Samantha, Fred és George mind egyetértettek abban, hogy nem hagyhatják annyiban a merényletet, amit a Mardekár ötödéves prefektusai elkövettek ellenük. Az eset revansot érdemelt, így hát itt volt az ideje, hogy újabb elemét hasznosítsák a Remustól kapott tréfacsomagnak.

A nappal együtt keltek, hogy ők legyenek az elsők, akik megérkeznek a nagyterembe. Szerencséjükre még senki nem volt jelen, viszont a reggeli már az asztalon állt, így csak annyi volt a dolguk, hogy meghintsék viszketőporral a mardekárosok ételeit.

— Ki korán kel, csínytevésre lel! — pacsiztak.

Ezután következett a várakozás. Samantha a tejberizsét turkálva, unott arccal figyelte az érkező diákokat és tanárokat, amikor azonban megjöttek az első mardekárosok, felcsillant a szeme, és összenéztek a Weasley-ikrekkel. Kezdődött a műsor...

Először nem történt semmi érdekes, amikor azonban a zöld ház tagjai már benne voltak az evésben, a trió egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egyikük a torkához kap. Perceken belül az összes mardekáros, aki evett valamiből, eszeveszett módon vakargatta a torkát. Ám mivel a kellemetlen érzés belülről jött, ezzel nem értek el semmit — legfeljebb piros lett a bőrük. Hiába próbáltak inni rá, az sem segített.

Szép lassan persze rájöttek, hogy az étel okozhatta, és minden bizonnyal megtréfálták őket, mert a többi ház asztalánál étkezőknek nem voltak ilyesfajta problémáik. A felfordulás szép lassan mindenkinek feltűnt. A tanárok segíteni próbáltak a pórul járt mardekárosoknak, a reggeliző diákok pedig kuncogva figyelték a szenvedésüket.

A leghangosabban Samantha és a Weasley-ikrek nevettek. Nem tudták, milyen belülről viszketni, de sejtették, hogy nem lehet valami kellemes. De hát, a mardekárosok megérdemelték. Így jár, aki megátkozza őket...

A Jackson-lány széles jókedvében még az ülőhelyéről is lefordult, és öklével csapkodta a márványpadlót, úgy kacagott — mígnem egyszer csak a látóterében két fekete magassarkú jelent meg. Felnézett.

— Szép jó reggelt, McGalagony professzor! — Samantha derűsen feltápászkodott, és próbált ártatlan arcot vágni.

McGalagony csípőre tett kézzel, összepréselt ajkakkal állt vele szemben — orrcimpái remegtek az idegességtől.

— Jackson kisasszony! Nagyon örülök, hogy Weasley urakkal együtt ilyen jól mulatnak, úgyhogy merem remélni, akkor is hasonló jókedvük lesz, amikor büntetőmunkára jelentkeznek nálam. Holnap este nyolckor várom mindhármukat az irodámban, és levonok harminc pontot a Griffendéltől!

Miután a boszorkány elviharzott, a három jómadár összenézett és megvonták a vállukat, amolyan „ez van, lebuktunk" stílusban. Még a pontlevonás és a büntetőmunka ellenére is úgy gondolták, abszolút megérte a szórakozás. Remekül telt a délelőttjük — Madam Pomfreyé már kevésbé lehetett jó (a fél mardekáros bagázs a gyengélkedőn kötött ki).

Summerrise-Province-ban Samantha és az édesanyja sohasem ünnepelték a halloweent. Kisebb korában nem értette, miért, hiszen a falubéli gyerekek ilyenkor kosztümbe öltözve járták a házakat, és „Csokit vagy csalunk!" felkiáltással édességeket zsebeltek be a felnőttektől, éneklésért vagy néhány mutatványért cserébe. Cara Jackson azonban halloween estéjén rendszerint bezárkózott a szobájába, és ha Samantha az ajtóra tapasztotta a fülét, és figyelmesen hallgatózott, zokogás hangjait vélte kiszűrődni. Amikor nagyobb lett, akkor értette meg, hogy szülője gyászol. Habár sohasem mondta, a lány erősen élt a gyanúperrel, hogy ezen az estén van édesapja halálának évfordulója.

Így hát vegyes érzelmekkel várta a halloweeni mulatságot a Roxfortban. Egyrészt izgatott volt, mert még sohase vett részt ilyesmin ezelőtt, másrészt összeszorult a gyomra, ha eszébe jutott elhunyt édesapja. Olyan kicsi volt még, amikor elment, hogy nem emlékezett rá, de biztos volt benne, hogy jó ember volt, és érezte, hogy az édesanyjával odavoltak egymásért, ahogyan őt is imádták.

Október harmincegyedikén este a nagyteremben ezernyi élő denevér röpködött, és a tökhéjba állított gyertyák is megalapozták a hangulatot — nem is beszélve a különleges halloweeni ételekről és az iskolai énekkar produkciójáról. Flitwick professzor az alkalomra különféle szörnyruhákba öltöztette kórusa tagjait, így volt az énekesek között troll, akromantula, dementor, vérfarkas, de még inferus is.

Az elsőéves griffendélesek a helyükön ülve drukkoltak a thesztrálruhába bújt Aliciának, aki az egyik darabban szólórészt kapott. Tudták, hogy a lány szégyenlős típus, és nagyon izgul az előadás miatt, ugyanakkor Flitwick professzor dicsérte a tehetségét, úgyhogy bíztak benne. Nem kellett csalódniuk: a Spinnet-lány éneke mindenkit elvarázsolt.

Az énekkar hatalmas ovációt kapott. Fred, George és Samantha versenyt füttyögtek, majd dobogni kezdtek a lábaikkal, míg végül az egész asztal leutánozta őket.

— Vissza, vissza! — kiabálták.

Flitwick professzor nevetve csendre intette őket, és előadtak egy ráadásszámot. Az elsőéves griffendélesek állva tapsoltak és huhogtak.

— A-LICIA! A-LICIA! — skandálták.

A Spinnet-lány piros arccal foglalt helyet köztük.

— Te voltál a legjobb! — veregették meg a hátát.

A lakoma jó hangulatban telt, amikor azonban véget ért, Samanthának nem jött álom a szemére. Folyvást csak az édesapja halálára tudott gondolni, és az édesanyjára, aki bizonyára most otthon szenved egyedül. Egyórányi forgolódás után lerúgta magáról a takarót, és felült az ágyában.

Ennek így semmi értelme — gondolta. A pizsamájára húzott egy köntöst, és óvatosan kiosont a szobából. Daphne, Alicia és Angelina már mélyen szundítottak.

Jól tudta, hogy tilos lenne éjszaka a folyosókon csatangolnia, és ha elkapják, hatalmas bajba kerülhet, de muszáj volt kiszellőztetnie a fejét. Lábai a csillagvizsgáló felé vitték.

— Alohomora! — szegezte a pálcáját az ajtóra, mire az engedelmesen kitárult. Freddel és George-dzsal a tanáris eset után jobbnak látták, ha megtanulják az ajtónyitó-bűbájt — szükség esetén gyorsabban boldogultak vele, nem kellett hajtűvel bajlódni.

Megmászta a legmagasabb torony csigalépcsőjét, és a szabadba érve mélyet szippantott a friss éjszakai levegőből. A torony pereméhez lépett, és a korlátra könyökölt. Amerre csak ellátott, mindenfelé fényes csillagok ragyogtak az égen. A hold most egészen vékonyka volt.

— Egyesek azt mondják, a szeretteink a csillagok közül figyelnek bennünket — csendült fel egy lágy hang. — Mások úgy tartják, ők maguk a csillagok.

Samantha ijedten összerezzent, és oldalra nézett. Albus Dumbledore könyökölt mellette a korláton, s ahogy félhold alakú szemüvege mögül rápillantott, a lány meg mert volna esküdni, hogy derű csillant a tekintetében.

— D-Dumbledore professzor...! — Samantha hirtelen azt se tudta, fiú-e vagy lány. Ötlete se volt, min lepődjön meg jobban: hogy az igazgató csak úgy felbukkan mellette az éjszaka közepén és lazán csevegni kezd vele, vagy hogy csillagmintás, püspöklila hálóruhát és hozzá illő sipkát visel. — Én... izé...

— Felesleges mentegetned magad — legyintett az igazgató. — Tisztában vagyok vele, hogy tetted súlyának teljes tudatában szöktél ki. Így igaz?

Samantha bűnbánó arccal bólintott.

— Sajnálom.

— Meg van bocsátva — biccentett Dumbledore. — Citromport? — kérdezte hirtelen. Két kisméretű papírtasakot húzott elő rikító hálóköntöse zsebéből, és az egyiket az elsős felé nyújtotta. — Tudom, szokás feloldani vízben, de jómagam inkább magában szeretem enni — magyarázta csevegő hangon. — Hiába, ilyen ez a lázadó természet... — hunyorgott Samanthára.

A Jackson-lányt igencsak váratlanul érte a gesztus.

— Öhm... köszönöm — fogadta el bizonytalanul az édességet, és közben néma egyetértéssel adózott Dumbledore citromporfogyasztási szokásának. Szerinte is sokkal jobb volt az italpor magában (kisgyerekkorában is mindig így ette, ha Cara vett neki Summerrise-Province valamely' mugli közértjéből).

Az öreg mágus előrefordította a tekintetét, és elmajszolt egy adag citromport. Samantha némi habozás után megbontotta a saját papírtasakját, és követte az igazgató példáját.

— Akkor... nem leszek megbüntetve? — kérdezte félszegen.

— McGalagony professzortól úgy hallottam, múlt héten már voltál nála büntetőmunkán — felelte Dumbledore bujkáló mosollyal. — Szépek is a diákévek csínyei... de ha jól sejtem, ma nem ezért keltél útra. Álmatlanság gyötör, jól gondolom? Mi nyomja a lelked, Samantha?

— Hát... ma van az évfordulója, hogy elveszítettük édesapámat — felelte habozva a lány, és lesütötte a szemét. — Anya ilyenkor mindig elzárkózik a külvilágtól és gyászol.

— Te viszont ki akartál szabadulni — bólogatott Dumbledore. — Mindenki másképp idézi meg a múltat.

— Én... igazából már nem nagyon emlékszem édesapámra — csuklott el a lány hangja. — Kicsi voltam.

— Ne a csillagok közt keresd őt — fordult felé Dumbledore. — Önmagadban fogod megtalálni — tette a kezét a mellkasára. — Ha az agy felejt is, a szív emlékezik. A szeretet örök, s ha valaki szeretett minket, az láthatatlan útitársként végigkísér bennünket életünk ösvényén. Az édesapád mindig veled van, Samantha, még ha nem is tudsz róla... idővel meglátod majd, tán még hamarabb is, mint gondolnád.

Amikor már az ágyában feküdt és a plafont bámulta, Samantha elgondolkodott igazgatója szavain. Megkönnyebbült, amikor rájött, hogy nem fogja büntetésbe küldeni, ugyanakkor be kellett látnia, hogy hóbortosságra vallott a gesztus. Rövid mérlegelés után arra jutott, hogy Dumbledore bizonyára van akkora varázsló, hogy megteheti. Elvégre, ki merné megszólni?

Azt is megállapította, hogy az öreg szeret ködösen fogalmazni. De hát — gondolta, miközben az oldalára fordult, és szép lassan elnyomta az álom —, ezek a bölcsek már csak ilyenek...

November kezdete a roxfortos diákok számára egyet jelentett azzal, hogy beköszöntött a kviddicsszezon. Már a legelső szombatra kitűzték az első meccset, amit hagyományosan a Griffendél játszott a Mardekár ellen. Az izgatott várakozást és az általános feszültséget tetézte a két ház közötti ellentét — a mérkőzés hetében a nebulók lépten-nyomon sértéseket vágtak egymás fejéhez, és nem egy diák került gyengélkedőre, mert megátkozták. Charlie Weasley igyekezett védeni csapata tagjait a különféle merényletektől és atrocitásoktól, így mindig volt pár önkéntes griffendéles, aki a kviddicskapitány kérésére testőrként lebzselt körülöttük.

Persze még így sem úszta meg mindenki — Merula Snyde és mardekáros barátai például csúnyán elintézték a harmadéves Oliver Woodot, amikor az gyanútlanul mosdóba ment. A Griffendél új őrzője két napot töltött a gyengélkedőn, Charlie jelentette a prefektuslányt, Samantha, Fred és George pedig bosszút forraltak. Sok volt már az ötödéves Snyde rovásán, így a három kis griffendéles megbújt a márványlépcső mögött, és amikor a zöld ház tagjai reggelizni érkeztek az alagsor felől, a képükbe robbantottak egy adag Dr. Filibuster-féle, nedvesen is indítható tűzijátékot.

Öröm volt nézni, ahogy a mardekárosok a hatalmas durrogás és sistergés közepette ijedten ugrándoztak, mint akik valamiféle alternatív néptáncot járnak, de még így se tudták kikerülni a robbanóanyagokat. Az elsősök külön elégtételt éreztek amiatt, hogy Merula Snyde-nak nem csak hogy megpörkölődött a haja, de még a talárja is lángra lobbant. Kacagva nézték, ahogy forogva próbálja eloltani, azt harsogva, hogy „Aguamenti!" — Samanthát erősen emlékeztette egy kutyára, aki a saját farkát kergeti.

Kisebb nézőközönség gyűlt össze, hogy megcsodálják a tűzijátékban izzó mardekárosokat (egyesek még tapsoltak és huhogtak is, ugyanis nem egy diák szívből gyűlölte Merula Snyde-ékat), de egy idő után sajnos Piton professzor is arra járt, és véget vetett a műsornak. Samantha, Fred és George nagy örömére a mardekáros banda többsége csúnya égési sérüléseket szerzett. Jókedvüket még az sem szegte, hogy miután a bájitaltantanár felküldte a csíny áldozatait a gyengélkedőre, elővette a három elsőévest, és alapos fejmosás után levont tőlük hatvan pontot, valamint egyheti büntetőmunkára ítélte őket. Abszolút megérte.

Annál is inkább, ugyanis a szombati megmérettetésen a Griffendél lesöpörte a pályáról a Mardekárt — hála Charlie Weasley sasszemének. A hatodéves, remegő hangú Ben Copper* alig kezdett bele a kviddicsmeccs kommentálásába, amikor felzúgott a piros-arany szurkolótömeg.

— Elkapta! Elkapta! — visította Samantha, és a Weasley-ikrek nyakába ugrott.

— Hihetetlen a bátyátok! — lelkendezett Alicia.

— Ez szabályos? — Daphne zavartan forgatta a fejét. — Mármint... még nem is történt semmi. Akkor, most ennyi volt? Vége?

— Persze, hogy szabályos! — vágta rá Angelina. — Fantasztikusan csinálta! Százötven pontot szerzett nekünk, a Mardekár pedig nem kapott semennyit. Juhú! — öklözött a levegőbe, és tölcsért formált a kezéből, hogy együtt üvöltsön az oroszlános ház drukkereivel. — Csak a Griffendél!

— Kár, hogy ilyen hamar vége lett — lógatta az orrát Kenneth. — Még sose láttam igazi kviddicsmeccset, kíváncsi lettem volna rá.

— Én is — bólogatott Daphne. — Meg az is érdekelt volna, hogy játszik a csapatban ez az Oliver Wood. Az őrzőválogatáson nagyon ügyes volt, ezt még én is láttam. Nem véletlen kapta meg a posztot.

— Kit izgat? Örülj a győzelmünknek! — karolt belé a két mugli születésűbe Lee Jordan, aki már rekedtre ordibálta a torkát. — Lesz még alkalmatok kviddicsmeccset látni bőven, Wood meg majd bemutatkozik a játékával a következő meccsen...

Habár még több mint egy hónapjuk volt karácsonyig, Samanthán egyre inkább eluralkodott az ünnepi hangulat. Ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy számtalanszor járt lent a konyhában narancsot, mézeskalácsot és pudingot kunyerálni a házimanóktól, és bármerre járt, karácsonyi dalokat dúdolt. Az előbbivel nem is volt baj — sőt, háztársai kifejezetten örültek, amikor kajahalommal jelent meg a klubhelyiségben —, az utóbbi miatt viszont jó pár pontot levontak a Griffendéltől. A Jackson-lány még büntetőmunkát is kapott McGalagonytól, mert még dolgozatírás közben is a Jingle Bellst dudorászta, amit többszöri felszólítás és pontlevonás után sem hagyott abba. Pedig ő igazán nem tehetett róla, a dolog abszolút nem volt tudatos. De hiába próbálta elmagyarázni házvezetőjének, hogy ilyen, ha az embernek dallamtapadása van, a tanárnő valamiért nem tartotta elfogadhatónak. Samantha szerint ez igazságtalan hozzáállás volt.

Fred és George jót nevettek legjobb barátnőjükön, egészen addig, amíg át nem ragasztotta rájuk a karácsonyi hangulatot, és onnantól kezdve nem volt megállás — röpködtek a mínuszpontok, a Griffendél prefektuslánya, Pippa Macmillan bepipult rájuk, Bill és Charlie pedig remekül szórakoztak az elsőéves trión.

A tanárokat látszólag nem hatották meg az ünnepek, ugyanolyan keményen megtartották az órákat és a számonkéréseket. Az elsőévesek számára Ingram professzor órái jelentették a legnagyobb megpróbáltatásokat, a férfi ugyanis felhagyott eddigi tanítási módszerével, és olyasmivel rukkolt elő, amire egyikük se volt felkészülve.

— Mi a fene...? — szaladt ki Fred száján, amikor december elsején megérkeztek a reggeli sötét varázslatok kivédése órájukra, és beléptek a tanterembe.

A többiek hasonlóképpen reagáltak. Ingram professzor félretolta a székeket és a padokat, így azok most a terem falai mentén sorakoztak katonás rendben. A tanár úr továbbá besötétített, így egyedül az asztallapokon sorakozó gyertyák szolgáltak némi fényforrásként a helyiségben.

Ingram professzor a terem közepén állt, és már várt rájuk. Ujjait sátor módjára összetámasztotta maga előtt, és szokás szerint nem pislogott — ami így, a gyér megvilágításban és a fény-árnyék táncban még ijesztőbb hatást keltett.

— Jó hírem van az osztály számára — jelentette ki szokásos, monoton hangján, miután becsöngettek, és a griffendéles évfolyam mind a nyolc tagja felsorakozott előtte. — Az elmúlt három hónap alatt úgy ítéltem meg, mindnyájan elég erősek, hogy ellenálljanak az emberi természetből fakadó gonosz erők kísértésének. Többé nem okozhat maguknak gondot a Belső Sötétségük leküzdése — legalábbis elméletileg. No, de itt jön képbe a gyakorlat. Mostantól áttérünk a Külső Sötétség tanulmányozására, amely szorosabban összefügg a belsővel, mint gondolnák. A legnagyobb félelmeikkel fogunk foglalkozni. Ha ezekkel kerülnek szembe ugyanis, a pánikreakció összezavarhatja az érzelmeiket, és a kétségbeesés sötétséget szülhet magukban — ezt pedig nem engedhetjük meg. Emlékezzenek rá, hogy mindig hideg fejjel gondolkodjanak, ne hagyják, hogy a félelem uralkodjon magukon, és az irányítsa a tetteiket: hisz', mint mondtam, a mindent eltöltő, mélyre ható rettegés veszélyesebb még a valódi külső sötét erőknél is.

Az elsősök nem teljesen értették, professzoruk tulajdonképpen mit akar ezzel, és miben fog megnyilvánulni az a bizonyos gyakorlat, amiről beszélt, de hamarosan megtudták. A férfi nem viccelt, valóban szembeállította őket a legnagyobb félelmeikkel: ezentúl minden órán bátorságpróbákat kellett kiállniuk. Nagy sajnálatára mumust nem tudott szerezni, így jobb híján az év eleji beadandókat használta fel, és az alapján készített nekik illúziókat.

A kis mágustanoncok nagy szemeket meresztettek a tanárra, amikor első alkalommal voltak tanúi, hogy a halántékának érinti a pálcáját, és ezüstös, fonálszerű anyagot húz ki a fejéből. A szál megtapadt a varázspálca végén, Ingram pedig bonyolult karmozdulatok és — az elsőévesek számára ismeretlen — igék mormolása után elérte, hogy a valami testet öltsön, és a teremben lévők innentől egy valósághű szimulációba csöppentek.

Samanthának, Frednek és George-nak nem okozott különösebb nehézséget legyőzni az akadályaikat, mivel annak idején hamis félelmeket írtak a tanárnak, a többiek viszont szenvedtek rendesen. Daphne Maldon például sikítva rohant ki a teremből, amikor egy atombombarobbanás kellős közepén találta magát, és Lee Jordannek is meggyűlt a baja az őt támadó inferusokkal. Kenneth Towler elsírta magát, amikor egy ködös anyai fantomkép elszidta mindennek, és a szemébe mondta, hogy sohasem szerette őt, és élete legjobb döntése volt, hogy elhagyta őket az apjával — az eset után az osztálytársai napokig vigasztalták a fiút —, Alicia pedig percekig kapkodta a levegőt, miután majdnem megfulladt egy vízzel teli üveghengerben, de végül szerencsésen kitört onnan. Samanthát az ájulás kerülgette, miközben barátnője vívódását nézte. Ő maga nem a bezártságtól rettegett, mint Alicia, de a fulladástól ugyanúgy irtózott.

Még a mugli iskolájában történt, hogy amikor úszásoktatásra vitték a gyerekeket, ő szokás szerint túl türelmetlen volt és forrófejű. Nem gondolta át, mit tesz, így amikor az egyik osztálytársa elkezdte cukkolni, hogy úgyse mer beugrani a mélyvízbe, csak azért is meg akarta mutatni, hogy de, ő bizony nem gyáva.

Akkor még csak pár alkalmat vettek, így természetesen nem tudott rendesen úszni (hiába hitte magáról, hogy elegendő a tudása), és kis híján megfulladt — a mágiája mentette meg. Már nem sokra emlékezett az esetből, csak arra, hogy kétségbeesetten kapálózott és kiabált, a benyelt folyadék pedig kiszorította a tüdejéből a levegőt.

A következő emléke az volt, hogy egy csapatnyi bámészkodó gyűrűjében feküdt a medence szélén, és vizet köhögött fel, az úszómester pedig esküdözött a hitetlenkedőknek, hogy mire észrevette és beugrott érte, már nem volt eszméleténél, azonban egy jókora levegőbuborék formálódott a feje körül, és csak akkor tűnt el onnan, amikor kihúzta a medencéből.

Hiába, hogy Samantha megúszta az esetet, azóta irtózott a víztől, és nem akart többé a közelébe kerülni. Fohásza édesanyja személyében meghallgatásra talált, amikor ugyanis Cara Jackson tudomást szerzett róla, hogy egyszem kiscsillagja kis híján szörnyű fulladásos kínhalált halt a veszélyes uszodában, nem sok választotta el attól, hogy szívinfarktust kapjon. Letört kislányának (akivel vagy egy liter forrócsokit megitatott az ominózus nap után) nem kellett tehát sokáig könyörögnie, hogy meggyőzze Carát: írjon szülői kérelmet az iskolának, hogy mentsék fel az úszásleckék alól, a vízbe való merülés ugyanis a továbbiakban lelki traumát okoz a gyermekének.

Így esett, hogy Samantha azóta se tanult meg rendesen úszni — és nem is szándékozott. Még kádban sem szeretett fürdeni ezután, mert attól félt, ha belemerül, elnyeli és megfullad benne. Helyette inkább mindig a zuhanyzást választotta.

Ingram illúziói Angelinát sem kímélték a traumák felidézésétől: a Johnson-lány egy kviddicsválogatóba csöppent, ahol minden jelentkező jobb volt nála. Végül a csapatkapitány közölte, hogy tehetségtelen, és fel kéne hagynia a sporttal, nem is érti, mit keres itt egyáltalán. A szimulációban mind a csapattagok, mind a jelentkezők gúnyolták és kinevették a lányt, akinek a sötét varázslatok kivédése után rémálmai lettek, és napokig felriadt éjszakánként. Osztálytársainak nem kis energiájukba telt, hogy meggyőzzék: igenis jó ötlet indulnia jövőre a kviddicsválogatón.

És ez még csak néhány félelem volt a sok közül, amikhez képest Samantha és a Weasley-ikrek próbái igazán semmiségnek számítottak — legalábbis ők így élték meg, de persze ezt nem kötötték tanáruk orrára, igyekeztek úgy tenni, mintha komoly küzdelmet okozna nekik a feladat.

Még így is rövidebb idő alatt teljesítették a próbákat, mint a többiek. Samantha játszi könnyedséggel tért ki a rátámadó mérges csápfű indái elől, és a vérfarkas illúzióját is elintézte egy Tarantallegrával meg egy Melicióval (a Merula Snyde-dal való első incidensük után a Jackson-lány és a Weasley-ikrek úgy döntöttek, megtanulják a kötőhártyagyújtó-átkot, amit a mardekáros prefektuslány használt, mert jól jöhet még). A táncot járó, vaksi lény meglehetősen komikus látványt nyújtott.

Fred hidegvérrel levágta az akromantula lábait néhány jól irányzott Diffindóval, miközben Samantha már másodízben igyekezett leplezni Ingram előtt, hogy valósággal meghűlt benne a vér. Óra után kérdőre is vonta barátját, hogy miért kellett pont az ő egyik igazi félelmét választania hamis félelemnek. Fred — miután jól kiröhögte a Jackson-lányt — bevallotta, hogy nem szándékosan tette, fogalma sem volt, hogy Samantha utálja a pókokat. Mindössze azért írta ezt a kamufélelmet, mert nem nagyon volt ötlete, amikor a beadandót csinálta, de aztán eszébe jutott a kisöccse, akinek egyszer pókká változtatta a plüssmaciját. Ron az eset óta rettegett a nyolclábúaktól — Samantha őszintén meg tudta érteni.

George-nak többek között szembe kellett néznie egy seregnyi egérrel, valamint Percyvel, aki egyfolytában okoskodott és kappanhangon énekelt — de ez legalább szórakoztató volt. Fred és Samantha a hasukat fogták a nevetéstől, amikor megtudták, hogy a fiatalabb Weasley-iker fontoskodó bátyját írta hamis félelmének.

— Ez marha jó, tesó! Miért nem nekem pattant ki az agyamból? — hahotázott Fred.

— Mert neked olyanod nincs — öltött nyelvet George.

— Na, megállj csak! — Az idősebb Weasley-iker üldözőbe vette öccsét, aki menekülőre fogta a dolgot. Samantha jót nevetett azon, ahogy egymást püfölik.

— Hahaha, Fred egy zombi! Vigyázz, George, nehogy kiszívja a te agyad is!

Fred és George megdermedtek, és barátnőjük felé fordultak.

— Micsoda? — kérdezték kórusban.

— Nem mondjátok, hogy nem tudjátok, mi az a zombi! — tátotta el a száját Samantha. — Sose hallottátok Michael Jackson Thrillerjét? Annak a videoklipjében is zombik vannak. Meg ott egy csomó híres film...

Az ikrek értetlenül néztek össze.

— Te érted, miről hadovál, George?

— Egy szavát se, Fred.

— Pedig azt mondtad, van agyad... — sóhajtott drámaian az ikerpár idősebb tagja. — Csalódtam benned, fivérem.

— Hát, én is csalódtam bennetek! — tette csípőre a kezét a Jackson-lány. — Illetve, inkább a varázsvilágban. Ilyet nem tudni, hogy zombi... — Azzal nekiállt, hogy részletesen ismertesse aranyvérű barátaival az inferusokhoz hasonló élőhalottak történetét.

A mese megihlette a Weasley-ikreket, így az egésznek az lett az eredménye, hogy a nap hátralévő részében az elsőéves trió mindenhová zombit imitálva közlekedett (így lassú mozgásuk miatt természetesen elkéstek az óráikról), és a tanórákon is zombi módon viselkedtek (példának okáért, ha felszólították őket, artikulálatlan, hörgő választ adtak). Mindenki rajtuk nevetett, a Griffendél jó pár ponttal szegényebb lett, Madam Hooch pedig büntetésbe küldte őket, mert még repülésórán sem tudtak viselkedni — unták a fejüket, hiszen továbbra is alapdolgokat vettek, amiket ők már rég tudtak, így muszáj volt valamivel elszórakoztatniuk magukat és a többieket. A fő, hogy ők remekül mulattak.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: Néhány más karakterhez hasonlóan Ben Coppert is a Hogwarts Mysteryből halásztam — habár rajta is változtattam valamicskét, mert a játékban nem kviddicskommentátor, nálam viszont az lett.