Abban az évben az ősz első napja péntekre esett, így a tanítás csak a következő hétfőn kezdődött. Szeptember harmadika verőfényes vasárnapi reggelre virradt. Samantha Jackson teljes egészében készen állt a roxforti utazásra (legalábbis így érezte). A bőröndjét bepakolta, tett egy búcsúlátogatást a nagyszüleinél, Paripától elköszönt, Bagoly pedig a ketrecében huhogott — szemmel láthatóan nehezményezte, hogy bezárták, hisz' eddig ahhoz volt szokva, hogy gazdája szabadon tartotta.

Anya és lánya közös erővel bepakoltak minden cuccot az Ezeréves Sólyom csomagtartójába — Samantha tréfásan így nevezte az ősöreg ezüst kabriójukat. Szegény kocsit ritkán használták már — Cara általában a fehér furgonjával közlekedett, hisz' erre volt szüksége a növények szállításhoz —, de nem volt szívük roncstelepre vinni. Még azokból az időkből származott, amikor teljes volt a család.

Samantha élt a gyanúperrel, hogy a Sólymot már csak a varázslat tartja össze — fel volt tuningolva ugyanis néhány mágikus funkcióval, többek között szuperszem- és tértágító-bűbájjal, a rádión pedig lehetett például mágikus adókat hallgatni.

Az út Londonba vidáman telt, mindketten a kedvenc számaikat énekelték a lehajtott tetejű kabrióban. Bár Samantha szerint nem sikerült Bon Jovi-szintű előadást produkálniuk, miközben azt üvöltötték, hogy „Woooah, livin' on a prayer!", de mindenképpen szórakoztató volt.

A King's Cross pályaudvaron alig találtak parkolóhelyet, hatalmas volt a tömeg. Kerítettek egy kulit, rápakolták a bőröndöt meg a kalitkát, és elindultak, hogy megkeressék a kilences és tízes vágány közti válaszfalat.

— Gyere utánam! Csak feltűnésmentesen — intett a napszemüveges Cara (amitől Samantha úgy érezte magát, mintha egy akciófilmben lennének), és nekidőlt a korlátnak. Egy szempillantás alatt eltűnt szem elől.

A lány követte édesanyját, és egy diákoktól nyüzsgő peronon találta magát. A cseresznyepiros Roxfort Expressz a tizenegy órás indulásra várt, ő pedig ott állt a kilenc és háromnegyedik vágányon — rendkívüli érzés volt.

— Menj, keress magadnak helyet — terelte a vonat felé az anyja —, addig én itt megvárlak.

Samantha szenvedett egy sort a bőröndjével, de szerencsére egy kedves fiú segített neki feltenni a vonatra.

— Kösz — fújta ki magát Samantha.

— Elsőéves leszel? — fürkészte kissé oldalra billentett fejjel a világosbarna hajú srác.

— Aha — biccentett a lány. — Samantha Jackson vagyok — nyújtott kezet.

— Cedric Diggory, szintén elsős — mutatkozott be a fiú. — Örülök, hogy találkoztunk.

— Én is. Te melyik házba szeretnél kerülni? — érdeklődött Samantha.

— A Hugrabugba — felelte magabiztosan a srác. — A szüleim mindketten hugrabugosok voltak, és én is úgy érzem, oda passzolnék leginkább.

— Hűha! — képedt el a lány.

— Mi az? — fürkészte Cedric.

— Semmi — szabadkozott Samantha —, csak eddig nem sok embertől hallottam még, hogy oda akar kerülni. Ne érts félre, bírom a házat, a hugrabugosok aranyosak. Édesanyám is közéjük tartozott, amikor a Roxfortba járt.

— Akkor remélhetőleg még találkozunk — mosolygott Cedric.

— Ki tudja? — A lány zavartan igazgatta oldalfrufruját. Nem akarta lelombozni a srácot azzal, hogy ő valószínűleg nem elég rendes gyerek a Hugrabughoz, így kicsi az esélye, hogy a Teszlek Süveg oda ossza be.

— Van kedved csatlakozni a fülkénkhez? — kérdezte Cedric. — Mikor legutóbb jártam bent, még volt két szabad hely. Beszélgettem a srácokkal, akik odabent ülnek, nagyon rendesek. Ők is elsőbe mennek.

— Lehet róla szó — vont vállat Samantha. — Én még nem ismerek senkit.

A kupéhoz érve azonban kiderült, hogy a Cedric által ígért helyeket időközben befoglalta két felsőbb éves. A fiú roppantul sajnálta az esetet, és többször bocsánatot kért Samanthától, de a lány csak legyintett.

— Semmi gáz, keresek magamnak másik fülkét.

— Veled megyek, ha szeretnéd — ajánlotta fel Cedric.

— Nem kell, te már becuccoltál ide, és jól elvoltál a többiekkel — rázta a fejét a lány —, nem akarlak megfosztani ettől. Az is lehet, hogy sehol nem találnánk már két szabad helyet. Hidd el, megleszek.

— De ugye nem haragszol? — aggodalmaskodott a fiú.

— Jaj, dehogy! Ők értek ide előbb — bökött a fejével Samantha a két felsőbb éves felé —, és nem volt foglalva az a két hely, hát így jártam. Majd a Roxfortban találkozunk.

— Úgy legyen — mosolygott Cedric. — Jó utat, Samantha!

— Hívj csak Samnek! — kiáltotta hátra a lány, miközben nekiindult a folyosón, hogy kerítsen magának helyet.

Szerencséje volt — a vonat vége felé még talált egy teljesen üres fülkét. Gondolkozott, hogy szóljon-e Cedricnek és a társaságának, de két okból is elvetette az ötletet. Egyrészt, nem akart ő lenni a variálós lány, aki ugráltatja a többieket, másrészt, mire visszaérne velük, lehet, hogy már az ő kupéjában is befoglalnák az üres helyeket mások. Lepakolta hát a cuccait, és visszament a peronra, hogy elköszönjön édesanyjától.

Cara Jackson meghatottan ölelte át lányát.

— Nem tudom feldolgozni, hogy eljött ez a nap. A kis Sammy a Roxfortba megy! — Az asszony felhajtotta a napszemüvegét a fejére, hogy kitöröljön a szeméből néhány könnycseppet.

— Végre megszabadulsz tőlem, anya — ugratta Samantha, amivel sikerült megnevettetnie szülőjét.

— Nagyon szeretlek, kiscsillag — szorította magához Cara. — Viselkedj rendesen a Roxfortban! Nem szeretnék panaszt hallani rólad. Illetve — sóhajtott, amikor tudatosult benne, hogy Samantháról van szó —, nem szeretnék túl sok panaszt hallani rólad.

— Hisz' én mindig próbálok jó gyerek lenni, anya! — tódította a lány. — Csak épp nem mindig jön össze. Tudod, van egy csomó fránya körülmény, ami befolyásolja a helyzeteket, és...

— Elég lesz, kiscsillag — szakította félbe mosolyogva az édesanyja. — Írj legalább hetente, hogy tudjam, mi van veled, és üzenj néha Remusnak, Julie mamának meg Artie papának is. Ó, meg időnként írhatsz Jeremyéknek és Danielnek is, ők is biztos kíváncsiak lesznek, mi van veled — főleg Daniel — mosolyodott el.

Cara fiatalabb bátyja, bár mugli volt, imádott mindent, ami a varázsvilággal kapcsolatos.

— Vettem, kapitány — vágta magát vigyázzállásba Samantha —, te pedig viseld gondját Paripának, és minimum heti egyszer menj el vele lovagolni, hogy ne pusztuljon bele az unalomba.

— Úgy lesz — ígérte Cara, és végigsimított gyermeke buksiján. — Karácsonykor találkozunk.

Felhangzott a vonat indulását jelző füttyszó, így Samantha búcsúzóul még egyszer megölelte édesanyját, és az egymást taposó diáktömeget megelőzve a kupéba sietett, ahol a bőröndjét hagyta. Enyhe csalódottsággal konstatálta, hogy Baglyon kívül továbbra sincs társasága — úgy tűnt, egyedül utazik.

A Roxfort Expressz a második sípjel után szisszenve gőzt fújt ki magából, rándult egyet, és megindult a síneken. Samantha kihajolt az ablakon, és két kézzel kalimpált az édesanyjának, aki viszonozta a gesztust. Addig integettek egymásnak idióták módjára, amíg el nem tűntek a másik szeme elől.

Samantha becsukta az ablakot (csak egy apró rést hagyott, hogy szellőzzön a fülke), és izgatottan lehuppant az ülésre. Úton volt a Roxfortba.

A Jackson-lány kinyújtóztatta magát, és elfeküdt az üléssoron. Ám alig helyezte magát kényelembe, a kupé ajtaja kitárult, és két vörös üstökű fiú kukkantott be rajta. Úgy hasonlítottak, mint két tojás — Samantha erősen gyanította, hogy ikrek.

— Ne zavartasd magad — vigyorodott el az egyikük, amikor látta, hogy a lány fel akar ülni. — Ha nem bánod, befoglalnánk a másik oldalt — mutatott az üres ülésekre. — Teltház van, alig találni helyet.

— Persze, gyertek csak nyugodtan — intett Samantha —, van itt hely bőven. Jellemző, hogy én maradok egyedül — forgatta a szemét —, pedig nem nekem találták ki az antiszociális létformát.

— Ne aggódj, minket is kerülnek az emberek — mondta szórakozottan a másik iker, miközben testvérével felpakolták csomagjaikat a poggyásztartóra, és lehuppantak a lánnyal szemben. — Nem is értem, miért, pedig remek társaság vagyunk. Igaz, Fred? — pillantott a másik felére.

— Ahogy mondod, George — bólogatott a fiú —, igazi kisangyalok.

— Szóval Fred és George — nevetett Samantha. Szimpatikus volt neki a két vörös.

— Az utánozhatatlan! — zengték kórusban.

— Na, és te elárulod a neved? — kérdezte George. — Persze azt is megértjük, ha nem akarod.

— Hívhatunk Heverő Hölgyeménynek vagy Léha Lánykának is — bólogatott Fred —, ez leegyszerűsítené a helyzetet.

— Általában úgy szoktak hívni, hogy „gyere ide" — vigyorgott az ikrekre a lány —, de csak nektek, csak most, megengedem, hogy Samanthának hívjatok — jelentette ki ünnepélyesen.

— Samantha? — fintorgott össze a két fiú.

— Túl hosszú — rázta a fejét Fred. — Legyen inkább Sam.

— Vagy Sammy — ötletelt George.

— Egyedül anyukám nevezhet Sammynek — szögezte le a lány.

— Nevezhetett... eddig.

— Sürgősen felejtsétek el, „angyalkáim", ha nem akartok ti lenni Freddie és Georgie — rázta a fejét a lány.

— Oké, meggyőztél — vágták rá az ikrek.

— Úgy látszik, emberünkre akadtunk, tesó — nézett a lányra karba tett kézzel Fred.

— De a Sam olyan snassz — nyafogott George —, ki kell találnunk valami egyedibbet. Mondjuk...

Az ikreknek egyszerre gyulladt villanykörte a fejében.

— Sasha!* — néztek össze diadalmasan.

— Ok-ké — biccentett a lány, és ülő helyzetbe tornázta magát. — Gratulálok, uraim, ezen a becenéven még senki sem hívott — nyújtott kezet mosolyogva Frednek és George-nak.

A fiúk büszkén megrázták a jobbját.

— Egyébként Weasley-k vagyunk — közölte az idősebb fiú —, Fred és George Weasley.

— Van belőlünk jó pár... — tódította a másik iker. — De persze mi Freddel páratlanok vagyunk. Jobban mondva párosan páratlanok.

Samantha elnevette magát. Úgy érezte, jól ki fognak jönni egymással. Az eddigiek alapján volt egy olyan sejtése, hogy sok közös van hármukban.

— Mielőtt még kérdeznétek, a teljes nevem Samantha Jackson.

Az ikrek arca elárulta, hogy a lány megelőzte őket, pontosan ezt tervezték kérdezni.

— Ti is elsőbe mentek? — érdeklődött Samantha.

— Igen — bólintott George —, de nem mi vagyunk az elsők a családból.

— És nem is az utolsók — tette hozzá Fred. — Van három bátyánk, akik már a Roxfortba járnak — magyarázta —, meg egy öcsénk és egy húgunk, akik majd kettő és három év múlva fognak.

— Hűha — kerekedett el Samantha szeme —, nálatok aztán tényleg nagy a család. Mi csak ketten vagyunk anyukámmal.

— Apukád? — hökkent meg Fred.

Testvére figyelmeztetően oldalba bökte, jelezve, hogy ez a téma kényes lehet, talán nem kéne feszegetni.

— Semmi baj, George — eresztett meg felé egy halvány mosolyt a lány —, tudok beszélni róla. Igazából nem sok információm van apámról. Meghalt, amikor hároméves voltam. Anya kerüli az említését, nehezére esik beszélnie róla. Mindig a sírás kerülgeti, ha szóba kerül. A nevét se árulta el nekem, csak annyit tudok, hogy varázsló volt.

Az ikrek másodpercekig képtelenek voltak megszólalni a lányra törő hirtelen őszinteségi rohamtól.

— Hű — nyögte ki végül Fred. — Miért mondtad el ezt nekünk?

— Nem tudom — felelte keserű mosollyal Samantha. — Talán csak jólesett megosztani valakivel. És úgy érzem, bízhatok bennetek.

— Ilyet se mondtak még nekünk — néztek össze az ikrek.

— Hogyhogy? — Samantha előrehajolt és a térdére könyökölt, így járatta tekintetét a két szeplős arc között.

Fred zavartan beletúrt a hajába.

— Nem jöttél még rá?

— Csak a gubanc van velünk.

— Ezt mondja mindenki.

— Állandóan...

— Bajnokok vagyunk.

— Neee — fogta a fejét Samantha a borzalmas szóvicc hallatán. — Amúgy nincs ebben semmi, én is sok zűrt kavarok — vont vállat. — De a bajtársak tartsanak össze, nem igaz?

— Merlin gatyájára! — Most az ikreken volt a szörnyülködés sora.

— Jó fülkébe ültünk, George — nevetett össze a testvérével Fred. — Csak úgy röpködnek a poénok.

— Ilyen társaságban jó utazni — értett egyet a testvére. — Ha egy házba osztanak minket, lesz ott ramazuri. Tényleg, Sasha, te melyik házba szeretnél kerülni? — fordult Samanthához.

— Anya hugrabugos volt, de azt hiszem, ahhoz a házhoz nem vagyok elég jámbor és türelmes. Annyit tudok, hogy a Mardekárba biztos nem szeretnék kerülni — fintorgott a lány. — A látszat ellenére nem vagyok hülye gyerek, általában könnyen jegyzem az információkat, így a Hollóhátban talán nem lenne rossz dolgom, de a magolás nem nekem való, és valószínűleg az idegeire mennék a csöndben tanulni vágyó háztársaimnak... Így hát marad a Griffendél.

— Tuti griffendéles leszel! — dőlt hátra az ülésén Fred. — Nekünk eddig mindenkink abba a házba került, George-dzsal biztos minket is oda fognak osztani.

— Az egész családotok griffendéles? — ámult Samantha. — Hűha!

— Passzol a hajunk színéhez — vont vállat George. — Gondolom, a Teszlek Süveg jó poénnak tartotta, máskülönben Percyt tuti a Hollóhátba osztotta volna.

— Ő melyik bátyátok is a... három közül? — próbálta felidézni a lány a beszélgetés korábbi részleteit.

— A korban hozzánk legközelebb álló — magyarázta Fred —, két évvel idősebb nálunk. Igazi okostojás, fel fogod ismerni a stílusáról, ha találkozol vele.

— Aztán ott van még Charlie, aki most hatodéves, prefektus és a kviddicscsapat kapitánya — fűzte tovább a szót George. — De ne tévesszen meg a sok cím, ő nem olyan karót nyelt, mint Percy, jókat lehet vele hülyéskedni. A legidősebb bátyánk, Bill hetedéves iskolaelső, de szintén jó arc.

— És a kisebbek? — érdeklődött Samantha. — Ha jól emlékszem, azt mondtátok, egy húgotok és egy öcsétek van még — számolt.

— Igen, igen, Ginny és Ron — bólogatott Fred. — Még csak nyolc és kilenc évesek. Aranyosak, kivéve, amikor az ember idegein táncolnak. Majd meglátjuk, mi lesz belőlük — vont vállat.

— Mindig szerettem volna tesókat — ábrándozott Samantha. — Jó lehet nagycsaládban felnőni.

— Többnyire tényleg jó, de azért nem mindig — rázta a fejét Fred. — Ennyi embert nem könnyű ellátni, és hát... szóval, nem vagyunk valami gazdagok — bökte ki. — Mit szépítsünk? Varázslóberkekben ezt mindenki tudja. Szóval, a legtöbb cuccunkat örököljük az idősebb tesóinktól, kivéve Billt, mivel elsőszülött a mázlista. Bár ő meg mindig amiatt panaszkodik, hogy neki kell példát mutatnia. Meg is tette, prefektus meg iskolaelső lett, és valószínűleg Charlie is követi majd a sorban, Percy pedig nem kérdés — horkantott. — A szüleink rettentő büszkék rájuk.

— De nekünk eszünk ágában sincs olyan babérokra törni, amiket már learattak — vette át a szót George —, az túl unalmas lenne. Mellesleg, nem is lehetne mindkettőnk prefektus vagy iskolaelső, mert ezekre a posztokra csak egy-egy fiút választanak, mi pedig mindent közösen csinálunk... Szóval, marad az, hogy a saját egyéniségünkkel fogunk kitűnni a tömegből.

— Jó terv — értett egyet Samantha. — Végül is, nem teljesíthet jól mindenki mindenben. A legfontosabb, hogy önmagunk legyünk. Anyukám sem volt soha évfolyam- vagy iskolaelső... prefektus és kviddicskapitány viszont igen.

— Ő milyen? — kérdezte kíváncsian Fred. — Mármint, az anyukád...

Samantha elmosolyodott.

— Az a fajta anyuka, aki még télen is napszemüveget hord. Laza és jó fej, mindig szakít rám időt és törődik velem. Nem áll messze tőle a hülyéskedés, de visszafog, ha nagyon elszalad velem a ló. Ugyanakkor mindent megtesz, hogy nekem jó legyen. Tüneményes személyiség, nehéz úgy istenigazából eldurrantani az agyát, de ha mégis sikerül, jobb, ha fut az illető. Ha pedig valaki a szeretteivel packázik, az életével játszik. Vérbeli hugrabugos...

— Nem semmi anyuka lehet — ismerte el Fred. — A miénk is jó fej, csak túl sokat aggódik mindenki miatt.

— Mondjuk miattunk nem is csoda... — szúrta közbe George.

— Néha veszekszik velünk, mint minden anya, de hát, ez érthető. Ja, és finomakat főz.

— Na, az enyémnek ez egy hiányossága — nevette el magát Samantha, és elmesélte, hogy az édesanyja kizárólag a forrócsoki elkészítésében jeleskedik, amúgy mugli mirelit kajákon és Ferdinand ételein élnek, aki a Csoda Csemege boltot üzemelteti Summerrise-Province-ban.

— Summerrise-Province-ban laksz? — kerekedett el George szeme. — De hisz' az szomszédos település Vidra St. Capdellel!

— Tudom, az a legközelebbi varázslólakta falu — bólogatott Samantha. — Miért, ti Vidra St. Capdellben éltek?

Az ikrek szaporán bólogattak.

— Nahát, milyen kicsi a világ! — ámuldozott a lány.

A kupé ajtaja elhúzódott, és egy kedves, idős néni dugta be rajta a fejét.

— Szervusztok, kedveskéim, kértek valamit a büfés kocsiról?

Samantha azonnal felpattant — az anyja direkt adott neki pénzt az útra, hogy vehessen ebédet a büfés boszorkánytól —, Fred és George ellenben zavartan makogtak valami olyasmit, hogy hoztak magukkal szendvicset.

A lány csokibékákkal, tökös derelyékkel, Bogoly Berti-féle Mindenízű drazséval és más édességekkel tért vissza a kupéba. A két fiú elhűlve nézte, ahogy lepakolja zsákmányát az ülésekre.

— Azt ott mind megeszed?

— Honnan volt neked lóvéd ennyi mindenre?

— Anyukám kertészettel foglalkozik, és jól megy neki a biznisz — vont vállat Samantha. — Az első kérdésre válaszolva pedig: gondoltam, számíthatok rátok abban, hogy segítetek elfogyasztani ezt a kajamennyiséget — paskolta meg a kupacot.

A fiúk visszakoztak.

— Jaj, ne, nem kell megszánnod minket csak azért, mert szegények vagyunk. Bennünk is van tartás. Ez az étel a te pénzedből van, nem fogadhatjuk el.

— Anyukám pénzéből — helyesbített a lány. — Amúgy pedig nem vagytok szegények. Volt egy műkörmös franciatanárom, akinek szerintem még az agya helyén is rúzs volt, és soha semminek nem tudott örülni... Na, ő szegény volt!

A fiúk töprengő arca elárulta, hogy ilyen szempontból eddig még nem vizsgálták a helyzetüket.

— Nem azért adok nektek kaját, mert sajnállak titeket — sóhajtott Samantha —, hanem azért, mert rendesek vagytok...

— Na, ezzel sem gyanúsítottak még minket — csóválta a fejét hitetlenkedve George.

— ...és azt hittem, összehaverkodtunk. Jó fejek voltatok velem, az ember pedig megosztja a kajáját azokkal, akiket kedvel — nálam legalábbis így működik.

— Szóval, ha jól értem, ez egy... baráti gesztus? — fürkészte gyanakodva Fred.

— Aha. Nincs benne semmi csapda, azért adom, mert jólesik, nem kérem, hogy visszafizessétek.

— Nem is tudnánk — csóválta a fejét szomorkásan a fiú.

— Akkor... ki kér csokibékát? — tartotta fel az édességet Samantha.

Fredet és George-ot nem kellett tovább noszogatni. A három újdonsült barát belevetette magát a finomsághalomba. Degeszre zabálták magukat derelyével, hűsítő sütőtöklevet kortyolgattak, és lázasan folyt a csokibéka-kártyák cserebiznisze. A legviccesebb pillanatokat a mindenízű drazsé kóstolása okozta.

— Fúúúj, ennek bagolyszar íze volt! — öklendezett Samantha. — Mindjárt kihányok az ablakon!

— Honnan tudod, milyen íze van a bagolyszarnak? — tette fel a jogos kérdést George.

— Ne akard tudni — rázta a fejét szenvedve a lány. — A lényeg, hogy kicsi voltam. Egyszer még Hop-port is ettem, és anya a Mungóban kötött ki velem...

A Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály a varázslók kórháza volt, így értelemszerűen olyasfajta mágikus eredetű balesetekre specializálódtak, mint például Samantha kiskori esete a Hop-porral.

— Á, így már világos — bólogatott mindentudóan George, és bekapta a következő drazsét. — Boáh, ez kísértetízű! — prüszkölt undorodva.

— Na, és te honnan tudod, hogy milyen egy kísértet íze?

— Jó kérdés — hagyta helyben Fred, és Samanthával együtt várakozóan nézett ikertestvérére.

— Hát... csak érzem és kész.

— Ettél már kísértetet? Ugye nem hagytál ki egy buliból? — kérdezte szemrehányóan Fred.

— Dehogy!

— Egyáltalán, láttál már kísértetet? — érdeklődött Samantha.

— Nem. Illetve, van egy padlásszellemünk, de az nem teljesen ugyanolyan. Undorító nyálkás, hozzá nem nyúlok — borzongott meg a fiatalabb Weasley-iker.

— Akkor honnan tudhatod, milyen az íze valaminek, amit nemhogy nem ettél, de még csak nem is találkoztál vele, és úgy egyébként, átlebeg mindenen?

— Fogalmam sincs. De Merlinre esküszöm, olyan íze volt! — bizonygatta George.

Samantha meg Fred összenéztek, és egy vállrándítással a fiúra hagyták a dolgot.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: Vicces, hogy miután már kitaláltam Samanthának a „Sasha" becenevet, a nagynéném egyszer csak elkezdett random Sasának szólítani (csak nálam értelemszerűen a saját keresztnevemből, a Sárából adódott). Húsz év alatt azelőtt sohasem hívott így, csak pont, mikor már belekezdtem A Tekergő lányába, akkor jött rá, és kezdte el használni. Az élet néha furcsa dolgokat produkál.