Édes Kiscsillag!

Remus sajnos még nincs olyan állapotban, hogy levelet írjon neked, így engem kért, hogy köszönjem meg a nevében a csodálatos születésnapi ajándékot, amit küldtél. Nagyon örült neki – vele voltam Bagoly érkezésekor, csak úgy ragyogott az arca, amikor megkapta a csomagot. A csokoládé pedig különösen jólesett neki a telihold után, igazán figyelmes vagy.

Egyébként kalandos útja lehetett a doboznak, mert képzeld, kicsit behorpadt – de tudod, hogy sajnos megesik az ilyesmi szállítás közben. A keresztapád külön kért, hogy biztosítsalak róla: ez mit sem von le az ajándék értékéből. Nagyon szépen köszöni, hogy gondoltál rá, habár azt is mondta, hogy nem kellett volna. De ezt még véletlenül se vedd sértésnek, tudod, milyen Remus – egyszerűen szörnyűséges, mennyire jelentéktelennek tartja magát.

Egyébként ne aggódj az állapota miatt, gondoskodom róla, hogy mihamarabb felépüljön. Itthon pedig minden rendben van. Most, hogy itt a tavasz, egyre több a vevőm, csak úgy pörög az élet a kertészetben. Pár napja azért volt időm kimenni terepre Paripával, de már hiányol téged – ahogyan én is.

Jeremyékkel sajnos nem tudtam találkozni az utóbbi időben, úgy alakult, hogy mostanában különösen sokat kell szolgálatban lennie. Az élet a sürgősségin sajnos már csak ilyen kiszámíthatatlan. Daniellel meg a nagyiékkal viszont többször is összefutottam, mindannyian üdvözölnek téged – illetve Lizzie is, a múlt héten voltam teázni vele.

Remélem, továbbra is jó sorod van a Roxfortban. Jut eszembe, azt azért elviselném, ha nem kellene annyi levelet váltanom McGalagony professzorral a viselkedésed miatt, mert lassan már többet írunk egymásnak vele, mint veled. Na, de erről még személyesen beszélünk.

Nagyon örültem a múltkori levelednek, amiben azt írtad, sikerült jobb kedvre derítened Fredet forrócsokival – annak ellenére, hogy emiatt is tilosban jártál. Szerencséd, hogy Charlie ilyen rendes volt veled. Remélem, nem felejtetted el megköszönni, hogy falazott neked.

Repesve várom, hogy hazagyere a tavaszi szünetre és újra a karjaimba zárhassalak. Addig is kérlek, próbálj meg jól viselkedni – vagy legalább csak viselkedni. De tényleg.

Írj, hogy mi újság, kíváncsi vagyok a legújabb híreidre. Hamarosan találkozunk.

Szeretettel ölel:
Édesanyád

Ui.: Tudom, hogy úgysem fogsz szót fogadni, de azért egy próbát megért. Puszillak, te kis bolondos. Vigyázz magadra.

Samantha fülig érő szájjal olvasta Cara levelét a reggeli rántottája fölött. Bagoly kapott az alkalmon és elcsent a tányérjáról egy baconszalonnát, de nem haragudott rá, sőt, megsimogatta – megérdemelte a kényeztetést a hosszú út után.

Biztos volt benne, hogy Remus jó kezekben van Cara ápolása alatt, emellett örült, hogy szülőjének van mivel lefoglalnia magát, amíg ő a Roxfortban van, és még Madam Malkinnal is összeültek egy csajos teadélutánra, ahogy azt tették rendszeresen – merthogy a „Lizzie" megnevezés kétségkívül őt takarta.

Samantha hatéves korában nem értette, miért hívja így a legjobb barátnőjét Cara, hogyha egyszer a teljes neve Elizabeth – akkoriban még kevéssé értette a becenevek működését. Azt tudta csak, hogy az édesanyja Sammynek hívja őt – meg sokszor Kiscsillagnak, de akkor annyira természetesnek gondolta, hogy neki ez is ugyanolyan neve, mint a Samantha, hogy számításba se vette –, az unokatesóját, Timothyt pedig Timnek nevezte a család. Ezen logika alapján Elizabeth-et Elizzynek vagy simán Elnek kellett volna szólítani szerinte, de mindenképpen E-vel az elején.

Elizabeth Malkin jót nevetett rajta, ahogy a kis fruska felvezette nekik a gondolatmenetét Carával, és elmondta Samanthának, hogy őt nagyon sokféleképpen hívják, neki mindegy, melyiket használja. Felsorolt neki egy csomó becenevet, amik közül választhat, majd végül azt is megemlítette, hogy a talárszabászatban, ahol dolgozik, ott pedig Madam Malkinnak hívják. Samanthának azonnal megtetszett a név csengése, mert olyan sok volt benne az M-betű, úgyhogy azt választotta, és innentől kezdve így nevezte a nőt.

A keresztneve becézéseit amúgy is elfelejtette már közvetlenül a felsorolás után, Elizabeth-nek meg nem akarta nevezni, mert tudta, hogy a királynőt is úgy hívják. A kis gyermekkobakjával pedig nem akarta, hogyha az édesanyja legjobb barátnőjéről beszél, akkor valaki véletlen azt higgye, Queen Elizabeth az. Habár pazar lett volna összehaverkodni a királynővel, de az esetleges félreértések elkerülése végett maradt a Madam Malkinnál.

– Min mosolyogsz? – kíváncsiskodott a Samanthával szemben ülő George.

– Anya írt – lobogtatta meg a papírt a lány. – Ez nem elég ok, hogy mosolyogjak?

– Nekem legutóbb rivallót küldött. – Fred morcosan kanalazta a gabonapelyhét ikertestvére mellett. – Juhé.

– Az enyém azt sose küldene – rázta meg a fejét Samantha. Ebben biztos volt.

– Jó neked – morogta Fred.

Samantha egy kezén meg tudta számolni, hányszor látta életében kiabálni Carát. Ha meg is tette, általában csak olyan esetek miatt kiáltott fel, mint például, amikor szemtanúja volt, ahogyan Samantha leesett Paripa hátáról, és attól félt, megtapossa az állat. Varázslócsemete lévén persze nem fenyegette komoly veszély a lányt, egy karcolás nélkül megúszta – de édesanyja a mugli származása miatt időnként még mindig hajlamos volt megfeledkezni ezekről a dolgokról, hiába vette körül oly sok éve a mágia világa.

– Egyébként tényleg nincs túl sok okunk örülni mostanában – jegyezte meg George, jogosan.

Mivel benne jártak a márciusban, a sok-sok ismétlés mellett a tanárok még jobban belehúztak, hogy leadják a maradék tananyagot, és már tényleg csak a vizsgákra való készülésre fókuszálhassanak. Annyi házit kaptak McGalagonytól, hogy Alicia egyik nap elaludt a hosszas körmölés után a klubhelyiségben, a lányoknak kellett felcipelniük a szobájukba.

Házi feladatok terén Sinistra professzor sem arról volt híres, hogy kímélné a diákokat, és nem a vizsgák előtt bő két hónappal tervezett felhagyni ezzel a – szerinte jó, a diákok szerint rossz – szokásával. Az utóbbi időben még Daphne is megizzadt az asztronómia-beadandókkal.

Samanthának sem volt már ideje gondtalanul csevegni Cedric Diggoryval gyógynövénytanon, Bimba professzor megkövetelte a pörgést. Olyan sok feladatot sűrített bele az órába, hogy hiába az előny, amit a Jackson lány tudása jelentett, még az ő párosuk is alig fejezte be a munkát kicsengetésre.

A máskor viszonylag engedékeny Flitwick professzor kellemes hangulatú órái is hajtásba mentek át. Az elsősöknek nagyon koncentrálniuk kellett, ha nem akartak felsülni a gyakorlásra kiadott bűbájok végrehajtásánál. Most nem lehetett szünetet beiktatni közben és lelkizni a tanárral, hiába próbálkoztak.

Samantha számára, mint mindig, a bájitaltan jelentette a legnagyobb nehézséget. Amúgy is utálta Piton óráit, de ha nem lettek volna elegendőek a szándékosan trükkös kérdéseket tartalmazó házi feladatok, a professzor újabban kitalálta, hogy minden óra elején röpdolgozatot írat velük. Ezekkel akarta elérni, hogy elkezdjék a rendszeres készülést a közelgő vizsgákra, így mindig random kérdezgetett tőlük az egész éves anyagból.

Mivel a bájitaltantanár árgus tekintettel figyelte az első padban ülő Samanthát, és már akkor puskázással gyanúsította, ha előhúzott egy zsebkendőt a talárja zsebéből, hogy kifújja az orrát, inkább meg sem próbálkozott csalással – nem mintha egyébként akár ő, akár bárki más meg merte volna ezt kockáztatni Pitonnál.

Meglepő módon hatalmasat fordult a kocka év eleje óta, és mostanra Ingram professzor órái váltak a legkellemesebbé az elsősök számára. Úgy tűnt, a tanár úr elfoglalt és már magasról tesz a tanításra, ugyanis nem adott fel házi feladatot, és felhagyott a bátorságpróbákkal is.

Sötét varázslatok kivédésén többé nem szimulációk fogadták őket, hanem egy átlagos tanterem képe, Ingram pedig minden óra elején beviharzott, leült a tanári asztalhoz, és csak ennyit mondott:

– Olvasgassák a tankönyvet, készüljenek belőle a vizsgára. Ha csöndben maradnak a tanóra végéig, fejenként tíz pontot kapnak. Részemről ehetnek-ihatnak is közben, a lényeg, hogy kérem, ne zavarjanak.

Ezután pedig végig a tanári asztalnál ügyködött egy köteg papírral. Néha írogatott valamit, néha úgy tűnt, számolgat magában, máskor pedig a padra könyökölve megtámasztotta az orrnyergét, és lehunyt szemmel motyogott magában. Fred, George és Samantha egy darabig gyanakodva figyelték, mit csinál, de a professzor észrevette és rájuk parancsolt, hogy foglalkozzanak a saját dolgukkal.

Senki nem értette, a tanár miért éppen a vizsgák közeledtével veszi fel ezt a nemtörődöm viselkedési formát, mindenesetre a fejenként tíz pont elég motiváló volt az osztálynak ahhoz, hogy csöndben maradjanak. Ingramet egy idő után már az sem érdekelte, ha más órára készülnek vagy éppen alszanak. Nagyjából olyanná vált az SVK, mint a mágiatörténet, azzal a különbséggel, hogy itt nem kellett Binns monoton hangját hallgatniuk, ahogy a vérfarkasok 1637-es etikai kódexét darálja.

Amellett, hogy nem bánták a hirtelen szabadidőt, az elsős griffendélesek azért aggódtak is, hogyan fogják így letenni a vizsgát sötét varázslatok kivédéséből – így folytatták a hétfő délutáni közös tanulást. Eddig csak elméletet vettek közösen, most viszont, hogy egyre jobbra fordult az idő, kijártak a kastélyparkba gyakorolni.

Fred, George és Samantha a roxmortsi eset után elhatározták, hogy rajta tartják a szemüket Ingramen. Az, hogy megint ilyen hirtelen változott a tanításhoz való hozzáállása, tovább táplálta aggodalmukat, hiszen arra utalt, hogy professzoruk immár maximálisan annak a bizonyos tervnek a végrehajtására koncentrál, amiről a kobolddal beszélgetett.

A Weasley ikrek hosszas elmélkedés után meggyőzték barátnőjüket, hogy Pitonnak valószínűleg nincs köze az esethez, a Gringottsnak viszont annál inkább. Noha Samantha már nagyon beleélte magát a teóriájába, miszerint a bájitaltanáruk a kegyetlen Darth Vader, kénytelen volt elismerni, hogy barátainak valószínűleg igaza van. Piton ugyanúgy viselkedett, mint mindig, így inkább arra koncentráltak, hogy mindent kiderítsenek a koboldokról, amit csak tudnak.

Kapóra is jött nekik a közelgő vizsgaidőszak, ugyanis így legalább senki nem furcsállta, amiért még ők is könyvtárba járnak, és Percy is abba a hitbe ringatta magát, hogy tanulnak, így nem idegesítette őket azzal, hogy a nyakukra járt ez ügyben.

Hiába nyálaztak át azonban jó néhány könyvet, nem érezték, hogy előrejutottak volna Ingram rejtélyének a megfejtésében.

– Itt azt írják: „A koboldok figyelemreméltóan intelligens, speciális varázserővel rendelkező humanoidok. Képesek a pálca nélküli mágiahasználatra, és saját nyelvet beszélnek, a halandzsot. Ez a varázslófül számára durva, összefüggéstelen hadarásnak hallatszik, azonban valójában egy rendkívül nagy múltra visszavezethető, választékos nyelv" – olvasta hangosan George. – „Nyelvjárásai..."

– Bla-bla-ba, ez felesleges infó – szakította félbe Samantha, majd az előtte lévő nyitott kötet lapjára meredt. – Ez is – vonta le a következtetést kelletlenül. – Kit érdekel, hogy „Étrendjük főleg gyökerekből, gombákból és húsokból áll, melyekkel e könyv szerzője szerint vitaminszükségleteiket elégétik ki, ugyanis keveset tartózkodnak a szabadban, emiatt eredendően sápadtak és nem jutnak elég napfényhez"?

– Ebben a koboldlázadásokról írnak – emelte meg az általa olvasott könyvet Fred. – Valami Yardley Platt nevű pasasnak a koboldölés volt a hobbija a tizenhatodik században, de aztán fellázadtak a koboldok 1612-ben Roxmortsban, meg 1631-ben is, amikor visszavonta tőlük a minisztérium a pálcahasználat jogát. Meg aztán később még..."

– Ez is uncsi – grimaszolt Samantha.

– Inkább keressünk valami könyvet a Gringottsról, hátha előrébb jutunk – vetette fel George. – A koboldok a banknak dolgoznak, szóval ezzel kapcsolatos lehet Ingram ügye, nem?

Ez jó ötletnek bizonyult – habár A Gringotts Varázslóbank története olyan nagy és vaskos olvasmány volt, hogy Fred, George és Samantha még hárman is alig bírták elcipelni a klubhelyiségbe. Ott aztán felcsapták a kötetet, és – miután köhögtek egy sort a portól, illetve versenyt szidták a könyvtárosnőt, Madam Cvikkert, amiért nem takarít rendesen – átlapozgatták, érdekességek után keresve.

A triónak rá kellett döbbennie, hogy hiába születtek a varázsvilágba, jóformán csak annyit tudtak eddig a Gringottsról, hogy a legbiztonságosabb helyként emlegetik, ugyanis koboldok, sárkányok és egy sor varázslat őrzi.

Most azonban megtudták, hogy a bankot egy Gringott nevű kobold alapította 1474-ben, és az irányításába eleinte még varázslók is beleszóltak, idővel azonban teljesen koboldkézbe került, így gyakorlatilag ők működtetik a varázslógazdaságot, és csak néhány emberi munkatársat vesznek fel.

Azzal tisztában voltak ugyan, hogy a koboldok pénzzel foglalkoznak, de az meglepte őket, hogy még a galleonokat, sarlókat és knútokat is ők verik.

– Azért ez tényleg túlzás – fintorgott a sorokra Samantha. – Mikor lesz nekünk valaha fontos információ, hogy a pénzérme oldalán ott van egy számsor, ami annak a koboldnak az azonosítóját jelzi, aki öntötte?

A könyv szerzői külön fejezetet szenteltek a koboldezüstnek, amit szintén ők munkáltak meg. A rendkívül ritka anyag többek között azért volt értékes, mert mágikus tulajdonságokkal rendelkezett: a közönséges kosz lepergett róla, de magába szívott mindent, ami erősítette.

A leghíresebb koboldezüst a házuk alapítójának, Griffendél Godriknak a kardja volt, amit Ragnuk, a koboldkirály uralkodása alatt kovácsoltak. Samantha azonban itt is feleslegesnek tartotta a többi maszlagot.

– Minek részletezik, hogy milyen varázslócsaládok birtokában találhatóak ismert koboldezüst tárgyak? – bökött egy bekezdésre. – Nem tök mindegy, hogy a Blackek a tizenötödik század óta örökítenek egy neves kobold ötvösök által készített tizenkétdarabos kehelykészletet, vagy, hogy Prewették birtokában van egy holdkövekkel díszített, gyémántberakásos diadém a tizenhatodik századból?

– Prewették anya családja – kapta fel a fejét Fred. – Tudod, az a fejdísz ott van Muriel nénikénknél – nézett össze George-dzsal, aki szaporán bólogatott.

– Ja, de tényleg nem dől össze a világ, ha ezt nem írják le – adott igazat Samanthának. – Jó, hogy nem teszik hozzá még ezt is: „Az értékes családi ereklye Muriel Prewett aszott, házsártos vénasszony nappalijában rohad egy antik vitrinben, és semmi funkciója azon kívül, hogy kiégeti az ember szemét, ha visszatükröződik róla a fény" – zengte fennkölt hangon.

Fred és Samantha jót nevettek. A böngészés végére, ha másban nem is, abban biztosak lehettek, hogy a zsugori koboldok és a magukat felsőbbrendűnek gondoló varázslók kapcsolata mindig is rendkívül bonyolult volt – nem véletlenül működött a minisztériumban külön Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatala.

A kutakodás iránti kezdeti lelkesedésük azonban hamar lelohadt. Sem türelmük, sem idejük nem volt normálisan átrágni magukat az egész könyvön. Samanthának pláne, ugyanis vészesen közeledett április elseje – ami amellett, hogy tréfatervezést igényelt az ikrekkel, ő még magánakcióba is fogott többi osztálytársával, mivel a fiúk születésnapja is ekkorra esett.

A jeles nap reggelén Samantha és Lee egy-egy vödör jéghideg vízzel ébresztették Fredet és George-ot, azt üvöltve, hogy „MEGLEPETÉS, BOLONDOK!", amikor pedig a két fiú ijedten – és az átázott pizsamában vacogva – kipattantak az ágyukból, Daphne, Alicia és Angelina konfettit szórtak a képükbe. Kenneth két tortával egyensúlyozott a kezében, amit előző nap készíttettek a házimanókkal.

– Boldog szülinapot – énekelték. – Boldog szülinapot! Boldog szülinapot, fiúk. Boldog szülinapot!

Amikor lecsengett a dal, Fred és George másodpercekig döbbenten bámultak rájuk – aztán összenéztek, és egyszerre kapták ki Samantha meg Lee kezéből az üres vödröket, hogy a fejükre borítsák azokat.

– Hé! – A lány méltatlankodva megindult, de mint kiderült, nem volt jó ötlet, ugyanis Lee is ezt tette. Mivel egyikük sem látott, nagy csörömpöléssel összeütköztek és elterültek a szoba szőnyegén.

Kenneth ijedtében majdnem elejtette a tortákat, a többiek pedig jót nevettek a pórul járt pároson. Samantha és Lee persze nem hagyták annyiban, kergetni kezdték Fredet meg George-ot a vödrökkel. Kenneth, elszántan védve a tortákat, igyekezett elkerülni, hogy fellökjék őt.

Egyfajta morbid fogócska keletkezett Fred, George, Samantha és Lee négyese között, a vödrök mindig annak a fején kötöttek ki, akit sikerült elkapniuk.

– Szerintem hagyjátok rajta, vagányak vagytok vele – nevetett az ikreken Angelina, amikor végül megint az ő fejükre kerültek. Fred és George feltolták a fejük tetejére a vödröket, és összenéztek, mint akiknek szikra gyúlt az elméjükben.

A sötétbőrű lány megszárította a ruhájukat az apjától tanult Vestimenta Arida varázsigével, Kenneth pedig átadta a tortákat. Az ikrek most csodálkoztak csak rá.

– Jé, kettőt is kapunk?

Fredé csokitorta volt marcipánnal, George-é pedig barackos túrótorta.

– Anya mindig közöset süt nekünk – magyarázták zavartan.

– Megkérdeztem Billt meg Charlie-t, hogy melyik a kedvencetek, és azt mondták, mindkettőtöknek más – vont vállat Samantha. – A házimanók meg boldogok voltak, hogy megsüthetik.

– Kösz – pironkodtak a fiúk.

Vasárnap reggel lévén nem kellett tanításra sietni, így az elsős griffendélesek vidáman tortáztak a klubhelyiségben. Pukkadásig teleették magukat, és még Billnek, Charlie-nak meg Percynek is félretettek egy-egy szeletet, de így is maradt ki néhány. Tanakodni kezdtek hát, hogy mit csináljanak vele.

– Vigyünk belőle a tanároknak! – lelkesedett Samantha. – Úgyis menni akartunk megtréfálni őket, nem?

– Kitűnő ötlet! – Fred tettre készen, vödörrel a fején pattant fel a helyéről. George követte.

– Mehetek én is? – kérdezte csillogó szemmel Lee.

Samantha, Fred és George váltottak egy amolyan „Miért ne?" pillantást.

– Gyere – intett a lány kedves mosollyal. – Többiek? – pillantott végig Daphnén, Alicián, Angelinán és Kenneth-en.

– Nekem még meg kéne írnom a bűbájtan beadandómat – rázta meg a fejét Daphne. Az aznapi lila masni, ami a copfját díszítette, csak úgy repkedett a hajával.

– Én megígértem a nővéremnek, hogy vele töltöm a napot – közölte bocsánatkérően Alicia.

– Én ki szeretnék menni megnézni a csapat kviddicsedzését – hárított Angelina.

– Nekem meg írnom kellene apukámnak. Már várja a híreket. – Kenneth egyik lábát húzogatta a másik előtt.

– Oké, akkor később találkozunk. – Samantha hamar átlendült a kifogásokon, és már indult is Fred, George meg Lee után.

A banda első útja a nagyterembe vezetett. A diákok és tanárok nagy része még javában reggelizett. Büszkén vonultak a tanári asztalhoz, miközben falatozó iskolatársaik alaposan megbámulták őket. Még mindig pizsamát viseltek, Fred és George fején pedig egy-egy vödör pompázott.

A tanárok némelyike – mint például Ingram és Sinistra – homlokráncolva nézett rájuk, mások – mint Flitwick – inkább érdeklődve, Bimba professzor pedig nem tudott elfojtani egy mosolyt. Piton arcára ellenben az a fajta utálatos kifejezés ült ki, ami minden alkalommal, amikor megpillantotta Samanthát.

Dumbledore vidáman hunyorgott rájuk aranyozott székéből, McGalagony pedig, aki éppen a reggeli feketeteáját kortyolgatta, kis híján félrenyelte az italt, amikor az angyalian vigyorgó négyes felsorakozott előttük.

– A legnapsütésesebben pompás reggelt, hölgyeim és uraim – üdvözölte cifrán a professzoraikat Fred.

– Ezt maguknak hoztuk – nyújtotta át a megmaradt tortaszeleteket George. – Ma van a tizenkettedik születésnapunk, és a többiek megleptek minket vele.

– De maradt néhány szelet, mi pedig magukra gondoltunk – fejezte be Fred.

McGalagony gyanakodva nézett rájuk, miközben Dumbledore derűsen átvette a süteményt.

– Köszönjük a nagylelkűségüket, Weasley urak – biccentett. – Csak nem barackos? – szaglászta meg az egyik szeletet.

– De, igen – adta meg a választ George. – Az az én tortámból van.

– Az enyém meg csokis és marcipános – mutatott a szóban forgó süteményekre Fred. – Eldönthetik maguk között, hogy ki milyet szeretne.

Addigra McGalagony is megtalálta a hangját.

– Ez igazán kedves gesztus, de honnan szereztek maguk tortát?

– Azt nem mondhatjuk el, mert szakmai titok – jelentette ki a tőle telhető legkomolyabban Samantha.

Lee bőszen bólogatott.

– Úgy bizony. Ha elmondanánk, meg kellene öl... – McGalagony metsző pillantást vetett rá. – Meg kellene ölelnünk a Fúriafűz törzsét – korrigált. – Azt meg nem szeretnénk.

– Világos. – Dumbledore égszínkék szeméből csak úgy sugárzott az életöröm.

– És mégis honnan szerezték azokat a vödröket? – folytatta McGalagony, Fred és George fejére bökve.

– Ööö – nézett össze Samantha meg Lee. Azt mégsem mondhatták, hogy lenyúlták a takarítószertárból.

– Az is szakmai titok – bökte ki végül a lány.

– Gyanítom, igazgató úr – szólt Piton professzor Dumbledore-hoz, ami Samantha sejtése szerint semmi jóval nem kecsegtetett számukra –, hogy Weasley, Weasley, Jackson és Jordan a házirend megsértésével tettek szert ezekre a holmikra – mutatott a vödrökre. – Valószínűsíthetőnek tartom továbbá, hogyha eszünk ezekből az ételekből – ezen a ponton úgy nézett a süteményekre, mintha legalábbis halálos mérget rejtenének –, valamiféle trükk áldozatai leszünk. Javasolnám, hogy vizsgáljuk felül az ügyet, amíg ki nem derül, hogy...

– Ugyan már, Perselus, ez csak egyszerű torta – szakította félbe Dumbledore. A villájával vágott magának egy falatot a barackosból, nem törődve azzal, milyen riadtan néz rá Piton és McGalagony. – Méghozzá remek torta – jelentette ki, miután lenyelte. – Merlin éltessen mindkettőtöket – nézett barátságosan Fredre és George-ra, majd előszedte a varázspálcáját, és valóságos papírrepülő-arzenált varázsolt elő belőle, frászt hozva mindenkire a nagyteremben.

– Mit is szokás mondani ilyenkor? – mosolygott a bajusza alatt.

– Április bolondjai – segítette ki Samantha, aki a kezdeti sokkhatás után remekül mulatott a színes papírrepülőkön.

Aznap az ő, az ikrek és Lee szájából még rengetegszer elhangzott ez a mondat. Kezelésbe vették a kastély ajtajait, és amelyik mögé csak tudtak, gumikacsákat ragasztottak. A játékokat Zonkótól szerezték, és amint az ajtó nekik csapódott, irdatlan hangosan hápogni kezdtek.

Pukipárnával is megtréfálták háztársaikat a klubhelyiségben, amik még valódi bűzt is eresztettek magukból – így egy idő után tárva-nyitva állt minden ablak. Élethű műanyagkígyókat is szereztek, amik a mágia miatt időnként megmozdultak és felszisszentek, ezzel riogatva a népet. Nevetve hallgatták a hetedéves lányok sikolyait, amikor előkerültek a táskájukba csempészett játékállatok.

Na, persze Hóborc sem tétlenkedett. A kopogószellem több száz vízzel teli poharat rögzített a földszinten Magifix ragasztóval, mintegy aknamezőt létrehozva Frics irodája előtt – a gondnok szobáját pedig elárasztotta bubógumóval. Frics azonnal a gyengélkedőre került a gennyes kelések miatt, amiket a meztelencsigaszerű termések okoztak, amikor kifakadtak. Ennek a diákok egy emberként örültek, Bimba professzor azonban nem volt boldog a ténytől, hogy Hóborc kifosztotta a készletét.

Fred és George egész nap vödörrel a fejükön mászkáltak, és azzal ugratták Samanthát, hogy most már ők is „Darth Vedrek". A lány nem vette a fáradtságot, hogy kijavítsa őket, mert tudta, hogy most már csak azért is szándékosan rosszul mondják. Helyette inkább megmutatta, hogyan szokott szörcsögni a Star Wars nagy antagonistája. Ezen felbuzdulva az ikrek utánozni kezdték, és miután bűbájjal vágtak maguknak két-két lyukat a vödreiken a szemüknek, teljesen a fejükre borították, és Darth Vadert imitálva, hörgésszerű nagy be- és kilégzésekkel közlekedtek a kastélyban.

A legnagyobb sikert azonban a Percyről készült mágikusan felnagyított fotó aratta, amivel vacsora előtt kiplakátolták a nagytermet. Samantha és Lee, akiknek félvérek lévén volt némi ismeretük mugli történelem terén, meséltek az ikreknek Julius Caesarról. Így aztán kicsit átalakították a harmadszülött Weasley fiú mozgó fényképét, és babérkoszorút pingáltak a fejére, valamint kapott egy hatalmas, villogó „Ave, Percy!" feliratot.

A kép szereplője valamiért nem találta viccesnek a tréfát, és követelte a tanároktól, hogy szedjék le, Dumbledore-nak azonban rejtélyes okokból kifolyólag csak akkor sikerült kiviteleznie ezt, amikor már mindenki befejezte az étkezést és megcsodálhatta a remekművet.

Percy állította, hogy ez biztosan Fred, George, Samantha és Lee műve, de mivel nem tudta rájuk bizonyítani, az eset nem járt semmilyen következménnyel – akárcsak a kis csapat többi csínye aznap. Sikeresen megúszták egy árva pontlevonás nélkül, úgyhogy Fred és George összességében elmondhatták magukról, hogy sikerekben gazdag – és nem utolsó sorban remek hangulatú – tizenkettedik születésnapjuk volt.