Karácsony másnapjára Samantha és Cara meghívást kaptak a Weasley-család házába, az Odúba. A lány alig várta, hogy láthassa legjobb barátai otthonát, így természetesen nem is volt kérdés, hogy elmennek.

Az Odú sok épületrészből összetákolt, itt-ott düledező ház volt — lerítt róla, hogy csak a varázslat tartja össze. Samanthának az jutott eszébe, hogy olyan, mint valami fura alternatív palota. Otthonosabb azonban nem is lehetett volna. A lány remekül érezte magát a békés, rendezetlen családi kuckóban, az érdekes varázslóholmik kavalkádjában. Legjobban a tükör tetszett neki, ami rákiabált, amikor elment mellette, hogy „Kösd be a bakancsod, leány!", valamint Mrs. Weasley bűvös órája a konyhában. Kilenc mutatója a család egy-egy tagját jelezte, és a „munkahely", „iskola", „börtön", „halálos veszély" és hasonló feliratok hirdették az állapotukat. Jelenleg mindenkié az „otthon" feliratra mutatott.

Mint kiderült, Weasley-ék rendkívül befogadóak és vendégszeretők voltak. Mrs. Weasley órákig beszélgetett Carával. Mióta Sirius börtönbe került, a nő zárkózottabb életmódot folytatott, mint régen, és legközelebbi barátain kívül (ami Madam Malkint, Remust és még egy-két embert jelentett), nem igazán tartotta a kapcsolatot másokkal. Így hát Mrs. Weasley kíváncsi volt mindenre, ami az elmúlt években történt Carával.

Mr. Weasley türelmesen végighallgatta, ahogy a gyerekek megtárgyalják, ki mit kapott karácsonyra, és lelkesen érdeklődött, hogy Samantha mugli holmijai pontosan mire valók. A családfő el volt ragadtatva, amikor a Jackson-lány elmesélte az előző napi filmélményét („Nahát, több mint egy órányi mozgó képsor? Lenyűgöző, akár az álom!"), és meg is jegyezte, hogy mostantól életcélja, hogy egyszer ő is beüljön megnézni egy filmet a moziba.

Ron lelkesen megmutatta Samanthának a szobája felett lakó padlásszellemet (a nyálkás lény nem volt valami izgalmas, de a lánynak egyből szimpatikusabb lett, amikor kiderült, hogy pókokat is eszik), a kerti törpéket ellenben nem nézték meg (azok télen amúgy is visszahúzódóbbak voltak, de Samantha látott belőlük eleget a Fészekben is — Cara gyakran bosszankodott a szemtelen gnómok miatt, akik megrágcsálták egy-egy növénye gyökereit, vagy leették róluk a gyümölcsöket). Helyette inkább Freddel és George-dzsal együtt tömték magukba a finomabbnál finomabb süteményeket, amiket a háziasszony készített, a kis Ginny pedig árnyékként követte Samanthát mindenhova.

— Te is a Roxfortba jársz? — meresztett nagy szemeket a nála három évvel idősebb lányra.

— Aha — bólogatott Samantha a lábát lóbálva.

— Én is ott akarok már lenni! — A nyolcéves szenvedve elhasalt az asztalon. — De addig még olyan sokat kell várni! Jövő év után meg Ron is elmegy, és unatkozni fogok...

Samantha, aki mindennél jobban utált várakozni, őszintén meg tudta érteni a kislányt. Emlékezett még, milyen türelmetlenül várta nyáron a levelét.

— Én mugli suliba jártam a Roxfort előtt — mesélte —, bár az se volt sokkal jobb az otthon ücsörgésnél.

— Hűűű! — csillant fel a kislány szeme. — Voltak ott olyan untánfuntó-izék meg kombájnok? Apa mesélte, hogy a muglik használnak olyat.

Samantha a szája elé kapta a kezét, hogy el ne nevesse magát.

— De nem tanulásra! — felelte az arcizmaival viaskodva. Bár, ha jobban belegondolt, sokkal izgalmasabb lett volna a tanterem utánfutóval meg kombájnnal feltuningolva. — Igazából a mugli iskola borzalmas volt, csupa unalmas dolgot tanítottak nekünk.

— Nekem az a bajom — sóhajtott nagy komolyan a nyolcéves —, hogy a testvéreim mindent hamarabb csinálhatnak, mint én.

— Hát, ez ilyen — vont vállat Samantha —, mivel te vagy a legkisebb.

— Tudom! De miért? — fújtatott a kislány. — Neked vannak testvéreid? — Nagy barna szemeivel kíváncsian nézett Samanthára.

— Nincsenek — tárta szét a karját a lány. — Ha lennének, elhoztam volna őket.

— És apukád hol van?

— Meghalt, amikor még kicsi voltam.

— Oh — horgasztotta le a fejét a vörös hajú kislány —, az nagyon rossz. De van egy ötletem! — ragyogott fel a szeme, és megrángatta Samantha karját. — Befogadunk téged a mi családunkba, és akkor lesz apukád meg sok testvéred is! Nekünk mindegy, hogyha többen leszünk eggyel, mert úgyis sokan vagyunk — bizonygatta nagyokat bólogatva. — Nekem pedig olyan jó lenne, ha lenne egy nővérem! — ábrándozott. — De csak a buta, uncsi fiúk jutottak... — mutatott fintorogva a zabáló Ronra.

A lányka tervét hallva Samantha nem tudta megállni a nevetést.

— Kösz, Ginny, ez rendes tőled — vigyorgott —, de mi lesz anyukámmal? Neki otthon csak én vagyok, szomorú lenne, ha egyedül hagynám — és én se szeretném.

— Hmm... — A nyolcévesnek rövid töprengés után szikra gyúlt a kis kobakjában, és diadalmasan vágta rá a választ. — Befogadjuk őt is, és akkor két nővérem lesz! — mutatta az ujjaival a kettes számot. — A te anyukád úgyis olyan fiatal még. És gyönyörű! — könyökölt az asztalra, és elnézte Carát, aki épp a Weasley-házaspárral nevetett valamin. Való igaz, Samantha édesanyjának mindig tehetsége volt hozzá, hogy megnyerje magának az embereket. Csinos küllemével, ragyogó mosolyával és kedves természetével mindenkit elbűvölt, akivel találkozott. Nem csoda, hogy a gyerekek is imádták. — Ő egy angyal?

— Olyasmi — felelte Samantha bujkáló mosollyal.

— De akkor hogyhogy itt van? Bill nekem azt mondta, azok odafent laknak az égben.

— Öhm... ő a földi életet választotta — állt elő a rögtönzött magyarázattal Samantha —, és gondozza a növényeket, nevel engem, meg minden. Úgy döntött, hogy idelent segít az embereknek és teszi szebbé az életüket.

— Óóó, már értem! Akkor ő a kedvenc angyalom! — jelentette ki rajongva Ginny. — Szerinted megengedi, hogy megöleljem?

— Egész biztosan. — Samantha vigyorogva nézte, ahogy a vörös fürtös lányka megrohamozza az édesanyját. Cara nevetve simogatta a rajta csüngő gyermek haját. A Jackson-lány az ikrekhez fordult. — Nagyon cuki a kishúgotok.

— Kivéve, amikor hisztizik — fintorodott el Fred.

— Olyankor nagyon idegesítő — értett egyet George. — De amúgy ja, általában aranyos. Ki lehet bírni.

— Milyen gonoszok vagytok a testvéreitekkel! — csóválta a fejét a lány. — Pedig ha nekem lennének tesóim...

— Neked is az idegeidre mennének, hidd el — szólt oda Bill, aki épp egy sakkparti vége felé járt Charlie-val, és fél füllel a többiek beszélgetését hallgatta. Csúfos vereségre állt, és Percy se volt nagy segítség, aki tanácsokkal próbálta ellátni bátyját. Nem telt bele sok idő, a legidősebb Weasley-fiú bizony mattot kapott.

Charlie elégedetten dőlt hátra a székében, és pimasz vigyorral nézett legyőzött ellenfelére.

— Ez még mindig könnyű győzelem volt — cukkolta.

— Na, várj csak, majd legközelebb...! — rázta meg a mutatóujját Bill.

— Legközelebb is én fogok győzni — nevetett Charlie. — Mondjuk ki: béna vagy, tesó — veregette meg a vállát. — Ennél még Ron is ügyesebben játszik, pedig még csak kilencéves. De azért ne add fel, mindig fejlődsz egy kicsit. Ha ilyen ütemben haladsz, nyolcvanéves korunkra csak nyersz ellenem egy partit.

Bill, akinek sértette a büszkeségét a vereség, összefonta karjait a mellkasa előtt, és nyelvet öltött öccsének.

— Ha-ha, nagyon vicces. Szerintem meg nem én vagyok béna, hanem te vagy túl jó. Többet nem játszom ellened, ez így nem fair. Hívd ki inkább Samet, ő múltkor is ügyesen állta a sarat — javasolta.

— Jó ötlet — bólintott Charlie. — Van kedved játszani ellenem, Sam?

— Megpróbálhatok — vont vállat a Jackson-lány, és átvette Bill helyét. Ezúttal is kikapott a másodszülött Weasley-fiú elleni játékban, de mindenki egyetértett abban, hogy szépen harcolt, Remus is egész biztos büszke lett volna tanítványára.

— Ha nem oda léptetted volna a lovat... — okoskodott Percy, de Charlie a szavába vágott.

— Lóról jut eszembe, Fred meg George mondtak nekem valami olyasmit, hogy van egy lovad, és én is elmehetek hozzátok kipróbálni a lovaglást, ha szeretném.

— Ja, igen, nyugodtan — bólogatott Samantha.

— Komoly? — csillant fel a fiú szeme. — Már azt hittem, csak viccelnek.

— Nem, nem vágtak át — mosolygott a lány. — Mikor akarsz jönni? Mi itthon vagyunk egész szünetben...

Billt is érdekelte a lovaglás, Percy pedig a kertészet működését szerette volna megnézni, így egyeztettek Carával, és megbeszéltek egy időpontot, amikor átjöhettek a fiúk. És ha már lehetőség nyílt a Jackson-házban való vendégeskedésre, természetesen Fred és George is menni akartak, és a kis Ginny sem maradt volna ki a világ minden kincséért se. Ennek az lett a vége, hogy a szülőket is meghívták, mert valakinek vigyáznia kellett a sok gyerekre, és akkor már Ront is magukkal hozták (megígérték neki, hogy ott is lesz kaja) — egyszóval, jött az egész Weasley-família.

De Jacksonék mindezt cseppet sem bánták. Elvégre, társaságban szép a szeretet ünnepe.

A Weasley-knek köszönhetően gyorsan repült a téli szünet, Samanthának mindig volt valami programja. Egyszer csak azon kapta magát, hogy már 1990-et írnak, újév után néhány nappal pedig elérkezett az ideje, hogy visszatérjen a Roxfortba.

Amikor megérkezett a Roxfort Expresszhez, Samantha még nem találta a vonaton Fredet és George-ot, úgyhogy beült azokhoz az osztálytársaihoz, akiket a leghamarabb észrevett: Kenneth Towlerhez és Lee Jordanhez.

— Milyen volt a szünet? — huppant le velük szemben, miután Lee segítségével felszenvedte a bőröndjét és Bagoly kalitkáját a poggyásztartóra (az állat vijjogásával kísérve).

— Rövid — felelte Lee féloldalas mosollyal.

Samantha egyetértően bólogatott.

— Ne is mondd. Úgy elrepült, mint múltkor a Griffendél pontjai, amikor hozzád merészeltem szólni bájitaltanon.

— Jaj, emlékszem — nevetett Lee. — Pedig csak a mozsaramat akartad kölcsönkérni. Nem tudom megérteni, Piton miért pikkel rád ennyire.

A lány vállat vont, és kisimította a homlokából kávébarna oldalfrufruját.

— Én se, elhiheted. De inkább hagyjuk Pitont, már a gondolatától is rosszul leszek. Inkább meséljetek, hogy telt a karácsony? — járatta a tekintetét a két fiú között.

— Jó volt, leszámítva a családi veszekedéseket — mesélte Lee. — A bátyám egyfolytában varázsolgatott, csak hogy bosszantson. Bezzeg, ha anya kérte tőle, hogy segítsen varázslattal a házimunkában, már nem volt olyan nagylegény. Pedig anya mugli, jól jött volna neki. Úgyhogy apa meg azért veszekedett Larryvel, hogy csinálja meg, amit kér.

— De hát... nem úgy van, hogy otthon nem lehet varázsolni? — szólalt meg félszegen a mellette ülő Kenneth.

— Nekünk nem is, de ő már nagykorú, elmúlt tizenhét — magyarázta Lee a mugli születésű fiúnak. — Gondolhatjátok, milyen idegesítő volt, mikor mentem volna a fürdőszobába, de elém hoppanált, hogy befoglalja a vécét — csóválta a fejét grimaszolva.

— Mi az a hoppanálás?

— A mágikus utazás egy fajtája, amikor valaki csak úgy eltűnik vagy megjelenik valahol — adta meg a választ Samantha. — De nem könnyű megtanulni, és jogosítvány kell hozzá, mint a mugliknál a vezetéshez. Tizenhét évesen lehet rá leghamarabb vizsgázni.

— Hűha, ezek szerint jó komolyan veszik — álmélkodott Kenneth.

— Persze, hogy komolyan veszik — bólogatott a lány. — Ha balul üt ki valami hoppanálásnál, könnyen amputoportálás lehet a vége, ezért nem szabad tapasztalatlanul csinálni.

— És az micsoda? — érdeklődött a fiú.

— Amikor valamelyik testrészed a kiindulási helyen marad — felelte Lee, megelőzve Samanthát.

— Tessék?! — borzadt el Kenneth. Hangja legalább egy oktávval magasabban csengett a szokásosnál, ami a Jackson-lány szerint igen mulatságos hatást keltett.

— Bizony — bólogatott Lee. — Nyugi, össze lehet rakni utána az illetőt, de állítólag nagyon fájdalmas, csakúgy, mint maga az amputoportálás. Persze voltak már halálos balesetek is, ha nem kezelték időben a sérülést, vagy valaki túl sok vért veszített, de szerencsére ez azért ritka. Viszont ott van ilyenkor a sok macera, módosítani kell például a mugli szemtanúk emlékeit, ha vannak. Gondolj bele, meglátnak egy gazdátlan lábat az utcán...

Kenneth megborzongott.

— Baj van? — hajolt előre Samantha, és megérintette a fiú karját.

— Csak nem nagyon bírom a vért — vallotta be sápadtan. — Már a gondolatát se. Elég ijesztő ez az amputáló teleportálás.

Lee és Samantha nem vették a fáradtságot, hogy kijavítsák.

— Akkor beszéljünk másról — terelte a témát a lány. — Nálatok milyen volt a karácsony?

— A nagypapámnál voltam, mert apának dolgoznia kellett — felelte elszontyolodva a fiú.

— Oh, hát... — Samantha nem igazán tudta, mit mondjon. — Én is voltam a nagyszüleimnél. Bár nem azért, mert anya dolgozott volna, hanem csak úgy, az ünnep miatt. De mindig szeretek náluk lenni. A te nagypapád milyen? — érdeklődött.

— Aranyos, szeretem — bólogatott Kenneth. — Csak sajnos fél lába van, és beteg is már, emiatt folyton alszik. Amikor meg ébren van, mindig végig kell néznem a bélyeggyűjteményét. Sokszor már elfelejti, amit öt perccel azelőtt beszéltünk, ezért újra meg újra megkérdezi. A régen történt dolgokra viszont még emlékszik — mindig mesél a katonaidőkről, meg hogy hogyan ismerkedtek meg a nagyival.

— Az tök érdekes lehet! — próbálta vidítani Lee.

— Igen — hagyta meg a Towler-fiú. — Mondjuk sokadszori meghallgatásra már nem olyan érdekes. Mindig ugyanaz a sztori... Apa nélkül azért nem volt igazi a karácsony. De hát, a szakácsoknak sokszor még ünnepekkor is dolgozniuk kell — vont vállat szomorkásan.

Samantha nagyon megsajnálta a fiút. El sem tudta képzelni, milyen nyomasztó lehet egyedül tölteni a karácsonyt — jó, nem teljesen egyedül, de egy rokkant, beteges öregember nem a legszívderítőbb társaság.

— Azért tudtatok apukáddal is együtt lenni a szünetben? — kérdezte óvatosan. Ezek után már félt felhozni bármilyen témát, nehogy megint rossz pontra tapintson.

— Igen, a szülinapomra nagyon finom tortát sütött. Málnásat — az a kedvencem.

— Mikor volt a szülinapod? — kapta felé a fejét Lee.

— Huszonnyolcadikán.

A Jordan-fiú jelentőségteljesen Samanthára pillantott, aki vette a lapot és bólintott, amolyan „erről még később beszélünk" stílusban.

Ekkor nyílt a kupé ajtaja, és a Weasley-ikrek tolultak be rajta.

— Azt hittem, már nem is jöttök! — sóhajtott megkönnyebbülten Samantha.

— Örültél volna, ha megszabadulsz tőlünk, mi? — ugratta George.

— Amúgy csak a szokásos, majdnem lekéstük a vonatot — grimaszolt Fred, miközben ikertestvérével együtt feltuszkolták a poggyászaikat a többiek csomagjai mellé. — Ron meg Ginny mindenáron velünk akartak jönni, ezért jó ötletnek tartották belebújni Bill és Charlie bőröndjeibe. Persze lebuktak és kapták a szentbeszédet anyától, úgyhogy azzal is ment azt idő.

— Ja, aztán hallgathattuk a bömbölésüket — forgatta a szemét George. — Percynek meg persze az utolsó pillanatban jutott eszébe visszaszaladni Makeszért, de végül csak sikerült elindulnunk.

— Nektek aztán sűrű reggeletek volt — nevetett Samantha. — De a lényeg, hogy itt vagytok. Tényleg, a testvéreitek...? — kérdezett rá.

— Billt meg Charlie-t befűzték magukhoz a felsőbb éves barátaik, és Percynek is volt még hely a fülkéjükben, úgyhogy velük maradt — adta meg a választ George.

Mivel az ikrek lemaradtak, az öt útitárs még egyszer kitárgyalta, kinek milyen volt a karácsonya. Ezután a szilveszterre terelődött a szó.

Kenneth állítólag csendesen ünnepelt az apjával, Lee-ék utcájában ellenben hatalmas banzájt rendezett az egyik mugli család, akikkel ők is jóban voltak, úgyhogy velük ettek-ittak, tűzijátékoztak, meg Scrabble-t játszottak.

Samantha beszámolt róla, hogy Madam Malkinnál szilvesztereztek, mint általában, pár fős baráti körben. A független szellemű, sikeres üzletasszony egyedül élt hatalmas vidéki villájában, ami éppolyan elegáns és stílusos volt, mint lakója. Samantha szerette Madam Malkint, mert kedves és jóravaló nő volt. Sokat beszélt a divatról, de nem nagyzolt az érdemeivel, és még akkor sem problémázott, amikor Samantha véletlenül túl nagy lendülettel bontotta ki a ropiszacskót, ezért az felhasadt, és az egész a patyolattiszta perzsaszőnyegre ömlött. Csak jót nevetett és legyintett, majd miután begyűjtő-bűbájjal visszahívta a ropiszálakat, feltakarította a morzsákat egy Suvickusszal.

Az ikrek is elmesélték a saját sztorijukat, miszerint Muriel nénikéjük családi partit rendezett. Állítólag borzasztó giccses és öreg volt az otthona, meg maga a néni is, ráadásul mindenkit kritizált és a többieket ugráltatta, az életkorára hivatkozva. Mindannyian jót nevettek, amikor Fred eljátszotta a sipákolását — még Kenneth is elmosolyodott.

— „Idén leszek százéves, William, de amióta élek, ez a hajviselet sose volt divat!"

— Mi baja Bill hajával? — csóválta a fejét vigyorogva Samantha. — Szerintem tök jól áll neki. És mi az, hogy sose volt divat? Hiszen most is az. Csak meg kell nézni a mugli sztárokat. Bon Jovi, Alice Cooper meg a többi rocksztár is mind hosszú hajjal rohangálnak.

— Magyarázd ezt Muriel néninek — fintorgott George. — Azt hiszi, mindenkinél mindent jobban tud. Ráadásul még anya is adta alá a lovat. Mindig le akarja vágni Bill copfját, de ő sose hagyja neki. Úgyhogy most hallgathattuk, hogy „Látod, még Muriel néni is ezt mondja!" — színészkedett elvékonyított hangon.

Az ötfős kis társaság jól mulatott együtt, de a többórás vonatút azért kifárasztotta őket. Roxmorts-végállomáson leszállva a poggyászaikat a vonaton hagyták — azokat mágikus úton bűvölték fel a kastélyba, mint év elején. Thesztrál-vontatta fiákerekbe szálltak, ami a kastély kapujáig vitte őket. Frics úr, a gondnok várta őket a bejáratnál, és morogva kipipálta az érkező diákok neveit egy listán. Samanthát és a Weasley-ikreket különösen mogorva pillantásokkal méregette, így behúzott nyakkal slisszoltak el mellette.

Az átfázott nebulóknak kész áldás volt belépni végre a jó meleg kastélyba.

Az elsős griffendéles lányok szobájában nagy volt az öröm. Samantha, Angelina, Alicia és Daphne, miután megölelgették egymást és boldog új évet kívántak mindenkinek, kitárgyalták az ünnepeket.

Daphne többnyire jól érezte magát az öccsével és a húgával, akik nagyon aranyosak voltak — ugyanakkor fárasztotta, hogy egyfolytában a nyomában jártak, és a varázsvilágról kérdezgették, úgyhogy azért örült, hogy visszajöhetett. Testvérei reménykedtek, hogyha a nővérükben van mágia, tizenegy évesen ők is felvételt nyerhetnek majd a Roxfortba. Egy idő után a szüleik azért rájuk szóltak, mert Daphnénak már megfájdult tőlük a feje.

Angelinának békésen telt a karácsonya. Minden délután repült az otthoni Kométa 260-asával, az ünnepnapokon pedig meglátogattak néhány rokont, így ilyenkor kapott az alkalmon, és befonta női családtagjai haját.

— Nem is tudtam, hogy szeretsz hajat fonni — nevetett Daphne. — Egyszer befonhatnád nekem is.

— Bármikor — bólogatott lelkesen Angelina. — A te hajad meg pláne — olyan gyönyörű!

Alicia azt mesélte, náluk kicsit tompa volt a hangulat. Leticia még a szünet alatt is sokat tanult, pedig a korábbi években annyira azért kimozdult legalább, hogy együtt átmenjenek a mugli barátnőihez hóembert építeni — de idén még hó sem esett az ünnepekkor. Otthon meg a szülei folyton az iskoláról kérdezgették, ami kezdett az agyára menni. Karácsonykor csak hárman voltak otthon az édesanyjával meg a nővérével, mert az apukája a Szent Mungo gyógyítója volt, és berendelték a varázskórházba.

Samanthának erről eszébe jutott Kenneth esete, így beszámolt a lányoknak arról, amit Lee-vel megtudtak a vonaton: vagyis, hogy szegény fiú magányosan töltötte a karácsonyt, és hogy huszonnyolcadikán volt a születésnapja.

— Értem, mire akarsz kilyukadni: kéne neki valami meglepetést szerveznünk. Eddig nekünk is csináltatok — mutatott magára és Aliciára Angelina. — Úgy fair, hogyha hagyományt teremtünk ebből az osztályban.

— Igen, jó lenne — bólogatott Samantha. — Szerintem Lee-nek is ez jutott eszébe. Remélem, ő is elmondja Frednek meg George-nak, és akkor majd kitalálunk valamit...

A lányok persze nem sejthették, hogy Samantha belül már pontosan tudta, mi fogja hozzásegíteni ahhoz a bizonyos „valami"-hez. Itt volt az ideje, hogy használatba vegyék a Tekergők Térképét.