Samantha egy bokor tövébe kuporodott és hányt. A stressz Lángnyelv-whiskynél is kutyábbul bánt vele. Julie mama kiadós reggelije és a Scooby-Doo-s pohárból elfogyasztott fekete tea minden cseppje visszaköszönt a gyomrából.

Remegve kiegyenesedett, a zsebéből előhalászott elnyűtt papírzsebkendővel megtörölte a száját, végül – de nem utolsó sorban – bocsánatot kért a bokortól. Hiába sétált távolabb a szag forrásától, a hányás émelyítő íze belülről marta a torkát. Mocskosnak, kiszolgáltatottnak érezte magát. Minden álma egy kiadós fogmosás volt.

A zsebében kotorászott, hogy legalább egy cigit elszívjon, ám csak az üres dobozra akadt. Miután kikáromkodta magát, arra eszmélt, hogy egyedül áll Godric's Hollow „Franctudjamelyik" utcájának a közepén. Lövése sem volt, merre vitték a lábai mélázás alatt. Úgy spekulált, nem lehet messze a főtértől, hiszen nagy jóindulattal is csak botorkált. Ám az obeliszkszerűséget, ami segíthette volna a tájékozódását, nem látta.

Találomra elindult balra, de csak újabb kereszteződésekbe futott. A Drágakő utcára kanyarodva be kellett látnia a keserves tényt, miszerint eltévedt. A házak zsákutcába futottak, és Samantha kiszúrta, hogy az utolsó közülük romos. Valaha büszke épület lehetett, de mostanra csupán megfeketedett, baljóslatú sziluettje nyújtózott az ég felé.

Megborzongott, és sarkon fordult az ellenkező irányba. Az újabb néptelen utcák macskaköveit koptatva azt latolgatta, átváltozzon-e sólyommá. Ezen a ponton a kockázatot is vállalta volna, hogy az émelygéstől esetleg leszédülhet a levegőből. Csak jusson ki ebből a labirintusból! Az anyja már biztosan végzett a temetőben, és halálra váltan keresi őt.

Előkotorta a zsebéből az ikrektől kapott aranyórát. Különös jelentőséget tulajdonított neki, karácsony óta magával hordta. De ahogy a kezébe fogta, rájött: hiába nézegeti a tizenkét mutatós számlapot, nem tudja leolvasni róla, mennyi az idő. Inkább hagyta a francba.

Körbenézett, láthatja-e valaki – bár erősen kételkedett benne azok után, hogy egy lélekkel sem találkozott. Lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. Lassítania kellett a pulzusán, hogy az átváltozásra fókuszáljon. Igyekezett nem tudomást venni a fülében dübörgő vérről, és egy utolsó nagy levegővétellel elszánta magát.

A hirtelen ajtónyikorgás tőrként szelte keresztül a dobhártyáját, utat engedve az emberhangok zubogásának.

– ...és köszönöm a vendéglátást meg a horgolásmintákat, Bathilda. Még egyszer boldog új évet!

Samanthának kipattant a szeme. A mellette álló ház kapujában két töpörödött öregasszony búcsúzkodott. A házigazda összehúzta magán molyrágta nagykendőjét, és visszacsoszogott otthonába. Vendége még utoljára intett neki, majd az ajtó csattanására megfordult.

Samantha ekkor tudta alaposabban szemügyre venni őt. Mélykék szövetkalapot viselt hozzáillő kabáttal, melynek szegélye a csizmaszárát seperte. Öltözetével világos bőre és ritkás ősz haja alkotott kontrasztot. Kesztyűs keze kutató mozdulatot tett a zsebe felé, ám sóbálvánnyá dermedt, amikor észrevette a lányt.

Végtelennek tűnő másodpercekig méregették egymást, mígnem Samantha pár lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és megtörte a csendet.

– Elnézést, tudna nekem segíteni? Nem idevalósi vagyok, és a főteret keresem.

A hajlott korú hölgy nagyjából Samantha válláig ért, mégis volt a kisugárzásában valami, ami óvatosságra késztette a lányt. Valami mély. Megborzongott, ahogyan a ráncok között ülő sötét szempárba nézett. Egyszerre áradt belőle végtelen bizalmatlanság és gyémántszilárdság, egyszerre tükrözött hideg semmit és őrizte a minden lenyomatát.

Időbe telt, mire Samantha rájött, mire, pontosabban kire emlékezteti ez a különös benyomása: Dumbledore. Azokban a percekben, amikor a félresiklott Griffendél-Hugrabug kviddicsmeccs után szembenézett a gyengélkedőn igazgatója nyers valójával, hasonló érzés kerítette hatalmába. Tudta, hogy amíg él, sohasem felejti el. Kedvelte Dumbledore-t, ám attól fogva nem csupán bolondos öreg zseniként gondolt rá. Félve tisztelte őt, és tartotta a két lépés távolságot.

A vénasszony kimérten biccentett Samanthának.

– Meg tudom mutatni az utat.

– Hú, de jó, köszönöm! Nem is tudja, mekkora kő esett le a szívemről.

Az ódon csizmák megfontolt ritmusban csoszogtak a csúszós utcaköveken, ellentétben a topogó acélbetétes bakancspárral. Utóbbi gazdája nem bírta szó nélkül.

– Nincs véletlenül egy szál cigije?

Kísérője metsző pillantást vetett rá. Samantha, aki a maga hepehupás orrával tökélyre fejlesztette az arisztokratikus arckifejezést, egyből megállapította, hogy az asszony kiválóan csinálja.

– Kizárólag szivarom.

Kabátzsebéből sikkes fadobozt halászott elő, amelyet „Romeo y Julieta" felirat díszített. Tűnődve mérte végig a lányt, elidőzve az arcán és a bordó melírtincsein.

– Mennyi idős, kérem?

– Pont elég ahhoz, hogy én se kérdezzek magától ilyen illetlenséget – vágta rá Samantha.

Abból kiindulva, hogy magázva beszélt hozzá, cirka száznak tippelte az asszonyt. Jobbára csak a tanáraitól szokott ehhez a társalgási formához.

A vénség mordult egyet az orra alatt, de nem firtatta tovább. Átnyújtott egy szálat Samanthának, majd a szájába vette a sajátját. A fadobozt a markában pálca váltotta fel, és egy pöccintéssel meggyújtotta mindkettejük szivarját.

Samantha pislogott, mint bólintér a fatelepen.

– Maga boszorkány!

Az öregasszony mélyen beszívta a dohányt, majd kifújta. A füst amorf fellegként kavargott előtte a csípős téli levegőben.

– Ahogyan maga is.

– Honnan tudta?

– Az egy vadászóra – bökött Samantha kabátzsebére, amelyből kikandikált a láncos zsebkészülék. – Ha nem akar érdeklődőket, megbűvöli, hogy mások egyszerű órának lássák. Ma már igazi ritkaságnak számít.

A lány visszatömködte a zsebébe a régiséget.

– És ha mugli lettem volna?

– Senki nem hinne magának, hogy találkozott egy boszorkánnyal. Mindazonáltal, ha akadékoskodik, egész egyszerűen amneziáltam volna.

– De hát, ez így mindenféleképpen illegális.

– Számtalan dolog az. Beleértve a kiskorúak dohányzását.

Szabad kezével parancsoló mozdulatot tett a Samantha kezében parázsló szál felé.

– Mire vár? Ne pocsékoljon.

A lány engedelmesen beleszívott a szivarba. Amint letüdőzte, köhögésben tört ki. Nem szokott ehhez az aromához és intenzitáshoz.

– Kö-köszönöm – krákogta vörös arccal. – Nem is azért mondtam, hogy bíráljam. Csak nehogy baja legyen belőle. Mert hát, nappal van, ez pedig nyilvános hely, ahol megláthatják a muglik. Meg minden. – Mérhetetlenül sután érezte magát, hogy éppen ő magyaráz valakinek a szabályokról. – Tudja, varázstitokvédelmi alaptörvény, tizenhatodik cikkely, negyedik paragrafus. Vagy hát, izé, nem tudom, tudja-e.

– Az 1692-ben rögzített Nemzetközi Varázstitokvédelmi Alaptörvény tizenhatodik cikkelyének negyedik paragrafusa azt mondja ki, hogy – idézem – ,,muglik előtti varázscselekedet végrehajtása tilos minden esetben, amely a varázsvilág lelepleződését vonhatja maga után". Alább huszonhárom pontban felsorolja, mely eset milyen súlyú a hivatalos bíróságok szemében, és milyen ítéletet vonhat maga után, az egyszerű pénzbüntetéstől egészen a börtönig. Mindazonáltal maga is láthatja, hogy a törvény megfogalmazása nem teljesen pontos, kiskapukat hagy nyitva. Ez a mugliknál is szakasztott ezen a mintán működik, és az egyik fő oka annak, hogy a világ minden demokratikus államában átkozottul vontatott az igazságszolgáltatás.

Samantha gyorsan becsukta a száját, ugyanis ráeszmélt, hogy nyitva felejtette a monológ alatt. Még ő sem volt képben ennyire a jogszabályokkal, pedig alaposan átnyálazta az alaptörvényt. A Bajos Bagázs tagjaként azt vallotta: „Ahhoz, hogy megszegd a szabályokat, ismerned kell őket."

Barátaival a Roxfortban is pontosan tudták, mit kellene betartaniuk. Betéve fújták a házirendet – hogy is ne fújták volna, amikor számos ponton miattuk bővült? Próbáltak ügyelni rá, hogy olyan mértékben kockáztassanak, amelynek a következményeként legrosszabb esetben is csak egyensúlyozni fognak a kicsapás határán.

Az animágia azonban más kalap alá tartozott. Samantha ezzel konkrét törvénysértést követett el, amelybe tizenkét évesen, amikor belevágott, nem gondolt bele igazán, és amitől érettebb fejjel komolyan megrémült. Várnia kellett volna, ahogyan McGalagony javasolta, és megpróbálni szabályszerű keretek között, legálisan kivitelezni.

Ám amikor rádöbbent a tettei súlyára, már benne járt a folyamatban, nem táncolhatott vissza. Végig kellett csinálnia azzal a tudattal, hogy a tét itt nem egyszerű büntetőmunka. Ha kiderül a titka, két-három év szabadságvesztésre is ítélhetik Azkabanba.

Szeme sarkából gyanakodva méricskélte az öregasszonyt. Azt latolgatta, vajon azért tudja ennyire a törvényeket, mert ő maga is bűncselekmény elkövetője, vagy csak nyugdíjas Wizengamot-tag, aki unalmában a kiskapuk kijátszásával szórakozik. Habár úgy spekulált, azok a bíróságon sohasem mennek nyugdíjba. Dumbledore is a testület tagja volt.

– Oké – szólalt meg óvatosan Samantha –, tegyük fel, hogy igaza van.

– Nyugodt szívvel kezelheti tényként.

– Jó, akkor... Mit mondana a minisztérium embereinek, ha a nyakára jönnének?

– Nem szeretek magyarázkodással vesződni – tűnődött a vén boszorka. – Hacsak nem találnám érdekesnek a személyüket, azt hiszem, módosítanám az emlékezetüket, mielőtt bármit kérdezhetnének.

Samantha csak tátogni tudott. Határozottan nem nyugdíjas Wizengamot-tag, vonta le a következtetést. Olyan könnyedén beszélt az emléktörésről, mint az édesanyja a palánták átültetéséről.

– De hát, azzal még nagyobb bajba keverheti magát, ha kiderül – bökte ki.

– Ha kiderül – hangsúlyozta az öregasszony a „ha" szócskát. – Ne feledje, hogy minden, amiről beszélünk, pusztán elméleti spekuláció – zárta rövidre a témát –, és aki futótűzzel játszik, annak általában az a veszte, hogy képtelen hideg fejjel kezelni azt. Kiváltképp – úgy tűnt, hezitál, mielőtt kimondja –, ha ő maga az.

– Ne is mondja – dünnyögte Samantha. – Ha engem nézünk, elég szarul állok. Veronica helyett a Bajost kellett volna középső nevemként anyakönyveztetni.

Kezdett megbarátkozni a szivar ízével, és el kellett ismernie, hogy tetszik neki a hozzá kapcsolódó életérzés. Ez a mellette tipegő őskövület tudott valamit. Az édesanyja azonban utálta, ha dohányozni látta, így amikor kiértek a főtérre, és meglátta őt az obeliszkszerűségnél, az öregasszony metsző pillantásával kísérve eldobta a szálat.

Cara azonban még akkor sem vette észre a duójukat, amikor két oldalról mellé értek. Samantha hátrahőkölt. A második világháborús emlékmű innen nézve egy házaspár szobrává alakult. Cara megigézve bámulta Lily és James Potter arcát – a lány az emléktábláról leolvasta, hogy ők azok. Harry tényleg nagyon hasonlított Jamesre, Lilynek pedig az a fajta bájos, fitos orra volt, amit Samantha őszintén irigyelt.

Némán álltak a hősök szobortalapzatánál ők hárman: a lány, a nő és az öregasszony. Ki-ki a saját gondolataiba mélyedt. Egy perc múltán Cara nagyot sóhajtott, és elfordult egykori barátai márványarcától, hogy a lányáéba nézzen.

– Ó, hát, itt vagy.

– Fel sem tűnt, hogy elvesztem, mi? – húzta fel az orrát Samantha.

– Dehogy vesztél – hökkent meg Cara. – Sejtettem, hogy megvársz majd itt a kocsi környékén.

– Aha – mormolta a lány. – A felét sem tudod. Egy idős néni... hé, hová lett? – forgatta a fejét. – Nemrég még itt volt mellettünk.

– Én nem láttam semmilyen idős hölgyet.

– Mert te most se lát, se hall üzemmódban vagy. Engem sem vettél észre – torkolta le Samantha. Bosszús arccal söpörte odébb a szemébe lógó tincset. – De bunkó! Nem gondoltam, hogy csak úgy felszívódik. Egy árva köszönés nélkül.

– Nem értem, miről beszélsz.

– Mindegy – fonta össze a karját maga előtt a lány.

Még akkor is a vén boszorkány miatt duzzogott, amikor már az anyja fehér furgonjában ültek, úton hazafelé. Képtelen volt kiverni a fejéből a beszélgetésüket. Kiváltképp, amikor bevillant neki: az asszony azonnal felismerte, miféle zsebórája van. Vadászórának nevezte, és azt mondta, ritka. Valószínűleg azt is tudta, hogyan kell használni.

Samantha átkozta magát, amiért elfelejtette megkérdezni. Az idős nő annyi talányt rejtett, hogy akadt bőven, ami lekösse mellette a figyelmét. Rá kellett döbbennie, hogy a bemutatkozás is elmaradt.

Vállat vont az anyósülésen. Jelen helyzetben ez tűnt a legkevésbé fontosnak.

Samantha egykedvűen zötyögött a Roxfort Expresszen, és bámulta az elsuhanó tájat a szakadó hóeséssel. Dementorok sem kellettek hozzá, hogy az életkedve a vonatsínek szintjén rezegjen. Hiába beszélt az anyjával, hiába tisztázták végre az apa-kérdést, csepp elégtételt sem érzett. Megnyugvást pláne.

Másra sem vágyott, mint hogy egyedül legyen cikázó gondolataival, ám a legjobb barátai nem hagyták, hogy magába süppedjen. Frednek, George-nak és Lee-nek be nem állt a szája. Robbantós snapszlira invitálták, poénokkal szívták a vérét (na, meg egymásét is), illetve sztorizgattak a szünetről. Az ikrek elbüszkélkedtek a nyelvnyújtó nyalánkságuk legújabb fejlesztésével, Lee pedig a tarantulája, Rémálom új terráriumával.

Samanthát ezek közül per pillanat egyik sem érdekelte. Sohasem volt jó színész, így a fiúk könnyedén leolvasták az arcáról az érzelmeket.

– Mi van veled, Sasha? – szegezte neki a kérdést Fred.

– Semmi – rántott vállat a lány.

– Persze, higgyük is el, mi? – horkantott George. – A vak is látja, hogy bajod van.

– Ja, ha te ilyen búval baszott képet vágsz, minimum felrobbant a Vezúv – bólogatott Lee. – A másik lehetőség, hogy valami hülye semmiségről van szó, amit véresen komolyan veszel. Átmenet nincsen.

Samantha bemutatott neki a középső ujjával, majd összefonta maga előtt a karjait, felhúzta az orrát, és konokul kibámult az ablakon.

– Menstruálsz, vagy mi? – tárta szét a karját Fred.

A lány felé kapta a fejét, és talpra szökkent.

– Akkora tapló vagy, hogy gombatelep lehetne belőled! – zúdította rá a haragját. A fiúk döbbenten konstatálták, hogy könnyes a szeme. – Le lehet szállni rólam!

Erélyes kézmozdulattal lehúzta az ablakot. Arcát fagy csípte, hajába belekapott a szél, de mindez hidegen hagyta. Mielőtt barátai kettőt pislantottak, sólyommá változott, és kirepült a vonatablakon.

A fiúk köpni-nyelni nem tudtak. Fred odaugrott az ablakhoz, de már csak egy távoli, barna pacát láthatott a Roxfort Expressz felett. A ragadozó madár körtáncot járt a hópelyhekkel.

– Mi ütött belé?

– A menstruációval nem kellett volna viccelni, tesó – ragadta meg az ikre vállát George, és visszahúzta a vagonba. – Ez a legrosszabb dolog, amit egy lány fejéhez vághatsz.

– De ha egyszer harapófogóval sem lehet kihúzni belőle a problémáját! – gesztikulált Fred. – Ez a baj a lányokkal. Mit csináljak, hogy hajlandó legyen kommunikálni, imádkozzak Szent Sashához?

– Úgysem tudsz vele mit kezdeni – tárta szét a karját George. – Várjuk meg, míg lenyugszik.

– Azalatt megfagyunk! – siránkozott Lee. – Be kéne csukni az ablakot.

– Akkor mégis hogy jut vissza?

– Mit tudom én? De végig nyitva hagyni, várva az időpontra, amikor talán visszajön, nem valami díjnyertes ötlet. Szerintem egy darabig nem látjuk. Ennyi erővel megetethetnénk magunkat a jegesmedvékkel az Északi-sarkon.

– Igazad van, Lee – biccentett Fred. – Most kell visszahoznunk. Megyek érte.

Kopott, egy számmal nagyobb bakancsában nagyot lépett az üléspárnára, majd az ablak alatti asztalra. Megkapaszkodott a jéghideg keretben, és nagy nehezen feltornászta magát az ablakba.

– Jöttök?

Lee-ből tompa nyögés szakadt ki.

– Én nem egészen így...

Fred összeszorított fogakkal erőlködött, hogy felhúzza magát a vonattetőre. George a nyomában.

– Briliáns – dünnyögte Lee.

Ügyetlenkedve az asztalra mászott, és kidugta az ablakon a fejét. Egyik ikret sem látta, a szél süvítésébe azonban üvöltés és dobogás hangja vegyült.

– Hé, Fred, George! – kurjantotta teli tüdőből. – Minden rendben odafent?

Újabb puffanások és visítások következtek. Lee behúzta a fejét és leugrott az asztalról. Másodpercekkel később igazolódott, hogy igen bölcs döntést hozott. Az elsuhanó vörös haj pozíciójából arra következtetett, hogy az egyik iker – talán Fred – páros lábbal lendült be az ablakon. Nyekkenését a padlón ordítás követte, minekutána az ikre ráesett. A sort a sólyomból emberré alakuló Samantha zárta, aki elvesztette az egyensúlyát, és térdre roskadt.

– Úristen... – motyogta megsemmisülten. Arca kipirult, kurta tincsei feldúlt madárfészekként meredtek a plafon felé, homlokáról patakokban folyt a verejték.

– Mi történt?

Fred és George percekig kapkodták a levegőt, mire fel tudtak ülni a fülke padlójáról. Samantha felmászott az ülésre, és a tenyerébe temette az arcát.

– Naa, mi történt? – topogott Lee. – Minden oké! – tartotta fel az ujját a kupéba bekukkantó Penelope Clearwaternek. A prefektus mögött kíváncsi arcok gyülekeztek. Úgy tűnt, többen felfigyeltek a zajongásra. – Nincs itt semmi különös, csak Fred meg George alkotott, szokás szerint. Testvérpankráció.

A hollóhátas lány megcsóválta a fejét, és odébb hessegette az összeverbuválódott diákokat. Sokakhoz hasonlóan megszokta, hogy a Weasley ikrek furák, és inkább nem csinált ügyet a dologból. Lee a nyakát nyújtogatva várta, hogy kiürüljön a folyosó.

– Szívesen – fordult vissza a barátaihoz. – Na, valaki mondjon már végre valamit!

Fred és George borzadva összenéztek. Előbbi nagyot nyelt.

– A büfés boszorkány...

– Mi? – Lee hátrapillantott a válla felett, arra számítva, hogy a tolóajtón át megpillantja az idős asszonyt. – Ez valami vicc? A büfés boszorkány már járt itt, órákkal ezelőtt. Szerintem nem fog visszajönni, nem szokása. Ha kell valami, elöl lehet venni tőle. De komolyan, Fred, bezuhantatok ide, te meg még most is csak a hasadra tudsz gondolni? Tisztára, mint Ron öcséd.

– Jaj, te értetlen! – morogta Fred. – Nyilván nincs itt a büfés boszorkány, ha egyszer fent parádézik a tetőn! Épphogy megálltunk ott George-dzsal, mire megjelent a semmiből a kocsijával, mint valami élőhalott. Ha azt mondom, összecsináltuk magunkat, szorozd meg százzal. Olyanokról szövegelt, hogy amióta kitalálták a Roxfort Expresszt, senkit nem hagyott leszállni a vonatról, úgyhogy üljünk vissza mi is.

– Ezernyolcszázas évekről hadovált – idézte fel George. – Meg valami Ottaline Gambolról, akitől az állását kapta.

– Bocs, nem volt időm elmerülni a részletekben – érkezett az ingerült riposzt. – Azzal voltam elfoglalva, hogy ne csapjanak fejen a robbanó tökös derelyék, amikkel hajigált.

Lee csak kapkodta a fejét.

– Komolyan beszéltek? Ugye, ez tényleg nem csak valami rossz vicc?

– Így görbüljünk meg! – mutatta az ujjával Fred, hogy hogyan. – Rémálmaim lesznek tőle. Örülj, hogy nem láttad. Ha Sasha nem siet a segítségünkre, otthagytuk volna a fogunkat.

– Ja, igen, nem vittünk pálcát – magyarázta George.

– El is felejtettük, mert hát, nem igazán volt tervünk – fűzte tovább Fred –, csak másztunk. Arra meg a franc gondolt, hogy páncélozott, öregasszony-vezérlésű büfétank ront ránk a tetőn.

– De aztán jött Sasha, és madár alakban nekiesett a banyának, hogy elmenekülhessünk. Szerencsére kiszúrta fentről a sasszemeivel, hogy bajban vagyunk.

– Sólyom. – Samantha leeresztette a kezét az arca elől. – Kikérem magamnak. Vadászsólyom. Falco rusticolus. Vagy északi sólyom. Egyébként engem is majdnem elintézett a néni – borzongott meg. – Többet nem vág át a kedves, idős hölgy álca. Ezek után tőle sem veszek semmit, arra mérget vehet.

– Mi eddig sem igazán – mormolta Fred. – Mindenesetre kösz a mentést. És bocs a korábbiért. Ezt jól elba... elcseszerinte... Á, elkúrtuk, és kész! Ne haragudj.

Samantha kimérten biccentett.

– Tízből hatos bocsánatkérés, de elfogadva.

– Ha belegondolunk, azért izgalmas kaland volt – vigyorodott el George, ahogy kezdett felengedni a sokkból. – Képzeld, Lee, a banya még Sirius Blacket is említette!

– Hogyhogy? Honnan ismeri ő Blacket?

– Mondtuk, hogy az ezernyolcszázas évek óta védi a vonatot. Legalábbis ezt állította. Szerintem nem is igazi ember, hanem valami varázslény-féleség. Valószínűleg beépítették a vonat mágiájába.

Lee-ből kibuggyant a hahota.

– Képzeljétek csak el Hagrid legendás lények gondozása óráján! – csapkodta a térdét. – „Gyerekek, ma egy igen különleges fajt fogunk tanulmányozni. Bemutatom nektek a büfés boszorkányt!"

Fred felvihogott.

– Erre még mi is befizetnénk, nem igaz, George?

– De be ám! Pedig sosem vonzott a lénygondozás.

– Nem tudjátok, mit veszítetek – rázta a fejét Lee. – Bár mostanában elég unalmasak az órák. A jó kis ebshontos idők, azok voltak az igaziak, ugye, Sasha? – nosztalgiázott. – Sosem felejtem el, amikor azért tették próbaidőre, mert felgyulladt Warrington feneke... Csípem Hagridot, de a nyomába sem ér a futóférgekkel. Bocs, elkalandoztam – szedte össze magát. – Mit akartál mondani Sirius Blackről? – fordult George felé.

– Ja, igen – kapott észbe a fiú. – Nem nagy dolog igazából. A lényeg, hogy amikor papolt nekünk a banya, felsorolt pár korábbi diákot, akik le akartak lécelni a vonatról. És mondott egy olyat, hogy „Sirius Black meg a haverjai". Fura, mi?

– Azt a kutya – meredt maga elé a fiú. – Miért akarhatott ő meglépni?

– Talán azt volt a terve, hogy lecsatlakoztatja a vagonokat, ezzel szabotálva a Roxfortba jutást – tippelt Fred.

– Vagy felrobbantotta volna az egész kócerájt – melegedett bele George. – Csak így... BUMM!

– Azt belülről is fel tudta volna – szállt vitába vele Lee.

– Szerinted, Sasha? – noszogatta Fred. – Halljuk az ötleteket!

A lány percek óta kukán ült a helyén.

– Hú, de sápadt vagy – nyugtázta George. – Minden oké?

Samantha a fejét rázta.

– Nyugi, már nem kell tartanunk a derelyebombáktól.

– Én csak...

Lee nagy szemeket meresztett.

– Ezt nem hiszem el. Ha te nem találsz szavakat, akkor nagyobb gáz van, mint a bátyám gatyájában.

– Hát... mondhatjuk. – Samantha előre-hátra ringatózott az ülésen. Óvatosan körbekémlelt, hogy biztos nem figyeli-e őket senki, végül barátai arcán állapodott meg a tekintete. – Történt valami a szünet alatt, amivel nem tudok mit kezdeni. Illetve, több minden is. Durva dolgokat tudtam meg. Jaj, nem tudom, hogy mondjam el! – hajtotta hátra a fejét, mintha a kupé plafonjától várna megoldást.

Bakancsos lába szaporán rótta a köröket a bokája körül.

– Hát – bámult rá George –, a legegyszerűbb talán, ha a lényeggel indítasz.

Samantha nagy levegőt vett, és erőnek erejével kényszerítette magát, hogy a barátaira nézzen. Abban a pillanatban a legkevésbé sem érezte magát bátor griffendélesnek. Mi lett a lánnyal, akinek elsősként kidobta a legendás kardot a Teszlek Süveg?

De hiszen akkor is félt... Azelőtt nem sokkal történt, hogy Ingram professzor a szakadékba vetette magát. Most úgy érezte, mintha ő maga is a peremen állna.

Becsukta a szemét, kimondta a szavakat, és várta a zuhanórepülését.

– Sirius Black az apám.