1989. július 17.

Samantha Veronica Jackson* képtelen volt azonosulni a híres mondással, miszerint „a türelem rózsát terem". Édesanyja hiába mondogatta neki oly' gyakran a mugli bölcsességet, ő mindig csak fintorgott és pofákat vágott a kijelentésre.

Mégis micsoda hülyeség ez? A türelem nem valami növény, ami teremne bármit is, még csak nem is kézzel fogható dolog. Mellesleg, ha az ember csak áll egy földkupac mellett, és várja, hogy kinőjön belőle a rózsa, de közben nem csinál semmit, nem ápolja, nem öntözi, akkor ki se nyílik. Ezt az anyja is igazán tudhatná, hiszen kertészettel foglalkozik. Közölte is vele a gondolatmenetét, de szülője csak barackot nyomott a fejére, és nevetve közölte, hogy majd, ha nagyobb lesz, megérti.

A lány még mindig nem értette, pedig már elég nagynak tartotta magát. Nemrég múlt tizenegy éves, és amióta az eszét tudta, utált várakozni. Nem ismert ennél unalmasabb tevékenységet, ezért mindig próbálta közben elfoglalni magát, hátha gyorsabban telik az idő, de sajnos nem mindig jött össze. Gondolatai ilyenkor újra meg újra visszatértek várakozása tárgyára, szenvedett a tehetetlenségtől — ezt pedig elég látványosan tudta művelni, az anyja szerint született tehetsége volt hozzá. Mivel azonban az arcára voltak írva az érzelmei, a tanárok nem igazán díjazták az őszinteségét, amikor kínlódott egy-egy unalmas órán, várva, hogy végre vége legyen. Nem csoda hát, hogy felüdülés volt számára a nyári szünet.

Amúgy is utált mugli iskolába járni, egyedül az édesanyja kedvéért vállalta be. Ám a varázstalan emberek nem értették meg őt. Mindig is kilógott a sorból, nem tartozott közéjük. Boszorkány volt, a születése óta, ennélfogva csinált jó pár furcsaságot. Nem voltak barátai, a többi gyerek kerülte, a tanárait pedig rendszerint kikészítette. Nem tehetett róla, képtelen volt kordában tartani az erejét.

Egyszer például, amikor egy különösen irritáló tanára kihívta felelni — azután, hogy beteg volt egy hétig, így természetesen le volt maradva a tananyaggal —, a nyilvánvaló igazságtalanság annyira feldühítette, hogy azt kívánta, bár pukkadna meg ez a gonosz némber. Ekkor a tanár hasa gyanús bugyogásba fogott, és nem sokkal utána megállíthatatlanul szellenteni kezdett.

A diákok elkerekedett szemmel néztek oktatójukra, aki legalább olyan zavart volt, mint ők, Samantha pedig alig bírta visszatartani a nevetését. A bélgázokat nem lehetett megállítani, a tanár hátsó fertálya kitartóan zengett, de olyan hangerővel és bűzzel, hogy nem tudta végighallgatni a feleletet. Ekkorra már minden gyerek nevetett. Az óra további része elmaradt, a diákok pedig ujjongással kísérték a paprikapiros arcú tanár távozását a teremből, majd gyorsan ablakot nyitottak, hogy szellőztessenek az orrfacsaró szag után.

A sztori persze azonnal elterjedt az iskolában. Oktatójuk annyira szégyellte magát, hogy felmondott, és másik iskolába ment át tanítani. Samantha nem látta többször, de nem is bánta.

Egy másik alkalommal testnevelésórán köröket kellett futniuk. Amikor a fiúk sportos bandavezetője mellé ért, odaszólt neki, hogy ő mennyire béna és lassú már, majd nevetve továbbrohant a pályán. Hirtelen azonban megtorpant és táncikálni kezdett, így folytatta útját. Pörgött-forgott, ugrabugrált, és közben kétségbeesetten üvöltözött, hogy nem érti, mi történik vele. A többiek sem értették, de jót mulattak a kecses piruettszökkenéseken. Samantha fetrengett a földön a nevetéstől.

A tanár ordibálni kezdett a fiúval, hogy ez testnevelésóra és nem balettelőadás, azonnal fejezze be, ám a srác csak akkor tudott megállni, amikor végigért a körön. Mivel senki nem hitte el neki, hogy nem önszántából csinálta a műsort, a testitanár azonnal vitte az igazgatóiba, és egy intővel gazdagabban távozhatott onnan.

A fiú nyilvánosan leégett az osztálytársai előtt — ezután mindenki azt kérdezgette, hol tanult így balettozni, ő pedig egyre vöröslő fejjel bizonygatta, hogy nem tehet semmiről. A fiúk persze jól kiröhögték, és innentől fogva „Balerinának" szólították. Ezután már nem tudták tisztelni, nem féltek tőle, így nem lehetett többé bandavezér. Mindennek tudatában Samantha még jobb kedvre derült — bár szerinte már a táncoló fiú látványáért megérte az egész.

Persze a lánynak voltak szándékos csínyei is, amiket nem foghatott rakoncátlan mágiájára. Egyszer például gyűjtött az iskolaudvaron egy csomó gyíkot, aztán telepakolta velük a tanári asztal fiókját, hogy megnézze, hogyan reagál rájuk a piros műkörmös, tip-top franciatanár. Az eredmény minden várakozását felülmúlta, a nő operaénekest megszégyenítő frekvencián sivított — Samantha csak azon csodálkozott, hogy nem repedtek be az ablakok.

Matematikaórán is játszott hasonlót, ott csigákkal tapasztotta tele a táblát, hogy ne lehessen írni rá. Sajnos a tanerő nem díjazta az elmésséget, és azzal fenyegetőzött, hogy hívja az igazgatót, ha nem árulják el, ki volt. Így a többiek beköpték Samanthát, ő pedig vállalta a következményeket, ami természetesen intő lett, és a csigákat is neki kellett leszednie a tábláról, majd letakarítania az egész trutyit.

Otthon persze az édesanyja nem örült az esetnek, és a hegyi beszéd mellé még büntetést is kapott. Neki kellett lenyírnia a füvet és kigyomlálnia az összes ágyást — mindezt varázslat nélkül. Mivel telkük egy része kertészetként működött, nagy területű kerttel büszkélkedhettek, melyen még egy üvegház is állt. Samanthának ez volt a kedvence.

Belépve úgy tűnt, semmi különös nincs benne, szokványos üvegház — ám valójában mágikusan meg volt hosszabbítva, és a hátsó részén mindenféle varázsnövény burjánzott. Ez a tér a muglik szeme előtt rejtve maradt, csak boszorkányok és varázslók voltak képesek átlépni ide. Legtöbbször Samantha anyukája is itt tevékenykedett, mivel a hétköznapi növényekkel nem igazán volt dolga. Egy-egy pálcaintéssel elintézte, hogy kapjanak vizet, növekedést segítő tápoldatot, megtisztította őket a kórokozóktól. A mágikus növények voltak az igazán izgalmasak, ezek körül már több munka akadt.

Samantha szeretett segíteni az anyukájának, szívesen ültetett át mérges muskátlit vagy mandragórát, fejt furunkulagennyet (mindezt csak szülői felügyelet mellett tehette természetesen), öntözte a boszorkányfű-palántákat. Az Indacus toxicus közelébe nem mehetett (volna), de természetesen a tiltás ellenére többször is odamerészkedett, és azzal szórakozott, hogy próbálgatta, milyen gyorsan tud kitérni az indák elől. A növény jó párszor megharapta, amit mindig édesanyja dorgálása („Nem megmondtam?") és gyógykezelése követett. Szerencsére felkészült volt, számos csodakencével rendelkezett, és egy ilyen lány mellett szüksége is volt rá.

Samantha ritkán volt képes nyugton megülni a fenekén, jobbára örökös izgágaság jellemezte. Édesanyjának jó sok fejfájást okozott az évek során, ennek ellenére sosem volt az a túlaggódós szülő. Hagyta, hadd próbálja ki magát a lánya, hadd tanuljon a pofára esésekből. Titkon persze féltette, és a háttérből vigyázott rá, nem hagyta túl nagyot zuhanni. Ha pedig baja esett, mindig segített rajta, hisz' ő volt az egyszem gyermeke, a legnagyobb kincse.

Az évek alatt a lány egyre élelmesebb és talpraesettebb lett, már az Indacus toxicus elől is villámgyorsan ki tudott térni. Büszke is volt magára. Füvet nyírni és gazolni viszont utált, így, ha az anyja büntetni akarta, mindig ezt a feladatot sózta rá, vagy valamilyen házimunkát, esetleg eltiltotta egy hétre a lovaglástól meg a tévézéstől. A szobafogságnak nem sok értelmét látta, mert egyrészt, a bent töltött idő alatt Samantha nem csinált semmi értelmeset, másrészt, túl sok fölös energia halmozódott fel benne, amivel aztán nem lehetett mit kezdeni.

A lány éppen azon volt, hogy megtanulja irányítani a mágiáját — illetve lett volna, ha megérkezik már végre az a francos bagoly. Kiskora óta erre vágyott, és amióta az előző héten betöltötte a tizenegyet, be volt sózva, mint egy McDonald's-os sültkrumpli.

De ezt igazán senki sem róhatta fel neki, hisz' ki ne várna a roxforti levelére? Ki ne akarna mágusiskolában tanulni? Az édesanyja már annyit mesélt neki a száztornyú kastélyról, ő pedig csüggött minden szaván. Látni akarta személyesen, a részese akart lenni. Ott akart lenni a varázsvilágban, ahová tartozott.

Természetesen nagyon szerette Summerrise-Province** falucskáját is, ahol az édesanyjával laktak, otthonukat, a Fészket pedig egyenesen imádta. Nem volt nagy ház, hisz' ketten éltek csak benne (inkább a kert kapott hangsúlyt szülője munkája miatt), de olyan otthonos volt, hogy Samantha sehol máshol nem nőtt volna fel szívesebben.

A falujukban egyébként vegyítve éltek mágusok és muglik (utóbbiaknak sejtelmük sem volt erről, kivéve, akinek a családjába varázsló vagy boszorkány is tartozott). Samantha szeretett a főtéren bóklászni és betérni egy-egy üzletbe, főleg azokba, amik a varázstalanok szeme előtt rejtve maradtak, és mágikus holmikat rejtettek. Kettő ilyen volt Summerrise-Province-ban: az egyik a Boszorkány Bazár, ahol mindenféle mágikus kelléket lehetett kapni a kedves, idős eladónőtől, Mrs. Taylortól, a másik pedig a Csoda Csemege, ahol Ferdinand, a középkorú, jó kedélyű férfi árulta a varázsvilág különböző ételeit és italait — nem egy a saját, egyedi receptje volt.

Samantha és az édesanyja gyakran vásároltak innen, az asszony ugyanis pocsékul főzött. Ennek ő is tudatában volt, így legtöbbször Ferdinandnál vettek finomságokat, illetve a mugli közértbe tértek be mirelit kajákért. A forrócsoki volt az egyetlen, amit rendesen el tudott készíteni, azt viszont fenomenálisan (a mennyei ízvilág érdekében még egy csipetnyi mentával is fűszerezte).

Samantha édesanyja bárkit fel tudott vidítani egy bögre forrócsoki, egy lágy ölelés és egy jó meleg pokróc kombinációjával (a lánya szerint néha már csak ezért is megérte szomorúnak lenni). Megjelenésével pozitív hatást keltett, amerre csak járt, mindig mosolygós, vidám teremtés volt. Rengeteget tréfálkoztak, nevettek a lányával, bármit meg tudtak beszélni. Nem is nagyon volt érdemes hazudni neki (bár Samantha olykor megpróbálta), olyan volt, mintha az emberek lelkébe látna.

Július közepén, egy szép, napsütéses hétfő délután Samantha unottan ücsörgött a teraszon, saját készítésű limonádéja társaságában. Nem merte az édesanyjára bízni, mert az vagy túlcukrozta (egyszer véletlen sót kevert bele helyette), vagy olyan citromosra csinálta, hogy azt még a Roxfort igazgatója, Dumbledore professzor se itta volna meg, pedig ő aztán köztudottan odavolt a citromporért.

Nagyot kortyolt az italból, és épp azon gondolkozott, hogy fel kéne nyergelnie imádott lovát, Paripát, hogy vágtassanak egy jót a környéken, amikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy növekvő paca süvít felé a lombok irányából. Samantha félrenyelte a limonádét, amikor tudatosult benne, hogy az a valami egy bagoly, és egy levelet szorongat a karmai között. Mint akit doximarás ért, felpattant, és izgatottan nézte, ahogy a barna kuvik elegánsan landol előtte, és kinyújtja felé a levelet tartó lábát.

Remegő kézzel csatolta le a borítékot. Azon a Roxfort címere volt — azonnal felismerte. Egy oroszlán, egy borz, egy sas és egy kígyó szimbóluma fogtak közre egy nagy R-betűt. Szemügyre vette a címzést, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg neki szól.

S. Jackson kisasszony részére
Summerrise-Province
Hepehupás dűlő 11., Fészek (Jackson kertészet), kis hálószoba

Minden stimmelt. Feltépte a levelet, és mohón falni kezdte a sorokat.

ROXFORT
Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
Igazgató: Albus Dumbledore (Merlin-díjas, Bűbáj-rend aranyfok., okl. főmágus, Legf. Befoly. Nagym., a Varázslók Nemzetk. Szöv. elnökh.)
￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
Tisztelt Jackson kisasszony!

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek és felszerelések listáját.

A tanév szeptember 1-jén kezdődik. Legkésőbb július 31-éig küldjön baglyot nekünk.

Tisztelettel:
Minerva McGalagony
igazgatóhelyettes

Samantha olyan hangosat visított, hogy a környező fákról felröppentek a madarak, Paripa rémülten nyihogott a karámjából, az asztalon álló bagoly pedig mélységes döbbenettel nézett a levél címzettjére. A lány mindezzel mit sem törődött. Szöcske módjára ugrándozott, kezében lobogtatva a kincset érő pergament.

— Megyek a Roxfortba, megyek a Roxfortbaaa! — kántálta.

Fogta magát, és otthagyva csapot-baglyot, az üvegházhoz rohant.

— Anyaaaaa! — kiabálta. — Anyaaa, merre vagy?

Édesanyját a mágikus növények között lelte meg, éppen aszfodélosz átültetésével foglalatoskodott.

— Itt vagyok! — kukkantott ki a cserepek mögül, és egy pálcaintéssel új helyére lebegtette a növényt. Lazán pöccintett, mire a virágföldes zsák felemelkedett, és megtöltötte az új cserepet. Az asszony visszavarázsolta a zsákot az eredeti helyére. — Kész — mosolygott elégedetten. Leporolta kertésznadrágját, és lánya elé sietett. — Mi történt, kiscsillag? Jól hallottam, hogy sikítottál? — ráncolta a homlokát.

Lánya diadalmasan feltartotta a levelet.

— Ó! — Cara Jackson szeme elkerekedett, a következő pillanatban pedig szeplős arcán elégedett mosoly terült szét. — Jaj, Sammy, ez csodálatos! Hadd öleljelek meg! — szorította magához Samanthát. Gyermeke füle mögé simította annak egy kávébarna hajtincsét, és cuppanós puszit nyomott az arcára. — De persze én mindig tudtam, hogy felvesznek a Roxfortba — tolta el magától, és derűsen a szemébe nézett. — Mágia folyik az ereidben, akárcsak apádnak és nekem. Azt hiszem, büszke lenne rád — mondta elkomorodva, és lesütötte a szemét.

— Nekem is hiányzik — ölelte át a lány.

— Hisz' alig ismerted — simogatta a haját az anyja.

Lánya eltolta magát a mellkasától, és felháborodott arcot vágott.

— Attól még hiányzik az életemből! Te pedig alig beszélsz róla — morogta szemrehányóan.

— Mert fájdalmas téma ez nekem, kiscsillag — borzolta össze gyermeke haját Cara. — Mit szólnál hozzá, ha közösen megírnánk a válaszleveled, aztán lemennénk fagyizni a faluba? — váltott témát. — Mára végeztem a palántákkal. Gyere — karolta át a lánya vállát, és a kijárat felé vezette.

— Mikor megyünk az Abszol útra? — Samanthát igencsak foglalkoztatta a kérdés.

— Türelem, Sammy — mosolygott rá az anyja —, mindennek megvan a maga ideje. Megnézem a naptárt, aztán meglátjuk, mikor találunk megfelelő időpontot.

— Minél hamarabb! — kérlelte a kislány. — Alig várom, hogy megvegyük a cuccaim... Csá, Paripa! — intett a lovának, amikor elhaladtak a karám mellett. — Megyek a Roxfortba! Pazar, mi?

A ló korábban sem értette, amit a gazdája visított, így a mondatot hallva továbbra is tanácstalanul kapálta a földet. Samantha megtorpant.

— Álljon meg a menet! Ha a Roxfortba megyek, magammal vihetem Paripát? — nézett kétségbeesetten az anyjára.

Szülője babakék szemeiben zavartság tükröződött.

— Nem hinném, Sammy. Olvasd el a mellékletet, abban mindent leírnak. Elméletileg csak macskát, baglyot, patkányt vagy békát lehet vinni — az én időmben legalábbis így volt.

A teraszra érve egy igen durcás kuvikkal találták szembe magukat. Szemmel láthatóan nem tetszett neki, hogy Samantha ennyi ideig nélkülözte.

— Hoppács, rólad megfeledkeztem! — kapta a szája elé a kezét. — Hé, megittad a limonádémat? — járatta a tekintetét az üres pohár és a madár között. A barna szárnyas a csőrét csattogtatta.

— Azt hiszem, megérdemelted, kiscsillag — nevetett Cara. — Hosszú út áll mögötte, te pedig nem vendégelted meg semmivel.

— Máris beviszem és adok neki bagolycsemegét — nyalábolta fel az asztalon fekvő borítékot. Összefogta a levélpapírral, szabad kezét pedig bűnbánóan a madár felé nyújtotta. — Bocsáss meg nekem. Remélem, nincs harag. Gyere velem, kapsz kaját engesztelésül. Mit szólsz?

A kuvik elégedetten huhogott, és a lány vékony csuklójára mászott.

— Azt hiszem, ezt igennek vehetem — mosolygott össze az anyjával. — Megtennéd, hogy beviszed a poharam?

— Persze, kiscsillag — nézett rá büszkén az asszony.

Samantha átvágott a nappalin, és megcélozta a teraszajtóval átellenben nyíló, jobb oldali szobát — az volt az övé. Kis híján elbotlott egy földön hagyott haspólóban, amikor az ablakhoz lavírozott a csuklóján ülő madárral — de hát sohasem a rendrakásról volt híres. Saját fülesbaglya érdeklődve meresztette sárga szemeit az új jövevényre.

— Csá, Bagoly! Mizu, haver? — simított végig kedvence tollain. — Hoztam egy vendéget. Lennél olyan kedves, és adsz neki a kajádból?

Igen, Samantha madarát Bagolynak hívták. Csak így, Bagoly — semmi extra. Még kiskorában kapta, Paripa előtt (a lovat később sikerült csak kikönyörögnie), és sohasem volt valami kreatív névadás terén.

— Egészen északról hozta nekem a levelet — hadarta izgatottan Bagolynak, kezében lóbálva a szóban forgó irományt. — Megyek a Roxfortba! Pazar, mi? Téged talán még magammal is vihetlek.

Kedvence pont úgy nézett rá, mint akit hidegen hagy az egész, de Samanthának ez nem szegte kedvét. Dudorászva lepakolta az ablakpárkányra a másik madarat, elé tolt egy kis bagolycsemegét, majd letelepedett az íróasztalhoz, és tüzetesen áttanulmányozta a levél mellékletét.

ROXFORT
Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
Egyenruha

Az első évben a következő ruhadarabok szükségesek:

1. Három rend egyszerű munkatalár (fekete);
2. Egyszerű hegyes süveg (fekete) mindennapi használatra;
3. Egy pár munkavédelmi kesztyű (sárkánybőr vagy hasonló)?
4. Egy téli köpönyeg (fekete, ezüst csattal)

A tanuló minden ruhadarabján köteles feltüntetni a nevét!

Tankönyvek

Minden tanulónak saját példánnyal kell rendelkeznie a következő művekből:

Dabrak, Miranda: Varázslástan alapfokon
Bircsók, Bathilda: A mágia története
Goffrid, Adalbert: Modern varázsláselmélet
Ripsropsky, Emeric: Az átváltoztatásról kezdőknek
Spora, Phyllida: Ezer bűvös fű és gomba
Mixel, Arsenius: Ismerkedés a varázsitalokkal
Salmander, Göthe: Legendás állatok és megfigyelésük
Morris, Richard: Mit tegyünk a sötétség ellen?

Egyéb felszerelési tárgyak

1 db varázspálca
1 db üst (ón, II. méret)
1 készlet üveg- vagy kristályfiola
1 db teleszkóp
1 db rézmérleg

Ezenfelül minden tanuló magával hozhat 1 db baglyot, macskát vagy varangyos békát.

A SZÜLŐK SZÍVESKEDJENEK TUDOMÁSUL VENNI, HOGY AZ ELSŐSÖK NEM HASZNÁLHATNAK SAJÁT SEPRŰT!

— Készen vagy, kiscsillag? Vár Polly néni fagyizója — nyitott be az édesanyja, immár átöltözve. Magastalpú szandált és rojtos szegélyű farmer rövidnadrágot viselt, amibe rózsaszínű, virágmintás rövidujjú pólót tűrt. Őzbarna haja kiengedve omlott a vállára, fején pedig ott díszelgett elmaradhatatlan Lennon-napszemüvege.

— Hajszál híja — pattant fel Samantha, és magára kapott egy rövidujjú, kék-fekete kockás inget meg egy zoknit (eddig atlétában és rövidnadrágban, mezítláb mászkált). — Mehetünk.

Cara csilingelő kacagásban tört ki.

— Visszájára fordítva vetted fel az inged, kiscsillag.

— Tényleg? — ragadta meg az anyagot a lány, és elhúzta magától, hogy szemügyre vehesse. — Tényleg — állapította meg kelletlenül, beletörődve, hogy „anyának már megint igaza van".

Gyorsan a színére fordította a ruhadarabot, és miután könyékig feltűrte az ingujját, már valóban készen állt a falubéli kiruccanásra. Igaz, majdnem zokniban, sportcipő nélkül indult el (az anyja szólt rá a kertkapuban), de ezt már részletkérdésnek titulálta.

Gyalogoltak, hisz' tíz perc-negyed óra alatt meg lehetett járni az utat a faluközpontig. Első dolguk volt meglátogatni a Polly Cukrászdát, ahol a kedves mugli tulaj, Polly néni fogadta őket.

— A szokásosat, drágáim? — kérdezte, miközben meleg vízbe mártotta a fagyiszedő kanalat.

Samantha és az édesanyja összenéztek, majd bólintottak.

— Igen, köszönjük.

— Egy csokoládé és egy málna rendel, édes tölcsérben — nyújtotta át a fagyiját Samantha édesanyjának —, neked pedig, ifjú hölgy, egy pisztácia és egy karamella, sima tölcsérben — adta át a lánynak. — Adhatok esetleg még valamit?

— Ennyi lesz, köszönjük — eresztett meg Cara egy sugárzó mosolyt a fagyiárus felé, és előhalászta nadrágzsebéből a pénztárcáját.

— Egy font, nyolcvan penny lesz — hangzott a végösszeg.

— Egy fél pillanat — kotorászott az érmék között a nő. — A manóba, hogy kerülnek ebbe a rekeszbe sarlók? — motyogta.

— Micsoda? — Polly néni zavartan pislogott a pult mögül. Láthatóan nem értette, hogy férnének a pénztárcába mezőgazdasági vágószerszámok.

— Nem igazi sarló — mentette a helyzetet Samantha, miközben szülője kitartóan kutakodott mugli pénz után. — Édesanyám így hívja a... a gitárpengetőit! Igen. Élesek, akár a sarló, és az alakjuk is hasonló — magyarázta nem túl meggyőzően, de közben gondolatban adott magának egy pacsit a hangzatos rímért. Szerencsére Polly néni hitt Samanthának.

— Nahát, Cara, drágám, nem is tudtam, hogy gitározol! — csapta össze a tenyerét.

Az asszony próbált mosolyogni, de amit produkált, inkább hasonlított grimaszhoz. A lelkes Polly néni kezébe nyomta a fizetséget (még egy kis borravalót is hagyott), és gyors köszönés után kiráncigálta a lányát a fagyizóból.

— Jobbat nem tudtál kitalálni? — duzzogott. — Ez elég béna volt. „Édesanyám így hívja a gitárpengetőit!" — utánozta elvékonyított hangon.

— Nem is így beszélek — húzta fel az orrát Samantha, és belenyalt a fagyijába. 

Kifejezetten utálta az orrát, mert volt benne egy kis hepehupa (amikor panaszkodni kezdett erről, az anyja mindig azzal ugratta, hogy legalább tökéletesen illik az otthonukhoz, ami ugyebár a Hepehupás dűlőn épült), sértődéshez viszont kifejezetten jól jött — egyfajta arisztokratikus vonást kölcsönzött neki.

— Egyébként te hagytál varázsló érméket a mugli pénzes rekeszedben — vont vállat a lány. — Most mit vagy úgy oda? Szerintem egész jól impróztam. Végül is tudsz gitározni, nem?

— Tudok, kiscsillag — sóhajtott borús képpel Cara. — Kiskorodban sokat játszottam neked, de már rég nem nyúltam hangszerhez...

— Mióta apa meghalt — bólogatott csüggedten Samantha.

Édesanyja szaggatottan kifújta a levegőt.

— Ne beszéljünk róla. Elment, Sammy — tette a lánya vállára a kezét. Babakék szemeiben könnyek gyülekeztek. — Elment, és nem fog már visszajönni hozzánk, soha.

— Hisz' most is itt van velünk — suttogta a lány alig hallhatóan.

Cara Jackson magához vonta egyetlen gyermekét (amennyire a fagyit tartó kezük engedte), így az nem láthatta, ahogyan szeplős arcán végigfolyik néhány könnycsepp.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: A Wattpadnek hála sok jó embert megismertem, és például Aranyfenyuhold-dal is szoktunk beszélgetni a történeteinkről. Korábban már elárultam neki, mi lesz A Tekergő lánya főszereplőjének a neve — tudni kell rólam, hogy javíthatatlan vagyok, és nagyon nehezen tudom megállni, hogy ne spoilerezzek, de mint kiderült, ebben az esetben kivételesen jól tettem. Ugyanis Aranyfenyuhold felfedezte, hogy a Titokban Ikrek című története egyik kezdeti vázlatában szerepelt volna egy Samantha Jackson, csak ő hollóhátasként. Időben nem tudhatjuk, melyikünk találta ki hamarabb a nevet, de gondolhatjátok, mennyire készek voltunk a véletlen egybeeséstől (főleg, hogy már nem ez volt az első telepátia köztünk). Aranyfenyuhold végül úgy döntött, mivel nála csak mellékkarakter lett volna, és amúgy se volt még kidolgozva, így akkor nem teszi bele a történetébe Samanthát. Én pedig elhatároztam, hogy ezek után Aranyfenyuhold-nak ajánlom A Tekergő lányát, mert a sors is így akarta, Samantha Jackson kiválasztotta őt. :D

Érdekesség, hogy a Jégvarázs 2-ben Olaf, a hóember egy ikonikus jelenetében felbukkan a Samantha név, de amúgy nem emiatt adtam ezt neki, viszont viccesnek tartom a párhuzamot. Belinkelem nektek a videót:

https://youtu.be/btMkbIV9VZw

Egyébként Samantha a második keresztnevét, a Veronicát az egyik évszázados legeslegjobb barátnőm, dramallama225 után kapta, aki egyúttal a történet bétája is. Ezzel a gesztussal szerettem volna megköszönni a segítségét és a lelkiismeretes munkáját.

**Megjegyzés: A valóságban egyébként nincs ilyen nevű település, hogy Summerrise-Province, én találtam ki a falut (de végül is a Harry Potterből ismert Godric's Hollow és Vidra St. Capdel községek sem léteznek valójában, úgyhogy gondoltam, miért ne férne bele a történetbe).