December eleje Ingram próbáin kívül több eseményt is magával hozott az elsős griffendélesek számára. Először is, megünnepelték Alicia születésnapját, hasonló meglepetés keretében, mint ahogy Angelináét. A zenekedvelő lány egy ukulelét kapott a társaságtól, és nagyon boldog volt vele — szobatársai örömére már el is kezdett megismerkedni a hangszerrel, szabadidejében lelkesen próbálkozott a különböző akkordok pengetésével (Samantha pedig nagy átéléssel zengte vele a karácsonyi dalokat, de ennek már nem mindenki örült).

Másodszor, McGalagony professzor annak rendje és módja szerint összegyűjtötte azoknak a tanulóknak a nevét, akik a Roxfortban kívánták tölteni a téli szünetet. Bár Samantha biztos volt benne, hogy a karácsonyi ünnepség legalább olyan hangulatos a kastély falai között, mint a halloween, mégsem iratkozott fel a listára. Ezalatt a több mint három hónap alatt igazán a szívéhez nőtt a boszorkányképző, és szívesebben járt ide, mint bármilyen másik iskolába, mégis, valahol mélyen mindig volt benne egy kis honvágy. Hiányzott már neki az otthona, Summerrise-Province, szerette volna viszontlátni a Fészket és imádott lovát, Paripát — de legfőképpen melegszívű édesanyját, aki már nagyon várta őt haza. Lesz mit mesélnie neki, az biztos. Keresztapjával, és mugli családtagjaival is szívesen találkozott volna. Mindezek fényében nem is volt kérdés, hogy hazautazik a szünetre.

Bill, Charlie, Percy, Fred és George is mind hazamentek az ünnepekre, így Samantha együtt utazott velük. A kastélytól thesztrál-vontatta fiákerek szállították őket Roxmortsba, ahol felszállhattak a Londonba induló Roxfort Expresszre. A Jackson-lánynak ezelőtt még sohasem volt szerencséje thesztrálhoz, és meglehetősen bizarr élmény volt a hintóban utazni, mert úgy nézett ki, mintha semmi nem lenne elé befogva. A thesztrálokat ugyanis csak az láthatta, aki szemtanúja volt már egy ember halálának, így Samantha is csak leírásokból és képekből tudta, körülbelül hogy nézhetnek ki: lószerű, szárnyas fekete lények.

A vonatozás rendkívül szórakoztatóan telt a Weasley-fiúk társaságában — annál is inkább, mert az elsőéveseknek lehetőségük nyílt Percy hülyítésére. Bill és Charlie remekül szórakoztak rajtuk, bár a rangidős Weasley-fiú egy idő után megsajnálta tudálékos öccsét, és indítványozta, hogy játsszanak robbantós snapszlit. A kártyajáték igen izgalmas volt, ugyanis a lapok bármikor felrobbanhattak. Nagyokat kacagtak, és észre sem vették, hogy repülnek az órák. Egyszer csak azon kapták magukat, hogy bemondták: tíz perc múlva megérkeznek Londonba.

Kapkodva összepakolták a holmijaikat, és a vonatajtóhoz sereglettek, hogy elkerüljék a tömegnyomort, és az elsők között szálljanak le a King's Crosson — bár nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, mert amikor a szerelvény fékezett, Samantha kis híján hanyatt vágódott. Szerencsére a mellette álló Charlie elkapta, így nem ütötte meg magát.

— Huh, kösz — nézett a fiúra.

— Nincs mit — biccentett Charlie.

— Ó, nagy prefektus uraság, mily' nagyszerű, hősi tett, hogy megmentette nagyrabecsült kisasszonyunk életét! — szónokolt fellengzősen Fred.

— Kísérje örök hálánk eme bátor, erős ifjút — pukedlizett George. — Dicsőségét zengjék a kertitörpék, arannyal véssék nevét a...

— Elég lesz, fiúk — borzolta meg Bill a mellette álló iker haját.

— Hallottad ezt, Fred? Hozzánk szólt az iskolaelső!

— Hallottam, George, mindjárt elájulok!  — legyezgette magát Fred. — Minő megtiszteltetés, micsoda csoda! Életem végéig emlékezni fogok erre a nagyszerű, felemelő pillanatra! Emlékét szívemben őrzöm a momentumnak, amely megváltoztatta az egész életem!

— Ezután minden este a hangjával a fejemben alszom el, s azzal kelek, mely reményt nyújt mindig és mindenkor...

— Fejezzétek már be az ökörködést! — rivallt rájuk Percy.

— Te meg ki vagy? — kapta felé a fejét Fred.

— Nem ismerős — rázta a fejét George. — Nincs a nagyérdeműek között.

— Hogy merészel egy senki beleszólni az ódánkba, melyet kiválóságainkról hirdetünk a világnak?

— Ez bizony csúnya udvariatlanság.

— De még mekkora!

— A méltóságos prefektus úr azt parancsolja, hogy fogjátok be végre — szólalt meg Charlie. — Megérkeztünk.

A fiúnak igaza volt — a Roxfort Expressz nagy zöttyenéssel megállt.

— Kérése parancs, őexcellenciája! Őprefektussága... — hajbókoltak az ikrek.

Minden ellenkezése ellenére kinyitották az ajtót Charlie-nak, illedelmesen lesegítették és még a bőröndjét is levitték a peronra, majd tolták helyette. Samantha vigyorogva kísérte őket. Hát, igen, a Weasley-ikreket senki sem fékezhette meg — ahogy őt sem. Talán ezért is voltak annyira jó barátok.

A fiúk hamar kiszúrták az embertömegben vörös hajú szüleiket. A muglik világába vezető fal mellett álltak, és egy kisfiú meg egy kislány kezét szorongatták. Samantha elindult velük arrafelé, és közben jobbra-balra forgolódott, hátha észreveszi az édesanyját, azonban a tolakodó felsőbb éves diákok és felnőttek miatt nem látott rendesen. Jobb ötlet híján felugrott George hátára, és onnan figyelt. Rövidesen egy kellemes tónusú hang csendült fel a háta mögött.

— Látom, találtál Paripa-pótlékot, kiscsillag.

— Anya! — kiáltott boldogan Samantha. — Hó! — rángatta meg George-ot. — Álljatok meg, srácok, megtalált anyukám!

— Nem volt nehéz — mosolygott Cara Jackson. — Csak te lehetsz ilyen dilis, hogy egy barátod hátán utazol. Szállj le arról a szegény fiúról, megszakad alattad.

— Szóval szerinted kövér vagyok? Én is szeretlek, anya... — morogta Samantha, és a Weasley-fiúk kuncogásától kísérve leugrott George-ról. — Kösz a fuvart — paskolta meg a fiú hátát.

— Úgy örülök, hogy újra velem vagy! — ölelgette meg a lányát Cara. — Hiányoztál.

— Te is nekem — vallotta be Samantha.

— Nahát, Sam igazat mondott! Tényleg mindig napszemüvegben van — súgtak össze a háta mögött a Weasley-ikrek.

— Pedig azt hittem, csak ugratott minket.

Cara Jackson elengedte a lányát, feltolta a fejére napszemüvegét, és szeretetteljesen nézett a Weasley-ikrekre.

— Gondolom, ti vagytok Fred és George Weasley. Sammy sokat mesélt rólatok. — A nő tekintete az ikrek mögött álló három másik fiúra siklott. — Ti pedig Bill, Charlie és Percy? Örülök, hogy megismerhetlek benneteket.

— Részünkről a megtiszteltetés! — sietett a válasszal Percy. — Hadd jegyezzem meg, a maga lánya páratlan tehetségű látó! Csak nem öntől örökölte a képességét?

Cara úgy nézett a fiúra, mintha az meghibbant volna.

— Öhm... tudtommal nem. Én növényekkel foglalkozom. Sammy... — sandított a lányára.

— Menjünk oda Weasley-ékhez, már várják a fiúkat! — Samantha, kikerülve a lelepleződést, gyorsan megragadta édesanyja kezét, és magával húzta a vörös hajú szülőpár felé.

Mr. és Mrs. Weasley sorra megölelgették fiaikat, a kis Ron és Ginny pedig boldog visongással ugrottak bátyjaik nyakába. Mrs. Weasley végül Samanthát is a karjaiba zárta.

— Hát te vagy az, kis drágám! A fiúk meséltek rólad a leveleikben. Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek.

— Én is, Mrs. Weasley — villantott meg egy mosolyt Samantha.

— Anyaaa, éhes vagyok — rángatta meg az asszony ruháját a vörös hajú kisfiú.

— Az ég szerelmére, Ron, de hisz' ettél, mielőtt eljöttünk! — Mrs. Weasley szemforgatva nézett legkisebb fiára.

— De azóta újra megéheztem — simogatta a pocakját a kilencéves.

— Majd eszel, ha hazaértünk. Bírd ki addig... oh! — A pufók asszony ekkor vette észre Samantha édesanyját, aki a háttérben ácsorgott. Elkerekedett a szeme.

— Nahát, Cara, drágám! De örülök, hogy látlak! — lépett hozzá. A vörös és az őzbarna hajú nő két-két puszival köszöntötték egymást.

— Én is örülök, Molly — mosolygott rá Cara.

— Ezer éve nem láttuk egymást! — csapta össze a kezét Mrs. Weasley. — Mondd, mi újság?

— Köszönöm, minden rendben. Ti hogy vagytok? Ó, szervusz, Arthur. — Cara a férfihez lépett, hogy köszöntse.

Fred, George és Samantha tátott szájjal kapkodták a fejüket a szüleik között, akik olyan természetességgel üdvözölték egymást, mint a régi, kedves ismerősök. Erre az egyetlen épkézláb magyarázatnak azt találták, hogy valószínűleg azért, mert régi, kedves ismerősök. Végül Fred volt az, aki először hangot adott megrökönyödésének.

— Várjunk csak... MI A JÓ MERLIN REDVÁS FA... FAKANALA TÖRTÉNIK ITT? — módosított, amikor az apja vetett rá egy szigorú pillantást.

Samantha szemrehányóan nézett az anyjára.

— Csomó levelemben írtam neked Fredről és George-ról, te pedig elfelejtetted megemlíteni, hogy ismered a szüleiket? Magyarázatot várok — fonta össze a karjait.

— Igen, mi ez az egész? — George kérdőn nézett a saját szüleire.

— Éhes vagyok — közölte a saját világrengető problémáját Ron.

A felnőttek mindhárman különböző reakciókat adtak. Mr. Weasley lemondóan sóhajtott, Mrs. Weasley sajnálkozva nézett a gyerekekre, Cara pedig zavartan babrált vajszínű szövetkabátja ujjával.

— Régen volt már, gyerekek — szólalt meg végül az utóbbi. — Nagyon régen. Mintha egy másik világban történt volna...

— Ez nem válasz — forgatta a szemét Samantha. Fred és George egyetértően bólogattak, és Bill, Charlie meg Percy is kíváncsian várták a felnőttek magyarázatát. Samantha megszánta Ront egy büfés boszorkánytól vásárolt tökös derelyével, ami még a vonatról maradt, hogy ne hajtogassa folyton, hogy éhes — így a fiú most az étel majszolásával volt elfoglalva, a kis Ginny pedig csöndesen figyelt a háttérből.

Mr. Weasley összenézett a két nővel. Az őzbarna hajú vonakodva bólintott.

— Más világ is volt akkoriban. Még a nagy varázslóháború alatt ismertük meg egymást, amikor Tudjukki hatalmon volt — vallotta be a vörös hajú férfi. — Mindhárman tagjai voltunk a Dumbledore által szervezett titkos közösségnek, a Főnix Rendjének.*

— Királyság! — zengték kórusban a Weasley-ikrek.

— Nahát! — Samantha ámulattal nézett az anyjára. — Miért nem mondtad soha, hogy tagja voltál egy menő titkos szervezetnek, és harcoltál Voldemort ellen?

A sötét varázsló nevének kiejtésére a Weasley-család tagjai összerezzentek. Ron kiejtette a kezéből a tökös derelye maradékát, Ginnynek pedig akkorára kerekedtek a szemei, mint két aranygalleon.

— Sosem kérdezted — vonogatta a vállát Cara.

— Miért kérdeztem volna, hogyha egyszer sejtelmem se volt róla, hogy létezett ilyen mozgalom? — tette fel a logikus kérdést a lány. — Mindent tudni akarok!

— Mi is! — vágták rá szinkronban a Weasley-ikrek. Ron a porba hullott derelyét siratta.

A vörös hajú házaspár és a napszemüveges nő fáradtan összenéztek. Mind tudták, hogy hosszú hazaútnak néznek elébe...

— Miért nem mondtad, hogy tagja voltál a Főnix Rendjének? — rontott neki a keresztapjának Samantha, amikor az a téli szünet második napján betoppant hozzájuk, hogy köszöntse keresztlányát.

Remus Lupin megtorpant a küszöbön, és döbbenten pislogott Samanthára. Cseppet sem számított rá, hogy amint belép az ajtón, ilyesfajta kérdésekkel ostromolják. Homlokráncolva nézett a bosszús tekintetű Carára.

— Elmondtad neki?

— Nem volt más választásom.

— Hé, ne tereljétek a témát! Hazudtatok nekem, és ezen semmi nem változtat! — Samantha csípőre tett kézzel állt a két felnőtt között.

— Nem kell a dráma, kiscsillag — mondta Cara. — Nem hazudtunk, csak nem beszéltünk róla.

— Hogy tudtatok nem beszélni egy ilyen fontos dologról? — háborgott a lány. — Oltári csúcs, hogy harcoltatok Voldemort ellen, büszkék lehetnétek rá!

— Büszkék is vagyunk — bólintott zavartan az anyja. — Csak...

— Nehogy azzal gyertek, hogy fiatal vagyok még, és az ártatlan lelkemet megterhelnék a háborúról hallott dolgok! Atyaég, mit titkoltok még? John Lennon az apám, vagy mi? Mert, ha igen, még most mondjátok...

Remus Lupin igyekezett véka alá rejteni feltörni készülő nevetését, Cara Jackson viszont felfújta magát.

— Apád egészen más tészta, őt ne keverd ebbe a dologba.

— Miért ne? Róla sem beszéltek, aminek nyilván oka van. Ha ti a Főnix Rendjébe tartoztatok, gondolom, ő is. Hogyan halt meg? Voldemort ölte meg?

Cara szemét könnyek futották el. Lánya fájó pontra tapintott.

— Tehát igen — vonta le a következtetést Samantha.

— Ne beszéljünk róla, jó? — susogta hamuszín arccal az asszony.

— Jogom van tudni, ki volt ő és mi történt vele! — állt a sarkára a lány. — Úgy nőttem fel, hogy titkoltad előlem, de már tele a hócipőm azzal, hogy még a nevét se vagy hajlandó elárulni!

Cara tekintete megkeményedett.

— Nincs még itt az ideje — közölte határozottan. — Nem beszélünk apádról.

— De anya!

— Nem beszélünk róla, és pont. Vita lezárva — jelentette ki Cara, és elviharzott a konyhába.

— Igazságtalan vagy! — kiáltott utána Samantha, azzal a szobájába csörtetett, és lendületesen becsapta maga után az ajtót.

Remus Lupin szerencsétlenül ácsorgott a küszöbön.

— Akkor, én most, öhm... vagyis... mindegy — motyogta.

Samantha duzzogva ült a szobájában, amikor egyszer csak kopogtak az ajtaján.

— Hagyj békén, anya, nem vagyok kíváncsi rád! Tartsd csak meg magadnak a kis titkaidat, de arra ne számíts, hogy jó képet vágjak hozzá!

— Remus vagyok — hangzott az ajtó túloldaláról.

— Ó! — Samantha dühe egy csapásra elszállt, és kitárta az ajtót. — Bocsi, Remus. Kerülj beljebb — rugdosta odébb a sávos parkettán heverő szétnyílt könyvet.

— Tanulsz a szünetben? — kérdezte bujkáló mosollyal a keresztapja. — Csak nem vagy ilyen stréber?

— Á, dehogy — legyintett a lány, azzal felmutatta a Fekete Szépség című regényt, Anna Sewell mugli írónő tollából. A könyv a kedvenc lovas olvasmányai közé tartozott.

— Minden világos — bólintott Remus, és becsukta maga után az ajtót.

Samantha szobája nem volt nagy. Az ajtó mellett, jobb kéz felől csak egy ruhásszekrény húzódott, míg a szomszédos falnál a kör alapú, geometriai mintákkal tarkított szőnyegen franciaágy állt, rajta színes, batikolt lepedővel. A bal oldalán lévő éjjeliszekrény a szomszédos falfelülethez ért, melynek nagy részét méretes ablak foglalta el, a másik sarokban pedig fiókos íróasztal foglalt helyet.

Samantha lehuppant az ágyára, lesöpört maga mellől egy iskolai süveget, és megpaskolta a paplant.

— Foglalj helyet.

Remus tétován átlavírozott a rendetlenségen — ügyelve arra, hogy ne lépjen semmire —, és leült keresztlánya mellé.

— Ha te is azzal jössz, mint anya...

— Bocsánatot szeretnék kérni — vágott a szavába Remus. — Korábban is beszélhettünk volna neked a háborús időkről és a Főnix Rendjéről...

— Bizony! — bólogatott a Jackson-lány.

— ...de egyszerűen nem jutott eszünkbe — érvelt a vérfarkas. — Régen volt már, és nem szívesen emlékszünk vissza azokra az időkre. Szörnyű dolgokat éltünk át Voldemort rémuralmának teljében. Sötét idők jártak a varázsvilágra, olyan borzalmak, amiket el sem tudsz képzelni, mert nem voltál ott, nem élted át — és kívánom, hogy ne is kelljen még csak hasonlón se keresztülmenned soha. Anyád szerint pedig fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyen mesékkel terheljünk.

— Mindig ezt mondja — fintorgott Samantha. — Pedig elég nagy vagyok már hozzá, hogy megértsem és feldolgozzam.

— Ne felejtsd el, hogy neki mindig a kicsi lánya maradsz — emlékeztette Remus. — Ne okold őt emiatt.

— De ha egyszer nem őszinte velem! Úgy nehéz...

— Kevés őszintébb embert ismerek, mint Cara. Sosem játssza meg magát, egyenes és nyílt az emberekkel. Neked sem hazudott soha.

— De hát...

— Titkol előled bizonyos dolgokat, ez igaz, de csakis a te érdekedben. Nem teljesen értettem vele egyet, amikor úgy határozott, nem beszél neked apádról, a múltja egy részéről, de tiszteletben tartom a döntését, mert a legjobbat akarja neked. És elismerésre méltó, hogy hazugságok helyett az elhallgatást választotta, pedig tudta, hogy ezzel megválaszolatlan kérdések maradnak a fejedben, és ez később esetleg konfliktusokat szülhet. De vállalta, mert nem akar benned hamis képet kelteni az apádról. Biztos vagyok benne, hogyha eljön az ideje, megosztja veled az igazság minden részletét — csak még nem áll készen rá, hiába telt el azóta nyolc év.

— Jó — fújta ki a levegőt Samantha. — Igazad van. Nem lehet könnyű neki. Én pedig komiszul viselkedtem vele...

— Apropó, komisz viselkedés: mire kellett neked a Deradír? A leveled óta gondolkodom rajta... Csak nem egy újabb csínyhez?

— Ó! — csapott a homlokára Samantha. — Merlin tetves bakancsára, el is felejtettem!

Remus értetlenül nézte, ahogy keresztlánya elmerül a bőröndjében uralkodó káoszban, és válogatott káromkodásokkal tűzdelt kutakodás után előás belőle egy megsárgult, régi pergament. A férfinak elkerekedett a szeme, és hirtelen megrohanták az érzelmek.

— Ezt meg hol szerezted?

— Nem tudod véletlenül, micsoda és hogy működik? — nyújtotta felé a lány a papírt. Remus remegő kézzel vette át. — Freddel és George-dzsal találtuk... na jó, loptuk Frics irodájából. De hát, a „Különösen veszélyes elkobzott tárgyak"-fiók mellett nem lehet csak úgy elmenni! Nyilván nem véletlenül volt ott, de mi hiába próbálkoztunk, sehogy se tudtunk rájönni a titkára. Arra gondoltam, te talán segíthetnél, mert okos vagy, meg minden, és nem nyírsz ki érte, mint anya — legalábbis remélem...

Remus arcán nosztalgikus kifejezés futott át, és kis híján kiszaladt a száján, hogy „a legjobb embertől kérdezted". Samantha mindebből semmit sem vett észre, továbbra is aggodalmas-várakozóan nézett keresztapjára, aki úgy meredt a pergamenre, mintha sóbálvánnyá vált volna.

— Na? Mert ha te se tudsz kitalálni semmit, az szomorú. Akkor aztán tényleg nem tudom, kihez forduljak. Vagy lehet, hogy ez tényleg csak egy közönséges pergamen?

— Nem — szólalt meg rekedtes hangon Remus, és felfelé pislogott. Nem engedhette meg magának, hogy könnyezzen. — Ez a legkevésbé sem közönséges pergamen.

— Akkor? — csillant fel a lány szeme. — Mi ez, Remus? Te tényleg tudod? Olyan régóta furdal a kíváncsiság, kérlek, mondd el!

— Inkább megmutatom.

A férfi rászegezte a pergamenre a varázspálcáját, és megköszörülte a torkát.

— Esküszöm, hogy rosszban sántikálok.

Samantha szájtátva nézte, ahogy a pálcaérintés nyomán megannyi vékony, keszekusza fekete tintacsík rajzolódik ki a lap minden irányába, komplett hálózatot alkotva.

— „A Bűbájos Bajkeverők Kelléktára büszkén prezentálja Holdsáp, Féregfark, Tapmancs és Ágas urak művét: A TEKERGŐK TÉRKÉPE" — olvasta le a papír tetejéről. — Te, Remus... — hőkölt hátra a felismeréstől. — Ez az, amire gondolok?

— A Roxfort kastély és birtok térképe, minden titkos alagúttal együtt — bólintott Remus. — És nézd! — bökött a pergamenre. Azon apró, nevekkel feliratozott tintapöttyök mozogtak. Samantha le tudta olvasni, hogy Frics és Mrs. Norris épp Hóborcot hajkurásszák, Hagrid Agyarral a sarkában kószál a birtokon, Ingram pedig Dumbledore irodája körül lófrál fel-alá.

— Azt a k... akarom mondani, azt a mindenit! Ez eszméletlen!

— Tudtam, hogy imádni fogod — mosolygott Remus.

— Honnan tudtad, hogy működik? Várj... hülye kérdés, hiszen ezek szerint te is használtad. De annak idején hogy jöttél rá a titkára?

Remus szóra nyitotta a száját, de Samantha ez idő alatt megvilágosodott.

— Hát persze, Holdsáp! — kiáltott fel, mire a férfi összerezzent. — Basszus, majd' kiszúrja a szemem a név... Te vagy az, ugye? A Holdsáp elnevezés nem jöhet máshonnan, csak egy vérfarkashoz tartozhat. Kinek van köze a Holdhoz, ha nem neked? És alapból is sápadt vagy, ha meg közeledik a telihold, még jobban, szóval...

— Igen, én vagyok Holdsáp. A barátaim annak idején ezt a becenevet adták nekem.

— De jó, voltak barátaid? — derült fel Samantha, mivel nem egy szociális lényként ismerte keresztapját. Úgy tudta, hogy jelenleg tulajdonképpen Cara az egyetlen barátja. — Vagyis hát... persze, hogy voltak... nem úgy gondoltam. Bocsánat — mentegetőzött, amikor rájött, hogy ami elhagyta a száját, elég nagy gorombaságnak hangozhat.

— Felesleges mentegetőznöd — legyintett a keresztapja. — Világéletemben visszahúzódó típus voltam, így valóban csoda, hogy a Roxfortban lettek barátaim. Magam sem gondoltam, de Féregfark, Tapmancs és Ágas befogadtak. Titkoltam előttük, hogy vérfarkas vagyok, mert féltem, hogyha megtudják, megundorodnak tőlem, és gyűlölni fognak. Persze nem kerülhettem el az elkerülhetetlent, így előbb-utóbb rájöttek — de nem zavarta őket a dolog. Kitartottak mellettem, és bennük, hármukban végre életemben először igaz barátokra leltem.

— Ez csodálatos! — olvadozott Samantha. — És velük együtt készítetted a térképet...

— Így volt — bólintott a keresztapja. — A Roxfort feltérképezhetetlen, de mi felelőtlen, nagyravágyó kamaszok voltunk... persze, hogy meg akartuk valósítani a lehetetlent.

— Hogy sikerült? — hitetlenkedett Samantha.

— Az maradjon a mi titkunk — somolygott a keresztapja.

— És ki volt a három társad? — kíváncsiskodott a lány. — Fura álnevük van, nem derül ki belőlük semmi.

— Azt nem mondhatom el. Tiszteletben kell tartanom az anonimitásukat.

— Ó, pedig olyan szívesen találkoznék velük! Biztos zseniális elmék voltak, akárcsak te! — lelkendezett csillogó szemmel a lány. — A Roxfort négy nagy, hivatásos csínytevője... olyanok voltatok, mint Fred, George és én, csak öregebbek.

Remus elnevette magát. Ha a Tekergők hallanák, hogy Samantha Jackson épp az imént oltotta be őket! Minden bizonnyal Sirius ugatásszerű nevetésétől zengene a környék, és roppant büszke lenne a lányára, Peter csak zavartan makogna és a vállát vonogatná, James pedig megsértődne és felháborodna, hogy idősnek titulálták, és mindenkitől megkérdezné, hogy vajon a szemüveg öregíti-e ennyire. Szegény Lily átgondolná az életét, és sokadszorra is megállapítaná, hogy bolondok házába csöppent, de aztán eszébe jutna, hogy ő vállalta, így csak fogná a fejét James meg Samantha viselkedésén.

— Mi lett a többiekkel? — kérdezett rá a Jackson-lány.

Remus arcán sötétség suhant át.

— Idővel... szétszéledtünk.

— Ó, de sajnálom! — szomorkodott Samantha. Miféle igaz barátság volt akkor ez? — gondolta szomorúan. Őszintén remélte, hogy ő, Fred és George sohasem jutnak idáig, hanem felnőttként is tartják majd a kapcsolatot, rendszeresen összejárnak és mindig számíthatnak egymásra.

— Sajnos semmi sem tarthat örökké — horgasztotta le a fejét Remus. — De nem érdekes, legalább te és édesanyád itt vagytok nekem. És szeretettel emlékszem vissza a Tekergőkkel töltött időkre. Most pedig te, Fred és George a nyomdokainkba léptek. Ezennel átruházom rátok a Tekergők Térképét — használjátok egészséggel. Hivatalosan is ti vagytok a csínytevők legújabb generációja.

— Mi... komolyan? — képedt el Samantha. — Nem próbálod meg elvenni tőlem, lebeszélni róla vagy ilyesmi?

— Ágas, Tapmancs és Féregfark is így akarnák. Az örökségünk titeket illet, jobb kezekbe nem is kerülhetne. Csak annyit kérek, mindkettőnk érdekében: egy szót se szólj erről anyádnak.

— Hülyének nézel? — kérdezte Samantha. — Mindegy, ne válaszolj. És, öhm... hogy tudom kikapcsolni ezt az izét? — bökött a pergamenre.

— Mutatom. — Remus a papírra irányította a varázspálcáját. — Csíny letudva! — zengte, mire minden tintavonal visszahúzódott a lapról, és a pöttyök is eltűntek. — Jól vigyázz rá — hajtogatta össze, és keresztlánya kezébe adta.

— Nagy becsben fogom tartani — ígérte Samantha. — Atyaég, Fred és George odáig lesznek, ha megtudják! — visongott. Boldogan a bőröndjéhez ugrándozott, majd miután gondosan elrejtette a pergament, visszahuppant az ágyára.

— Nem felejtettél el valamit? — nézett rá a keresztapja. — Vagy inkább valakit... — sandított az ajtó felé.

— Ó! — kapott észbe Samantha. — Anya... Igazad van, Remus. Megyek és megbeszélem vele a dolgokat. Nem akarok haragban lenni a tulajdon anyámmal... nem tesz jót az itthoni hangulatnak — grimaszolt, azzal kiszökdécselt az ajtón.

Remus Lupin büszke mosollyal nézett utána.

— Az apja lánya... — mormolta.

Na, persze, nem a békülési gesztusra gondolt, hiszen ismerve Walburga Blacket, pontosan tudta, hogy Sirius még, ha akarta volna, se tudta volna kiengesztelni az édesanyját egy-egy veszekedés után. Legfeljebb, ha térden csúszva járul elébe, hogy a bocsánatáért esedezzen — de Tapmancs barátja sosem volt az a megalázkodó típus.

Cara Jackson kisírt szemmel, szipogva ült a konyhaasztalnál — így talált rá egyetlen lánya.

— Mi a baj, anya? — riadt meg Samantha. — Ne haragudj rám, kérlek, nem akartalak megbántani. Biztos jó okod van rá, hogy még nem avatsz be az apával kapcsolatos dolgokba. Te vagy a felnőtt, hallgatnom kéne rád, csak hát, tudod, milyen vagyok... Meg tudsz bocsátani nekem?

Az őzbarna hajú nő zokogva átölelte a lányát.

— Édes kiscsillag... Te meg tudsz bocsátani nekem? Elvetettem a sulykot, nem lett volna szabad így beszélnem veled, túl szigorú voltam. De egyszerűen nem bírom...

— Miket beszélsz, anya? — értetlenkedett Samantha, és megveregette édesanyja hátát. — Ha ez neked a csúnya modor és a szigor, már értem, hol rontottál el. Inkább én voltam tiszteletlen. Ha nem akarsz beszélni a múltadról, nem erőltethetem, nem téphetem fel a régi sebeket. Csak fájna neked, azt pedig nem akarom.

— Sajnálom, végtelenül sajnálom, kiscsillag — horgasztotta le a fejét Cara. — Nem vagyok hozzá elég erős.

— Ez hülyeség, anya, te vagy az egyik legerősebb ember, akit ismerek! Felneveltél egymagad — jó, igaz, Remus, Artie papáék, Jeremy meg Daniel is segítettek, de apa nem volt veled. Valljuk be, nem kis vesződséggel járt, de emellett még ahhoz is volt energiád, hogy létrehozz egy jól működő üzletet, és nem roppantál össze a súlyos teher alatt. Fantasztikus lelkierőd van, anya, én sohasem tudnám ezt végigcsinálni. Már ott elhasalnék, hogy vigyázzak magamra — látod, hogy még önmagamként sem vagyok képes rá!

Cara erőtlenül felnevetett.

— Ebben van igazság, kiscsillag. Nálad szétszórtabb emberrel ritkán találkozni... De én hiszek benned. Mindig is hittem.

— Higgy magadban is, anya! Igenis, erős és bátor vagy. Én mindig csodáltalak azért, amit elértél, és életem végéig csodálni is foglak. Az biztos, hogyha egyszer lesznek gyerekeim, azon leszek, hogy a nagymamájukat tekintsék példaképnek, és ne engem.

Az őzbarna hajú nő meghatottan törölgette a szemeit.

— Ülj le, kiscsillag.

Anya és lánya hamarosan egy-egy adag gőzölgő, ínycsiklandozó forrócsokival ücsörögtek az asztalnál. Cara elmélyülten kavargatta az édes italt, és a bögréjébe bámult. Végül felnézett Samanthára, és megragadta a kezét.

— Beszélni fogok neked apádról, kiscsillag — nézett rá komolyan, mire a gyermek arca a pillanatnyi döbbenet után felragyogott, ám rövidesen le is olvadt róla az azt követő megjegyzést hallva —, ha tizenhét éves leszel.

— Mi? De az még majdnem hat év! — Samantha szenvedő arcot vágott. — Tudod, hogy gyűlölök várakozni! Addig ezerszer megöl a kíváncsiság...

— A türelem rózsát terem, kiscsillag — kapta meg a mondatot a lány, amit mindennél jobban utált. — Ez esetben válaszokat terem. Tizenegy éves vagy, semmiképp sem ilyen fiatal korban szerettem volna elmondani neked. Várnod kell, amíg elég érett leszel.

— Szerinted tizenhét évesen érettebb leszek, mint most? — Samantha szkeptikusan nézett édesanyjára. — Hát, te tudod...

— Mindenesetre remélem, hogy érettebb, mint most — válaszolta Cara bujkáló mosollyal.

— Hiú ábrándokat kergetsz, anya... — legyintett a lány. Személy szerint nem hitte, hogy ő valaha is megkomolyodik. Valahogy olyan elképzelhetetlennek tűnt. — Ennyire durva a történet? — nézett együttérzően az anyjára. Vajon hogy halt meg az édesapja? A tizenhetes karika miatt minimum egy véres horrort képzelt a sztorihoz, szétmarcangolt testrészekkel és hisztérikusan kacagó sorozatgyilkossal.

— Esküszöm, amint betöltöd a tizenhetet, elmesélek minden részletet — fogadkozott Cara. — Most már bejöhetsz, Remus, béke van! — szólt ki a nyitott konyhaajtón.

A vérfarkas félszegen belépett. Samantha hitetlenkedve nézett rá. Tipikus, hogy képes lenne akár órákig ott állni az ajtó túloldalán, mert nem akar zavarni...

— Bocsánat, csak nem akartam belerondítani a családi pillanatba...

Samantha elégedetten állapította meg, hogy jól ismeri a férfit. Nem is értette, annak idején hogyan keveredhetett egy ilyen tisztalelkű, rendes ember a komisz Tekergők közé.

— Hiszen családtag vagy — közölte meleg mosollyal Cara. — Forrócsokit?

— Kérek, köszönöm — bólintott Remus.

— Megérezted az illatát, mi? — nevetett a nő, miközben töltött egy bögrével vérfarkas barátjának.

— Hisz' ismersz... — somolygott a férfi.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: Bár a könyvek arra utalnak, hogy a Weasley házaspár nem volt benne az első Főnix Rendjében, én úgy döntöttem, nálam benne lesznek, mivel annyira ez él a képzeletemben róluk. És akár még meg is tudom magyarázni canonhűre, ha nagyon akarom: a könyvekben Remus annyit mond Mollynak az ötödik kötetben, a mumusos incidens után, hogy „Te akkor nem voltál a Rend tagja, nem tudhatod." Na már most, mivel Remus ember, ebből kifolyólag nem tévedhetetlen, még az is lehet, hogy rosszul emlékezett, Molly pedig túlságosan zaklatott volt akkor éppen, hogy kijavítsa. Ez elsőre ugyan elrugaszkodott érvelésnek tűnhet, de ha belegondolunk, Molly még rendtagként sem kaphatott akkoriban túl nagy feladatokat, és erősen perifériára szorulhatott a szervezet életében, hiszen nagyrészt otthon kellett maradnia a pici gyerekeivel. Így az átlag rendtagok akár meg is feledkezhettek róla, főleg, ha nem is ismerték őt annyira jól – Remus pedig ilyen személy lehetett. Maguk a gyerekek szerintem nem jelentenek akadályt abban, hogy Molly és Arthur rendtagok legyenek, hiszen Longbottoméknak meg Potteréknek is kisbabájuk volt, mégis benne voltak a titkos szervezetben. Én pedig úgy gondolkodtam, hogy mivel Molly bátyjai, Gideon és Fabian Prewett is rendtagok voltak, Molly és Arthur miért ne lehettek volna azok, legalább formálisan.

És hogy mivel magyarázom, hogy Rémszem nem sorolja fel őket, amikor megmutatja a csoportképet Harrynek a régi tagokról? Egyszerű. Egyrészt nem mutatott végig rajta mindenkit, tehát akár megbújhattak valahol a fotó hátulján úgy, hogy Harry nem vette észre őket. Másrészt az is lehet, hogy nem tudtak jelen lenni a csoportkép készülésekor, mert mondjuk nem tudták kire bízni a gyerekeket, vagy egyéb váratlan esemény jött közbe. Hiszen tudjuk, hogy kábé lehetetlenség egy nagy társaságot úgy összehívni fotózásra, hogy tényleg mindenki ráérjen, aztán meg is jelenjen végül a kitűzött időpontban.