– Én ezt nem értem – fordult körbe az öltözőben George, miután már mindenki átvette a kviddicstalárját. – Hová lett Charlie? A pályaszemle után még ő is velünk indult tovább, nem?

– Meglátta idejövet Stamos professzort, és azt mondta, beszélni akar vele valamiről – legyintett könnyedén a negyedéves Oliver Wood, de a hangjából ki lehetett érezni a rosszallást.

– Ők ilyen jóban vannak? – csodálkozott Angelina. Eszébe jutott, hogy Kenneth januári utószülinapi partiján egy vázaszerű valamivel látta lófrálni a sötét varázslatok kivédése tanárukat, amiből arra következtetett, hogy nem teljesen százas.

– Úgy látszik – rántotta meg a vállát Oliver. – Natalie? – pillantott a lányra, jelezve, hogy tőle várja a választ. Mivel osztálytársak voltak Charlie-val, ő tudhatta a legjobban.

Natalie Fairbourne szemlátomást nehezményezte, hogy ezúttal nem tudja hosszú haja mögé rejteni arcát, azt ugyanis már befonta a meccshez. A hetedéves lány ritkán szólalt meg, ha ugyanis egynél több ember előtt kellett beszélnie, mélységes zavarban érezte magát. Most is elpirult, ahogyan az öltözőben minden szempár rászegeződött.

– Hát, azt hiszem, igen – nyögte ki, majd lehajtotta a fejét, és a csizmája orrát kezdte fixírozni, hogy ne lássa, ahogyan a többiek őt figyelik. – Órák után is gyakran beszélgetnek.

– Nem mondom, igyekezhetne már – csóválta a fejét Oliver, és kipillantott az öltöző ajtaján. – Még mindig semmi – jelentette be visszafordulva. – Szerintem lassan ideje lenne a meccs előtti beszédnek. Natalie, esetleg szeretnél helyette...? – ajánlotta fel udvariasságból, de persze, ahogy várható volt, a lány riadtan ingatta a fejét. – Akkor én tartom – jelentette ki.

Az arcára kiülő kisfiús izgalom arról árulkodott, hogy valójában cseppet sem bánja, amiért rá hárul a megtisztelő feladat.

– Nos, uraim – biccentett Fred és George felé – és hölgyeim – nézett végig Natalie-n, Angelinán és Samanthán –, hát, itt volnánk. Eljött a nagy nap, amelyre oly régen vártunk. Mint tudjuk, a Hugrabugnak idén nagyon jó csapata va...

Ebben a pillanatban esett be az öltözőbe Charlie.

– Bocs a késésért! – zihálta. Már sietett is átvenni a kviddicstalárját. – Elszaladt az idő. De mindjárt mehetünk is. Addig fejezd be nyugodtan, Oliver.

– Tehát – vette fel a fonalat a fiú –, mint tudjuk, Beatrice Haywood idén megerősítette a Hugrabug csapatát.

– Bizony! Ne felejtsétek el, mennyire alábecsülték őket a hollóhátasok, és emiatt milyen csúnyán kikaptak tőlük – szólt közbe Charlie, miközben piros-arany talárját gombolta.

– Mi viszont nyerni fogunk – húzta ki magát Oliver. – Jobbak vagyunk a Hugrabugnál és a Hollóhátnál is.

– Meglátjuk – jelentette ki Charlie, azzal a kezébe kapta a Jólsep-R5-ösét, és már indult is az ajtó felé. – Na, nyomás, csapat, mutassuk meg nekik, mit tudunk!

A kitörő ováció, amit pályára lépésükkor kaptak, elenyésző volt az ellendrukkerek kiabálásához képest. A griffendélesek értelemszerűen nekik szurkoltak, a mardekárosok és a hugrabugosok ellenük, a Hollóhátban pedig megoszlottak az arányok – így a közönség nagy része ellenfeleik mellett állt. A hugrabugosok már felsorakoztak velük szemben sárga-fekete talárjaikban.

– Végre már! – zsémbelt Madam Hooch, amikor a griffendéles csapat is odaért. – Haladjunk, már így is csúszásban vagyunk a kezdéssel. Csapatkapitányok, fogjatok kezet! – vezényelt.

Charlie előrelépett és megszorította Beatrice Haywood felé nyújtott kezét. A lány sok szerencsét kívánt, rámosolygott az egész csapatra, majd visszatért a sajátjához. Minden játékos a lába közé kapta a seprűjét, és feszülten várta Madam Hooch sípjelét. Az nem is maradt el sokáig.

– Felröppentek! – ujjongott Ben Copper, Charlie legjobb barátja. Szokás szerint ő kommentálta a meccset McGalagony felügyeletével. – Vagy felszálltak? – tűnődött. – Inkább a hírekre meg a baglyokra mondjuk, hogy felröppennek, nem, tanárnő? – fordult tanácstalanul McGalagonyhoz. – Maga szerint melyik lenne a legjobb kifejezés? Esetleg a levegőbe emelkedtek?

– Teljesen mindegy, Copper, a meccsre figyeljen, mert közben haladnak az események.

– Igaza van. Bocsánatot kérek mindenkitől. Szóval, ha jól látom, a Hugrabug hajtójánál, Tamsin Applebee-nél a kvaff. Applebee a csapat legfiatalabb játékosa, még csak idén került be a csapatba. Azt hiszem, most harmadéves... vagy másodéves?

– Másodéves, de ez nem fontos, ne ragadjon le a részleteknél – jegyezte meg élesen McGalagony.

– Tényleg, másodikos, most már megvan – nyugtázta boldogan Ben. – Köszönöm, tanárnő. Közben Angelina Johnsonnak sikerült meglepnie Applebee-t, aki elejtette a kvaffot. Angelina is ügyes hajtó, pedig ő is még csak másodéves. Ezt tudom, mert Charlie öccseinek az osztályába jár. Frednek meg George-nak az osztályába, egészen pontosan, mivel Charlie-nak négy öccse is van. Mondjuk a legkisebb, Ron még nem roxfortos. De Fredet és George-ot láthatjuk most is a pályán, ők a Griffendél terelői.

– Johnson átpasszolta a kvaffot Fairbourne-nek... – szólt közbe türelmetlenül McGalagony.

– Ó, tényleg! Natalie Fairbourne gyönyörűen suhan a Hugrabug karikái felé, akár egy... – Bennek nem jutott eszébe megfelelő kifejezés. – Hát, nem tudom, micsoda, mert eléggé izgulok – vallotta be. – Most még a mágiaügyi miniszter úr, Cornelius Caramel is itt van. De a Griffendélnek nincs oka szégyenkezésre, Natalie Fairbourne nagyon szépen repül. Kikerüli Luke Cholderton terelőt, és... ó, ne! Beatrice Haywood kifogta a dobását – szontyolodott el a fiú. – Pedig milyen szép gól lett volna!

A Hugrabug szurkolótábora kitörő ovációval ünnepelte a csapatkapitány parádés védését. A lány a következő, Samanthától érkező dobást is kivédte. Közben a hugrabugos Matthew Kettlefort is lőtt egy gólt, ezután viszont Angelinának sikerült kicseleznie Beatrice-t, és belőtte a Griffendél első gólját.

– Hűha, ez de gyönyörű dobás volt! – lelkendezett Ben Copper.

A hugrabugosok nem sokkal később zsinórban három gólt lőttek nekik, ezután viszont Natalie Fairbourne is bedurvult, és bevitt egy gólt. Ismerve a lány gátlásos természetét a való életben, Samantha el sem hitte volna, milyen habitussal küzd a pályán, ha nem látta volna a saját szemével.

– Végre eszembe jutott rá a legjobb hasonlat! – jelentette diadalmasan Ben. – Natalie Fairbourne úgy cikázik a játékosok között, akár a villám! Fejjel lefelé fordul, hogy kicselezze Nicola Dodworth-t... – A közönség felszisszent. – Húha, ez durva cselezés volt, nekiment Dodworth-nek, és kis híján lelökte a seprűjéről. Madam Hooch már meg is fújta a sípját szabálytalankodásért. Büntetőt dob a Hugrabug...

Samantha lebegve megállt a seprűjével, és elgondolkodva figyelte Natalie-t, aki kipirult arccal vitatkozott a bíróval („Én aztán nem tehetek róla, tanárnő, hogy Dodworth-nek széles a válla, és az utamba lógott, amikor ki akartam kerülni!"). Natalie tényleg olyan, mint a villám, ahogyan Ben állítja? Végül is, lehet benne valami.

Kicsit irigykedett a lányra, mert örült volna, ha Ben őt is valamilyen menő jelenséghez hasonlítja, de mivel Angelina és Natalie tehetségesebb hajtók voltak nála, sejtette, hogy ez nem fog bekövetkezni. Pedig a villámok igazán pazarok! Zeusz villámai is, amiket az édesanyjával láttak az Olümposz lábánál még a nyáron... – ugrott be neki. Kár, hogy nem lehetett kipróbálni őket. Vajon hogy lehet olyan villámokat készíteni? Samanthát nem hagyta nyugodni a kérdés. Ha jól emlékezett rá, a tárlatvezetők azt mondták, kovácsolták őket. De ki is volt a kovács?

Gondolatmenetét kirobbanó üdvrivalgás szakította félbe. Felkapta a fejét.

– Jaj, ne, bedobta! – hallatszott Ben csüggedt kommentárja. – Hát, ez a védés most nem jött össze, Oliver. Az állás ezzel negyven-húsz a Hugrabug javára. Meg kell hagyni, újonc létére ügyes hajtó ez a Tamsin Applebee.

Tamsin... Tamsin imádja a mágiatörténetet! – villant be Samanthának. Nem mondhatni, hogy jól ismerte volna Cedric legjobb barátját, de amikor együtt töltötték az idejüket, az mindig mély nyomot hagyott benne. Amikor előző tanévben hugrabugos évfolyamtársaival egy fülkében utazott haza a tavaszi szünetre a Roxfort Expresszel, akkor ismerkedtek meg. Samantha tisztán emlékezett, mennyire kiborult a fiú ízlésén. Hogy lehet valakinek a Chudley Csúzlik a kedvenc kviddicscsapata? Ezt már az édesanyjával kapcsolatban sem értette sosem. Nemcsak hogy bénák, de még a színük is ronda narancssárga. Förtelem.

Legközelebb idén szeptemberben töltött huzamosabb időt Tamsin társaságában, amikor Cedrickel és vele együtt szedték rendbe a hármas számú üvegházat a büntetőmunkán, amit Bimba professzortól kaptak az órai mandragóradobálásért. Ekkor még értelmezhetetlenebbé vált számára a fiú személyisége, ugyanis kiderült, hogy megszállott történelemrajongó – végig Binns meg Stamos óráiról hablatyolt, hogy miféle históriákat hallott tőlük.

Ez viszont most talán kapóra jöhet, hiszen, ha valaki ismeri Zeusz villámainak az eredetét, az bizonyosan Tamsin. Abból baj nem lehet, ha gyorsan megkérdezi, spekulált Samantha. Hiszen fennáll a veszélye, hogy a meccs végére megfeledkezik a témáról. Addig pedig egyébként is sokat kellett volna még várnia az információra – ő pedig most azonnal volt rá kíváncsi. Odarepült hát évfolyamtársához.

– Hahó, Tamsin! – Mindkét kezével idióta módjára kalimpált, hogy felhívja magára a figyelmet.

A megszólított lefékezett mellette, így egymás mellett lifteztek a levegőben. Samantha kertelés nélkül szegezte neki a kérdést:

– Ki kovácsolta Zeusz villámait?

Szerencsétlen Tamsin hirtelenjében azt sem tudta, fiú-e vagy lány, csak nagyokat pislogott valószerűtlen plüssállat-szemeivel. Akkor sem lepődhetett volna meg jobban, ha Samantha azt kérdezte volna tőle, hogy Dumbledore professzor vajon titokban hord-e hupilila főnixmintás csipketangát.

– Hogy jut ez eszedbe egy kviddicsmeccs kellős közepén? – bökte ki végül, amikor megtalálta a hangját.

– Jaj, nem tök mindegy? – A lány hetyke mozdulattal megigazította oldalfrufruját. – Te jó mágiatöris vagy, és szükségem van a segítségedre – hadarta izgatottan. – Egy-két percre csak megvannak a többiek nélkülünk is – intett hanyagul az alattuk cikázó játékosok felé. – Na, a lényeg, hogy voltam nyáron az Olümposznál anyával, és ott volt kiállítva az isteneknek mindenféle tárgya. Vagy hát, a híres ókori görög varázslóké, akiket ugye a muglik isteneknek hittek. És ott mondtak valamit Zeusz villámairól is, de már nem emlékszem pontosan, hogyan is készítették őket.

Tamsin arca egy csapásra felragyogott. Az ókor volt a kedvenc témája mágiatörténetből.

– A küklopszok kovácsolták! – vágta rá átszellemülten. Az, hogy épp egy kviddicsmérkőzés játékosaiként diskurálnak a levegőben, csapattársaiktól elkülönülve, időközben másodlagos jelentőségűvé fokozódott le számára. – Ezt jól írja a görög mitológia. Tök menő, hogy láttad őket, nem is mesélted.

– Ja, küklopszokat nem láttam, csak a villámokat – magyarázkodott Samantha.

– Persze, azt gondoltam – meredt rá Tamsin. – Stamos professzor azt mesélte nekünk egyszer SVK-n, hogy a küklopszok nagyon ritka mágikus lények, még az óriásoknál is kevesebb él belőlük manapság. Pedig értelmesebbek, mint ők vagy a trollok. Mondjuk abban hasonlítanak, hogy kicsit együgyűek. Meg ijesztőnek tűnnek, és az emberek azt hiszik, veszélyesek. De a küklopszok elég békések általában.

– Általában? – Samanthát valahogy nem győzte meg a magyarázat. Nehezen tudott egy két lábon járó, egyszemű hústoronyhoz jámbor természetet társítani.

– Általában – erősítette meg Tamsin egy apró biccentés kíséretében. – De ma már nem nagyon találkozhatunk küklopszokkal, azt mondta Stamos professzor. Szegényeket szinte teljesen kiirtották a koboldok, mert féltékenyek voltak rájuk a kovácstudományuk miatt. Régen az emberek jobban szerettek küklopszoktól vásárolni, mert nekik még az a hülye felfogásuk sincs, hogy a tárgy azé, aki készítette. Szóval erős konkurenciái voltak a koboldoknak, ők meg, tudod, nem igazán ismernek kegyelmet, főleg, ha üzletről van szó...

Samantha megborzongott, mert eszébe jutott Ampók és a szerencsétlenül járt Ingram professzor. Nem sok ideje maradt azonban a borzongásra, ugyanis a következő pillanatban kis híján fejbe csapta egy gurkó, amit Anthony Rickett küldött felé. Még épp időben lendült félre előle.

– Ne engem támadj már, te észkombájn! – lóbálta az öklét felháborodva, miután visszakormányozta magát Tamsin mellé. – Én épp nem is csinálok semmit, csak beszélgetek, nem látod?! Hagyjál már békén, és foglalkozz azokkal, akik játszanak!

A hugrabugos terelő sértődötten nézett rá, és miután odavetett valami olyasmit, hogy „nem mellesleg nektek is játszani kéne", elhúzta a csíkot. Samantha dúlt-fúlt mérgében. Hogy lehet valaki ilyen bunkó, hogy megpróbálja legurkózni a seprűjéről, amikor ő csak békésen társalog valakivel? Szívesen ráküldött volna Rickettre egy villámot, de hát, nem volt ő Zeusz. Sem Ingram professzor – mert hiszen ő varázspálcával is tudott villámokat csinálni!

Felrémlett a fejében a jelenet, amikor tavaly év végén az SVK-tanár kiiktatta a tóban az óriáspolipot azzal az áramütés-szerű átokkal – olyan volt, mint a Sith nagyúr a Star Warsból. Samantha még most is összerándult, ha rágondolt, de a vérfagyasztó emléknyomok jelenleg eltörpültek a kíváncsisága mellett.

– Te, Tamsin – szólt nagy komolyan –, szerinted Zeusz minek kovácsoltatott klüklopszokkal villámokat, amikor simán varázsolhatott is volna?

A kócos fiú kihúzta magát a seprűjén.

– Hát, mert a küklopszoké sokkal erősebb, mint amit a mágusok varázsolni tudnak. Meg szerintem nehéz is varázslattal villámot csinálni. Nem is biztos, hogy tudtak ilyet az ókorban. Poszeidón háromágú szigonya is küklopszaranyból készült. Csomó mágikus tulajdonsága van a küklopszok fémjeinek, hasonlóan, mint a koboldokénak. A küklopszezüst például láthatatlanná tesz dolgokat. Menő, igaz? – kérdezte csillogó szemmel. – Hádész láthatatlanná tévő sisakját is küklopszezüstből kovácsolták. Megkérdeztem Binns professzort, és azt mondta, a mágiatörténészek szerint finom küklopszezüst-szálakból szőtték azt a pár igazi láthatatlanná tévő köpenyt is, ami elvileg elszórva megtalálható még ma is a varázsvilágban.

– Akkor nem csak mese, hogy létezik olyan igaziból? – tátotta el a száját Samantha. – Én azt hittem, csak Bogar Bárd találta ki. Tudod, A három testvér meséjéhez.

– Nem – ingatta a fejét Tamsin. Mágusszülők gyermekeként természetesen kívülről fújta a szóban forgó mesét. – Láthatatlanná tévő köpenyek már régebben is voltak, és azt mondják, tényleg fennmaradt néhány igazi. Onnan lehet felismerni őket, hogy nem kopnak el semennyi idő alatt. Azok a láthatatlanná tévő köpenyek, amiket emberek csinálnak, sokkal bénábbak, pár év alatt simán szétmennek.

Samanthának rengeteg kérdés keringett még a fejében, hömpölygő gondolatfolyamát azonban Ben kommentárja zavarta meg.

– Nahát, milyen furcsa! Most látom csak, hogy az ellenséges csapat egy-egy hajtója egyszerűen leállt a pálya felett. Olyan, mintha beszélgetnének valamiről. Maga látott már ilyet, McGalagony professzor? Vajon ez is valamilyen stratégia része?

– Applebee, Jackson, ne bájcsevegjenek ott, folytassák a játékot! – szólt bele a megafonba ingerülten a tanárnő.

– Hoppács – húzta be a nyakát Samantha.

– Tényleg játszanunk kéne – kapott észbe Tamsin.

Mialatt ők trécseltek, a Griffendél behozta addigi hátrányát, sőt, előnyhöz jutott, és az állás hatvan-ötvenre módosult a csapat javára. Angelina Johnson és Natalie Fairbourne ugyanis ügyesebb összhangban játszottak, mint Nicola Dodworth és Matthew Kettlefort, akiknek szükségük lett volna Tamsin közreműködésére is.

Samantha tölcsért formált a kezéből.

– Mindjárt befejezzük, tanárnő! – kiabálta a kommentátori emelvény felé, bár sejtette, hogy McGalagony így sem fogja meghallani őt.

Gyorsan visszafordult Tamsin felé, mert még maradt egy világrengető kérdésre.

– Akkor szerinted A három testvér meséjében a Halál is egy küklopsztól szerezte a köpenyét?

A fiú aggodalmasan pislogott Madam Hooch-ra, akinek – mint mostanra mindenki másnak – ugyancsak feltűnt a közjáték és megindult feléjük a seprűjén. Kapkodva felelt a lányak.

– Egyes ma élő mágiatörténészek – például Bathilda Bircsók és Caroline Edith Hill – úgy gondolják, hogy a mesében szereplő Halál igazából nem más, mint Hádész. Merthogy Bogar Bárd a tizenötödik században élt, de magát a mesét nem ő találta ki, azt mondta Binns professzor. Ő csak feljegyzett a kötetébe egy rég elfeledett történetet, ami az ásatásokon talált írásos emlékek alapján az ókorból származhat.

Samantha beleszédült a hirtelen információáradatba. Mindössze ennyit bírt kinyögni:

– De hát Hádésznak csak a sisakja volt láthatatlanná tévő, nem?

– A sisakja biztosan – magyarázta Tamsin –, de attól még lehetett láthatatlanná tévő köpenye is, csak azt nem találták meg.

– És akkor szerinted Hádészé volt a bodzapálca meg az a feltámadásos kő is? Ő adta a testvéreknek?

– Hát, még az sem kizá... – jaj, ne, itt a nyakunkon Madam Hooch!

– Akkor pucoljunk! – kormányozta távolabb a seprűjét Samantha.

Menekülőre fogták a dolgot, és kilőttek a kviddicsoktatóval ellenkező irányba, mint két puskagolyó. Madam Hooch alig győzte tüdővel hajkurászni őket – rekedtre kiabálta magát, és bőszen fújta a sípját, jelezve, hogy álljanak már meg. Samanthának és Tamsinnek azonban esze ágában sem volt megmagyarázni a helyzetet.

Mindenki tátott szájjal nézte a hajszát, egyesek még fel is álltak a nézőtérről, és rájuk irányították a távcsövüket, hogy jobban lássanak. Csak keveseknek tűnt fel, hogy mindeközben a fogók, Charlie Weasley és Sean Peaks meglátták a cikeszt – maga a kommentátor is a két másodévest próbálta győzködni, hogy okosabb lenne megállni.

– Fékezzetek, srácok, szerintem ebből még baleset lehet! Meg egyébként is, Madam Hooch a bíró, az szabályzat szerint azt kellene csinálnotok, amit kér.

McGalagony már nem volt ilyen türelmes. Felpattant az ülőhelyéről, és időnként még meg is ugrott mérgében, ahogyan a süvegét a markában rázva ordibált. Ezúttal még megafon sem kellett neki ahhoz, hogy tisztán hallani lehessen a hangját a kviddicspálya százméteres körzetében.

– SAMANTHA JACKSON, TAMSIN APPLEPEE, AZONNAL ÁLLJANAK MEG SZÁMOT ADNI A VISELKEDÉSÜKRŐL! MIT KÉPZELNEK MAGUKRÓL, NEM HALLJÁK?!

– Ajaj, nagyon nem lesz ennek jó vége! – sápítozott Tamsin. Neki is harsognia kellett a menetszélben. – Nem kéne tényleg fékeznünk, mielőtt még nagyobb bajba kerülünk?

– Már így is összeszedtünk magunknak minimum húsz mínuszpontot meg egy büntetőmunkát! – kiabálta vissza Samantha, aki már rutinosan kalkulált a büntetések mértékét illetően. – Innentől akár be is repülhetünk a Tiltott Rengetegbe elbújni!

– Nem is rossz ötlet!

A terv megvalósításáig azonban nem jutottak el. Samantha elnyűtt hajgumija, ami a copfját tartotta, felmondta a szolgálatot, így a fuvallatok minduntalan az arcába csapkodták a tincseit. Ebből kifolyólag az ideje nagy részét lekötötte, hogy szabaddá tegye a látóterét – de ez még a kisebbik problémájuk volt. Ahogyan Tamsinnel keresztülszlalomoztak a pályán, hogy az erdő felé kanyarodjanak, kis híján karamboloztak a fogókkal. Csodával határos módon egyikük sem szenvedett balesetet – nem úgy Madam Hooch, akinek eltalálta a lábát egy jól irányzott gurkó.

– Bocsánat, tanárnő, véletlen volt! – rikkantotta Fred Weasley, de Samantha már ismerte annyira, hogy sejtse: barátja csak neki akart segíteni azzal, hogy leszereli róla a felbőszült bírót.

Pillanatnyilag viszont még ez sem tudta megnyugtatni, mert ezzel egyidőben neki is felmerült egy – a mércéje szerint sokkal súlyosabb – technikai problémája.

– Vááá, Tamsin, álljunk meg, valami belement a hajamba!

Teljes volt a káosz. A fogók tanácstalanul forgolódtak, ugyanis szem elől tévesztették a cikeszt, Madam Hooch Freddel kezdett veszekedni, aki igyekezett nem elröhögni magát a hozzá intézett szentbeszéd közben („Terelő létére igazán megtanulhatna célozni, Weasley!"), a hugrabugosok pedig Tamsint kérdezgették, hogy mégis minek kellett leállnia beszélgetni („Miattad most hátrányba került a csapat!"). Charlie jelzett a griffendéleseknek, hogy szálljanak le a földre.

Samantha figyelmét George-nak kellett felhívnia a helyzetre, a lány ugyanis bőszen csapkodott maga körül a karjaival, és körbe-körbe cirkált a seprűjével a levegőben, akár egy megkergült ragadozómadár.

– Hahó, Sasha, gyere már! Charlie beszélni akar velünk!

Fred kivételével végül mindenki követte a kapitányt a földre. Hiába nyitotta ki azonban a száját, szándékával ellentétben megszólalni nem tudott, ugyanis Samantha szüntelenül nyavalygott.

– Valami belement a hajambaaa!

– Maradj már, ez most a legkisebb problémánk – intette le Charlie.

A másodéves hisztérikus zokogásban tört ki.

– De tényleg beleakadt, érzem, hogy itt mozog! Fúj, mi van, ha cserebogár?! Utálom a cserebogarakat! – bömbölte. – Szedjétek már ki!

Charlie végül megszánta, és fáradt sóhajjal odalépett hozzá, hogy kihalássza a hajából a vérszomjas szörnyeteget. Ami, mint kiderült, a legkevésbé sem cserebogár volt.

– Nem hiszem el... – suttogta maga elé, a következő pillanatban pedig felkiáltott. – Megvan a cikesz!

– Mi van? – Samantha kétségbeesését mintha elvágták volna. Egy csapásra abbahagyta az óbégatást.

Charlie a magasba emelte a megtépázott szárnyú kis labdát. Csupaszeplő-arca arról árulkodott, hogy még mindig képtelen ép ésszel felfogni, ami történt. Pár másodpercig mindenki szótlanul meredt a csillogó aranygömbre, aztán a csapatkapitány hirtelen nevetésben tört ki. Nem telt bele sok idő, a többiek is követték a példáját.

– Leakasztottad nekünk a cikeszt, Sam! – ugrott a nyakába Angelina dobhártyaszaggató visítással.

Samantha most már a nagy kacagástól könnyezett.

– Szabályos az ilyen egyáltalán?

– Charlie fogta meg végül, szóval miért ne? – Az afrofonatos lány arcán levakarhatatlan vigyor ült. – De amúgy is, mit érdekel téged az ilyesmi, főleg ez után a meccs után? Nem voltál semmi, ahogyan elterelted Tamsin figyelmét, aztán meg az a fogócska Madam Hooch-sal... – ingatta a fejét kacagva.

– El kell ismerni, amit ma műveltél a pályán, az szép volt. – Samantha egy kezet érzett a vállán, és felpillantva meglepve konstatálta, hogy a gazdája nem más, mint Oliver Wood. A negyedéves fiú eddig nem különösebben zárta őt a szívébe, főleg a Mardekár elleni meccsük után, most azonban elismerően mosolygott rá. – Nekem eszembe sem jutott volna ez a taktika. Lefoglalni az ellenfél legügyesebb hajtóját, hogy előnyhöz juttasd a csapatot... szokatlan, de mindenképp ügyes.

– He? – A lánynak kellett egy-két perc, hogy megértse, miért helyeselnek a csapattársai Wood szavaira, és szorongatják a kezét, hogy gratulációjukat fejezzék ki neki rendhagyó megmozdulásáért. – Ja, én igazából...

George, aki a legjobbkor termett mellette, hogy egy kis logikával megakadályozza, hogy még mélyebbre szánkázzon a pöcegödörbe, figyelmeztetően a bordájába könyökölt.

– Bármit, csak ne az őszintét! – szűrte ki a fogai között.

Samantha szerencsére még időben kapcsolt, és mivel belátta, hogy barátja intelme nem alaptalan, gyorsan változtatott kijelentésén.

– Ja, igen, én igazából tök direkt csináltam. Totálisan szándékos volt. Nem ám véletlen! Még véletlenül sem véletlen.

George-nak azért odasúgta:

– Naná, hogy véletlen.

– Gondoltam.

Hiába, a fiú jól ismerte őt, akárcsak Fred és Lee. Mind tudták, hogy barátosnéjuk egyszerűen csak bolond, és mindössze a szerencse játékának köszönheti a sikerét. A griffendél-drukkerek azonban egytől egyig meg voltak róla győződve, hogy Samantha zsenialitásának köszönhetik a győzelmüket, és a tömeg fölé emelve hordozták a vállukon, miközben a nevét skandálták. A lány kezdeti megszeppenése hamar oldódott, és kiélvezte a hirtelen jött dicsfényt – na meg, hogy mindenkit lóvá tehet. Vigyorogva integetett a sikongató rajongóknak.

– Pazar voltam, mi? Jó előre megterveztem ám az egészet – tartotta fel a hüvelykujját –, mert én ilyen okos vagyok!

A griffendélesek ezek után természetesen hatalmas bulit csaptak a klubhelyiségben. Samanthának még az sem szegte kedvét, hogy ő, Fred és Tamsin büntetőmunkát kaptak McGalagonytól. A Bajos Bagázs tagjai éjfélig tomboltak – most kivételesen Percy sem próbálta ágyba parancsolni őket, annyira örült a győzelmüknek. Pippa Macmilliant pedig Fred és George már a parti elején leitatták, így a prefektuslány most az egyik bordó bársonykanapén hortyogott.

– Mit szólsz hozzá, Sasha? – nevetett rá Samanthára Lee, akivel egymás mellett ücsörögtek a szőnyegen. – Kivételesen hasznát vettük, hogy hülye vagy.

A lány nagyokat bólogatott, majd mikor leesett neki, mit is mondott barátja, felháborodott arcot vágott.

– Hé! – méltatlankodott. – Mondjuk jogos – ismerte el, de azért szeretett volna még egy kicsit színészkedni, úgyhogy arisztokratikus arckifejezéssel felhúzta az orrát. – Mindazonáltal, bárhogy is történt – változtatta el a hangját, igyekezve hűen produkálni a tanárok emelkedett beszédstílusát –, azt hiszem, kijelenthetjük, uraim, hogy én vagyok a nap hőse.

A paródiát hallva a három fiú a kárpitot csapkodta az öklével.

– Oké, ezennel neked adományozzuk a címet – vihogott Fred. – Végül is, még Oliver is megkedvelt.

– De láttad volna a miniszter reakcióját – emelte az arca elé a mutatóujját George. – Olyan arcot vágott, mintha trágyát szagolt volna. Rejtély, hogy miért.

– Én tudom. Azért, mert ő a trágya. – Samantha keresztbe tette a lábait, durcásan összefonta maga előtt a karjait, azzal beszámolt barátainak a meccs előtti találkozásáról Caramellel. – És ami a legdurvább, hogy Bagnold még csak nem is viccből nevezte parókás virslinek, hanem tényleg olyan bárgyú!

Fred, George és Lee gurultak a nevetéstől. Rövidesen azonban isteni szikra gyulladt a kobakjukban, így felpattantak a szőnyegről, és a feneküket riszálva skandálni kezdték:

– Trágya a miniszter, trágya a miniszter!

Időnként még el is szellentették magukat, amin jót röhögtek – sőt, versenyezni kezdtek, hogy kinek a hátsója produkálja a leghangosabb és legbüdösebb bélgázokat.

Samantha befogta az orrát.

– Fúj, annyira undorítóak vagytok!

– Nono, kisasszony, hogy merészel megszólni bennünket? – pödörte képzeletbeli bajszát Fred. – Most mi vagyunk Kakamel!

Samantha legalább olyan értetlenül nézett rá, mint Pitonra, amikor az a legutóbbi bájitaltanórán megkérdezte tőle, hogyan kell hozzáadni a csuklás elleni sziruphoz a tüskés gőte farkát. Sajnos a „beledobjuk és megkeverjük" nem bizonyult kielégítő válasznak. Fred azonban – szerencsére – nem volt Piton, így nem állt fenn az életveszély kockázata, ha az ember nyíltan értetlenkedett a jelenlétében.

– Milyen Kakamel?

– Caramel, a mágiaügyi miniszter, aki trágya, vagyis kaka – magyarázta meg a szóviccet az ikre helyett George.

– Hé, legyen inkább Kakamell, úgy a név mindkét része értelmes! – villanyozódott fel Lee. – Kaka-mell, értitek...

– Lángész vagy! – vágták rá az ikrek.

Az újonnan kreált gúnynév Samantha tetszését is elnyerte, így a négy kis infantilis hamarosan már egymást túllicitálva hülyéskedett.

– Cornelius Kakamell vagyok – pattant ki eléjük Fred, és a tenyereivel megemelte nem létező mellét. – Én vezetlek titeket, szaros népség!

– Én vagyok az igazi Kakamell, a trágyakupacok királya! – kontrázott George. – Engem kövessetek! A kecskeszaros öregember a nyomomba sem érhet!

– Nem, mert valójában én vagyok Kakamell, ti silány utánzatok! – kérte ki magának Samantha. – A kalapomat is lócitrommal tömöm ki, azért bűzölög úgy a fejem!

– Én nálad is jobban Kakamell vagyok! – düllesztette ki a mellkasát Lee. – Olyan magasról lefosok mindenkit, hogy csak úgy placcsan!

– Még mit nem! – toppantott a lábával Samantha. – Én vagyok a Kakamellek Kakamell-jeee! – Lee nagyot taszított rajta. – Hogy merészelsz beszennyezni a mancsoddal, te mocskos bitang?! – rikoltotta.

Fred és George nevetve nézték, ahogyan ők ketten lökdösődni kezdenek, majd kirángatnak egy-egy párnát a kanapén szuszogó Pippa Macmillian alól, és vadul püfölni kezdik vele egymást. Természetesen ők sem akartak kimaradni a buliból, hamar felfegyverkeztek. A többi háztársuknak is megtetszett a játék, így mindenki kerített magának párnát, az egésznek pedig hatalmas össznépi csatározás lett a vége. A Griffendél klubhelyiségében az eddiginél is vidámabb hangulat kerekedett, kacagás, sikongatások és tollpihék szálltak az aranycsillárok alatt.

Na, persze elhangzott jó pár nyomdafestéket nem tűrő kifejezés is – de nem is lenne teljes az idill enélkül egyetlen tisztességes párnacsata-társaságban sem. Főleg, ha azt diákok alkotják.