Samantha mintha lassítva nézte volna végig, ahogyan Ingram professzor eltűnik az alattuk tátongó mélységben. Hallotta a csattanást, amivel földet ért, az ezt követő sárkányüvöltés és marcangolás hátborzongató zajait, a közeledő csillekerekek csikorgását és a saját, sikítószellemet megszégyenítő visítását.

Nem telt bele sok idő, tucatnyi kobold érkezett a helyszínre – ám nem egyedül. Az egyik csilléből Albus Dumbledore és Bill Weasley pattantak ki. Utóbbi azonnal odaloholt a sokkos állapotban lévő Samanthához. A tizenegy éves könnyáztatta arccal szorongatta a varázspálcáját, miközben reszketett, mint a nyárfalevél.

– Hála Merlinnek, hogy egyben vagy! – karolta át Bill.

Samantha hosszú másodpercekig képtelen volt megszólalni.

– Fred és George... Mi lett Freddel és George-dzsal? – tette fel aztán az első kérdést, ami eszébe jutott.

– Élnek, nyugodj meg.

Samanthából megkönnyebbült sóhaj szakadt ki.

– Hála Merlinnek.

– Hála az óriáspolipnak. – A komor helyzet ellenére Bill halványan elmosolyodott. – Miután baglyot küldtem anyáéknak, feltűnt, hogy nem vagytok a klubhelyiségben, pedig azt beszéltük, oda mentek vissza – magyarázta, Samantha értetlen tekintetét látva. – Úgy éreztem, valami nem oké, így keresni kezdtelek benneteket. A tó partján találtam meg Fredet és George-ot, ahogy gúzsba kötve, vizesen kiabáltak segítségért. Azt mondták, Ingram el akart rabolni titeket, de az óriáspolip rátámadott a csónakjaitokra, és az övék bele is borult a vízbe. Aztán viszont a polip kitette őket a partra, te viszont Ingram markában ragadtál.

– Oh. – Samantha csak ennyit bírt kinyögni, de megfogadta magában, hogyha visszatér a Roxfortba, hálából istenesen megeteti az óriáspolipot. Még akkor is, ha emiatt vízközelbe kell mennie.

– Ahogy kiszabadítottam a fiúkat, ők azonnal utánad akartak indulni, de nem engedtem nekik – folytatta Bill. – Ragaszkodtam hozzá, hogy segítséget hívjunk, úgyhogy visszasiettünk a kastélyba. Ott szinte rögtön összefutottunk McGalagony professzorral, aki persze nem ment el szó nélkül amellett, hogy csuromvizesen látja Fredet és George-ot. Dióhéjban elhadartam neki a történteket, aztán megkértem, hogy árulja el Dumbledore professzor irodájához a jelszót, valamint, hogy kísérje fel a gyengélkedőre a fiúkat. Persze ők tiltakoztak, de McGalagony is azon a véleményen volt, hogy ellátásra van szükségük, úgyhogy nincs apelláta. Én rohantam Dumbledore-hoz, aki úgy tűnt, nemrég ért vissza az irodájába, és valahonnan rögtön gyanította, hogy Ingram a Gringottsba tart. Mivel nagykorú vagyok hoppanálási vizsgával, azt mondta, vele jöhetek. Nem volt könnyű meggyőznünk a koboldokat, hogy lehozzanak ide magukkal, de végül sikerült. És most, mint láthatod, itt vagyunk – intett az igazgató irányába, aki éppen a koboldokkal diskurált.

– ...ami jog szerint az iskola tulajdona, kedves Ampók – magyarázott éppen. – Még ha Ragnuk királyt is illetné, ahogy maguk gondolják, ő ugyancsak évszázadok óta halott. Kár ezen rágódni. Számtalanszor próbáltam megértetni magukkal, hogy értelmetlen volna máshol tartani, mint a Roxfortban, tekintve, hogy az Alapítók mágiája köti a Teszlek Süveghez. De ha a Varázslény-Felügyeleti Főosztályon óhajtja megbeszélni a dolgot, szíves örömest elfáradok magával oda is.

– Arra semmi szükség – vicsorgott Ampók, és kelletlenül átnyújtotta a kardot Dumbledore-nak.

– Lekötelez – biccentett derűsen az igazgató. Egy pálcaintéssel magához hívta a földön heverő Teszlek Süveget, varázsolt magának egy övet, amihez rögzítette a kalapot és a kardot, majd a derekára csatolta.

– Gratulálok, Ampók. Úgy látszik, tévedtünk magával kapcsolatban. Mégiscsak van helye köztünk a Gringottsban – mondta reszelős hangon az egyik kobold, feltehetően a főnök. – Elvárjuk magától, hogy a jövőben ne hibázzon.

Ampók készségesen biccentett. Samantha nem sok mindent tudott leolvasni az arcáról, de úgy tűnt, hálás, amiért visszakapta az állását.

– Azt hiszem, bőven volna mit megvitatnunk – járatta a tekintetét a koboldok között Dumbledore. – Ha volnának olyan szívesek, és visszakísérnének a főépületbe, szívesen meghallgatnám Ampók történetét. Előbb azonban, ha megbocsátanak egy percre... – lépdelt oda Billhez és Samanthához.

Dumbledore égszínkék tekintetétől a Jackson lánynak az a benyomása támadt, mint mindig: az igazgató mintha olvasott volna a lelkében.

– Elkéstünk, igaz? – kérdezte sajnálkozva Samanthát.

A lány a szakadék felé pislogott, majd visszafordult Dumbledore-hoz, és gombóccal a torkában bólintott.

– Ettől tartottam – sóhajtott gondterhelten az igazgató. – Mr. Weasley, megtenné, hogy amíg a koboldokkal tárgyalok, visszaviszi Jackson kisasszonyt a Roxfortba? Kérem, kísérje el a gyengélkedőre és maradjon vele. Később én is odamegyek.

– Számíthat rám, igazgató úr – bólintott kötelességtudóan a fiú. – Gyere – húzta magával az egyik csille felé Samanthát.

A lány nem sokat érzékelt abból, ami körülötte történik. Visszazötyögtek a koboldokkal a díszes márványépületbe, aztán Billel kisétáltak az Abszol útra, amikor pedig már a Foltozott Üstöt is elhagyták, egy félreeső helyen a fiú felé nyújtotta a karját.

Samantha belekapaszkodott, és egy émelyítő hoppanálást követően már a Roxfort kapuja előtt álltak. Nem is figyelte, milyen úton jutottak el végül a gyengélkedőre. Amikor beléptek a kórterembe, csak két elsuhanó vörös foltot látott, és hamarosan már a Weasley ikrek karjai fonódtak köré.

A lány megkönnyebbülten szorította magához barátait. A fiúk azonnal kérdésekkel bombázták, de Bill leállította őket.

– Hagyjátok, nem látjátok, hogy sokkot kapott szegény? Hol van Madam Pomfrey? – nézett körbe.

Ekkor lépett ki a szobájából az említett. Több se kellett neki, egy üres ágyra tuszkolta legújabb páciensét, és megitatott vele vagy háromféle bájitalt, amiktől szép lassan fel tudott engedni.

– Na, mi történt? – Fred és George tűkön ülve várták a mesélést. Bill letelepedett az egyik ágy szélére.

Samantha rájuk emelte a tekintetét.

– Ingram meghalt – jelentette ki komoran. Most, hogy kimondta, a tudat még fojtogatóbban hatott rá.

Madam Pomfrey kezéből kis híján kiesett az üvegcse, amivel foglalatoskodott.

– Micsoda? Te kinyírtad? – hitetlenkedett Fred.

– Mi? – A meghökkenés egy csapásra feledtette a lánnyal, hogy épp elmerülni készült a mélabúban. – Dehogy, te hülye. Leugrott egy szakadékba. Ha maradt is belőle valami, valószínűleg felfalta egy banki sárkány – borzongott meg.

– Fúú – tátották el a szájukat teljesen egyszerre a fiúk.

– Tudom, durva – bólogatott Samantha. – Fogalmam sincs, miért csinálta. De nagyon furcsa dolgokat mondott – szakadt ki belőle.

Az, hogy elmesélte a Weasley ikreknek meg Billnek, hogy mi történt, mintha könnyített volna a lelkén. A hirtelen sokkhatás miatti szótlansága végre feloldódott, csak beszélt és beszélt. A három fiú és Madam Pomfrey – aki csendben foglalatoskodott mellettük – elhűlve hallgatta, hogy Ingram alkut kötött Ampókkal, lenyúlta Dumbledore-tól a Teszlek Süveget, és a szakadék fölé lebegtette Samanthát, de aztán végül az egésznek a végén ő vetette bele magát.

– Világos, hogy nagyon kellett neki valami a hétszáztizenhármas széfből – rakta össze a képet Bill. – De hogy miért lett öngyilkos, azt én sem értem.

– Nagyon kétségbeesettnek tűnt – idézte fel Samantha. – Teljesen elborult az agya. Para volt. Nagyon para.

– Szegénykém, miket kellett átélned, ráadásul ilyen fiatalon – sopánkodott Madam Pomfrey, és megsimogatta a lány kobakját.

Egy idő után azonban visszavonult a szobájába, így csak a három fiú hallgatta tovább a mesedélutánt. Fred meg George odáig voltak, amikor Samantha a titokzatos kard megjelenéséhez ért a történetben, és közösen találgatták, hogy vajon hogy került elő.

Bill sejtelmes mosolyra húzta a száját.

– Én tudom. Olvastam A Roxfort történetében, hogy...

Ebben a pillanatban nyílt a gyengélkedő ajtaja, és Dumbledore professzor lépett be rajta, püspöklila talárjában. Még mindig az övén hordozta a kardot és a Teszlek Süveget, ettől pedig olyan méltóságteljes benyomást keltett, mintha ő maga volna Merlin.

– Azt a ku... – szaladt ki Fred száján, de Bill metsző pillantása beléfojtotta a szót. – Azt a kutya mindenit – vágta ki magát. – Menő a kardja, professzor úr – dicsérte meg végül Dumbledore-t.

– Köszönöm, Mr. Weasley – mosolygott a bajusza alatt az igazgató. – Felteszem, mindannyiótokat furdal már a kíváncsiság a miértek okán, amelyekből az elmúlt órák eseményei fakadtak.

Samantha, Fred, George és Bill bőszen bólogattak.

Dumbledore varázsolt magának egy széket Samantha ágya mellé, és miután leült, így szólt négy diákjához:

– Mielőtt elmerülnénk a részletek elemzésében, hadd mondjam el, hogy rendkívül büszke vagyok mindannyiótokra a páratlan helytállásért, amit tanúsítottatok. Továbbá szeretném leszögezni, hogy a koboldokkal való beszélgetés után az egész Roxfort nevében kijelenthetem: személyes tragédiánknak tekintjük Herbert Ingram halálát. Soha nem kívántam, hogy az események efféle fordulatot vegyenek.

– Ő döntött így – motyogta maga elé megsemmisülten Samantha, majd felemelte a fejét, és Dumbledore szemei közé nézett. – De miért, professzor úr? Miért vetett véget a saját életének?

Nem tudta feldolgozni, hogy csinálhat valaki ilyet önszántából.

– Ampóktól megtudtam – felelte lassan az igazgató –, hogy Ingram professzor egy igen ritka vérátok elszenvedője volt.

– Tessék? – kérdezte szinkronban Fred és George.

– Micsoda? – hüledezett velük egyidőben Samantha.

– Vérátok? – szörnyedt el Bill.

– Közismert tévhit – folytatta Dumbledore –, hogy a vérátkok az azt elszenvedő család női tagjait sújtják. A generációkon való átívelés valóban helyes tézis, azonban a többi elem már árnyaltabb. A vérátkoknak számos speciális típusa létezik, és hiba azt feltételezni, hogy csak női áldozatokat szedhet. Sőt, éppenséggel az a fajta, amelyik Ingram professzor családját érintette, kifejezetten a férfiakra irányult. Ingram professzor egészen pontosan úgy mesélte Ampóknak, hogy a családjuk egyetlen férfitagja sem élt tovább negyven évnél. Legkésőbb, amikor felvirradt a negyvenedik születésnapjuk, valamiféle tragikus történés következtében – mint például baleset vagy egészségügyi probléma – mind meghaltak.

– De hát ez borzalmas! – Fred arca grimaszba torzult.

– Magam is úgy vélem, Mr. Weasley – felelte szomorkásan Dumbledore. – Annál is inkább, mert Ingram professzor, családja utolsó sarja arra tette fel az életét, hogy megfékezze az átkot. Azonban, amint látjátok, a szerencsétlenül alakult körülmények következtében mindez nem sikerült neki.

– Tehát ezt akarta elérni. – Samantha szíve összeszorult. – Menteni szerette volna a saját életét.

Eszébe jutott, mennyire kétségbe volt esve Ingram, hogy már csak egy napja van hátra. A lány most már értette, miért. Szánta a néhai professzort, aki ráadásul a születésnapja előtt egy nappal halt meg. Ritka szar lehet, gondolta.

Mindennek fényében a férfi már nem is tűnt igazán gonosznak.

– De mi volt abban a széfben, ami annyira kellett Ingram professzornak? – kíváncsiskodott George.

Dumbledore néhány másodpercig némán pásztázta a válaszra váró arcokat.

– Hallottatok már a bölcsek kövéről? – szólalt meg végül.

Samantha, Fred és George a fejüket rázták, Billnek ellenben elakadt a lélegzete.

– A Nicolas Flamel-féle bölcsek kövére gondol, ugye?

Dumbledore bólintott.

– Legyen szíves, ismertesse velünk, mit tud róla, Mr. Weasley – intett felé a kezével, mintha csak egy tanórai kérdést tett volna fel.

– Sokféle legendát olvastam a kőről – ismerte el Bill –, de a tudományos feljegyzések szerint Nicolas Flamel az egyetlen, akinek valóban sikerült elkészítenie egy tartósan funkcionáló bölcsek kövét. Emiatt vált a világ leghíresebb alkimistájává.

– Helyes válasz – biccentett Dumbledore. – No, és miben rejlik a kő varázsa?

– Aranyat és életelixírt lehet vele előállítani – vágta rá Bill.

– Királyság! – zengték kórusban a Weasley ikrek.

Samantha is felcsillanó szemmel hallgatta. Örök élet és tengernyi pénz? Pazar.

– Annyira nem – rázta meg a fejét Bill. – Sokan akarták már meglopni a kő miatt Flamelt, vagy megölni, hogy megszerezzék tőle. Illetve akadtak olyanok is, akik el akarták rabolni, hogy készítsen nekik is. De hiába, egész életében csak egyetlen darabot sikerült előállítania.

– Ingramnek mire kellett a kő? – pillantott Samantha Dumbledore-ra. – Meg tudta volna törni vele az átkot?

– Azt sajnos nem hiszem – hangzott a felelet. – Úgy sejtem, azt gondolta, ha iszik az életelixírből, azzal megvezetheti az átkot és további időt nyerhet, hogy a megtörésén munkálkodjon.

– Ingram professzor volt az, aki a nyáron be akart törni Flamelhez? – jutott eszébe Billnek. – Olvastam a Reggeli Prófétában. Az újságban azt írták, miután hírnevet szerzett, Flamel kénytelen volt elrejtőzni az irigyei miatt. A pontos lakcímét is csak a legnagyobb bizalmasai tudhatják, és máig alig bukkan fel a nyilvánosság előtt. Állítólag a kutatásainak él. De időnként mindig költöznie kell, mert akadnak, akiknek sikerül felkutatniuk a tartózkodási helyét és megpróbálják kirabolni.

– Így van. Nem hiába maga az iskolaelső, Mr. Weasley – jegyezte meg büszkén Dumbledore. – Magam is úgy sejtem, hogy Ingram professzor próbált betörni a nyáron Nicolas barátomhoz. Az eset után a segítségemet kérte, és úgy egyeztünk meg, elővigyázatosságból a követ átszállítjuk a Gringottsba. Szegény Nicolas, szerette az akkori házát, de hát, mit lehetett tenni, hosszú idő után sajnos ismét költöznie kellett – sóhajtott. – Ez az egyetlen nyűg, ami miatt panaszkodni szokott, maga az elszigetelt életmód azt hiszem, nincs ellenére. Mindig is magának való típus volt – somolygott az orra alatt.

– Szóval maga meg Flamel régi barátok? – bukott ki Samanthából.

– Inkább nem is mondom, milyen régi – hunyorgott az igazgató. – Kevés hasonlóan szerény embert ismerek, mint Nicolas Flamel, és még kevesebbet, aki olyan alázattal végezné a munkáját, mint ő – ismertette a gyerekekkel.

– De hát, miért nem osztja meg a követ másokkal? – háborodott fel Samantha. – Nem csoda, hogy Ingram professzor elárulva érezte magát. Ha Flamel ad neki az életelixírből, akkor lehet, hogy megmenthette volna.

– És mire használta volna az életelixírrel nyert időt Ingram professzor? – tette fel a kérdést Dumbledore.

– Hát... az átok megtörésére – felelte bizonytalanul Samantha.

– És azután mihez kezdett volna magával?

– Öhm, éli az életét? – ráncolta a homlokát a lány.

– Éli az életét – ismételte meg Dumbledore. – No, és azután?

Samantha némán meredt rá. Nem értette, mire akar kilyukadni az ősz professzor. Végül Bill felől érkezett a felelet.

– Meghal.

– Pontosan – felelte apró főhajtással az igazgató. – Meghal, mint minden ember. Nicolas Flamelnek pedig nem tisztje befolyásolni egyszerű emberi életeket. Sokat beszélgettünk róla, hogy talán jobb is így, hogy nem lapul mindenki zsebében egy bölcsek köve. Gondoljatok csak bele, mi volna, ha minden ember örökké élne – csóválta meg a fejét. – Teljességgel felborítaná az élet természetes körforgását. A halált egyikünk sem kerülheti el. Előbb vagy utóbb, de mindenkiért eljön.

– De ha csak Ingramet mentette volna meg, hogy... – replikázott Samantha, aki nehezen fogadta el Dumbledore professzor magyarázatát.

– Mindenkit nem lehet megmenteni – fojtotta belé a szót az igazgató. Komoly tekintettel nézett Samanthára. – Nicolas részéről nem volna igazságos kivételt tenni senkivel szemben – érvelt. – Mi alapján segítene az egyik emberi életen, ha a másikon nem? És ha segítene is az olyan szerencsétleneken, mint Herbert Ingram, vajon nem kapnának utána vérszemet, és akarnának örökké élni?

– Szóval az örök életet megtartja magának – morogta maga elé a lány. Még mindig nem volt szimpatikus neki ez a Flamel.

– Nicolas sem fog örökké élni – magyarázta türelmesen Dumbledore. – Ha eljön az ideje, visszavonul, hogy végleg lehunyja szemét. De amíg úgy érzi, a világnak szüksége van rá, marad. Őt ugyanis nem afféle kapzsi vágyak mozgatják, mint az átlagembert. Nem maga miatt használja a követ, mint ahogy azt például Herbert Ingram szerette volna. Nicolas Flamel a tudomány oltárán használja a kő által nyert pénzt és éveket is. A magasabb célt tartja szem előtt – és ez a kulcs. Csakis olyan ember méltó a bölcsek köve használatára, aki nem öncélúan teszi. Értitek már?

Samantha, Fred, George és Bill csendben emésztgették a hallottakat.

– Ingram professzornak megadatott, hogy tudja, mennyi ideje van hátra – jegyezte meg csendesen Dumbledore. – Rajta múlt, hogyan gazdálkodik azzal a negyven évvel, ami kijutott neki. Sajnálatos, hogy a haláltól való félelme és az átoktörés iránti rögeszméje elvette tőle a lehetőséget, hogy teljes életet éljen, és kihasználja, amíg lehet.

Samantha megrázta magát. Ő személy szerint nem örült volna, ha pontosan tudja, mennyi ideje van hátra. Az igazat megvallva nem csodálkozott, hogy Ingram annyit stresszelt miatta – valószínűleg ő is ezt tette volna a helyében. A Dumbledore-féle bölcsesség követése már egy magasabb szintet követelt volna.

Való igaz, abban is van valami pozitív, ha az ember látja az éveit és be tudja osztani, gondolta, de azért jobb ez így, hogy meglepetés, mikor kopogtat a halál.

– És magát miért utálta Ingram? – jutott eszébe.

– Felteszem, azért – felelte az igazgató –, mert miután a téli szünetben be akart törni az irodámba, gyanakodni kezdtem rá. Amikor pedig egy jó barát figyelmeztetett, hogy koboldokkal egyezkedik, egyből tudtam, hogy a kardot akarja.

– Mert koboldezüst, ugye? – kérdezett közbe Samantha.

– Mint ahogy azt magad is láthattad a Gringottsban, működése teljében – bólintott Dumbledore. – Mikor tehát megneszeltem, hogy Ingram professzornak fáj rá a foga, nem átallottam elrejteni az irodámból.

– Ezért nem találta ott, amikor ma végül sikerült betörnie – értette meg Samantha.

– Nos, igen. Kiváló illuzionista, számoltam vele, hogy előbb-utóbb sikerül megtévesztenie a kőszörnyet. Azzal azonban sajnos nem kalkuláltam, hogy kijátszik egy tartalék tervet. Mit ne mondjak, alaposan felkészült.

Dumbledore lecsatolta az övéről a kardot, és átnyújtotta Samanthának. A lány óvatosan vette kézbe a bordó rubintkövekkel kirakott markolatot.

– A koboldokról tudni kell, hogy a fizetésről és birtoklásról való elképzeléseik homlokegyenest különböztek a varázslókétól, ami nem egy konfliktust szült köztük a történelem során – ecsetelte Dumbledore. – Az ő hitvallásuk szerint egy tárgy a készítő tulajdona, aki megvásárolja tőle, gyakorlatilag csak bérli. Ennélfogva úgy gondolkodnak, hogy az elhunytnak nincs joga továbbörökíteni a tárgyat a végrendeletében. Mi több, gondoskodnia kellene róla, hogy halála után a rokonai visszaszolgáltassák a tárgyat a kobold ötvösmester számára.

– Emiatt szerette volna Ampók megtartani? – értette meg Samantha.

– Ő úgy gondolja, a koboldok tulajdona – helyeselt Dumbledore.

– És amúgy kié volt? – ráncolta a homlokát a lány.

– Nézd csak meg jobban a markolatát – hunyorgott cinkosul az igazgató.

Samantha olyan közel tartotta magához a rubintokat, hogy a többiek attól féltek, lefejeli a kardot. Hiába vizsgálgatta azonban a markolatot, nem látott rajta semmit a retináját kiégető drágakövek csillogásán kívül.

– Kicsit lejjebb – segített Dumbledore bujkáló mosollyal.

És ekkor Samantha végre észrevette. A markolat alá egy nevet gravíroztak. Szívesen megjegyezte volna Dumbledore-nak, hogy igazán betájolhatta volna pontosabban is, hogy merrefelé keresgéljen, de amikor leolvasta, ki volt a kard gazdája, hirtelen minden addigi gondolata másodlagos jelentőségűvé vált számára.

– Griffendél Godrik? – kapta a fejét az igazgató felé. – Ez itt Griffendél kardja?

A megtisztelő ténytől, hogy épp háza alapítójának egy ereklyéjét szorongatja a kezében, leverte a víz.

Dumbledore és Bill, akik már pontosan tudták, mi történt, megmosolyogták Samantha, Fred és George elképedését.

– Amikor a Roxfort alapítói megbűvölték Griffendél varázslósüvegét, és megalkották belőle a Teszlek Süveget, hogy az majd házakba ossza a diákokat, akkor is, ha ők már csak legendák lesznek – mesélte Dumbledore –, akkor történt az is, hogy mágikus úton összekötötték vele a kardot. Griffendél Godrik kifejezett kívánsága volt ez a biztonsági intézkedés a háza tanulói számára. Ha úgy hozza a szükség, a kard megjelenik az arra méltóknak, hogy segítse őket a harcban. Csak egy ízig-vérig griffendéles húzhatja ki belőle – mosolygott Samanthára.

A lány tátott szájjal meredt az ezüstpengére. Szóhoz sem jutott. Fred és George hasonlóképpen reagáltak. Bill levakarhatatlan vigyorral az arcán nézte őket, és Dumbledore is remekül mulatott magában.

– De hát – makogta végül Samantha, amikor megtalálta a hangját –, nem értem. Mi tesz valakit igazi griffendélessé? Hiszen én majd' meghaltam, annyira féltem.

– Mi tesz valakit igazi griffendélessé? – kérdezte szórakozottan Dumbledore. – Ez ám a rejtély. Ezzel kapcsolatban talán csak Griffendél Godrik lenne az, aki – bocsássatok meg a puritán kifejezésért, de – „meg tudná mondani a tutit". Gondolkozz el egy kicsit, Samantha. Mi zajlott benned, amikor a kard megjelent neked?

– Hát – kutatott az emlékei között a lány –, éppen a pálcámat kerestem, hogy segítsek Ampókon.

– Ez érdekes – mondta csevegő hangon Dumbledore. – Mindazonáltal alátámasztja a feltételezésem, miszerint az elhatározás a kulcs. Kész voltál harcolni, és segítségre volt szükséged. Úgy gondolom, ezért akkor és ott jelent meg neked a kard. Akkor, abban a pillanatban, és nem korábban.

Samanthának zsongott a feje a sok információtól és az aznapi események hatásától. Hamarosan Madam Pomfrey is kidugta a fejét a szobájából, és közölte Dumbledore-ral meg Billel, hogy szeretné, ha hagynák pihenni a három megviselt elsőévest.

– Azonnal, Poppy – ígérte az igazgató. Átvette a kardot, amit Samantha odanyújtott neki, majd egy varázspálcaintéssel eltüntette a széket, amit korábban elővarázsolt. – Jómagam is azt hiszem, a mai hosszú nap után rátok fér egy kiadós pihenés – nézett végig a trión.

Samanthában csak most tudatosult, mennyire elbeszélgették az időt. A gyengélkedő ablakára pillantva megállapította, hogy odakint már alkonyodik. Egyre csak az eseményeket pörgette a fejében, és a beszélgetés nyomán megpróbált minden kirakósdarabot a helyére tenni.

Dumbledore és Bill már a kórterem ajtajánál jártak, amikor a lánynak eszébe jutott még egy hiányzó részlet.

– Professzor úr – szólt az igazgató után.

– Igen? – fordult meg szelíden Dumbledore.

– Mondja, ki volt az a jó barát, akiről beszélt? – tette fel a kérdést. – Aki figyelmeztette, hogy Ingram professzor koboldokkal üzletel.

A professzor széles mosollyal adta meg a választ, amit Samantha már előre sejtett.

– Remus Lupin.