Szerencsére végül mindenkit sikerült rávenniük a közös tanulásra, így hétfő délután már el is kezdték az önképzést. A klubhelyiség zsúfoltsága miatt a fiúk szobájában telepedtek le, ki-ki az ágyakra, ki-ki a szőnyegre. Angelina hangosan felolvasta az első fejezetet, majd megpróbálták közösen értelmezni, és végül addig kérdezgették egymást az anyagrészből, amíg a lényeget mindenki vissza tudta mondani. Megbeszélték, hogy minden hétfő délutánt erre szánnak majd, és mindig más fogja felolvasni a soron következő fejezetet.

Miután végeztek a tanulással, Alicia — ahogy azt a lányokkal előre megbeszélték — megkérte Angelinát, hogy kísérje el megkeresni az ötödéves nővérét, Leticiát, mert fél, hogy eltéved a Hollóhát-toronyba menet, Samantha és Daphne pedig beavatták a fiúkat a másnapi meglepetésbuli tervébe. Persze mind benne voltak a dologban.

— Sashával és George-dzsal intézzük a tortát — mondta Fred. — Nekünk való feladat. Megkeressük a konyhát.

— Legyen — bólogatott Daphne. — A dekorációra nincs ötlete valakinek?

— Roxmortsban tuti lehetne szerezni. Mondanám, hogy szólok a bátyámnak, hogy ugorjon le és vegyen nekünk, de a diákok sajnos csak a kijelölt időpontokban látogathatják a falut — sajnálkozott Lee. — Kár, hogy nem tudtuk előre, pont a hétvégén volt kimenőjük.

Samantha úgy érezte, mintha villanykörte gyulladt volna a fejében.

— Mit mondtál, Lee?

— Hogy hétvégén volt kimenőjük...

— Nem, még azelőtt!

— A diákok csak a kijelölt időpontokban látogathatják a falut.

— Ez az! — ujjongott a Jackson lány. — A diákok tényleg. De mi van a tanárokkal? Nekik csak nincs tiltva, hogy kijárjanak.

— Ha meg akarod kérni McGalagonyt, hogy vásároljon nekünk születésnapi dekorációt... — fintorodott el George.

— Nem utolsó ötlet — kuncogott Samantha —, de én Hagridra gondoltam. Ő is az iskola alkalmazottja. Amíg mi a konyhát keressük, Daphne, Ken és Lee leugorhatnának hozzá, és megkérhetnék, hogy intézze el. Még nincs olyan késő, talán nem zártak be az üzletek Roxmortsban.

— Oké, intézzük — bólogatott a szőke copfos lány. — Később találkozunk.

Daphne, Kenneth és Lee mentek a saját dolgukra, Samantha és a Weasley-ikrek pedig felkerekedtek, hogy megkeressék a konyhát.

— Van ötletetek, hogy merre lehet? — kérdezte Fred, miközben a kastély folyosóin bóklásztak.

— Gondolom, a nagyterem környékén — tárta szét a karját Samantha.

Mivel nem volt jobb ötletük, lesétáltak a földszintre, ám a bejárati csarnok környékén belefutottak két ötödéves mardekárosba.

— Nézd csak, kik vannak itt, Daryl! — szólalt meg gúnyosan a lány. Karcsú volt és magas, állig érő tépett barna hajjal. Frufruját szőkére melíroztatta, különös, ibolyaszínben játszó tekintetét pedig még szépnek is lehetett volna nevezni, ha épp nem sütött volna a megvetéstől. — Két véráruló söpredék — mérte végig a vörös hajú ikerpárt. — Úgy szaporodtok, mint a patkányok. Anyátok nem hal bele, hogy etet titeket?

A Weasley-fiúk arca bíborszínt öltött.

— Ne sértegesd a családunkat! — csattant fel Fred. — Semmivel se vagytok különbek nálunk.

— Tévedsz. Mi legalább méltóképpen viseljük az aranyvérű nevet, és nem állunk össze mindenféle jöttment sárvérűvel. — A mardekáros lány undorodva Samanthára pillantott. Az összefonta maga előtt a karjait.

— Ha épp tudni akarjátok, boszorkány és varázsló szülőktől származom. Félvér vagyok.

— Nem sokkal jobb — horkantott a Daryl nevű fiú. — Akkor anyád vagy apád állt össze egy sárvérűv...

A mardekáros nem tudta befejezni a mondatot, mert Samantha teljes erőből ágyékon rúgta. Senki ne merje sértegetni az ő édesanyját!

A sárvérű megnevezés nagyon durva szitokszónak számított a varázsvilágban. Azok az aranyvérűek használták a mugli születésűekre, akik jobbnak gondolták magukat, csak azért, mert kizárólag mágusfelmenőkkel rendelkeztek.

A kigyúrt srác összegörnyedt a fájdalomtól, a mellette álló lány pedig pálcát rántott.

— Ezt még megbánjátok! Úgy látom, ideje megtanulnotok, hol a helyetek.

Samantha, Fred és George is a pálcájukért nyúltak, ám a lány gyorsabb volt (meg persze képzettebb), és elkiáltotta magát.

— Melicio!

Samantha azon kapta magát, hogy nem lát rendesen. Szemei könnyben úsztak és tompa fájdalomtól lüktettek, szemhéjai pedig bedagadtak és összeragadtak. Kétségbeesetten tapogatózott Fred meg George után. A mardekáros kikacagta az elsősök szenvedését.

— Turdu...

Nem jutott el a második átokig, ugyanis egy éles lányhang hasított a levegőbe.

— Snyde!* Hagyd békén őket!

— Prefektus vagyok, Tonks, nekem ne mondd meg, hogy mit csináljak!

— Én viszont ugyanúgy prefektus vagyok, mint te — csendült fel egy másik lány csilingelő orgánuma —, és ha nem hagyod abba, jelenteni fogom, hogy már megint alsóbb éveseket szekáltál. Ugye nem akarod, hogy visszavonják a jelvényedet?

— Ne merészelj fenyegetni, Haywood!* — sziszegte a mardekáros.

— Mert akkor mi lesz? Elintézed a húgomat is, úgy, mint ezeket a szerencsétlen elsősöket? Előre figyelmeztetlek, hogyha csak egy haja szála is meggörbül, velem gyűlik meg a bajod.

— Szerencsétlenek, mi? — fújtatott a mardekáros lány. — Nézzétek, mit csinált Daryllel ez a kis félvér szuka!

Samantha elégedetten nyugtázta, hogy valószínűleg elég erőset rúgott — a kigyúrt fiú ugyanis továbbra sem szólalt meg, csak fájdalmasan nyögdécselt.

— Takarodj innen, Snyde, vagy úgy megátkozlak, hogy egy hétig a gyengélkedőn fogsz feküdni, és nem érdekelnek a következmények — szólalt meg halkan, de vészjóslóan a Tonks nevű.

A szóváltásban rövid szünet állt be — Snyde valószínűleg mérlegelte a helyzetét. Végül úgy dönthetett, hogy a harcképtelen Daryllel az oldalán nincs esélye kiállni a két másik lány ellen, mert a hangokból ítélve a tökön rúgott fiú mellé lépett, hogy támogassa, és elcsoszogtak.

— Még találkozunk! — szólt vissza.

Mivel Samantha nem látott, nem tudta, hogy a mardekáros nekik címezte-e a figyelmeztetést, vagy a két ismeretlen lánynak. Végeredményképpen nem is számított — a beszédéből ítélve mindannyiukat ugyanannyira utálta.

A Jackson-lány közeledő lépteket hallott.

— A kötőhártyagyújtó-átkot használta — zendült fel mellette Tonks hangja. — Maradjatok mozdulatlanok, Pennyvel mindjárt levesszük rólatok az átkot.

Nem telt bele fél perc, Samantha elégedetten állapította meg, hogy normalizálódott a szemei állapota, és visszanyerte a látását. A magasba nyújtotta a karját, és felszegett fejjel elkiáltotta magát.

— Végre, látom a fényt!

Megmentői elnevették magukat. Samantha végre szemügyre tudta venni őket. Az egyik lány haja rikító narancssárga színben pompázott, a másik pedig szép szőke volt.

— Vigyázzatok Merula Snyde-dal — intette őket óvatosságra az utóbbi. — Mindig szokása volt piszkálni a kisebbeket, de most, hogy prefektusi jelvényt kapott, még jobban elszállt magától — sóhajtott. — Nem is értem, hogy nevezhették ki... Szerencsétek, hogy én is prefektus vagyok. Ki tudja, mit műveltek volna veletek, ha nem járunk erre.

— Köszönjük! — zengték kórusban a Weasley-ikrek.

— Nincs mit. — A neonhajú odalépett hozzájuk, és kezet fogott velük. — Én Nymphadora Tonks** vagyok, ő pedig a barátnőm, Penny Haywood — mutatta be a másik lányt.

— Heló! — intett barátságosan a szőke.

— Ha jól sejtem, ti ketten Weasley-k vagytok.

— Fred és George! — hajoltak meg színpadiasan a vörös hajúak.

— Mi a bátyátok, Charlie évfolyamára járunk, csak hugrabugosok vagyunk.

— Örvendünk a szerencsének, Nymphadora és Penny. — Samantha odalépett a két lányhoz, és megrázta a kezüket. A narancssárga hajú elfintorodott, mire a szőke fonatos elnevette magát. — Mi a baj?

— Ki nem állhatja a keresztnevét — magyarázta Penny.

— Oh, bocsánat. Akkor, hogy szólítsunk? — kérdezte Samantha a neonhajú hugrabugost.

— Hívjatok csak Tonksnak, mint mindenki.

— Oké, Tonks — zengte kórusban a három elsőéves.

A két hatodéves kuncogott.

— És neked mi a neved? — Penny kíváncsian nézett a griffendéles lányra.

— De bunkó vagyok, én még nem mutatkoztam be! — csapott a homlokára. — Samantha Jackson vagyok, de szólítsatok csak Samnek.

— Örülünk, hogy megismerhetünk, Sam. — Tonks megeresztett egy mosolyt az elsőéves felé. — És titeket is, Fred meg George. Hová indultatok, mielőtt összeakadtatok Snyde-ékkal?

— A konyhát kerestük — vallotta be Samantha. — Anyukámtól hallottam, hogy házimanók dolgoznak ott, és arra gondoltunk, ők esetleg tudnának nekünk segíteni.

— Miben?

— Az egyik barátnőnknek holnap lesz a tizenkettedik születésnapja, és szeretnénk szerezni neki egy tortát.

— Óóó, de aranyosak! — olvadozott Penny.

Fred, George és Samantha kritikusan néztek rá. Nem igazán örültek, hogy a hatodéves lány learanyosozta őket, de nem lehetett mit tenni. Látszott, hogy még nem ismerte őket eléggé...

— A házimanók jó fejek, biztos megcsinálják nektek a tortát — mondta Tonks. — Ha jól értettem, ezelőtt még sosem jártatok a konyhában.

A három elsős a fejét ingatta. A narancssárga hajú lány melegen elmosolyodott.

— Semmi baj. Szerencsére mi tudunk segíteni nektek. Kövessetek.

A két hatodéves a márványlépcsőtől jobbra húzódó ajtó felé indult. Tonks lenyomta a kilincset, és betessékelte az elsősöket.

— Csak utánatok.

Samantha, Fred és George lesétáltak a kőlépcsőn, nyomukban a hugrabugosokkal. Tonks az utolsó előtti foknál megbotlott, és nagy csattanással elhasalt a padlón. Penny aggódva felsegítette.

— Jól vagy?

— Persze. Tudod, milyen ügyetlen vagyok...

Az elsősök ámulva néztek szét a tágas, fáklyákkal megvilágított folyosón, ahová kerültek. A falakon különféle ételek festményei sorakoztak. Penny odalépett ahhoz a képhez, ami egy talpas gyümölcstálat ábrázolt, és mutatóujjával finoman megcsiklandozta a körtét. Az kacarászni és mocorogni kezdett, majd nagy zöld kilinccsé változott.

— Pazar! — tátotta el a száját Samantha.

A hatodéves lányok megmosolyogták a három elsős ámulatát. A konyha nagy kiterjedésű és belmagasságú helyiség volt, a közepén öt hosszú asztallal. Négy párhuzamosan, egy rájuk merőlegesen helyezkedett el, ugyanúgy, mint a nagyteremben. Tonks észrevette, hogy a griffendéles trió az asztalokat bámulja.

— A nagyterem alatt vagyunk — magyarázta. — Innen küldik fel az ételeket a lakomákra.

— Ááá! — bólogattak az elsősök.

A konyha falai mentén több száz rézedény sorakozott, a helyiség túlsó végében pedig hatalmas téglatűzhely állt. Egy seregnyi házimanó sürgölődött körülötte — épp készítették a vacsorát. A gülüszemű, denevérfülű lények a Roxfort címerével ellátott konyharuhát viseltek. Amikor észrevették a belépőket, két manó máris eléjük szaladt. Samanthának ezelőtt még sose volt szerencséje házimanóhoz, így döbbenten konstatálta, hogy még a koboldoknál is alacsonyabbak, akiket a Gringottsban látott.

— Miben segíthetünk, kedves hölgyek és urak? — sipította az egyik.

A két hatodéves bátorítóan nézett az elsősökre. Fred előrelépett.

— Szükségünk lenne egy születésnapi tortára.

— Óóó! — a manó nagyokat bólogatott. — Rossy máris megcsinálja maguknak! Milyen tortát szeretnének?

— Öhm... — Fred tanácstalanul nézett George-ra és Samanthára, mert ezt nem beszélték meg. Igazság szerint abban sem voltak biztosak, hogy eljutnak a konyháig.

— Legyen gyümölcstorta — határozott a lány. Eszébe jutott, hogy Angelinának a pizsamája is gyümölcsös volt, így remélte, hogy szereti őket.

— Meglesz, hölgyek és urak, Rossy azonnal intézkedik! — sipította csillogó szemmel a manó, és elsietett.

— Máris megcsinálják? — hitetlenkedett George.

— Varázserejük van, gyorsan dolgoznak — kuncogott Tonks.

— Így igaz, kedves répahajú kisasszony! — bólogatott a másik manó, aki ottmaradt velük.

— Répa? — grimaszolt Tonks, mire Penny nevetni kezdett. — A halloweeni hangulat miatt változtattam ilyenre, de valahogy éreztem, hogy nem lesz nyerő ez a szín... — sóhajtott, és lehunyta a szemét.

Mire Samantha kettőt pislogott, a hugrabugos lány haja már élénk türkizszínben pompázott.

— Ezt hogy csináltad? — tátotta el a száját.

Tonks jót derült az elsősök elképedésén.

— Metamorfmágus vagyok — magyarázta. — Tetszés szerint változtatni tudom a külsőmet.

— Atooom! — zengték kórusban a Weasley-ikrek.

— Helyezzék magukat kényelembe, kedves hölgyek és urak! — sipította a házimanó. — Tooby hozhat valami frissítőt maguknak, amíg a tortára várnak?

— Egy pohár sütőtöklevet megköszönnénk — mosolygott rá Penny. A ceruzaorrú lény boldogan teljesítette a kérésüket.

— Fura, hogy egyes szám harmadik személyben beszélnek magukról — súgta oda az ikreknek Samantha, és belekortyolt a töklevébe. A fiúk egyetértően bólogattak.

Hamar kiderült, hogy a házimanók imádnak szolgálni. A tortán kívül (amit tartósító-bűbájjal kezeltek, hogy meg ne romoljon) még rájuk tukmáltak egy csomó nasit is, így mindnyájan megpakolva hagyták el a konyhát.

Samantha, Fred és George megköszönték a segítséget Pennynek és Tonksnak. Búcsút vettek a hatodéves hugrabugosoktól (mint kiderült, az ő klubhelyiségük ugyanazon a folyosón volt, mint a konyha), és a finomságokkal egyensúlyozva a Griffendél-torony felé vették az irányt. A hetedik emeletre érve előreküldték George-ot, hogy megnézze, tiszta-e a levegő a Kövér Dáma portréjáig. Kínos lett volna, ha épp a célegyenesben futnak össze Angelinával. Biztos, ami biztos, a fiatalabb iker a portrélyukon is benézett.

— Gyertek, gyorsan! — intett Samanthának és Frednek. — Épp nincs bent.

A trió felmenekítette a cuccokat a fiúk szobájába, majd visszatértek a klubhelyiségbe. A hálókörlet lépcsőjén lesétálva belefutottak Kenneth-be, Lee-be és Daphnéba, akik felfelé igyekeztek.

— Sikerült? — kérdezték egyszerre, mire mind a hatan elnevették magukat.

Miután megbeszélték, hogy mindenki mindent elintézett, és az összes partikellék a fiúk szobájában sorakozott, a kis csapat tagjai kimerülten elnyújtóztak a klubhelyiség kényelmes foteljein és kanapéin. Ennyi akció után járt nekik a pihenés.

Bill és Charlie jól kiröhögték öccseiket és Samanthát, amikor vacsoránál megtudták, milyen kalandos úton jutottak el a konyhába.

— Az nem jutott eszetekbe, hogy előtte megkérdezzetek minket? — Az elsőszülött Weasley-fiú széles jókedvében a hasát markolászta. — Mi is tudjuk, hol van.

— Azt hiszem, megvan az ok, amiért a Teszlek Süveg nem a Hollóhátba tett titeket... — Charlie az asztalt csapkodta.

Fred elkáromkodta magát.

— Ó, hogy a jó édes Merlin ba... bakancsa rúgja meg! — módosított, amikor Bill megrovóan nézett rá.

— Hogy ti mindig valami kalamajkába keveredtek! — csóválta a fejét Charlie. — Csak ne felejtsem el megköszönni majd Pennynek és Tonksnak, hogy megmentettek titeket...

Az ajándékozás remekül sikerült. Angelina egyáltalán nem számított a meglepetésre, de annál jobban örült neki. A születésnapja reggelén szobatársai már jó korán felkeltek és átosontak az ellenkező nem hálókörletébe, hogy felébresszék szunyókáló osztálytársaikat.

Mivel fiúk nem léphettek a lányok lépcsőjére, rövid töprengés után úgy oldották meg a feljutást, hogy Samantha, Alicia és Daphne a hátukra vették George-ot, Lee-t meg Kenneth-et, és miután letették őket odafent, a Jackson-lány még visszaszaladt Fredért. A Weasley-fiú vidáman előreszegezte mutatóujját.

— Gyí, pej lovam, paripám! — rikkantotta.

Samantha megtorpant a lépcső közepén.

— Vigyázz, mert még ledobhatlak! — fenyegetőzött. Persze végül nem tette, és miután a cuccokat is áthozták a fiúktól, mindenki benyitott az elsőéves lányok szobájába.

Angelina békésen szuszogott bordó baldachinos ágyában. Osztálytársai csendben feldíszítették a szobát a Hagridtól kapott partidekorációkkal, majd óvatosan felfújták a lufikat, és a tortával együtt kirakták a szoba közepére.

— Oké — fújta ki a levegőt Daphne. — Kezdhetünk?

Mindenki szaporán bólogatott.

— Akkor egy... kettő... HÁROM! — vezényelt.

— MEGLEPETÉÉÉS! — ordította el magát a hétfős griffendéles társaság.

— M-mi? — riadt fel Angelina. Kómásan kimászott az ágyából, és amikor megpillantotta a színes forgatagot, először azt se tudta, hol van. Amikor felfogta, hogy születésnapja van, és a többiek ezért csináltak ekkora felfordulást, meghatottságában elsírta magát. — Jaj, olyan rendesek vagytok, srácok! — ölelgette végig őket. — Mikor sikerült ezt összehoznotok?

— Úgy tegnap — vallotta be Fred.

— Hihetetlenek vagytok! Várjunk csak...! — A sötétbőrű lány Aliciára pillantott. — Tegnap a tesóddal ezért tartottatok olyan sokáig a Hollóhát-toronyban?

A barna hajú bólogatott.

— Muszáj volt, hogy ne vedd észre, hogy a többiek eltűntek. Lety falazott nekünk. Lee, Kenneth és Daphne megkeresték Hagridot, hogy ugorjon le nekik Roxmortsba dekorációkat venni, Fred, George és Sam pedig felkutatták a konyhát, hogy szerezzenek tortát a házimanóktól.

— Közben összeakadtunk a Mardekár ötödéves prefektusaival, akik belénk kötöttek és megátkoztak, de aztán két jó fej hatodéves hugrabugos lány megmentett minket, és összehaverkodtunk velük — sorolta az eseményeket Fred.

— Nem mondjátok! — hitetlenkedett Angelina.

Még nagyobb volt a meglepetése, amikor reggelinél Aliciának csomagja érkezett, és mosolyogva átnyújtotta neki.

— Ez a tiéd. Anya szerezte az Abszol útról. Remélem, tetszeni fog.

— Bontsd ki, bontsd ki! — skandálták a többiek.

— Jól van már — csitította őket Angelina, mert a hangoskodásukra mások is felfigyeltek.

Amikor a csomagolópapírból előkerült a Dellycastle-i Denevéres pulóver, a Johnson-lány hatalmasat visított.

— ÚRISTEEEN! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! — pattant fel, és ugrándozni kezdett. — Ti vagytok a legszuperebbek!

Ekkorra a Griffendél asztalánál már mindenki őket figyelte. A sötétbőrű lány boldogan magára öltötte a túlméretezett pulcsit.

— Imádom!

A reggeli remek hangulatban telt. Mivel a zajos közjáték után mindenki számára világossá vált, hogy Angelina Johnson ma tizenkét éve látta meg a napvilágot, a közelben ülők boldog születésnapot kívántak neki. A lány meghatottan fogadta a jókívánságokat.

— Na, milyen napod volt? — kérdezte este Alicia, amikor már csak négyesben voltak a szobájukban.

— Varázslatos! — A Johnson-lány széles vigyorral az arcán bedőlt az ágyába. — Mindannyian annyira rendesek vagytok! El sem tudok képzelni csodálatosabb barátokat.

— Basszus, a barátságkarkötők! — ugrott ki az ágyából Daphne, és kotorászni kezdett az éjjeliszekrénye fiókjában. — El is felejtettem őket. Itt kell lenniük valahol... megvannak!

A Maldon-lány mindenkinek kiosztotta személyre szabott barátságkarkötőjét, amit előző nap sodort színes fonalakból.

— Daphne, ez csodaszép! Nem is tudtam, hogy ilyen ügyesen kézműveskedsz. — Alicia elragadtatva nézegette a csuklóján a sajátját.

A többieknek is tetszettek a karkötők, úgyhogy meg is beszélték, hogy mindig viselni fogják őket, még fürdésnél és alvásnál is. Éppolyan örök lesz, mint a barátságuk.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: Pippa Macmillianhez hasonlóan Merula Snyde-ot és Penny Haywoodot is a Hogwartsy Mystery nevű androidos játékból kölcsönöztem.

**Megjegyzés: Csak érdekességképpen szeretném felhívni a figyelmeteket, mert ez nekem is már a fejezet megírása után esett le, hogy Tonks és Samantha tulajdonképpen másodunokatestvérek (az Andromeda-Sirius unokatestvéri kapocs miatt). Persze ők itt (egyelőre még) nem is sejtik, hogy vérrokonság köti össze őket, mindenesetre mégis összehozta őket a sors keze (jó, inkább az én kezem), és jóban lettek.