– Szóval, kiket kell megfingatnunk? – dörzsölgette az ökleit Bill.

A legidősebb Weasley fiú összehúzott szemmel állt Samantha, Fred és George ágya előtt a gyengélkedőn. Mellette Charlie komoran, karba tett kézzel strázsált.

– Az ötödéves mardekáros lányok voltak – adta meg a választ Fred. Ez majdnem fedte az igazságot, mert leginkább csak Merula Snyde, de hát, csak nem vallhatták be, hogy elintézte a őket egyetlen lány. Az milyen gáz lett volna már.

Bill és Charlie komoly arccal összebólintottak, azzal sarkon fordultak, és sietős léptekkel elhagyták a gyengélkedőt. Néma fogadalmat tettek magukban, hogy még a föld alól is előkerítik Merula Snyde-ékat. Senki ne merje bántani az öccseiket.

A kastély belső udvarán leltek rájuk. Tekintve, hogy szombat délután volt és esett a hó, sokan töltötték itt a szabadidejüket. Merula Snyde épp két kis másodéves hollóhátas hóemberét tette tönkre, és jót röhögött barátnőivel az elkámpicsorodott arcokon.

– Mi van, bőgőmasinák, havat is szeretnétek a képetekbe?

Ebben a pillanatban a dühös Bill és Charlie Weasley toppantak elé.

– Prefektus vagy, Snyde – szólalt meg vészjóslóan az előbbi. – Undorító dolog visszaélned a hatalmaddal. És főleg undorító dolog bántani a kisebbeket.

Snyde arca még mindig felhőtlen volt. Összefonta maga előtt a karjait, és felvont szemöldökkel nézett a fiúkra.

– Mit akartok?

– Kihívunk párbajra – közölte kertelés nélkül Charlie. A hangja ridegen csengett. – Azért, amit az öccseinkkel és a barátjukkal tettél.

Merula arcáról leolvadt a mosoly.

– Aha, szóval még árulkodtak is a kis pisisek. Úgy látszik, nem tanulták meg a leckét.

– Annak van itt az ideje, hogy te megtanuld a leckét. – Bill előrántotta a pálcáját. Charlie ugyanígy tett.

– Ketten egy ellen nem túl fair – járatta köztük a tekintetét fanyar képpel a mardekáros lány.

– Öten három elsős ellen sem – sziszegte Charlie. – De hogy lásd, mi mennyivel különbek vagyunk nálad, kiállhatsz ellenünk mind a négy barátnőddel. A párbaj megadásig tart.

A jelenetre időközben többen is felfigyeltek körülöttük, így Merula Snyde már nem merte megkockáztatni, hogy szégyenben maradjon a meghátrálással. Az rombolta volna a hírnevét.

– Jól van – jelentette ki fagyosan. – Majd megbánjátok. Csajok, gyertek – intett a barátnőinek, akik vele ellentétben már nem tűntek annyira határozottnak. Bizonytalanul méregették a két erős fizikumú fiút.

Bill és Charlie nem vesztegették az időt, mindketten meghajoltak, ahogy az illem diktálta. A mardekáros lányok felsorakoztak velük szemben, és követték a példájukat.

– Húzódjatok hátrébb, srácok – pillantott oldalra Charlie, ahol a két megszeppent kis hollóhátas ácsorgott. Nem kellett nekik kétszer mondani.

Bill támadott először. Merula hárított, és ezzel egyidőben a barátnői is elkezdték szórni az átkokat a két Weasley felé. Pillanatokon belül parázs párbaj alakult ki. Bill és Charlie ügyesen forgatták a pálcájukat, a lányok még öten is megizzadtak ellenük. Illetve, hamarosan már csak hárman maradtak, a fiúknak ugyanis sikerült elkábítaniuk Ismelda Murkot és Hayley Quentint. Liz Tuttle és Curtis Evercreech azonban állták a sarat.

Akik az udvaron töltötték az időt, gyűrűt képeztek a fal mellett és drukkoltak, de olyanok is akadtak, akik úgy döntöttek, barátaik segítségére sietnek, és becsatlakoznak a harcba. Daryl Morden és három másik mardekáros fiú Snyde-ék védelmére kelt, azonban Charlie-hoz és Billhez is csapódtak szép számmal griffendélesek. Bill osztálytársai, Pete Balsall, Chris Garland, Geoffrey Hooper és Vicky Forbischer mind a kvidicscsapat tagjai voltak, így jó viszonyt ápoltak a kapitányukkal, Charlie-val is. Natalie Fairbourne pedig, aki hatodéves griffendéles hajtó volt, ugyancsak osztálytársa segítségére sietett. Még az arra járó harmadéves Oliver Wood is szívügyének érezte, hogy besegítsen a kapitányának.

A küzdelem forgatagában azonban akkora káosz kerekedett, hogy sokan már azt se tudták, kire támadjanak, így véletlenül saját háztársaikat is eltalálták. A csapat nagy része kidőlt, akik pedig még mindig talpon voltak – mint Bill és Charlie –, azoknak eszükben sem volt meghátrálni.

Végül Ingram professzor vetett véget a felfordulásnak, aki felfigyelt a kastélyablakból az összezörrenésre. A párbajozók hirtelen arra eszméltek, hogy sűrű köd veszi körül őket, amikor pedig eloszlott az illúzió, a sötét varázslatok kivédése tanár állt előttük. Dülledt szemeivel szigorúan meredt rájuk.

– Ők kezdték! – szegezte a mutatóujját Merula Snyde Billre és Charlie-ra.

Ingram a két Weasley fiú felé fordult és másodpercekig szótlanul méregette őket. Tekintve, hogy nem pislogott, Bill és Charlie igen kellemetlenül érezték magukat. A hajuk már egyébként is égnek állt, és Billnek addigra a talárja is felszakadt. Csúnya horzsolás éktelenkedett a lábán, Charlie-nak pedig az orra vérzett. A többiek sem néztek ki jobban.

– Maguk hárman velem jönnek – intett a tanár kettejükre és Snyde-ra.

– Elnézést, professzor – köszörülte meg a torkát a mardekáros lány –, de azt hiszem, nem hallottam jól.

– Ez esetben ajánlom, hogy forduljon szakemberhez és nézesse meg a fülét! – rivallt rá Ingram. – De remélem, a személyazonosságára azért még emlékszik.

– Igen – morogta kelletlenül a lány.

– Akkor amennyiben maga Merula Snyde, velem jön – jelentette ki kurtán. A lány nem mert ellenkezni. – Weasley urak szintúgy – biccentett a fiúk felé. – Akik a saját lábukon fel tudnak menni a gyengélkedőre, induljanak – fordult a többiekhez. Több se kellett nekik, akik még megúszták kisebb sérülésekkel, behúzott nyakkal eliszkoltak. – Forbischer, maga még maradjon egy percet – szólt a hajtólánynak.

Ingram hordágyra varázsolta az alélt diákokat, és katonás sorrendben egymás mögé lebegtette őket.

– A maga feladata, hogy felterelje őket a gyengélkedőre – magyarázta tárgyilagosan Vicky Forbischernek. – Bízom benne, hogy meg tudja oldani, tekintve, hogy RAVASZ-vizsgákra készül.

– Persze, professzor – bólintott a griffendéles lány.

– Remek. – Ingram hangja szokás szerint semmilyen érzelmet nem tükrözött. – Mondja meg Madam Pomfreynak, hogy Mr. Weasley, Mr. Weasley és Miss Snyde is megjelennek majd, előtte azonban velem jönnek az igazgató úrhoz.

– Dumbledore-hoz megyünk?! – fakadt ki a mardekáros lány.

– Netán ellenvetése van, Snyde kisasszony? – Ingram olyan gyorsan kapta felé a fejét, hogy Merula szabályosan megrettent. – Igen komoly kihágást követtek el, amely megítélésem szerint az igazgató hatáskörébe esik. De ha felül kívánja bírálni a döntésemet és más javaslattal óhajt élni, hallgatom – közölte komoran.

Merula inkább csöndben maradt.

– Mire várnak? – Ingram suhogó talárral megfordult, és már indult is.

A három diák alig tudta követni széles lépteit. A hetedik emeletre érve Snyde már az oldalát szorongatta a sok kutyagolástól. Dumbledore irodájánál azonban Ingram hiába mondta ki a jelszót („Csokibéka"), a kőszörny nem engedett utat.

– Nincs odabent – állapította meg. – Várunk.

Kínos percek következtek. Az SVK-professzor maga előtt összefont ujjakkal állt, mint egy kőszobor, emiatt pedig Bill, Charlie és Merula sem mertek beszélgetni.

Egy emberként lélegeztek fel, amikor feltűnt a lépcsőfordulóban a dudorászó Dumbledore alakja. A professzor díszes bíborszín talárt és hozzá illő süveget viselt.

– Ingram professzor, micsoda meglepetés – szólalt meg, cseppet sem meglepetten. – Snyde kisasszony, Weasley urak... – biccentett derűsen az említettek felé. – Minek köszönhetem a látogatást?

– A diákok egy csoportja párbajozott a belső udvaron – közölte Ingram. – Feltételezésem szerint ők hárman voltak a kezdeményezők.

– Ők jöttek oda hozzám! – Merula szikrázó szemmel nézett Billre és Charlie-ra.

– És ki volt az, aki megtámadta az öccseinket? – vágott vissza az utóbbi.

– Csend legyen! – dörrent rájuk Ingram.

– Hm – vakargatta az állát Dumbledore –, nos, ez érdekes történetnek ígérkezik. Szívesen meghallgatnám egy csésze tea mellett. Herbert, csatlakozik? – pillantott derűsen Ingramre.

– Örömmel – válaszolta pókerarccal a férfi.

– Remek – csapta össze a tenyerét az igazgató. – Jöjjenek – intett.

A kőszörny minden további nélkül utat engedett Dumbledore-nak. A társaság rálépett a csigalépcsőre, ami azonnal mozgásba lendült, és felszállította őket a griffmadaras kopogtatóig. Az ajtó ugyancsak szabad utat engedett az igazgatónak.

Dumbledore az íróasztala mögé lépett. Pálcája néhány intésére színes porceláncsészéket és egy jókora teáskannát hívott elő. Négy kényelmes széket is varázsolt vendégeinek, ő maga pedig szokásos, aranyozott ülőhelyében foglalt helyet az íróasztala mögött.

Bill, Charlie és Merula feszengve fogadták el a teát.

– Jázmin ízesítésű, remélem, szeretitek – mondta csevegő hangon. – Én magam igazán kedvelem a nyugtató hatása miatt.

– Köszönjük – bólogatott Bill. Charlie követte a példáját, és még Merula is elmormolt valami „köszönöm"-félét. Még ha szívből utálták volna a jázminteát, jelen helyzetben akkor se merték volna kifogásolni.

– Herbert, magának is megfelel? – kérdezte Dumbledore Ingramet.

– Teljességgel. Köszönöm.

– Ha esetleg bármelyikük parancsol hozzá citromos italport... – bűvölt elő a zsebéből az igazgató négy citromport.

A jelenlévők a fejüket rázták. Dumbledore folytatta a folyosón félbehagyott dallam dudorászását, és beleszórta az egyik italporos tasak tartalmát a teájába. Végül a másodikat is. Aztán a harmadikat is. Meg a negyediket is.

Merula Snyde kikerekedett szemmel nézte. Hogy képes valaki így inni a teát? Persze nem merte megszólni az igazgatót. Bill és Charlie alig tudtak elfojtani egy-egy vigyort, így amikor összetalálkozott a tekintetük, inkább gyorsan el is kapták egymásról, és beleittak a csészéikbe. Ingram pedig úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, és a világ legszokványosabb dolga lenne négy adag citromos italporral megbolondítani a jázminteát.

Dumbledore csak akkor hagyta abba a dudorászást, amikor beleivott az italába. Merula arcáról lerítt, hogy arra számít, kiköpi, de végül semmi ilyesmi nem történt – sőt, az igazgató elégedetten cuppogott.

Megigazította félhold alakú szemüvegét, fürkész tekintettel végignézett rajtuk, aztán feltette a kérdést, amire a legkevésbé sem számítottak.

– Mondjátok, ismeritek a Dancing Queent?

Mindenki a fejét rázta.

– Hát persze, gondolhattam volna, hiszen mind aranyvérűek vagytok – folytatta jóindulatúan. – Pedig érdemes meghallgatni, egy igen kiváló svéd együttes, az ABBA slágere. Az egyetlen hátránya, hogy az ember fülébe mászik – hunyorgott. – Már órák óta ez jár a fejemben.

Bill, Charlie, Merula és Ingram mind szótlanul meredtek rá.

– Nos, miért is vagyunk itt? – Dumbledore szórakozottan kortyolgatta a teáját.

– A párbaj – emlékeztette az SVK-professzor.

– Ó, igen, köszönöm – biccentett az igazgató. Összefonta az asztallapon pihenő ujjait, és égszínkék szemeivel érdeklődve pásztázta a három diákot. – Szeretném hallani a történeteteket – közölte teljesen higgadtan –, mindenkinek a maga verziójában. Snyde kisasszony, hölgyeké az elsőbbség – fordult apró főhajtással Merulához.

A mardekáros lány természetesen jócskán kiszínezve adta elő a történteket, ártatlan áldozatként állítva be saját magát. Bill és Charlie pedig beszámoltak róla, hogy a meccs előtt megátkozták Fredet, George-ot és Samanthát, ezért hívták ki Snyde-ot párbajra.

– Nem tudjátok bizonyítani, hogy én voltam! – acsarkodott Merula. – Hayley, Liz, Curtis és Ismelda is tanúsíthatják, hogy...

– Fogd be, Snyde – csikorgatta a fogait Bill.

– Te fogd be, paradicsomhajú!

– Fékezzétek az indulataitokat, kérlek. – Dumbledore fel sem emelte a hangját, mégis elérte a kívánt hatást: Bill és Merula mindketten elhallgattak.

Ingram hüvelyk- és mutatóujjával megcsippentette az állát, és összevonta a szemöldökét.

– Mit kerestek az öccseik és Miss Jackson a kastélyban a meccs előtt? – tette fel a kérdést Charlie-nak és Billnek.

– Fogalmunk sincs – tárta szét a karját a legidősebb Weasley fiú. – Ők hárman mindig ügyködnek valamin. Mi nem sokat tudunk a kis dolgaikról, nem szokásuk elárulni.

– Érdekes... – mormogta Ingram.

– Véleményem szerint – vette át a szót Dumbledore –, az lesz a legjobb, ha most csak a párbajt nézzük. A házvezető tanárok majd elbírálják, hány pontot vonnak le a résztvevőktől – ezt nem az én reszortom megítélni. Büntetőmunkaként azt tudom javasolni, hogy a holnapi nap folyamán a társaság segítsen Frics úrnak havat lapátolni a kastély körül – azt hiszem, elkél neki a segítség. Egyébiránt, úgy gondolom, Weasley urak és Snyde kisasszony is ügyesen megállták a helyüket a párbajban. Maga hogy gondolja, Herbert?

– Tehetségesek, ez vitathatatlan – ismerte el kelletlenül Ingram.

– Akkor azt hiszem, ennek fényében mindhármuknak adományozhat egy-egy kiváló osztályzatot sötét varázslatok kivédéséből.

– Micsoda? – Merula úgy nézett az igazgatóra, mintha az meghibbant volna.

Bill és Charlie sem tudták leplezni a döbbenetüket, de kivételesen még Ingram sem.

– Továbbá a testvéri szeretet és a bajtársiasság jegyében tanúsított helytállásukért húsz-húsz ponttal jutalmazom Weasley urakat.

Merula eltátotta a száját. A dühtől éppolyan lila színt vett fel a feje, mint amilyenek a szemei voltak. Bill és Charlie alig akartak hinni a szerencséjüknek. A pluszpontok fényében a hólapátolás nem is tűnt olyan rossznak. Kölyökkorukban is mindig besegítettek otthon, és ha hazamentek a Roxfortból az ünnepekre, akkor is.

– Ezt nem mondja komolyan, Dumbledore! – Ingram nem volt képes tovább türtőztetni magát, forrongó vulkánként tört ki. – Magatartási problémáik vannak, és még díjazza őket érte?!

– Nagyon is komolyan mondom – felelte derűsen Dumbledore.

Mivel megitták a teájukat, az igazgató udvariasan jelezte, hogy távozhatnak. Ingram heves vitába szállt Dumbledore-ral, így a helyiségben maradt. Merula Snyde sértetten elszelelt, a két Weasley fiú pedig vidáman ballagott fel a gyengélkedőre.

– Nem komplett az öreg – csóválta a fejét Bill, de nem tudta levakarni az arcáról a vigyort.

– Az egyszer biztos. – Charlie-nak ugyanolyan széles volt a mosolya.

Jókedvük akkor lohadt le, amikor a kórterembe érve ott találták McGalagony professzort. Házvezetőjük nagyon nem örült a történteknek, úgyhogy hamar odalettek a Dumbledore-tól kapott pontjaik, és a tanárnő fejmosását is hallgathatták („Ezt nem vártam volna maguktól...").

Miközben Bill és Charlie azon gondolkodtak, hogy ennél még Dumbledore citromporos jázminteáját is szívesebben meginnák, a szemük sarkából látták, ahogy Samantha, Fred és George mindenféle idióta fejeket vágnak, és McGalagony vad gesztikulálását utánozzák – ez pedig nem segített abban, hogy komoly arccal hallgassák végig a szentbeszédet.

Amikor aztán nagy sokára szabadultak az átváltoztatástan-professzortól, és Madam Pomfrey egy-egy üres ágyhoz terelte őket, a három kis griffendékes egyből beszélni kezdett hozzájuk.

– Örül a szemem, hogy lát titeket, drága bátyjaim! – lelkendezett George.

– Menten a karjaimba zárlak benneteket – tette a szívére mindhárom kezét Fred.

– Meséljétek el a sztorit! – kérte George. – A többieket már kikérdeztük, de én a saját füleimmel szeretném hallani tőletek is.

– Ha tudom, hogy ekkora csetepaté lesz, a nyakamba kapom a lábam, és én is megyek megnézni – csóválta a fejét Samantha.

Bill és Charlie fáradtan néztek össze, és nagy levegőt vettek.

Két hétbe is beletelt, mire Samantha, Fred és George felépültek és elhagyhatták a gyengélkedőt. Ezalatt a január februárba váltott, ők pedig komoly próbára tették Madam Pomfrey idegeit a szemes, füles, karos és lábas vicceikkel. Mit lehetett tenni, unatkoztak.

De arra persze nem lehetett rávenni őket, hogy megcsinálják a házi feladataikat és pótolják a lemaradásukat, hiába hordták nekik osztálytársaik a leckét. Ők most betegek voltak, üdültek – legalábbis így gondolták („Megérdemeljük, hogy lógassuk a lábunkat", mondta egy alkalommal Samantha).

Madam Pomfrey is úgy gondolta, hogy betegek, már ami az elmeállapotukat illeti, de sajnos ezen még ő sem tudott segíteni. Amikor végre minden felesleges testrészük visszahúzódott és eltűnt, ő örült a legjobban, és őszintén megkönnyebbültnek látszott, mikor végre elengedhette őket a kórteremből. Samantha gyanította, hogy titokban még pezsgőt is bontott.

Szabadulásuk örömére Fred, George és Samantha máris nekiláttak az újabb csínyeknek. Megpróbáltak betörni Ingram professzor irodájába is, de az sajnos ugyanolyan jól volt védve, mint Pitoné, így be kellett érniük azzal, hogy a két tanárt tették meg a tréfáik fő célpontjává. A sötét varázslatok kivédése oktató és a bájitalmester azon kapták magukat, hogy hirtelen különféle vödrök borulnak a fejükre, ha kilépnek a dolgozószobájukból. Volt köztük egyszerű vizes, de akadt festékes, saras is, valamint olyasfajta ragacsos trutyi, amiről inkább nem akarták tudni, micsoda.

Ha pedig baleset nélkül sikerült távozniuk, amikor visszatértek, hozzáragadt a kilincshez a kezük, mert valaki bekente Magifix ragasztóval, esetenként pedig jéghideg vagy tűzforró volt a fém. De olyan is előfordult, hogy víztócsán csúsztak el, amikor siettek volna valahová, illetve megrágott és kiköpött rágógumihad vagy üvegszilánkok várták őket az ajtajuk előtt, hogy belelépjenek.

A két tanár eddig se volt épp a paranoiamentesség és a stabil idegrendszer mintapéldája, de a csínysorozat következtében az állapotuk odáig fajult, hogy a végén már gyanakodva körülnéztek, mielőtt bármit is csináltak volna. Samantha fültanúja volt a folyosón, amint Piton professzor ráordított Bimbára, hogy hagyja békén, van elég baja anélkül is, hogy szekírozná – pedig a gyógynövénytantanár csak megjegyezte, hogy fáradtnak tűnik, talán túlhajszolja magát mostanában, és esetleg van-e valami, amiben segíteni tudna.

Samantha még sosem látta dühösnek Bimbát, de a professzor asszony akkor olyannyira felfújta magát, hogy még ő is megijedt. Paprikapiros arccal Piton képébe vágta:

– Jó, ahogy akarja, tőlem akkor meg is förmedhet! Ha ekkora tuskó, hogy elutasítja a jó szándékot, ne csodálkozzon, ha végül senkire sem számíthat majd, és csak a Barbie babái maradnak magának! – fröcsögte, azzal elviharzott.

Samantha igen mulatságosnak találta Piton arckifejezését – a bájitaltantanár csak hápogni tudott. Bimbának utólag bűntudata támadt és bocsánatot kért, ami veszített ugyan a leszúrás értékéből, de a Jackson lány még így is elismeréssel adózott neki.

Daphne Maldon egy csütörtök este izgatottan állt szobatársai elé.

– Holnap vérhold! – lelkendezett. – Megnézzük? Csak ilyenkor, holdfogyatkozásoknál látható, és akkor se mindig. Olyan kár, hogy tegnap volt asztronómiánk, úgy szeretném látni!

Remus hozzátartozójaként Samantha pontosan tudta, miről beszél Daphne. Másnap telihold lesz, azonban a Föld árnyékot vet a Holdra, és az ilyenkor esetenként vöröses színt vesz fel. Ő maga már többször szemtanúja volt a jelenségnek, de biztosította róla Daphnét, hogy természetesen szívesen kiszökik vele a csillagvizsgálóba – amúgy sem tudott rendesen aludni telihold idején. Holdfogyatkozáskor, bár besötétedett valamelyest a holdkorong, sajnos ettől még ugyanúgy hatott a vérfarkasokra.

Angelina még sose látott vérholdat, úgyhogy ő is kíváncsi volt rá, és nagy nehezen végül Aliciát is sikerült rábeszélniük azzal, hogy akkor most ebből a kalandból kihagyják a fiúkat, csak négyen mennek lányok – így kevésbé keltenek feltűnést. Samantha végső érvként azt hozta fel, hogy ő már egyszer járt a csillagvizsgálóban takarodó után, és nem bukott le.

Amikor eljött a másnap este, kiosontak a Griffendél klubhelyiségéből, és a csillagvizsgáló-torony felé vették az irányt. Pálcáikkal világítottak a sötét folyosókon, és minden neszre felkapták a fejüket. Samanthát frusztrálta, hogy nem használhatta a Tekergők Térképét, de mégsem fedhette fel a titkot. Remus sem örült volna neki, ha mindenkivel megosztja.

A csillagvizsgáló ajtaját nyitva találták, de nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget – biztos csak valaki úgy felejtette. Megmászták a csigalépcsőt, és ahogy felértek, meg is pillantották a vérvörös holdkorongot.

Daphne csillogó szemmel nézte, mint aki sose látott még ilyen gyönyörűt, és még Angelina meg Alicia is eltátották a szájukat. Samantha ellenben gondterhelten figyelte – számára a telihold így még vészjóslóbb volt. Mintha a vörös fényével valami szörnyűség eljövetelét jelezte volna, rászolgálva a „vér"-re, ami a nevében van.

Olyannyira elbambultak, hogy észre sem vették a tőlük nem messze álló teleszkópos boszorkányt. A sötétbőrű nő a harmincas éveiben járt. Csillagászati mintákkal díszített olajzöld talárt és hegyes süveget viselt, az alkarjára pedig a naprendszer volt tetoválva. Hosszú fekete haját megszámlálhatatlan kis fonatban viselte, melyeket csillogó hajgyűrűk díszítették. A kis fonatok egybefűzve vastag varkocsot alkottak, ami még így is leért a térdhajlatáig. Ez a nő nem más volt, mint Aurora Sinistra, a Roxfort asztronómia-professzora.*

Elmélyülten állítgatta a teleszkópját, hogy az a lehető legpontosabb képet mutassa az égen pompázó vérholdról. Akkor tűnt fel neki, hogy négy diákja érkezett a toronyba, amikor Daphne Maldon elragadtatva felsóhajtott:

– Ez eszméletlen gyönyörű!

Sinistra felvonta busa szemöldökét, hátrébb húzódott a teleszkópjától és kissé oldalra billentett fejjel fürkészte őket.

– Jó estét – szólalt meg. A hangja mély tónusú és bársonyos volt, akár az éjszaka.

Angelina, Alicia, Daphne és Samantha összerezzentek és rémülten néztek asztronómia-tanárnőjükre.

– Hallgatom a magyarázatukat.

– Hát, az úgy volt... – kezdett bele Samantha.

– „Hát"-tal nem kezdünk mondatot, Samantha Jackson, ezt már igazán megtanulhatta volna élete tizenegy éve alatt – közölte szigorúan Sinistra.

Samanthának már a nyelve hegyén volt, hogy ha annyira hallani akarja a magyarázatot, akkor mégis minek szól közbe, de inkább lenyelte a megjegyzést – gyanította, hogy azzal csak rontott volna a helyzetükön.

– Szóval, az úgy volt – folytatta –, hogy Daphne alva járt. Igen. És mi meg utána jöttünk, nehogy baja essen.

– Remélem, nem sértődik meg, Miss Jackson, de egyelőre még jó a hallásom, és tekintve, hogy Miss Maldon szólalt meg először maguk közül, mondván, hogy milyen gyönyörű a vérhold, gyengének tartom az alibijüket.

Samantha szívesen megmondta volna, hogy ő nem sértődik meg, de ismét csak sejtette, hogy nem lenne túl jó ötlet. Daphne végül sóhajtva előrelépett. Szőke copfjába belekapott a csípős februári szél, és meglibbentette a rákötözött piros masnit.

– Az egész az én saram, tanárnő, sajnálom. Én vettem rá a lányokat, hogy szökjenek ki velem, mert tegnap volt asztronómiánk, de a holdfogyatkozás meg ma van, és én látni szeretném.

Sinistra összefűzte a kezeit, és két mutatóujjával megtámasztotta az állát. Hunyorítva fürkészte a négy lány arcát, végül így szólt:

– Rendben van, Miss Maldon. Értékelem, hogy a csillagászat iránti érdeklődésből követtek el szabályszegést, de tanárukként kötelességem a házirend betartatása. Úgyhogy a következőt tudom ajánlani maguk számára: levonok fejenként öt-öt pontot, amiért kiszöktek, büntetőmunkaként pedig a jövő heti asztronómia-órára írnak nekem egy egytekercses házi dolgozatot a holdfogyatkozás jelenségéről, részletesen kitérve a típusaikra és a jellemzőikre – amennyiben megfelel.

Hát persze, hogy megfelelt. A négy lány szaporán bólogatott, és elindultak a csigalépcső felé. Daphne kissé elszontyolodva pillantott vissza a vérholdra.

– Ha megkérdezhetem, hová mennek? – ráncolta a homlokát Sinistra.

– Hát... vissza a Griffendél klubhelyiségébe? – értetlenkedett Angelina.

– Azt hittem, tanulmányozni kívánják a vérholdat.

– Ezek szerint... maradhatunk? – tátotta el a száját Daphne.

– Mondtam egy szóval is, hogy nem? – tette fel a logikus kérdést Sinistra. Szája sarkába halvány mosoly kúszott. – A pedagógia szégyene lennék, hogyha megvonnám a tudást az érdeklődő diákoktól.

A négy lánynak azonnal felcsillant a szeme. Sinistra professzor megengedte nekik, hogy belenézzenek a teleszkópba, és segítsenek neki a vérholddal kapcsolatos csillagászati mérései elvégzésében – közben pedig magyarázott magáról a jelenségről és általánosan a holdfogyatkozásokról. Samantha gondosan jegyezte magában az információkat, hogy emlékezzen, amikor majd a házidolgozatot írja belőle.

Daphne kihasználta a lehetőséget, és mindenféle csillagászati dologról kérdezgette a tanárnőt, aki készséggel válaszolt neki. Az est végén Sinistra a lelkükre kötötte, hogy várják meg, amíg elpakol, mert nem maradhatnak felügyelet nélkül, visszakíséri őket a Griffendél-toronyba.

Egy ügyes varázslattal összecsukta a teleszkópját, majd egy masszív rézládába zárta, és bebiztosította néhány védőbűbájjal.

– Mehetünk – közölte. Odalent a csillagvizsgáló ajtaját is gondosan bezárta.

A Kövér Dáma portréjáig vezető úton nem esett több szó köztük. Sinistra udvariasan elnézést kért a festménytől, amiért felébresztették, és miután elsimította vele az ügyet, jó éjt kívánt a lányoknak.

Angelina, Alicia, Samantha és Daphne fél lábbal már a portrélyukban voltak, amikor újra meghallották maguk mögött a bársonyos hangot.

– Máskor szóljanak, ha hasonlót terveznének. Amennyiben megbeszélem Dumbledore professzorral, hogy engedélyezzen egy-egy különórát, legalizálni tudom a dolgot, és nincs belőle probléma.

A négy lány hálás mosollyal bólintott, még egyszer jó éjszakát kívántak az asztronómia-tanárnőnek, és bemásztak a portrélyukon.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: A könyvek alapján nem sokat tudunk Sinistra jelleméről, leginkább csak annyit, hogy szigorú volt és szeretett sok házi feladatot adni. Külső leírás pedig szinte egyáltalán nem tartozik hozzá, és a filmben sem kapott különösebb szerepet, csak a tanári asztalnál tűnt fel, és sötétbőrű színész játszotta. Úgyhogy ezekből az információkból indultam ki, a többit pedig a saját fantáziámra bíztam. Hogy tetszik az általam megformált Sinistra karaktere?