elé álltak.

— Maga Hagrid, igaz? — kérdezte kíváncsian.

A Roxfort kulcs- és háztájőrzője meglepetten nézett le rá.

— Honnan tudod, ki vagyok?

— Anyukám is ide járt, és mesélt a kastély kedves vadőréről.

— No, és ki volna a te édesanyád?

— Cara Emma Jackson.

Hagrid nagy fekete bogárszemei elkerekedtek.

— Ó, a jó Cara! Rég nem hallottam felőle. Hogy megy a sora?

— Jól — mosolygott Samantha. — Egy kertészetet üzemeltet otthon, megélünk belőle.

— Nem lehetett könnyű neki azok után, hogy édesapád... — Hagrid remegő kézzel megveregette a lány vállát, aki kis híján térdre esett a vigasztaló gesztustól. Fred és George kapták el két oldalról, hogy megakadályozzák a találkozását a földdel.

Hagrid most a két fiúra fordította a figyelmét.

— Ha jól sejtem, idén kaptunk két újabb Weasley-t. Annyian vagytok, mint az oroszok...

— Da — bólintott Fred, mire Samantha, George és Hagrid is elnevették magukat.

— Az összes elsős itt van? — fordult körbe az óriás. — Gyertek, kövessetek! Utánam, elsősök!

Útjuk szűk, lejtős ösvényre vezetett, amely egy nagy fekete tónál ért véget. Túlsó partján szikla magasodott, a tetején pedig ott trónolt a száztornyú kastély. Samantha hiába hallott már annyit róla, a mesék nem adhatták vissza a lenyűgöző, robusztus épület küllemét. Oldalra nézett. A Weasley ikrek arcán ugyanaz a bámulat tükröződött, mint az övén.

Hagrid a tó vizén ringatózó csónakokhoz vezette a gólyákat.

— Csónakonként négy ember, ha nem akarjátok roxfortos pályafutásotokat egy úszással kezdeni! — figyelmeztette őket.

Senki nem akarta, így engedelmesen, négyesével foglaltak helyet a lélekvesztőkben. Fred, George és Samantha hármasához egy sötét bőrű, göndör fekete hajú fiú csatlakozott.

Hangtalanul siklottak a vízen az egekbe magasodó kastély felé — mindaddig, amíg Hagrid el nem rikkantotta magát.

— Fejeket behúzni!

Egy borostyánfüggönnyel takart sziklahasadékon keresztülhaladva sötét barlangba jutottak, amely a kastély alá vezetett. Kikötöttek a föld alatt, és mindnyájan a partra kecmeregtek. Útjuk itt még nem ért véget — Hagrid egy sziklába vájt ösvényen keresztül füves fennsíkra vezette őket. Felsétáltak a kastély bejáratához vezető kőlépcsőkön, és a hatalmas tölgyfaajtó előtt tömörültek. Az óriás öklével erőteljesen kopogtatott a kapun, mire az engedelmesen kitárult.

Egy magas nő állt előttük, boszorkánytalárban, süveggel a fején. Fekete, néhol ezüstös szálú haja szoros kontyba csavarva pihent a tarkóján. Szögletes keretű szemüvege mögül szigorúan pillantott végig az elsősökön, akikben már a kisugárzása azt az érzést keltette, hogy nem érdemes packázni vele.

— Meghoztam az elsőéveseket, McGalagony professzor — jelentette a kulcs- és háztájőrző.

— Látom, Hagrid, köszönöm. Innentől átveszem őket.

A tanárnő az előcsarnokba vezette a gólyákat, ami konkrétan akkora volt, hogy Samantháék egész házát el lehetett volna helyezni benne. Hiába világítottak a kőfalakon fáklyák, a mennyezetet alig lehetett kivenni, annyira magasra emelkedett. Csak a szemközti, felfelé vezető márvány lépcsősort láthatták tisztán. Ők azonban nem arra mentek.

McGalagony professzor átvezette őket a kőpadlós csarnokon. Elhaladtak egy nagy ajtó előtt, ahonnan vidám zsibongás szűrődött ki — Samantha gyanította, hogy az a nagyterem, ahol a felsőbb évesek gyülekeznek —, és egy kisebb helyiségbe jutottak. Miután minden elsőévest beterelt a terembe, a tanárnő szólásra emelkedett.

Üdvözölt mindenkit, aztán beszélt a házakról meg a pontrendszerről (amit Samantha már eddig is tudott), és közölte, hogy hamarosan kezdődik a beosztás. Kis időre magukra hagyta őket, majd egy támla nélküli, négylábú székkel és egy piszkos, viharvert varázslósüveggel tért vissza. Intett a gólyáknak, hogy kövessék, ők pedig utánamentek a nagyterembe.

A hatalmas helyiség lélegzetelállító volt. Öt asztal sorakozott benne, négy párhuzamosan felállítva, egy rájuk merőlegesen. Előbbinél a felsőbb évesek, utóbbinál a tanárok ültek. Mindenki arany tányért és serleget kapott terítéknek, az összegyűlt tömeg feje fölött pedig több ezer gyertya lebegett a levegőben. A plafon egy az egyben a kinti égboltot tükrözte — Samantha olyan ámulattal nézte, hogy kis híján hasra esett, miközben McGalagony a tanári asztal elé terelte őket. Az elsősök így diáktársaikkal szembe kerültek.

A tanárnő lepakolta a széket, rajta a süveggel. Mindenki elcsendesedett, és várakozva néztek a fejfedőre. Annak szakadt karimája kinyílt, és a kalap énekelni kezdett.

Régi mese az, amit
Eldalolok most néktek.
Valaha élt négy mágus,
Nagyok voltak, s nemesek.
Hitték, küldetésük az,
Hogy átadják a tudást,
Nyitottak hát ifjaknak
Egy varázslóiskolát.
Nézeteik eltértek,
Így négy házat alkottak,
S oda azokat hívták,
Kit méltónak tartottak.
Hollóhát eszeseket,
Mardekár ravaszakat,
Griffendél a bátrakat,
Hugrabug a tisztákat.
Ám Griffendél s Mardekár
Összevesztek oly' nagyon,
Hogy Mardekár elhagyta
A jó öreg Roxfortot.
A többi alapító
Úgy döntött, hogy rám hagyják
Beosztását az újaknak,
Amíg világ a világ.
Teszlek Süveg lettem hát,
És most itt vagyok néktek,
Hogy meghatározzam azt,
Melyik házba mehettek.
Ülj csak ide, vegyél fel
Elsőéves kisdiák,
S hamarosan kiderül,
Méltó helyet hol találsz.

Amikor a dal véget ért, a közönség visszhangzó tapsban tört ki. A süveg színpadiasan meghajolt, majd mozdulatlanná dermedt. McGalagony professzor egy hosszú pergamentekercset húzott elő, és névsor szerint a kalaphoz szólította az elsősöket.

— Accrington, Zoe!

A szálegyenes tartású, vékonyka lány kimért léptekkel a székhez sétált, és fejébe húzta a süveget.

— MARDEKÁR!

Jól kezdődik ez a beosztás... — dohogott magában Samantha.

A zöld kígyós ház asztalánál ülők szemmel láthatóan örültek, hogy az idei év elsőként beosztott gólyája hozzájuk került. Hangos huhogással és tapsviharral köszöntötték Zoe Accringtont, nem egy felsőbb éves megveregette újdonsült háztársa vállát.

— Applebee, Tamsin!

— HUGRABUG!

Ezúttal a sárga ház asztala tört ki ujjongásban.

— Bampton, Yvonne!

— HOLLÓHÁT!

Most a sascímeres ház örvendezett.

— Carrow, Flora!

— MARDEKÁR!

— Davis, Roger!

— HOLLÓHÁT!

— Diggory, Cedric!

A kedves barna hajú fiú, akivel Samantha a vonaton találkozott, kivált a tömegből, és leült a székre. A Teszlek Süveg alig ért a fejéhez, máris felkiáltott.

— HUGRABUG!

Cedric arcán megkönnyebbült mosoly terült szét, és boldogan csatlakozott a borzcímeres ház asztalához.

Samantha megfigyelte, hogy a süveg nem mindenkinél dönt olyan gyorsan, mint Zoe Accringtonnál vagy Cedric Diggorynál. Voltak, akiknek perceket kellett kínos csendben ülnie, mire a kalap végre kitalálta, hova ossza be. Samantha remélte, hogy ő nem az utóbbi kategóriába fog tartozni. Utált várakozni, ráadásul az izgalmát tetézte a tudat, hogy több száz ember előtt fog eldőlni a sorsa.

A lánynak az is feltűnt, hogy habár már több mint tíz elsőst beosztottak, eddig egyikük sem a Griffendélt gyarapította. Samantha megijedt. Ilyen nehéz lenne oda kerülni?

Végignézte, ahogy a Hugrabug egy Albert Harton nevű fiúval gazdagodott, és Robert Hilliard is elfoglalta méltó helyét a Hollóhátnál, aztán...

— Jackson, Samantha! — szólította McGalagony.

A lány nagy levegőt vett, és kilépett a tömeg elé. Igyekezett nem tudomást venni arról, hogy mindenki őt figyeli, és gyorsan a fejébe húzta a süveget. Így már jobb volt, a fejfedő a szemébe csúszott, és nem látott semmit, így ki tudta zárni a külvilágot.

— Ohó! — szólalt meg a fejében egy vékonyka hang. — Úgy látom, végre új diákkal bővül a... GRIFFENDÉL!

Samantha fülét éles visítás és kurjongatás csapta meg, amikor lehúzta a fejéről a süveget. A Griffendél ház magánkívül volt az örömtől, hogy egy örökkévalóságnak tűnő körömrágás után végre megkapták az 1989-es osztály első tagját — és reményeik szerint nem az utolsót. Maga McGalagony, a házvezető is megkönnyebbült, és a lányra mosolygott, aki feltartotta a hüvelykujját a Weasley ikrek felé, és a bátrak asztalához ugrabugrált. A felsőbb évesek némelyike még fel is állt a helyéről, hogy köszöntse.

Samantha kiszúrt három vörös üstökű fiút, akik az asztal közepe felé foglaltak helyet. Erősen gyanította, hogy ők Fred és George bátyjai, így melléjük oldalazott.

— Sziasztok! — szólította meg a triót. — Leülhetek?

— Persze, gyere csak — intett barátságosan az egyik srác, aki lófarokban viselte a haját. A lány leült mellé.

— Samantha Jackson vagyok — mutatkozott be.

— Hallottuk — mosolygott rá a vele szemben ülő, erős testalkatú fiú, és fejével a süveg felé biccentett.

Az éppen egy afrofonatos lányt osztott a Griffendélbe. Samanthának nagy kő esett le a szívéről — most már legalább nem egyedül volt elsős a házban. Elég kellemetlen lett volna, ha egyszemélyes osztályt alkot.

— Üdvözlünk a Griffendélben — nyúlt át az asztal fölött a harmadik Weasley, és ünnepélyesen megrázta Samantha kezét. — A lehető legjobb házba kerültél — jegyezte meg fontoskodva. — Talán magad is tudod, de számos neves varázsló járt ide. Maga Dumbledore professzor is griffendéles volt — pillantott a tanári asztal felé, ahonnan az igazgatói széken ülő öreg, ezüstös szakállú mágus derűsen figyelte a gólyákat.

— Tudom — bólintott Samantha. — Te pedig biztosan Percy Weasley vagy.

A fiú úgy meglepődött, hogy még szarukeretes szemüvege is majdnem leesett a fejéről.

— Honnan tudod, hogy ki vagyok? Meggyőződésem, hogy még sohasem láttalak.

— Ó, én mindent tudok — felelte Samantha titokzatosan. — Látó vagyok. Benső Szememmel az emberek legrettegettebb titkait is képes vagyok kifürkészni — szövegelt drámaian. — Tudom például, hogy egy Odú nevű helyen élsz Vidra St. Capdellben, hat testvérrel, akik közül kettő otthon van, kettő itt ül velünk, kettő pedig a beosztásra vár. Azt is tudom, hogy ők is a Griffendélbe fognak kerülni, mint a családotokban eddig mindenki. Ja, és két év múlva prefektus szeretnél lenni.

A fiú köpni-nyelni nem tudott döbbenetében.

— Te komolyan látó vagy?

— Ahaaa — húzta az agyát Samantha.

A Percy mellett ülő Weasley-fiú viszont átlátott a szitán.

— Akkor bizonyára azt is tudod, mi kik vagyunk — mondta bujkáló mosollyal.

— Hát persze! — húzta ki magát Samantha. — Bill és Charlie.

— Melyikünk melyik?

Samantha elbizonytalanodott. A vele szemben ülő fiú és a mellette ülő, lófarkas srác egyaránt lehetett bármelyik Weasley. Percyt be tudta azonosítani Fred és George elmondása alapján, de Billről és Charlie-ról csak annyit tudott, hogy hatod- meg hetedévesek és jó fejek.

— Ööö... te vagy Charlie — tippelt —, te pedig Bill — fordult asztalszomszédjához. Az elismerően füttyentett.

Samantha végtelenül büszke volt magára, hogy eltalálta. Ez azt jelentette, hogy még nem kellett felhagynia Percy hülyítésével. A fiú szemmel láthatóan még levegőt is alig kapott a sokktól, hogy egy igazi látóval ül szemben, mellette viszont a bátyja igyekezett megregulázni arcizmait, és nem elröhögni magát. Charlie Weasley észrevette Samantha pillanatnyi bizonytalanságát, és sejtette, mi áll a háttérben — pontosabban kik.

A beosztás a végéhez közeledett, és Fred-, majd George Weasley-re került a sor. Samantha az asztal alatt keresztbe tett ujjakkal drukkolt. Nem kellett csalódnia, fél percen belül már az ikerpár mindkét tagja a bátyjaik és a Jackson-lány mellett ült a Griffendél asztalánál.

— Nem megmondtam? — tárta szét a karját Samantha.

— Fiúk, ő itt Samantha Jackson — mutatta be a lányt Percy. Az ikrek furán pislogtak harmadéves bátyjukra, hisz' a vonaton már megismerték Samanthát. — Képzeljétek, valódi látó! Tud rólunk mindent, még azt is megjósolta, hogy a Griffendélbe kerültök.

— De...

— Ti pedig Fred és George vagytok — vágott közbe Samantha, hogy az ikrek nehogy lelőjék a poént.

— Látjátok?

Végre a két fiú is kapcsolt.

— Nahát! Le vagyok nyűgözve! — mímelt ájuldozást Fred.

— Pedig ezelőtt sohasem találkoztunk! — tódította George. — Ki gondolta volna, hogy egy látóval járhatunk egy osztályba? El vagyok ragadtatva! Remélem, a dolgozatkérdéseket is előre tudni fogod...

Percy rosszalló pillantást vetett rá, és már kezdte volna a szentbeszédet, hogy öccseinek eszükbe ne jusson Samantha képességét rosszra használni, de szerencsére épp véget ért a beosztás, Dumbledore pedig felállt a helyéről, és szólásra emelkedett. Mindenki síri csendben hallgatta az igazgatót.

— Üdvözlök mindenkit az új tanév kezdetén a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Külön köszöntöm az elsőseinket, akik először ülnek köreinkben. Mielőtt rávetnénk magukat a lakoma ínycsiklandozó fogásaira, szólnék két szót: Jó étvágyat!

Az igazgató „beszéde" osztatlan sikert aratott a diákok körében, mindenki lelkesen megtapsolta. A tányérok egy varázsütésre finomabbnál finomabb ételekkel teltek meg. Samantha még soha életében nem látott egy asztalon ennyiféle fogást. Mindenből szedett egy kicsit a tányérjára, nehogy kimaradjon valamiből, és élvezettel falatozni kezdett. A mellette ülő Bill nevetve nézte.

— Ki gondolná, hogy ennyi kaja fér egy tizenegy éves kislányba?

— Tudom, a ti édesanyátok jól főz — magyarázta Samantha, mire ismét kapott Percytől egy hitetlenkedő pillantást —, de az enyém sajnos eléggé elmaradott ezen a téren. Ha ilyen fejedelmi kajához jutok, mint a roxforti, kihasználom.

— Érthető — veregette meg a hátát a copfos Weasley.

Percy megragadta a szerencsés alkalmat, hogy egy igazi látóval ülhet egy asztalnál, és evés közben végig az elsőssel társalgott. Miközben éppen azt ecsetelte, hogy majd, ha harmadéves lesz, mint ő, mindenképpen vegye fel a jóslástant, semmit se vett észre abból, hogy a mellette ülő Charlie kitartóan a tányérjára szegezi a pillantását, és rázkódnak a vállai az elfojtott nevetéstől. A másik három Weasley-fiú is nehezen uralkodott széles jókedvén (eddigre már Billnek is egyértelmű volt, hogy az ártatlan kinézetű elsős kislány csak szórakozik Percyvel).

Miután mindenki jóllakott, Dumbledore megtartotta tényleges beszédét. Főleg általános tudnivalókról ejtett szót, mint például, hogy az iskola melletti Tiltott Rengetegnek nem véletlen ez a neve, a tanulóknak tilos a belépés az erdőbe. Samantha összenézett Freddel és George-dzsal, és váltottak egy amolyan „ha tiltott, mi tuti megyünk" pillantást.

Az igazgató bemutatta az új sötét varázslatok kivédése tanárt is, Ingram professzort. Azon kívül, hogy a negyven év körüli férfinak görnyedt testtartása és furcsán kigúvadó szemei voltak, Samantha nem talált benne semmi különöset. Sokkal inkább felkeltette az érdeklődését a Dumbledore balján ülő zsíros fekete hajú, denevérszerű alak. Amikor észrevette, hogy az újdonsült griffendéles őt bámulja, kampós orra mögül gyűlölködő pillantást vetett rá. Samantha sejtette, hogy nem ő lesz a kedvenc tanára.

Az est zárásaként Dumbledore lelkes indítványozására a jelenlévők közösen elénekelték a Roxfort indulóját. A töpörödött Flitwick professzor vezényelt, akiről Samantha tudta, hogy a Hollóhát-ház feje, és a bűbájtan oktatása mellett az iskolai kórust is vezeti.

„Roxfort, Roxfort, oxi-foxi Roxfort,
Tanítónk te légy!
Mert fejünkben zűr van, s nagy-nagy űr,
Meg pókok s néhány légy.
Tudjuk jól, hogy itt lehet
A balgából is bölcs.
Kedélyünk víg, de elménk oly híg,
Hát észt fejünkbe tölts!
Hegyezkedik a sok fül,
És könyvben túr sok orr;
Csak mondd, hogy „Rajt!", s mi magolunk majd,
Míg agyunk fel nem forr."

Samantha megállapította, hogy ez a legfurább zeneélmény, amiben valaha része volt, ugyanis mindenki más tempóban zengte a nótát, és hiába varázsolták eléjük a dallamot, csomóan nem találták el. Ő maga is csak annyit konyított a kottaolvasáshoz, amennyit a mugli iskolában megtanítottak neki. Nem énekelt olyan rosszul, de mire kisilabizálta a sok írásjelet, már rég a következő sorban jártak, így aztán az utolsók között fejezte be a dalt. A maga részéről siralmasnak tartotta a produkciót, és az igazgatón kívül (akinek valamilyen érthetetlen okból tetszett) szemmel láthatóan mindenki osztotta a véleményét.

Amikor Dumbledore kiadta az útjukat, a prefektusok a szárnyaik alá vették az elsősöket. A griffendéles gólyákat Charlie Weasley és Pippa Macmillian* terelgették a klubhelyiség felé. Samantha, Fred és George szerették volna mielőbb felfedezni a kastélyt, így ott loholtak a hatodéves Weasley-fiú nyomában, és igyekezték a folyosók minden elemét az eszükbe vésni.

Mire felértek a lépcsőkön a hetedik emeletre, Samantha ezerszer is elátkozta háza névadóját, Griffendél Godrikot, amiért ilyen magasra kellett építenie a klubhelyiség tornyát. Amikor azonban meglátta a portrélyukat takaró selyemruhás Kövér Dáma festményét, minden bosszankodása elszállt. Tátott szájjal nézte, ahogy Charlie kimondja a jelszót („Alabástrom"), és a hájas hölgy utat enged.

A Griffendél klubhelyisége kör alapú, tágas tér volt, tele puha fotelekkel. A kandallóban vidám tűz lobogott, és Samantha asztalokat is látott — feltételezte, hogy azok tanulásra vannak, de mivel még csak most kezdődött a tanév, senki nem ült mellettük.

A lány jó éjszakát kívánt a Weasley ikreknek, és követte Pippát, aki a hálókörletük felé vezette az elsős lányokat. Négyen osztoztak egy szobán. Bemutatkozáskor kiderült, hogy az afrofonatos, fekete bőrű lányt, aki Samantha után következett a beosztáson, Angelina Johnsonnak hívják. Rajta kívül még Daphne Maldon és Alicia Spinnet kerültek a Griffendélbe az évfolyam lányai közül.

Utazóládáik már ott várták őket a vörös baldachinos ágyaik mellett. Samantha nagyon örült, mert ablak melletti fekhelyet kapott. Kicsit megijedt ugyan, hogy sehol se látja Baglyot, de aztán eszébe jutott, hogy az anyja egyszer mintha említette volna, hogy a Roxfortban van külön bagolyház. Így már nyugodtan öltött pizsamát és zuhant be az ágyába.

Boldog volt, hogy végre a Roxfortban lehet. Alig csöppent bele a mágusiskola forgatagába, de itt máris jobbnak tűnt az élet, mint a mugli suliban. Még barátokat is sikerült szereznie Fred és George személyében, ráadásul mindhárman a Griffendélbe kerültek — ahol bár minden vörösben pompázott (beleértve az öt Weasley-fiú haját is), a lány ezt egyáltalán nem bánta.

Belenevetett a párnájába. Ott volt, ahová tartozott.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: Pippa Macmillian ismerős lehet annak, aki játszott már a telefonján a Hogwarts Mystery nevű androidos játékkal — innen vettem kölcsön a nevét.