Másnap reggel a kviddicsbalesetet szenvedett Charlie Weasley is felébredt. Tekintve, hogy átaludta az elmúlt nap történéseit, volt mit bepótolnia. Persze Fred és George készségesen felvilágosították mindenről. Egymás szavába vágva sztorizgattak – a végén már Madam Pomfrey is rájuk szólt, mert a locsogásukkal nem segítettek bátyjuk fejsérülésén.

Persze az ikrek ezután meg a javasasszonynak kezdtek szövegelni mindenféléről, úgyhogy szegény nő összességében nem járt jobban. Samantha halvány mosollyal meredt maga elé, miközben hallgatta őket, de a tekintete elárulta, hogy teljesen máshol jár. Még mindig a Gringottsban történtek és a Dumbledore-ral való beszélgetés hatása alatt volt.

– Sam! Sam! – hallotta egyszer csak, mire végre visszazökkent a valóságba.

– Tessék? – kapta fel a fejét.

– Jól vagy? – nézett rá aggódva Charlie a szomszédos ágyról. – Már szólongatlak egy ideje.

– Oh – felelte tompán a lány. Közben elmerengett rajta, hogy eddig észre sem vette, mennyi szeplő tarkítja a fiú bőrét. Összes testvére közül egyértelműen neki volt a legtöbb, szinte teljesen belepték az arcát. – Hát, nem igazán – felelte végül őszintén. A szeme előtt lett öngyilkos a sötét varázslatok kivédése tanára, ugyan, hogy lenne jól?

– Megértem – sóhajtott együttérzően Charlie. – Szar ügy. Nem is lehet igazán mit mondani ilyenkor – húzta el a száját.

Samantha egyetértően bólogatott.

– De ha ez segít, mi veled vagyunk.

– Kösz. – A lány megeresztett felé egy halvány mosolyt. – És te hogy vagy? – vette szemügyre a fiú homlokán áttekert kötést.

– Kábé ahogy te – érkezett az őszinte felelet. – Úgy hasogat a fejem, mintha három üveg Lángnyelv-whiskyt húztam volna le tegnap. De túlélem, volt már rosszabb is – rántott vállat.

Samantha elkuncogta magát.

– Remélem, nem szenvedtél agykárosodást.

– Hát, azt én is. Még hátravannak a vizsgák – grimaszolt Charlie.

Samanthának, Frednek és George-nak azonban más is hátravolt még a vizsgák előtt. Madam Pomfrey ebédre már kiengedte őket a gyengélkedőről, evés után azonban McGalagony kapta el őket a bejárati csarnokban.

– Látom, egyben vannak. Ez igen örvendetes. – Noha szigorúan járatta végig rajtuk a tekintetét, látszott, hogy megkönnyebbült. – Kérem, jöjjenek velem.

– De tanárnő, vasárnap délután van – nyavalygott Samantha, aki egy jókora tál kétszersültet cipelt magával (a zellerkrémleves mellől nyúlta le). – Nem lehetne, hogy később beszéljük meg a büntetést? Még ki akartunk menni megetetni az óriáspolipot, meg találkozni Hagriddal.

– Miféle büntetésről beszél, Jackson kisasszony? – húzta össze a szemöldökét a tanárnő.

Samantha, aki abban a hitben élt, hogy a történtek után erre készül a házvezetőjük, értetlenül pislogott rá.

– Hát... – Már nyitotta a száját, hogy magyarázatba kezdjen, de George figyelmeztetően oldalba bökte, és nemet intett a fejével, azt üzenve, nehogy véletlen ötletet merjen adni McGalagonynak. – Semmilyenről – bökte ki végül. – A világon semmilyenről, tanárnő.

– Akkor nincs miről beszélni. Kövessenek – intett türelmetlenül az átváltoztatástan-professzor. – A dolog nem tűr halasztást. Már várják magukat.

A trió értetlenkedve követte McGalagonyt. Mégis ki várja őket és hol?

A tanárnő Dumbledore professzor irodájához vezette őket, ami csak tovább fokozta tanácstalanságukat. Hiszen a minap beszéltek az igazgatóval, mit akarhat még tőlük?

– Én nem mehetek magukkal – közölte McGalagony, amikor a jelszó kimondása után („Kókuszrolád") az elsőévesek rátették a lábukat a csigalépcsőre. – Így kívánja a protokoll. A beszélgetésük hivatali titoknak minősül.

– He? – kérdezett vissza Fred rendkívül értelmesen. McGalagony összeráncolta a homlokát. – Akarom mondani, tessék?

– Menjenek már! – sürgette őket a tanárnő. – Dumbledore professzor majd beszél maguknak a részletekről. Sok szerencsét.

Sok szerencsét? Samantha teljesen össze volt zavarodva. Miközben kopogtattak az igazgatói ajtaján, arra gondolt, hogy itt mindenki megbuggyant.

– Szabad – szólt ki Albus Dumbledore lágy hangja.

Fred ajtót nyitott, George és Samantha pedig libasorban beléptek utána. Az igazgató szokásos, aranyozott székében ült íróasztala mögött, rajta kívül pedig még négyen tartózkodtak a helyiségben.

Az elsősök megkönnyebbültek, amikor kiszúrták Billt. A fiú Dumbledore asztala mellett ült, és amikor észrevette, hogy megérkeztek, barátságosan intett nekik. Ez némiképp megnyugtatta a kis csapatot.

Samantha a másik három embert nem ismerte. Dumbledore mellett közvetlenül egy középkorú, borostás férfi ült, lúdtollpennával a kezében. Előtte egy halom papír és egy üveg tinta hevert.

A másik két férfi az asztal mellett ácsorgott és halkan beszélgetett, a gyerekek érkezésére azonban felkapták a fejüket. Az egyikük barnásvöröses haja Samanthában olyan benyomást keltett, mintha a férfi konnektorba nyúlt volna. Szálegyenes testtartása és komoly arckifejezése mégis arról árulkodott, hogy nem akárki lehet.

Társa már barátságosabbnak tűnt. A sötétbőrű férfi mosolya bizalmat keltett az elsőévesekben.

Habár az ismeretlenek különbözőek voltak, egyvalami mégis közös volt bennük: Mindhárman egyforma, fekete egyenruhát viseltek csizmával meg sok gombbal és csattal, a mellkasukon pedig minisztériumi aranyjelvény pompázott.

– Áh, hát itt vagytok – konstatálta Dumbledore. – Bocsássatok meg, hogy ilyen váratlanul hívattalak benneteket. Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy az úriemberek épp most érkeznek.

– Elnézést, hogy magukra törtünk – szólalt meg tiszteletet parancsoló hangon az a férfi, akinek a sörényszerű haja vetekedett egy oroszlánéval. Még a szemei is sárgásan villogtak. – Sűrű beosztásunk miatt sajnos nem láthattuk előre, pontosan mikor lesz alkalmunk a látogatásra.

– Foglaljatok helyet – intett Dumbledore a gyerekeknek, és elővarázsolt nekik három széket.

Samantha leült Bill mellé, és az asztalra csúsztatta a kétszersültes tálat, amit még mindig a kezében szorongatott. Fred és George a lány másik oldalára telepedtek le.

– Bizonyára már furdalja az oldalatokat a kíváncsiság, hogy miért gyűltünk itt össze – folytatta az igazgató –, és ígérem, hamarosan mindenre magyarázatot kaptok. Előbb azonban engedjétek meg, hogy bemutassam a vendégeinket. Az úriember Rufus Scrimgeour, az Auror Parancsnokság vezetője – mutatott a szigorú kinézetű férfira –, a beosztottjai pedig Gawain Robards – pillantott a mellette ülő borostás aurorra, aki papírjai mögül tartózkodó mosolyt villantott a gyerekekre – és Kingsley Shacklebolt – fejezte be a sort Dumbledore a sötétbőrű férfivel. Az apró főhajtást mutatott be Bill, Samantha, Fred és George felé.

– Örvendek.

A lányt meglepte a férfi kellemesen zengő basszusa. Fizikai képtelenségnek tartotta, hogy egy embernek ilyen mély hangja legyen.

– A fiatalembert már bemutattam önöknek – szólt az aurorokhoz Dumbledore, Billre mutatva. – A testvérei Fred és George Weasley – intett az ikrekre –, a kisasszony pedig Samantha Jackson.

Rufus Scrimgeour biccentett, Gawain Robards a karórájára nézett és lelkiismeretesen firkantott valamit az előtte fekvő pergamenre, Kingsley Shacklebolt pedig alig palástolt érdeklődéssel nézett Samanthára, amit a lány nem tudott mire vélni.

– Nos, most, hogy mindenki ismer mindenkit – folytatta derűsen Dumbledore –, szeretném ismertetni a gyerekekkel ittlétünk okát. Ígérem, rövid leszek – nézett az aurorokra –, nem áll szándékomban rabolni a drága idejüket. Scrimgeour parancsnokot és társait a Mágiaügyi Minisztérium rendelte ki az iskolánkba – magyarázta a diákjainak –, hogy kihallgassanak titeket a tegnap történéseiről. Ne ijedjetek meg – mosolyodott el az elsősök arcát látva –, nincs más dolgotok, mint felelni az urak kérdéseire.

– Nem harapunk – ígérte Kingsley, és jóindulatúan ráhunyorított a négy roxfortosra.

– Kezdjünk is bele – lépett a tettek mezejére Scrimgeour.

Ő és Kingsley kifaggatták Samanthát, Fredet, George-ot és Billt. Mindannyian elmesélték a történteket a saját nézőpontjukból, Gawain Robards pedig feljegyezte a vallomásokat. A történetek egyes szakaszokon átfedtek, máshol kiegészítették egymást.

– Nos, Robards, mit gondol? – kérdezte a végén Scrimgeour, amikor a papírok rendezésre kerültek. Fél kézzel megtámaszkodott az asztalon és onnan nézett le beosztottjára.

A borostás férfi átfutotta a leírtakat és megköszörülte a torkát. Meglepő módon zavartnak tűnt attól, hogy minden szem rászegeződik a helyiségben.

– Minden rendben – felelte tömören.

– Összeegyeztethető a kobold és Dumbledore vallomásával is? – tette fel a kérdést a parancsnok.

Robards a frissen körmölt papírok mellé csúsztatott két másikat, és összehasonlította őket.

– Igen – mondta végül.

– Remek – bólintott Scrimgeour, mire beosztottja előszedett egy irattartó táskát, arra készülve, hogy elpakolja a dokumentumokat. Az oroszlánszerű férfi az egybegyűltekhez fordult. – Nos, köszönjük a közrem... – szavait nem tudta befejezni, mert kicsapódott az ajtó, és egy idős nő robbant be rajta. Vállig érő göndör, fehér haja lobogva követte, miközben átvágott a helyiségen, akárcsak szederkék talárja, amit borostyánvörös hímzés díszített.

A boszorkány határozott léptekkel az egybegyűltekhez sétált, és hátra sem nézve intett a varázspálcájával, mire az ajtó becsukódott.

– Miniszter asszony... – Kingsley és Scrimgeour tiszteletteljes meghajlást mutattak be, Dumbledore és Gawain Robards pedig még fel is álltak az asztaltól az üdvözlésére.

– Hagyják már a formaságokat – legyintett a nő. – Elég ideje dolgoznak velem, hogy tudják, mennyire elegem van belőle, hogy hivatalos körökben mindenki olyan borzasztó merev, mintha karóba húzták volna. Lazítsanak egy kicsit – tett egy lágy kézmozdulatot a levegőben, majd a megszeppent Gawain Robardshoz lépdelt. – Menjen arrébb, Robards, rossz helyen ácsorog – lökdöste félre, és cseppet sem elegánsan lehuppant a jegyző helyére.

Gawain Robards fülét-farkát behúzva csatlakozott az asztal mellett strázsáló Kingsley-hez és Scrimgeourhoz, a miniszter asszony pedig olyat tett, amire Samantha álmában sem számított volna varázslótársadalmuk vezetőjétől: miután felnyalábolta az asztalon maradt pergamenkupacot, megemelte fekete magassarkúba bújtatott lábait, és keresztezte őket az asztal tetején. Mindezt olyan természetességgel, mintha a minisztereknél ez mindennapos cselekedet volna, és az lenne hülye, aki ezt meg merné kérdőjelezni.

– Tudja, Millicent Bagnold, az illem szerint kopogni illik, ha belépünk valahová. – Dumbledore fejcsóválva nézett a nőre, de a szája sarkában mosoly bujkált.

– Ugyan már, Albie, ezer éve barátok vagyunk – hadonászott a papírokkal Bagnold, majd lehalkította a hangját, és közelebb hajolt az igazgatóhoz. – Egyébként az én koromban és pozíciómban már megtehetem. Úgysem mer megszólni érte senki, csak maga.

Samantha nem tudta túltenni magát a sokkon, hogy a miniszter asszony Albie-nak szólította Dumbledore professzort. Fred, George és Bill arcán ugyancsak azt látta, hogy ők is képtelenek elhinni.

– Aha – lapozgatta át a papírokat Bagnold –, minden megvan. Jó munkát végeztek. Szerencséje van Robards, ma sem eszem meg reggelire – fordította a fejét az auror felé.

Gawain Robards feszengve igazgatta a nyakkendőjét, Kingsley Schacklebolt szemlátomást a visszafojtott nevetéssel küszködött, Rufus Scrimgeour pedig még csak el sem mosolyodott.

– Ne vágjon már ilyen képet, Robards – forgatta a szemét a miniszter asszony. – Egyébként kiváló auror, csak nem látszik rajta, mert szörnyen visszahúzódó – súgta Dumbledore-nak.

– Szerintem hallotta – mosolygott a bajusza alatt az igazgató.

– Persze, hogy hallotta. Igaz, Robards? – szívta a vérét Bagnold.

– Ahogy óhajtja, miniszter asszony – felelte diplomatikusan az auror.

– Helytelen válasz – húzta össze a szemét a boszorkány. – Egy aurortól mindenkor őszinteséget várok. Látja, mindig magával van a probléma, Robards – sóhajtott teátrálisan.

– Sajnálom, miniszter asszony.

Millicent Bagnold a fejét csóválta.

– Egy nap még vezető is lehet, megvan magában a képesség. Csak ne legyen már tökkelütött.

– Igenis, miniszter asszony.

Albus Dumbledore-nak megesett a szíve Gawain Robardson – akit úgy látszott, Bagnold szeretett szekálni –, és egy kérdéssel igyekezett terelni róla a figyelmet.

– Egyébiránt, minek köszönhetjük a megtisztelő látogatását?

– Én is jelen akartam lenni a kihallgatáson. A tanáriban voltak szívesek elárulni nekem a jelszót magához, de úgy látom, elkéstem. Az az átokverte Cornelius Caramel feltartott a minisztériumban – horkantott. – Néztem is, hogy mit keres itt vasárnap, mert ilyenkor nem sokaknak kell dolgozniuk. Most is főleg azok jöttek csak be, akik a tegnapi eset elsimításán dolgoztak, és ők is azon voltak, hogy minél hamarabb hazamehessenek. Erre ez a keménykalapos mitugrász ott akadékoskodik nekem, hogy ilyen fontos, meg olyan fontos aláírnom ezeket meg azokat a papírokat... Na, mindegy, végül megtettem neki, csak hogy megszabaduljak tőle, mert már az idegeimre ment. Nem tudom, ki vette fel ezt az embert a titkárságra, de biztos, hogy nem én – csóválta a fejét a miniszter asszony. – Egy értelmes mondatot nem hallottam még tőle. Ó, és mellesleg azt is közölni akartam magával, hogy visszavonulok – fordult Dumbledore-hoz.

– Visszavonul? – Az igazgató arcára csodálkozás ült ki.

– Vissza bizony, Albie – biccentett komolyan Bagnold. – Éppen itt az ideje nyugdíjba mennem. Ez a gringottsi incidens volt tegnap az utolsó jel.

– Nem ilyennek ismertem kegyed – dorgálta Dumbledore. – Hiszen még a háború alatt nevezték ki, nem sokkal Voldemort bukása előtt. Hozzá képest eltörpülnek napjaink problémái.

Millicent Bagnold szeme megrebbent a sötét varázsló nevének említésére, de egyéb reakciót nem mutatott.

– Nem volt még egy olyan kemény évem, mint a beiktatásomkor – értett egyet. – Én mondom magának, ha a kis Harry Potter nem menti meg a varázsvilágot, engem is eltettek volna láb alól. Ne tudja meg, mennyit néztem a pohár fenekére azokban a sötét időkben. Azóta is van egy titkos szekrényem az italoknak – mélázott. – De erről maguk nem tudnak – sandított a három aurorra. – Apropó, Albie, miért nem kínált még meg semmivel? – kérte számon. – Ahogy ismerem, magának is vannak rejtett tartalékai.

– Ezer bocsánat, hölgyem – mosolygott Dumbledore, és pálcája egy intésére egy üveg Brandyt meg néhány poharat hívott magához.

– Valami erősebbje nincs? – nézegette az idős nő a szeszes italt. – Mondjuk rum.

Dumbledore egy újabb varázsütésre teljesítette a kérését.

– Maguk is igyanak – pillantott Bagnold az aurorokra.

– Szolgálatban vagyunk, asszonyom – jelentette ki Scrimgeour.

– Ugyan már, egy pohárka még nem árt meg. Úgysem fogja megtudni senki. Ha valaki kérdezősködne, majd nemes egyszerűséggel letagadom – jelentette ki Bagnold. – Igyanak velem, Merlin szerelmére! Ha úgy jobban tetszik, vegyék felsőbb utasításnak.

– Ahogy kívánja. – Kingsley Shacklebolt vigyorogva elvett egy pohár Brandyt, a miniszter asszony ugyanis időközben önállósította magát, és töltögetni kezdte az italokat. A rumot megtartotta magának.

Amikor már Scrimgeournak, Robardsnak és Dumbldeore-nak is lett itala – aki egy csepp neheztelést sem mutatott amiatt, hogy vendége a saját alkoholkészletét osztogatja –, Millicent Bagnold Bill felé fordult.

– A vallomásaik alapján úgy látom, magának már van hoppanálási vizsgája, tehát elmúlt tizenhét. Ami azt jelenti, hogy maga is iszik – adott át neki egy Brandy-s poharat.

– Köszönöm – fogadta el Bill. Nem mintha lett volna más választása.

– Maguk még nem – járatta végig a tekintetét Bagnold Freden, George-on és Samanthán.

Azok hárman lebiggyesztették az ajkaikat. Pedig már reménykedtek...

– Azt ott megeszi, kisasszony? – vette észre a miniszter asszony a kétszersültes tálat a Jackson lány előtt.

Samantha a fejét rázta. Igazság szerint az óriáspolipnak szánta, de arra jutott, hogy majd szerez a konyháról másikat. Ha Millicent Bagnold meg akarja enni, akkor Millicent Bagnold úgyis meg fogja enni.

Az idős nő ismét feltette a lábát az asztara, az ölébe vette a kétszersültes tálat, és szétnézett a jelenlévőkön.

– Akkor, igyunk a visszavonulásomra – emelte meg a poharát, és egy hajtásra kiitta belőle a rumot, mintha csak víz lenne. Még csak el sem fintorodott.

– Voltaképpen miért döntött így, ha szabad kérdeznem? – udvariaskodott Dumbledore.

Millicent Bagnold kivett a tálból egy kétszersültet, és elmélyülten rágcsálni kezdte.

– Mondtam, Albie. Nem hiányoznak nekem már az ilyenek, mint ez a gringottsi eset tegnap. Na, meg egyébként is nyűg ez a sok hivatali munka. Csinálják inkább az olyan parókás virslik, mint Caramel. – Az idős nő göndör fehér fürtjei csak úgy röpködtek körülötte, ahogy megrázta a fejét. – Persze a következő választásokig még maradok, csak azután megyek nyugdíjba. Képzelje, a muglik miniszerelnöke, Margaret Thatcher is most fog visszavonulni – mesélte. – Mondta nekem, amikor legutóbb találkoztunk. Hiányozni fog a jó öreg Margie, jókat iszogattunk együtt. Kivételesen értelmes nő, és nagyon érdeklődő a varázsvilág iránt.

– Nocsak – mosolygott Dumbledore. Ritkaságnak számított, hogy egy mágiaügyi miniszter és egy mugli miniszterelnök ilyen jó barátságot ápoljanak.

– Apropó, maga nem akar jelentkezni a posztra, Albie? – tette fel a kérdést Bagnold, miközben bekapott egy újabb darab nassolnivalót.

– Félek, nem lennék jó mugli miniszterelnök – humorizált az igazgató.

– Ne kerülgesse a témát, mert magára borítom a tálat – fenyegetőzött a nő.

– Veszni hagyná a jó kétszersültet? – somolygott Dumbledore.

– Persze, hogy nem – hangzott a felelet. – Látja, ismer engem, Albie. De ne is álmodjon róla, hogy megússza a válaszadást. Természetesen a mágiaügyi miniszteri posztra gondoltam. Miért ne pályázná meg?

Samantha döbbenten nézett rá.

– De hát, akkor ki vezetné a Roxfortot? – bukott ki belőle, mire minden szem rászegeződött. Behúzta a nyakát, és arca a Weasley fiúk hajával harmonizáló színt vett fel.

– Jackson kisasszony meg is adta helyettem a választ – jelentette ki derűsen Dumbledore. – Eszem ágában sincs hátrahagyni az iskolát, kedves miniszter asszony.

– Sejtettem, hogy ezt fogja mondani – ropogtatott el egy újabb kétszersültet Bagnold. – De azért élt bennem egy halvány remény, hogy hátha valaki épelméjű kerül utánam a posztra.

– Nos, azt hiszem, én sajnos nem vagyok a – hogy is fogalmazott kegyed? – „parókás virsli" kategóriába sorolható – mosolygott az igazgató. – Valaki mással kell beérnie a varázsvilágnak.

– Ugye tisztában van vele, hogy nem csak én támogatom magát? – fürkészte Bagnold. – Hatalmas nyomás fogja érni a választásokkor, millió bagoly jön majd magának, hogy kampányoljon.

– Megtiszteltetésnek tartom, hogy alkalmasnak gondolnak rá – biccentett az igazgató –, de nem nekem való a miniszteri szék. Az ifjúságnak szüksége van rám itt, a Roxfortban – mosolygott rá a diákjaira.

– Eh, maga örök szerény – mosolygott fejcsóválva Bagnold. – Olyan, mint Robards. Csak neki még nem nyílt ki a csipája – pillantott az aurorra. – Örül, hogy most majd megszabadul tőlem, mi?

– Rendkívül szomorú leszek, miniszter asszony – érkezett a felelet a borostás férfitól. – Hiányozni fog a mindennapjaimból. Ha maga nincs, ki fog megjegyzéseket tenni rám?

– Na, ilyen hosszú választ sem sikerült még kicsikarnom magából – nézett rá elismerően Bagnold. – Valamit csak elértem így a pályám végére. Mondanám, hogy nyugodtan keressen fel a nyugdíjazásom után, ha szűkölködik megjegyzésekben – de mivel az a tervem, hogy beutazom a világot, nem valószínű, hogy a rendelkezésére tudok állni. Majd megkérem Amelia Bonest, hogy pótolja a szerepemet.

– Köszönöm, miniszter asszony. – Gawain Robards az ittléte alatt először mosolyodott el őszintén.

– Szóval elhagyja Nagy-Britanniát – állapította meg az igazgató.

– Az a terv, Albie – bólogatott Bagnold. – Épp eleget ültem a bársonyszékben. Most végre kalandozni akarok. Megmászni a Kilimandzsárót, síelni a svájci Alpokban és lelökni a pályáról, aki útban van – ilyesmi. Azért majd néha írok magának – ígérte.

Az idős nő időközben kiürítette a kétszersültes tálat. Levette a lábát az asztalról, feltápászkodott és intett a három aurornak.

– Itt az ideje mennünk, uraim. Ne tartsuk fel tovább Albie-ékat, már a hátuk közepére nem kívánják a jelenlétünket, csak udvariasak és nem szólnak. Köszönjük, hogy fogadott bennünket – búcsúzott Dumbledore professzortól –, maguknak pedig köszönjük a közreműködésüket, hasznos vallomásokat nyújtottak – nézett a gyerekekre. – Apropó, a Reggeli Prófétának is le kell közölnünk a történteket, hogy megjeleníthessék a hétfői lapban – csoda, hogy eddig sikerült titokban tartanunk előttük az ügyet. De persze nem kell tudniuk minden részletről. A varázsvilágnak nem hiányzik a pánik. A koboldok külön kértek, hogy csak annyit hozzunk nyilvánosságra: betört az illuzionista, de élve már nem jutott ki. Rontaná a Gringotts hírnevét, ha ennél több kiszivárogna.

– Egyetértek, miniszter asszony – ismerte el Dumbledore. – A Roxfort részéről hálásak lennénk, ha a gyerekek nem kerülnének név szerinti említésre a sajtóban. Azt hiszem, a szüleik is így kívánnák.

– Joguk van titoktartást kérni ezekkel az információkkal kapcsolatban. Tiszteletben tartjuk az óhajukat. Minden jót, Albie – biccentett Millicent Bagnold. – Maguknak pedig sok sikert a vizsgáikhoz – búcsúzott a gyerekektől.

A szederkék taláros nő úgy masírozott az aurorokkal a kijárat felé, mintha a három testőr kísérné. Mielőtt becsukódott utánuk az ajtó, Samantha még hallani vélt odakintről egy „Maga meg ne röhögjön már ilyen látványosan, Shacklebolt!" kommentárt a miniszter asszonytól.

Samantha később végre megetette az óriáspolipot. Természetesen a tótól tisztes távolságra adagolta neki a kétszersültet. A Vingardium leviosa bűbájjal lebegtette a lényhez a falatokat.

– Ügyes – jegyezte meg nevetve Bill, aki kikísérte az ikreket és a lányt a tópartra. – Legalább gyakorolsz a bűbájtanvizsgára is.

– Már nem félek a vizsgáktól – jelentette ki Samantha, mert tényleg így volt. A gringottsi kalandjuk súlya után egészen jelentéktelennek érezte az olyan dolgokat, mint egy-egy vizsgán izgulni.

– Jó neked – nevette el magát Bill. – Én azért gyomorgörccsel várom a RAVASZ-t.

– Persze, az iskolaelső úrnak teljesítenie kell – gúnyolódott Fred.

– Amúgy meg, mit vagy úgy oda? – értetlenkedett George. – Még azt sem tudod, mihez kezdesz magaddal.

– De, képzeld csak el, már tudom – húzta ki magát büszkén Bill. – Jelentkezem átoktörőnek a Gringottsba.

– Micsoda?! – Samantha kezéből kiesett a varázspálca, az óriáspolip pedig bánatosan nézte, ahogy a felé tartó kétszersült félúton a fűben landol. – Te vissza akarsz menni arra a helyre?

Ő személy szerint úgy érezte, egy életre elege lett a bankból.

– Nem olyan rossz az – vigyorgott karba tett kézzel a lófarkas fiú. – Épp nekem való. Ahogy látom, a Gringotts bővelkedik kalandokban. Rég voltam olyan izgalmas események része, mint most ott. Átoktörésre pedig mindig szükség van – komorodott el, amikor eszébe jutott Ingram professzor. Nem szerette volna, hogy hasonló történjen a jövőben.

– Hát, te tudod – vont vállat Samantha, és megkönyörülve a part felé nyújtózkodó óriáspolipon, folytatta a kétszersültlebegtetést.

– Ugye tudod, hogy anya nem fog örülni neki? – grimaszolt a bátyjára George, tudván, hogy az édesanyjuk minisztériumi munkát szán neki.

– Anya álomvilágban él – legyintett Bill. – Kénytelen lesz szembesülni azzal, hogy nem lehet mindig minden úgy, ahogyan ő elképzeli.

– Ha befejezted az etetést, Sasha, ugye, már megyünk Hagridhoz? – emlékeztette Fred.

– Naná! – nézett hátra lelkesen a lány.

Alig várta, hogy újra láthassa vadőr barátjukat és Agyart. A tanulás meg ráér, gondolta.

Samantha Jackson a maga tizenegy évével még mindig rettentő éretlen volt, de ha másnem, a gringottsi kalandja után azt az életbölcsességet biztosan levonta, hogy az olyan dolgok, mint a vizsgákra való készülés, igencsak távoli helyet foglalnak el azoknak a dolgoknak a listáján, amik valóban számítanak az életben.

Éppen ezért elhatározta, hogy többé sohasem tesz ígéretet Remusnak. Legalábbis olyat biztos nem, ami tanulással kapcsolatos.

A verőfényes májusi vasárnap délután szöges ellentétben állt a Fészek teraszán ülő Cara Jackson és Remus Lupin lelkiállapotával. Hosszú idő óta most újra előkerült az a bizonyos vörösbor, amit a nő csak ilyen zaklatott hangulatában volt képes inni, egyébként messze elkerülte.

Remegő kézzel kortyolt bele az alkoholba, miközben a vele szemben ülő Remus Lupin megállás nélkül ostorozta magát.

– Az én hibám, hogy megtörtént.

Cara hallgatott. Őszintén szólva nem tudta, mit mondjon.

Pár órája mindkettőjüknek levele érkezett Albus Dumbledore-tól, amiben a Roxfort igazgatója beszámolt nekik a közelmúltban történt eseményekről. A Remusnak szólóban köszönetet mondott a segítségéért, és inkább nagy vonalakban ismertette a történteket, Cara üzenetében pedig főleg a Samanthával kapcsolatos részleteket taglalta.

– Ha nem írok Dumbledore-nak, és emiatt ő nem távolítja el Griffendél kardját az irodájából – folytatta Remus –, akkor nem lett volna szükség arra, hogy elrabolják Samet. – Nem tudta feldolgozni, hogy hiába akarta megvédeni a keresztlányát, éppen ezzel sodorta bajba. A világ legnagyobb szerencsétlenjének érezte magát. – Pocsék keresztapa vagyok – könyökölt az asztalra, és beletúrt itt-ott őszes hajába.

Cara a kelleténél talán ingerültebben csapta le a borospoharát az asztalra – a tartalma kis híján ki is löttyent.

– Figyelj, Holdsáp, én értem, hogy a jó szándék vezérelt – gesztikulált kipirult arccal. – A helyedben én is írtam volna Dumbledore-nak. Emiatt ne okold magad. De arra felelj nekem, hogy a Tekergők Térképét mégis miért kellett odaadnod Sammynek? Tudod, hogy amúgy is hajlik a csínytevésekre, és képes bajba sodorni magát, de te még eszközt is adtál hozzá a kezébe! Látod, mi lett abból is, hogy a Weasley fiúkkal leszöktek Roxmortsba!

– Nem én adtam oda neki – emelte fel a fejét a vérfarkas. – Ők találtak rá a barátaival. Én csak a működését mutattam meg nekik, de lehet, hogy idővel ők maguk is rájöttek volna. Úgy gondoltam, hogy nem véletlen találták meg. Úgy gondoltam – köszörülte a torkát –, és gondolom most is, hogy ez Sam öröksége. És be is bizonyította, hogy méltó rá – sandított Dumbledore levelére, amit Cara az ujjai között gyűrögetett.

A boszorkány még egyszer átfutotta a sorokat, amik olyannyira felzaklatták. A lánya halálos veszélybe került, és ha nincs szerencséje, akár meg is halhatott volna.

De szerencséje volt, próbálta nyugtatni magát. Felrémlett előtte a kép, amikor a nyáron bevásároltak az Abszol úton, és ő maga ugratta Samanthát azzal, hogy még a jég hátán is megélne. Hát, most a mellékelt ábra szerint úgy tűnt, igaza volt, és gyermekének valóban tehetsége van kimászni a slamasztikából. Csak maradjon is ilyen piszkosul mázlista, ha már folyton keresi a bajt – dohogott magában –, különben kitekerem a nyakát.

– Sajnálom, hogy a hátad mögött szervezkedtünk Sammel – szólalt meg bűnbánóan Remus. – Nem kellett volna.

– Hát, az biztos, hogy hozzá is lesz egy-két szavam, ha hazaér – jelentette ki Cara. – Gazolhat és nyírhatja a füvet egy hónapig, nem érdekel, mennyit nyavalyog miatta – fogadkozott, és a hatás kedvéért összepréselte az ajkait.

– Nem vagy vele kicsit szigorú? Talán fél hónap is elég lenne – igyekezett enyhíteni a büntetésen Remus.

– Ne is próbálj alkudozni, neked is sok van a rovásodon. – A nő lesújtó pillantást vetett rá. – De azért áruld el nekem, esetleg van még valami, amiről nem tudok? – tette fel a kérdést. Érezni lehetett a hangjában a szemrehányást.

– Nincs – érkezett a felelet a férfitól. – Tényleg nincs – bizonygatta, amikor Cara szkeptikusan nézett rá.

A nő mélyet sóhajtott, és kortyolt még egyet a vörösborból.

– Mi lesz ezzel a gyerekkel? – merengett. – Ez még csak az első tanéve volt.

– Hát, ha emlékszel, velünk is történtek cifra dolgok roxfortos éveink alatt – nosztalgiázott Remus. – Elhiszem, hogy megrémiszt, amiért Sam is a Tekergők nyomdokaiba lépett – de mindennek ellenére büszke lehetsz rá.

Cara hosszasan bámulta a kezében szorongatott levélpapírt, rajta Dumbledore írásával.

– Ízig-vérig griffendéles, mi? – kérdezte felfelé pislogva.

– És ízig-vérig a ti lányotok Siriusszal – tette hozzá csendesen a vérfarkas.

A boszorkány megtörölte a szemét, és nagy levegőt véve bólintott. Nem tagadta a tagadhatatlant.

És hogy végső soron büszke volt-e Samanthára? Hogyne lett volna az. Hiszen a lánya volt. Ahogyan Remus mondta: ízig-vérig az ő lányuk Siriusszal.

Siriusszal, aki már nyolc éve raboskodott Azkabanban. De ez most sem Remus, sem Cara szemében nem számított – mert Samantha Jackson arra a Siriusra emlékeztette őket, akit ők ismertek és szerettek. Nem arra, aki tizenhárom embert gyilkolt meg egyetlen átokkal.

És visszatekintve a múltba, Cara Jackson semmit sem csinált volna másként. Egy percig sem bánta, hogy beleszeretett Sirius Blackbe – hiszen a szerelmüknek köszönhetően kapott egy személyt az életébe, akinek ő a legfontosabb. Akit úgy nevezhet: Kiscsillag.

És ezt a kincset a világért sem cserélte volna el semmi másra. Még akkor sem, gondolta magában mosolyogva, ha ezt az égetnivaló kölyköt egyébként sem venné el tőle senki, ha fizetne érte, sem. Öt percet töltenének vele, és már kamatostól hoznák is vissza, hogy köszönik szépen, nem kérik.

Talán ez lehet az oka, hogy mindig megússza, tűnődött Cara. Elvégre, a Halálnak is jól meg kell gondolnia, rászabadítsa-e magára Samantha Jacksont. Mert akkor bizony örökre lőttek a nyugalomnak.

Folytatása következik...

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
Néhány fun fact a kötet végére:

Rengeteg vázlatom volt azzal kapcsolatban, mi legyen Ingrammel, és eleinte még a kötet írása közben sem volt teljesen kiforrott, kész ötletem, emiatt került bele például a Belső Sötétség. Kezdetben úgy írtam volna meg, hogy manipulálja a diákokat a céljai elérése érdekében, ezért hipnotizálni próbálja őket. Ezt végül elvetettem, mert túl bonyolult volt, viszont a Belső Sötétséget fel tudtam használni arra, hogy tesztelje, mennyire erős lelkű griffendélesek, és nem húznak-e a fekete mágia felé.
Ebben a verzióban ráadásul Voldemort-fanatikus lett volna, esetleg a felkutatásán dolgozik, és segíteni akarja a visszatértét, ezt viszont túl elcsépeltnek éreztem volna, mert Harryéknél is mindig ez volt.

A kezdeti ötleteim szerint tehát Ingram gonosz lett volna. Az egyik verzióban valami olyasmi indok miatt kellett volna neki a kard, mert az alapítók minden ereklyéjéről azt rebesgették, hogy megannyi mágikus tulajdonsággal bírnak. Később ezt nem tartottam elég erős indoknak, így elvetettem az elgondolást, viszont az akció közben mesélt volna Samanthának a kardról, és felírtam magamnak jegyzetbe egy ilyen párbeszédfoszlányt:
„– Griffendél Godrik varázsló volt. Mit gondolsz, miért volt szüksége a kardra?
– Nem tudom. Talán jól mutatott az oldalán?
– Mágikus kard, hülye gyerek!"
Természetesen Ingram nem pont így mondta volna Samanthának, de így utólag visszaolvasva én jól szórakoztam ezen a sebtében felírt jegyzeten.

Volt olyan ötletem is, miszerint Ingram úgy gondolta volna, Griffendél kardjával – mivel koboldezüst – fel lehet törni a gringottsi széfet. Végül ezt is elvetettem, mert egyrészt, milyen hülyeség lett volna már Ingramtől biztosíték nélkül elindulni egy banki betörésre, pusztán feltételezve, hogy amennyiben lejut, és megtalálja a keresett széfet, talán ki tudja nyitni? Észszerűbbnek tűnt az, hogy egy kobolddal kössön alkut – na, meg izgalmasabb is lett így szerintem, hogy bele tudtam szőni Ampók szálát.
Másrészt, úgy gondoltam, nagyobbat üt Ingram rejtélye, ha nem beszél a terveiről, és csak az akció után derül ki a motivációja. Valamint érdekesebbnek tartottam úgy megírni, hogy Samantha a karddal kapcsolatban is csak ekkor tudja meg az igazságot.
Viszont ebben a széffeltörős verzióban lett volna egy humoros mondat, amit szeretnék megosztani veletek. Amikor Ingram vázolta volna Samanthának a tervet, ő a következő döbbent megszólalással reagálta volna le:
„– Maga szerint Griffendél Godrik bankrabló volt?"

Kifejezetten szeretek utalgatni, akár egy köteten belül is – például több helyen elejtettem korábban, hogy Ingram negyven év körüli, és már a második fejezetben felbukkant Flamel neve és a házába való betörés híre, amit Madam Malkin újságolt Carának –, de biztos észrevettétek, hogy néhol előrevetítek dolgokat a későbbi kötetekre nézve is. Ezen kívül azonban nem tudtam megállni azt sem, hogy esetenként utaljak a már befejezett A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) fanfictionömre. Habár más a két történet – és A Tekergő lánya máshová is fog kifutni –, mivel mindkettőt én írtam, gondoltam, ilyen apróságok beleférnek.
Nem is igazán észrevehető dolgok ezek – legfeljebb a nagyon szemfüleseknek –, és a sztori szempontjából abszolút nincs is jelentőségük, szóval aki nem olvasta az MSZVB-t, az sem szenved hátrányt vele. Tulajdonképpen csak a saját szórakoztatásomra teszek bele néha ilyen utalásokat. De azért itt megosztom veletek, mi volt ebben a kötetben, hátha valakit érdekel.
Viszont, aki nem akar spoilert az MSZVB-ről, az tekerje át ezt a részt ettől a felirattól és a csillagos elválasztótól kezdve a következő csillagos elválasztóig és feliratig. Én szóltam.

!SPOILERVESZÉLY KEZDETE!

Eddig két helyen utaltam Barbara Birdwhisterre. (Gyorstalpaló azoknak, akik nem olvasták az MSZVB-t, de kíváncsiak és nem zavarja őket a spoiler, ezért most itt maradtak: Ő az OC-karakterem Perselus Pitonhoz.) Egyszer a Barbie baba formájában, amit többen ki is szúrtatok, a másikat viszont szerintem nem vettétek észre.

Amikor Fred és George megkínálták a születésnapi tortájukkal a tanárokat, Piton a következőképpen akadékoskodott:

„– Valószínűsíthetőnek tartom továbbá, hogyha eszünk ezekből az ételekből – ezen a ponton úgy nézett a süteményekre, mintha legalábbis halálos mérget rejtenének –, valamiféle trükk áldozatai leszünk."

Az MSZVB-ben pedig így zajlott Piton és Birdwhister egyik kezdeti közös jelenete:

„– Mi ez? – méregeti gyanakodva a süteményt.

– Nem mérgeztem meg, Piton – csendül fel a hátunk mögött egy kellemes hang, ausztrál akcentussal."

Ugyanabban a jelenetben pedig valamivel később megint elhangzott Barbarától:

„– Mondtam magának, hogy nem kevertem bele mérget. Nyugodtan megeheti, nem fog elhalálozni tőle, ígérem."

Pitonnak tehát úgy látszik – az én történeteimben legalábbis – örökös bizalmi problémái akadnak a süteményekkel. Ráadásul, amit Barbara sütött, az is tortaszelet volt, mint Fredé meg George-é, és ugyancsak születésnapra készült.

!SPOILERVESZÉLY VÉGE!

Alig vártam, hogy megírhassam Millicent Bagnold karakterét. Azon kívül, hogy Caramel elődje volt, nem sok hivatalos információt tudunk róla. Annyi biztos, hogy hollóhátas volt a Roxfortban, és 1980-tól 1990-ig volt mágiaügyi miniszer, amikor pedig Voldemort elbukott, megvédte az ünneplő varázslókat a „Kinyilvánítom a bulizáshoz való elidegeníthetetlen jogunkat" mondattal.
A hivatali ideje közel azonos volt Margaret Thatcher mugli miniszterelnökével, aki „Vaslady"-ként híresült el. Mivel mindketten hatalmas formátumú személyiségek lehettek, ezért úgy képzeltem, hogy tuti jóban voltak.
Bagnold életkoráról és külső jegyeiről nem sokat tudunk, de sokan kapcsoltak már hozzá „arcot". Az egyik ilyen Carmen Dell'Orefice, engem is ő ihletett meg. Teljesen passzol az általam elképzelt Millicent Bagnold személyiségéhez, nagyon el tudom képzelni az „alakítására".

A „parókás virsli" kifejezés nagypapámtól származik, aki amúgy hatalmas arc volt. Egyszer begurult egy politikusra, amikor nézett róla valamit a tévében, és így bélyegezte. Ő ugyan már nem él, de gondoltam, ne vesszen ez a szórakoztató szellemi terméke, úgyhogy beleszőttem a történetbe – és Bagnoldhoz szerintem még illik is.

Eredetileg személyesen is szerepeltetni szerettem volna Nicolas Flamelt, de aztán arra jutottam, hogy sajnos nem lett volna reális, mivel nagyon idős már, nem utazgat csak úgy, és ha Harryékkel nem találkozott a bölcsek köve akció után, akkor Samantháékhoz sem ment volna személyesen a Roxfortba. Így megmaradt említés szintjén.

Zárásképpen kíváncsiságból szeretnék egy kis közvéleménykutatást tartani: ti egyébként, ha lenne lehetőségetek, szívesen megtudnátok, hogy meddig fogtok élni, hogy ez alapján tervezhessétek az életeteket, vagy inkább azon a véleményen vagytok, mint Samantha, és nem lennétek rá kíváncsiak?

Remélem, tetszett az Ízig-vérig, és velem tartotok A Tekergő lánya következő kötetében is. Ha kíváncsiak vagytok egy kis spoilerre, lessétek meg a Harry Potter novellák kötetemben A tizenhat ajtó című írásomat, ebben ugyanis már rövid idő erejéig szerepeltettem a sötét varázslatok kivédése tanárt, akit Samantháék fognak kapni másodévükben. Csak arra vigyázzatok, hogy a novella az MSZVB-re nézve is erősen spoileres!

Hamarosan pedig jövök a második kötet borítójának és címének a leleplezésével. Addig is legyetek jók!

Sarah R.