Napokba telt, mire Samantha kiengesztelte Fredet és George-ot, akik vérig voltak sértve, amiért a lányok kihagyták őket a csillagvizsgálós kalandból.

– De hát nem is érdekel titeket az asztronómia! – tárta szét a karjait Samantha, igencsak furcsa arcot vágva. Hiába érvelt logikusan, nem számított.

Végül az törte meg a jeget az ikreknél, amikor Daphne boldogan jelentette: beszélt Sinistra professzorral, és a tanárnő engedélyt kapott Dumbledore-tól, hogy asztronómia-szakkört tartson bizonyos különleges estéken, mint amilyen a vérhold is – és szeretettel vár rá minden érdeklődő diákot, beleértve az elsős griffendéles lányokat is. Felismerve, hogyha kiszöktek volna velük, érdeklődést kellett volna színlelniük a tárgy iránt, és valószínűleg rájuk is ez a sors várt volna, Fred és George már nem is tartották akkora tragédiának, hogy kimaradtak belőle. Egyébként is azt vallották, hogyha nem kell miatta szabályt szegni, úgy már nem is igazán izgalmas. Így végül nagy kegyesen megbocsátottak Samanthának.

Mire felvirradt február tizennegyedike, már szent volt köztük a béke, ami azt jelentette, hogy a szerelmespároknak befellegzett. A három kis csínytevő ott rondított bele a szirupos – véleményük szerint undorító – Valentin-napba, ahol tudtak. Beszereztek lebegő szívecske alakú lufikat, amik eredeti funkciójuk szerint kipukkadtak volna, ha erős szeretetet érzékelnek maguk alatt, és rózsaszín konfettit zúdítottak volna a szerelmesek nyakába. Csakhogy ők butykornyálat töltöttek a belsejükbe, és úgy engedték fel őket szerte a kastélyban, ennek következtében a folyosókon csókolózó szerelmespárokat ragacsos zöld trutyi terítette be.

A Zonkótól szerzett szilveszteri trágár trombitát pedig megbűvölték, hogy folyamatosan szóljon. Samantha ráerősítette Bagoly lábára, majd szabadon engedte a madarat a kastélyban. Az ikrekkel előző éjjel bagolycsemegét rejtettek el szerte a kastélyban, és a lány elmagyarázta neki, hogy az a feladata, hogy megtalálja. Az intelligens állat lelkesen a jutalom keresésére indult, élvezve a játékot – és amerre járt, a lábáról lógó trombita teli torokból harsogta ordenáré dalát.

Mrs. Norris hamar Bagoly nyomába eredt, hogy levadássza, ami menekülésre ösztönözte a madarat, így aztán a macska fél napon át üldözte, a sípoló tüdejű Friccsel egyetemben. Végül Madam Hooch kénytelen volt seprűre szállni és keresztülszelni a kastélyt, mire végre sikerült elkapnia a nagyteremben – a mutatványt hatalmas ováció kísérte. A kviddicsoktatónak jólesett az elismerés, és még egy mosolyt is megengedett magának, miközben az értetlenül csipogó baglyot szorongatva meghajolt a tapsviharban, majd kiiktatta a trágár trombitát.

A többi tanár sem úszta meg Samantha, Fred és George Valentin-napi tréfáit – ezen alkalomból ugyanis mindenkivel émelyítően kedvesen viselkedtek. Ez Piton professzor esetében volt a legmulatságosabb, akinél az aznapi órán az élő halál esszenciáját készítették el.

– Oh, professzor, milyen elegáns mozdulattal keveri meg a főzetet! – kiáltott elragadtatottan Fred, miután a bájitaltantanár leszidta Kenneth-et, hogy nem jól tartja a keverőkanalat, és megmutatta neki, hogyan kell ezt helyesen csinálni. – Hogy lehet ezt megtanulni? Mondja el a titkát nekem is, kérem! – esdekelt.

Meglepő módon Piton először nem tudta hová tenni a szituációt, sőt, mintha kissé zavarba is jött volna. Végül csak megtalálta a hangját.

– Öt pont a griffendéltől, Weasley, amiért engedély nélkül szólalt meg.

– Mitől ilyen fényes ma a haja, tanár úr? – fürkészte összehúzott szemmel George. Tűnődve simogatta az állát. – Különleges hajolajat tett rá? Elárulja nekem is, hogy milyet? Biztos ragadnak rá a nők, mint a legyek a légypapírra. Én pedig felnőttkoromban szeretnék olyan délceg dalia lenni, mint ön.

A griffendélesek pukkadoztak az elfojtott nevetéstől, így inkább lehajtották a fejüket. Még néhány mardekáros is elkuncogta magát. Természetesen Piton haja ugyanolyan zsíros volt, mint általában, és attól fénylett – a fiatalabb Weasley iker csak húzta az agyát. A bájitaltantanár megütközve nézett George-ra, végül undokul elfintorodott.

– Még öt pont a Griffendéltől, Weasley, maga pedig tanuljon meg együtt élni a tudattal, hogy reménytelen eset – zengte vontatott hangon.

– Nem lehetek olyan, mint maga? – George összetörni látszott.

– Viselje el – hangzott az epés felelet.

– Persze, hogy nem lehetsz olyan, te idióta, hiszen Piton professzorból csak egy van! – Samantha méltatlankodva hátrafordult az első padból. – Az egy, az eredeti, az utánozhatatlan, a...

– Hallgasson, Jackson! A felszólalása további öt pontjába kerül a Griffendélnek. – Piton villogó szemmel mondta ki az ítéletet.

– A maga dicsőítése minden pontot megér, professzor – fordult vissza a tanárhoz Samantha, szende arcot vágva. – Hiszen megérdemli. Maga a legkedvesebb, legjobb ember, akit ismerek. A példaképem.

Piton arca alig észrevehetően megrándult.

– Ha nagy leszek, legalább feleolyan jó bájitalmester szeretnék lenni, mint ön – folytatta Samantha. – Azért csak feleolyan jó, mert George-dzsal ellentétben én tudom, hogy a nagyszerű Perselus Pitonnak a nyomába se érhetek, csak a cipője saras lenyomata lehetek. Vagy mi. – Meghatónak szánt mozdulattal a szívére tette a kezét, és áhítatosan nézett maga elé.

Piton olyan arcot vágott, mintha egy különösen savanyú citrom szaladt volna le a torkán. Egészben. Rátenyerelt a tanári asztalra, és fenyegetően előredőlt.

– Öt – pont – a Griffendéltől – Jackson – sziszegte a lány képébe.

– Azt hiszem, véletlen leköpött, professzor. – Samantha fintorogva megtörölte a talárja ujjával az arcára cseppent nyálat.

Padszomszédja, Lee nem bírta tovább: tenyereivel igyekezett betapasztani a száját, de még így is egyértelmű volt, hogy rázza a nevetés. Szemei könnybe lábadtak, feje vörös színt öltött az erőlködéstől, hogy visszafogja magát, és Samantha szerint leginkább olyan hangokat adott ki magából, mint egy elromlott porszívó. Vagy fenék. Igazából úgy gondolta, a kettő eléggé hasonló, úgyhogy egyre megy. Még szaguk is van. Mondjuk Lee nem volt büdös, neki kellemes bazsalikomillata volt.

Piton már-már felrobbanni látszott.

– Megértjük, ha nem tudja kezelni a bókokat – szólalt meg pár padsorral odébb George, hogy terelje a figyelmet Samantháról. – Elvégre nem lehet könnyű ilyen felülmúlhatatlan egyénnek lenni. Biztos nagy teher. Mindig elviselni a rajongókat, a rengeteg dicsérő szót, szívélyes üzenetet...

– Még öt pont, Weasley, és ha az óra további részében bármelyikük megszólal, dolgozatot íratok az egész osztállyal.

Ez hatott. Egy darabig. Piton folytatta a padsorok között járkálást, és egy darabig próbálta ignorálni a trió néma megnyilvánulásait – mint az ábrándos pillantásokat –, azonban amikor Fred műkönnyekre fakadt, betelt nála a pohár.

– Mi baja, Weasley? – dörrent rá. Éppen a mardekáros Cassius Warringtonnak segített be, aki nem állt valami fényesen a feladattal.

– Se-hem-mi – „zokogta" Fred –, csak a tanár úr olyan művészien öntötte bele a főzetbe az aszfodéloszgyökeret! Hogy tudnám én, földi halandó elviselni ezt az isteni látványt?

Pitonnak itt lett végképp elege.

– Weasley, Weasley, Jackson, kifelé az órámról – most azonnal! – förmedt rájuk.

– Neee, miért?! – Samantha hisztérikusan a mellkasához kapott, szabad kezét pedig kinyújtotta a tanári asztal felé. – Megfosztana minket a bájitaltan csodás tudományától, életünk értelmétől? Az álmaink beteljesülésétől?

– Nem vagyok hajlandó eltűrni a rendetlenkedésüket! – mennydörögte a bájitalmester. – Levonok további ötven pontot a Griffendéltől, péntek délután pedig büntetőmunkára jelentkeznek nálam!

– Ez az! – A Weasley ikrek tettetett örömmel ugrándoztak, Samantha pedig Lee nyakába borult.

– El se hiszem, micsoda öröm! Még több időt tölthetünk a kedvenc tanárunkkal!

– Utoljára mondom: KIFELÉ! – kelt ki magából Piton. Nemes egyszerűséggel megmarkolta a tarkórészénél Samantha talárját, és elszakítva a lányt Lee-től, megemelte pár centire a földtől, hogy a tanterem ajtajáig cipelje.

A Weasley ikrek nem könnyítették meg a dolgát. Odarohantak hozzá, két oldalról átölelték a lábait, és a földön csúsztak utána.

– De hát a legnagyobb rajongói vagyunk! – bizonygatták. – Értelmetlenné és sivárrá válik az életünk, ha eltaszít minket magától!

Piton feltépte az ajtót, egy mozdulattal kipenderítette rajta Samanthát, majd megpróbálta lerázni magáról a Weasley ikreket, ők azonban kitartóan kapaszkodtak belé.

– Tűnjenek az órámról, vagy kiátkozom magukat!

Samantha rá se hederített a csetepatéra.

– Úristen, srácok, hozzám ért! – lelkendezett a fiúknak a folyosóról. – Piton professzor megérintett! Többé sosem fürdök meg!

– Mi is érintkeztünk vele! – vágta rá kórusban Fred és George.

A bájitaltantanár előkapta a zsebéből a varázspálcáját – a műveletet nehezítette az őt ide-oda rángató ikerpár, akik túlcsordultak a színlelt szeretettől –, a következő pillanatban pedig a két Weasley már repült is hátra a folyosóra, magukkal sodorva Samanthát.

A három barát egy kupacban kötött ki egymás hegyén-hátán, és mire feltápászkodtak, Piton professzor már nagy dérrel-dúrral becsapta az ajtót.

– Pukkadj meg. – Samantha összefonta maga előtt a karjait, és nyelvet öltött a csukott ajtónak. Igazság szerint nem bánta, hogy ki lettek küldve. Rühellte a bájitaltant meg Pitont is, és bár vicces volt úgy tenni, mintha odalenne érte, már kezdte fárasztani az erőltetett jópofizás. – De most hogy lehet valaki ilyen? Egyszer vagyunk kedvesek vele, értitek, kiöntjük itt neki a szívünket, erre... még csak nem is értékeli!

– Most mit vártál tőle? – grimaszolt Fred. – Piton mindig olyan karót nyelt, mint akinek seprűnyelet dugtak fel a seggébe. Megkockáztatom, hogy még Percynél is unalmasabb figura.

– Ki tudja, lehet, attól ilyen besavanyodott, mert tényleg nyomja valami belülről – vihogott George.

– Vááá, ne, ezt nem akarom elképzelni! – öklendezett Samantha. – Már attól kiég a retinám. Így is tisztálkodnom kell majd ezután, hogy hozzáért a taláromhoz. Brr – borzongott meg.

– Akkor mi mit mondjunk? – kérdezték kórusban az ikrek.

– Miket be nem vállalunk egy jó kis tréfáért – rázta a fejét Fred.

– Talán nem vagyunk normálisak. – Samantha úgy tett, mint aki nagyon elmereng, de valójában érezni lehetett a hangjában a jókora adag iróniát.

– Talán igazad van.

– Megeshet.

– Na, és hogyan tovább, most, hogy végre szabadok vagyunk? – A lány csillogó szemmel járatta a tekintetét az ikrek között.

– Én amondó vagyok, ne pazaroljuk az időt, tegyünk még valami emlékezeteset a mai napon – vigyorodott el George.

– Magam sem mondhattam volna szebben, drága fivérem! – veregette hátba Fred. – Arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz?

A fiúknak szokás szerint egyre járt az agyuk.

– Bizony! Lepjük meg a mi kedvenc házvezetőnket! – bólogatott vidáman George.

– Ezt nevezem én pazar ötletnek! – derült fel Samantha. – Tudok is egy dalt, amit elénekelhetnénk neki. Szerintem ti is ismeritek, és bármiben lefogadom, hogy tetszeni fog neki.

A bajkeverő hármas meg sem állt az átváltoztatástan-tanteremig. Ott aztán bekopogtak, majd meg se várva a felszólítást, benyitottak. McGalagony éppen a hatodéves hugrabugosoknak tartott órát, az Avifors bűbájról szóló magyarázatát szakították félbe. Az érkezésükre Nymphadora Tonks felkapta a fejét és vidáman intett nekik, majd oldalba bökte padszomszédját, Penny Haywoodot, aki meglepetten rájuk mosolygott.

– Szeretetteljesen szépséges napot, drága egyetlen McGalagony professzorunk! – szólalt meg Fred, kihasználva a tanárnő döbbenetét.

– Elnézést a zavarásért, csak azért törtünk magára, hogy megörvendeztessük eme csodás esemény, a Valentin-nap alkalmából – fűzte tovább a szót George.

– Méghozzá egy csodás szerenáddal! – jelentette ki lelkesen Samantha. – És egy – két – há – MEHET! – nézett a fiúkra, és még mielőtt McGalagony tiltakozásra nyithatta volna a száját, rázendítettek a Vággyal teli üst a szívem című nótára Celestina Maggicától.

– „A szívem üstjét jöjj, kavard,/míg tart e bűvös éj" – zengték, beleadva minden érzelmüket –, „hisz mind tiéd, mi benne forr:/a vágy s a szenvedély."

McGalagony professzornak az arcába szökött a vér.

– Azonnal fejezzék be! – ripakodott rájuk. – Fejezzék be, nem hallják? – indult meg feléjük.

Fred, George és Samantha menekülőre fogták a dolgot, és a hugrabugosok nevetgélésétől kísérve megiramodtak a padsorok között.

– „Szegény szívem merre jár?/Egy bűbáj csalta el..." – dalolták emelt hangon, miközben házvezetőjük igyekezett nyakon csípni őket.

Fred, George és Samantha ide-oda táncikáltak a padok között, és fennhangon énekeltek. A Jackson lány meg mert volna esküdni rá, hogy amikor elhaladt Tonks mellett, az éppen élénkpiros hajú lány velük együtt dudorászta a népszerű dallamot.

McGalagony végül kénytelen volt macskává változni és átsurranni a padok alatt, hogy előnyt szerezzen. Amikor nagy nehezen végre sikerült elérnie a rendbontókat, visszaalakult emberré, és egy jól irányzott bűbája következtében a dalt üvöltő trió elhasalt a földön. Ők azonban még az átváltoztatástan-tanterem padlóján fetrengve is kitartóan végigénekelték az utolsó sorokat:

– „...hogy szívem végre visszaadd,/mert ha nem, jaj megszakad!" – Az utolsó szótagot magas hangon vinnyogva fejezték be, amivel nem igazán sikerült megütniük az eredeti énekesnő szintjét, de a hatodévesektől még így is tapsvihart és füttykoncertet kaptak. Az osztály nagyon élvezte a hirtelen kialakult komédiát.

McGalagony már kevésbé. Csípőre tett kézzel tornyosult az egy kupacban fekvő tanítványai fölé, akiknek déjà vu érzésük támadt – nem sokkal ezelőtt ugyanígy hevertek a pincefolyosón a bájitalterem előtt.

– Tetszett a dal, tanárnő? – Samantha ártatlanul pislogott fel rá. – Szívből jött.

– Csak önnek – egészítette ki Fred.

– Csak most – tette hozzá George.

McGalagony pengevékonyra préselte az ajkait.

– Felkelni!

A három jómadár nem siette el a feltápászkodást. A tanárnő még mindig szaporán vette a levegőt az előbbi hajszától. Arca kipirult, haja összekócolódott, és süvege is félrecsúszott kissé. A mellkasára szorította a kezét, mint akit a szívinfarktus kerülget.

– Elárulnák, hogy mit művelnek maguk itt? – kérte őket számon.

– Szerenádozunk – adta meg a választ Fred.

– Gondoltuk, meglepjük a tanárnőt Valentin-nap alkalmából – magyarázta Samantha. – Mert annyira szeretjük, hogy arra szavak nincsenek.

– Úgyhogy dalban fejeztük ki az érzelmeinket – bólogatott George, olyan szenvedéllyel ejtve a szavakat, amit bármelyik lánglelkű lovag megirigyelhetett volna.

– Nem úgy gondoltam, Mr. Weasley! – McGalagony végképp kijött a béketűrésből. – Mégis hogy pottyantak maguk ide? Tudtommal tanórán kellene lenniük!

– Ja, igen, bájitaltanunk van Piton professzorral – vakargatta a tarkóját Fred. – Pontosabban csak lenne. Ha nem küldött volna ki minket.

McGalagony nagy levegőt vett. Smaragdzöld tekintete villámokat szórt, amikor az elsősökre nézett.

– Értsem úgy... – Idegességtől remegő hangja semmi jót nem ígért. – Értsem úgy, hogy fegyelmezetlenkedtek a tanár úr óráján?

– Egek, dehogy! – Samantha olyan arcot vágott, mintha a professzor asszony száját az imént a világ legvalószerűtlenebb feltételezése hagyta volna el. – Fogalmunk sincs, mi baja volt velünk. Olyan kedvesen viselkedtünk vele végig. De ő valamiért még büntetőmunkát is adott. Hát nem igazságtalan?

Néhány hugrabugos fejcsóválva kuncogott. McGalagony mormogott valamit az orra alatt, és az arckifejezéséből arra lehetett következtetni, hogy átgondolta az életét. Végül végignézett a három tizenegy éves arcán és lemondóan sóhajtott.

– Levonok maguktól tíz-tíz pontot, amiért betörtek a tantermembe és megzavarták az órámat – közölte végül. – Tudják, mennyire nem tolerálom, ha félbeszakítják a mondandómat. – Metsző pillantást vetett rájuk. – Továbbá írni fogok a szüleiknek. És hogy ne keverjenek bajt, az óra hátralévő részében itt maradnak. Melegen ajánlom, hogy fékezzék a további szeretetkitöréseiket, ellenkező esetben garantálom, hogy minden szabadidejüket az irodámban fogják tölteni egy-egy etikettkönyv tanulmányozásával, és addig nem tekintem befejezettnek a büntetőmunkájukat, amíg vissza nem tudják mondani szó szerint. Ha a tanév végéig tart, hát a tanév végéig.

Fred, George és Samantha semmiképp sem szerettek volna unalmas illemszabályokat magolni, úgyhogy úgy döntöttek, nem feszítik tovább a húrt. Meghúzták magukat a terem hátsó részében, és miközben McGalagony tovább magyarázott a hatodéveseknek az Aviforsról, csendesen duzzogtak.

– Pedig még énekeltünk is neki – morogta az orra alatt Samantha.

– Ilyen ajándékot nem kap ám mindenki. – George csalódottan ingatta a fejét.

– Siralmas, mennyire nem értékelik manapság a pedagógusok az egyediséget – sóhajtott drámaian Fred.

A három barát egymásra nézett, és egyetértően összebólintottak.

– Ti aztán hihetetlen formák vagytok – nevetett rájuk Tonks, amikor óra után végre kiszabadultak a folyosóra.

– Viccesek voltatok, srácok – kuncogott Penny. – De azért mint prefektus, azt javaslom nektek, jobban figyeljetek a házatok pontjaira. Ha már Piton professzornál is kihúztátok ma a gyufát, bele se merek gondolni, mennyi pontot veszített miattatok a Griffendél – csóválta a fejét. – Pippa nem fog örülni.

Ebben Fred, George és Samantha is biztosak voltak, de amikor később a Griffendél klubhelyiségében a Macmillian lány fejmosást tartott hármuknak, neki is megmondták, hogy őket nemes egyszerűséggel nem érdekli a házak közötti verseny.

– Tavaly is a Mardekár nyert! Nem fogjátok fel, milyen fontos lenne, hogy megmutassuk nekik, nem olyan rendkívüliek, mint amilyennek hiszik magukat?! – A hosszú barna hajú lány vadul gesztikulált. – Ez csak még jobban erősíti bennük a véleményt, hogy az aranyvérű elit a legjobb, és a mugli születésűeket semmibe kell nézni!

Samantha erre még nem is gondolt. Amikor oldalra pillantott, Fred és George arcáról azt olvasta le, hogy ők sem.

– Mi másképp mutatjuk meg nekik – nézett végül a hatodéves prefektuslány arcába.

Látva, hogy nem tud hatni rájuk, Pippa mélyet sóhajtott, és magában fortyogva otthagyta őket. Hosszú barna haja uszályként lengett utána.

– Azért jó lenne, ha összeszednétek magatokat és nem lennétek ilyen önzőek – szólt még hátra a válla felett. – Gondolkodjatok el ezen és szálljatok magatokba, kérlek.

Samantha grimaszt vágott a hátának, miközben távozott.

– „Ne legyetek ilyen önzőek!" – sipákolta elvékonyított hangon. – Nem is vagyunk önzőek – duzzogott karba tett kézzel, immáron normál hangnemre váltva. – Csak nem ért meg minket.

– Kit érdekel, mit gondol rólunk? – vont vállat Fred. Ikertestvére egyetértően bólogatott.

A lelkük mélyén valójában mindhárman tudták, hogy Pippa Macmilliannek igaza van velük kapcsolatban – de a világért sem vallották volna be, még maguknak sem. Elvégre, mire is számítson az ember három olyan éretlen tizenegy évestől, mint amilyenek ők voltak? Az biztos, hogy semmi jóra – de talán éppen ezért mondta Remus, hogy ők a Tekergők méltó utódai.

Szombaton tartották meg a Griffendél-Hugrabug meccset. Samanthát Angelinának kellett felkeltenie reggel, mert előző nap éjszakába nyúlt a büntetőmunkájuk Freddel és George-dzsal Piton professzornál. Nem elég, hogy egérbelezést kaptak feladatul, a bájitaltantanár azzal az ígérettel kezdte, hogyha csak megmukkannak a munkálatok alatt, hosszan tartó hatású csuklasztó főzetet itat velük, varangyvizeletbe keverve. Úgyhogy jobbnak látták nem megszólalni.

Samantha – aki sajnálta szerencsétlen állatokat – kis híján elhányta magát a munkálatok alatt, Fred és George ellenben egykedvűen vagdosták mellette a döglött egereket. A két fiú ügyes volt bájitaltanból, így nem különösebben okozott nekik nehézséget a művelet, a Jackson lány munkájába viszont Piton természetesen több alkalommal is belekötött. Ráadásul Samantha egy ízben még a kezét is megvágta, mert nem akart odanézni, miközben felnyitja az egér hasát. Nem volt jó ötlet.

Nem csoda hát, hogy ezek után még másnapra sem heverte ki teljesen a büntetőmunka viszontagságait. Ráadásul álmában a Diótörő mesébe csöppent, viszont a gonosz Egérkirálynak kilógtak a hasából a belső szervei, és lasszóként használta azokat, hogy elkapja vele Samanthát, amikor pedig köré tekerte, fojtogatni kezdte vele.

– Nem fojtasz meg! – kiáltotta, amikor felriadt. Riadtan rugdalózni kezdett, aminek következtében leesett az ágyról, magával rántva az őt keltegető Angelinát. A takarója teljesen rácsavarodott, így barátnőjének kellett kicsomagolnia és felsegítenie a földről.

Daphne, aki épp azon volt, hogy szép piros-arany masnit kössön a hajába, jót nevetett rajtuk.

– Mi a szösz, Sam? Nem akartalak megfojtani. – Angelina értetlenül csóválta a fejét.

– Bocs, csak nagyon morbid álmom volt – fújta ki a levegőt, majd megrázta magát. – Jött az Egérkirály, és gonoszul kacagva meglasszózott a belével...

– Fúj! – fintorgott Angelina.

– Milyen Egérkirály? – kérdezte Alicia, miközben griffendéles sálját kanyarította a nyakára. Samanthát kísértetiesen emlékeztette a mozdulat a bél fojtogatására. Az is épp így tekeredett a nyaka köré álmában.

– A Diótörőből, gondolom – magyarázta Daphne, és meghúzta a masnit a copfján, hogy tökéletes legyen. – Egy mugli mese.

– Lehetne, hogy most nem beszélünk róla? – borzongott meg Samantha. Jelenleg csak az Egérkirály bele jutott róla eszébe.

– Jó, akkor beszéljünk inkább a kviddicsről – villanyozódott fel Angelina. – Várjátok már a meccset? Mert én nagyon!

– Szintén – emelte fel a kezét Alicia.

Samantha egyetértően bólogatott. Mire leértek a nagyterembe reggelizni (kis híján papucsban indult el, a többiek szóltak rá, hogy vegye át a bakancsát), már el is felejtette rémálmát, és lelkesen latolgatták a lányokkal a Griffendél esélyeit. Daphne mugli születésű lévén nem igazán tudott hozzászólni a témához, mert még mindig nem ismerte ki magát annyira jól a kviddicsben, de érdeklődve hallgatta őket.

A fiúkkal kiegészülve ballagtak le a kviddicspálya lelátójára, ahol már alig találtak helyet. A szurkolók fele piros-arany díszt öltött, a másik fele pedig sárga-feketében pompázott.

– Öhm, hát, akkor sziasztok – szólalt meg remegő hangon a kommentátori emelvényen ülő Ben Copper. – Illetve, jó napot – a tanároknak. Akarom mondani, jó napot kívánok. Szeretettel köszöntök mindenkit a mai meccsen.

Samantha a tenyerébe temette az arcát. Mint általában, Ben Copper most se volt éppen a helyzet magaslatán. A fiú Charlie Weasley osztálytársa és jó barátja volt, és szó se róla, nagyon kedves, de hiába kommentálta már évek óta a meccseket, nem sikerült kinőnie a lámpalázát.

– Bemutatkozik a Hugrabug csapata. Gabriel Truman vezeti a csapatot, mint már négy éve – bocsánat, csak három. Igen, mert most hetedéves, és ötödéves korában kaphatta meg leghamarabb a kapitányi posztot – mormogta Ben. – De nem is tudom, miért mondtam ezt. Szóval, Gabriel Truman vezeti a csapatot hajtótársaival, Nicola Dodworth-tel és Matthew Kettletofttal. Illetve, na, Dodwort és Kettletoft nyilván nem vezetik a csapatot, csak hajtók, mint a kapitányuk, Truman. Dodworth egyébként most negyedéves, Kettletoft pedig másodikos, idén került be a csapatba.

– Ne ragadjon le a részleteknél, Copper, haladjon! – szólt bele a megafonba McGalagony.

– Jaj, ezer bocsánat tanárnő, elnézést kérek. Ugye nem haragszik? – fordult felé aggódva Ben.

– Sorolja tovább a neveket! – intett türelmetlenül az átváltoztatástan-tanárnő.

– Máris – makogta a hatodéves fiú. – Bocsánat még egyszer. Szóval, itt van nekünk még Luke Cholderton és Anthony Rickett, akik terelő szerepben tűnnek fel. Az őrző Beatrice Haywood... – A hugrabugos szurkolótömeg itt olyan hangosan zúgott fel, hogy elnyomta Ben kommentárját, aki a fogó nevével folytatta (volna).

A negyedéves Beatrice Haywood, aki szép szőke hajával és barátságos arcával megszólalásig hasonlított a nővérére, Pennyre, minden jel szerint nagy népszerűségnek örvendett a Hugrabugban. Nevetve odaintegetett a lelátón ülő háztársainak.

– McGalagony professzor azt mondta, ismételjem el a fogó nevét, mert nem lehetett hallani – szólalt meg Ben, amikor lecsendesedtek. – Tehát a poszton Sean Peaks látható.

– És már meg is érkeztek a Griffendélesek. Kicsit gyorsabban, Copper! – sürgette McGalagony.

– Máris, tanárnő, igyekszem.

A Griffendéleseket ugyancsak hatalmas ováció fogadta.

– Sziasztok, Griffendél! – köszönt izgatottan Ben. – Halihó, Charlie! Ja, mert hogy ő a kapitány, Charlie Weasley – közölte a közönséggel. – Az egyik legjobb barátom. Nagyon rendes srác – hadarta összevissza. – És mondom a többieket: Pete Balsall, Chris Garland és Natalie Fairbourne hajtók, Vicky Forbischer és Geoffrey Hooper terelők, az őrző pedig Oliver Wood. Ő harmadéves, idén került a csapatba, és ezen a meccsen mutatkozik be. Remélhetőleg. Merthogy Charlie a múltkorit hamar lerendezte, hihetetlen gyorsan elkapta a cikeszt. Csak pislogtam, hogy milyen ügyes.

– Köszönjük, Copper, koncentráljon az eseményekre. – McGalagony hangjából fáradtságot lehetett kiérezni.

A csapatkapitányok, Charlie Weasley és Gabriel Truman kezet fogtak, Madam Hooch pedig kiengedte a labdákat és belefújt a sípjába. A tizennégy játékos seprűre pattant, és kezdődhetett a mérkőzés.

– Dodworth-nél a cikesz – jaj, bocsánat, a kvaff, nem a cikesz! Nyelvbotlás. Tehát, a hugrabugos Dodworth szerzi meg a kvaffot, de már át is passzolja Trumannek. A szemfüles Hooper a griffendélesektől ráküld egy gurkót, de Truman gyakorlott, kitér előre. Már suhan is a Griffendél karikái felé. Vajon mit lép Wood? Én biztos nem tudnám, mit csináljak.

Pár másodperccel később a Griffendél szurkolótábora örömujjongásban tört ki.

– Nahát, milyen ügyes, kifogta! Gratulálok, Oliver, szép kezdés – lelkendezett Ben.

Csakhogy Beatrice Haywood, a Hugrabug őrzője is nagyon tehetségesnek bizonyult – nem véletlen szerették annyian. A hajtóknak így nehéz dolguk volt, nem sok gólt sikerült belőniük – úgyhogy a fogók játékán múlt minden.

Végül Sean Peaksnek mázlija volt: a cikesz épp arra a részre szállt, ahol ő lebegett. Charlie épp a másik térfélen körözött, esélye sem volt elérni. Pillanatokkal később a hugrabugos szurkolótömegben mintha bombát robbantottak volna.

A játékosok leszálltak a földre, és a griffendélesek, elfogadva a vereséget, kezet fogtak ellenfeleikkel. A hugrabugos Gabriel Truman amolyan „Ugye nincs harag?" stílusban megveregette Charlie hátát, aki vállat vont és ránevetett, mondván, hogy van ilyen.

– Aaa, de kár! – siránkozott Lee. – Pedig Charlie aztán kiváló fogó.

– Ha ott lett volna a cikesz közelében... – bólogatott George.

– De nem volt ott – emlékeztette az ikertestvére.

– Ne legyél már hangulatromboló! – lökte meg George Fredet.

Az ikrek dulakodni kezdtek, ami hamarosan bunyóvá fajult. Samantha a hasát fogva nevetett rajtuk. Lee tölcsért formált a kezéből.

– Káprázatos fülhúzást láthatunk George Weasleytől! – harsogta. – Fred Weasley parádés oldalfojtással felel – MINDENT BELE, FIÚK!

– Te jó ég! – nevette el magát Alicia. – Nem akarsz kommentátornak jelentkezni szegény Ben helyére? Jobb lennél, mint ő, az biztos.

Lee egy pillanatra megszakította a szurkolást.

– Hm, nem is rossz ötlet. Ha lesz alkalmam, talán majd egyszer megpróbálkozom a poszttal – vont vállat, azzal visszafordult a bunyózókhoz. – Fred Weasleynek elered az orra vére, de maga alá gyűri George Weasleyt – kommentálta lelkesen. – Ő viszont nem hagyja magát, elkapja ellenfele karját. Micsoda mérkőzés, hölgyeim és uraim! Ezt bizony még az unokáinknak is mesélhetjük majd.