Mivel a felsőbb évesek előző évben felnyomták őket McGalagonynál, a griffendéles osztály idén nem a klubhelyiségben tartotta az utószülinapi partit Kenneth-nek. A harmadik emeleti használaton kívüli folyosószakasz, amit Samantha előző nap kitakarított, tökéletesen megfelelt a célra.

Miután puha pokrócokat terítettek le és átkozódtak egy sort, mert valaki mindig felbukott a csapóajtóban, megpróbálták felfeszíteni, de nem sikerült. Még Alohomorára sem nyílt ki, úgyhogy végül békén hagyták.

Az ajtót, ami elválasztotta őket a többi folyosótól, gondosan magukra zárták (Angelina tudta, hogyan kell, mivel az apja a minisztérium Mágikus Gondnokságán dolgozott, és megtanította neki), mert – ahogy azt Lee látszólagos szakértelemmel felvezette – előfordulhat, hogy fejreállnak a Lángnyelv-whiskytől, és ha egy csapat részeg diák tántorogna a folyosókon, az biztos, hogy Fricsnek is feltűnne, és kapnának a fejükre.

– Azért nem olyan nagy ez az üveg, hogy berúgjunk tőle – nézegette Fred. – Láttam, hogy a legkisebb kiszerelést adta nekünk.

– Kicsoda? – kérdezett közbe Angelina.

– Hát, akitől beszereztük – vágta rá frappánsan a fiú. – Ne kíváncsiskodj, mert hamar megöregszel.

A lány durcásan nézett rá.

– Add csak ide! – szedte el Daphne az üveget Fredtől, és megforgatta a kezében. – Ez négy decis – olvasta le a címkét –, szóval mindannyiunknak fél deci jut. Azok annyira tényleg nem nagy adagok.

– De nagy az olyan korú gyerekeknek, mint mi – aggodalmaskodott Alicia. – Anya, apa meg Lety legalábbis mindig ezt mondják. Biztos nem lesz ebből baj?

Tavaly ő rivallót kapott a szüleitől, amiért a társaság lebukott egy üveg pezsgő elfogyasztása miatt, érthetőek voltak hát az aggályai.

– Ugyan már, Alicia, meg sem fogod érezni – bizonygatta Lee. – Nincs is benne olyan sok alkohol, csak... mennyi is, Daphne?

– Negyven százalék.

– Na, látod – biccentett Lee Alicia felé. – A negyven az sokkal kevesebb, mint a száz. Olyan lesz, mint az üdítő.

Mint kiderült, nagyon nem olyan. Miután Daphne mérnöki pontossággal elosztotta az italt nyolcfelé, Lee pedig pohárköszöntőt mondott Kenneth-re, a kis másodévesek koccintottak, Fred pedig háromig számolt – aztán lehúzták a whiskyt.

– Boáh! – öklendezett Samantha.

Nem volt egyedül. Alicia könnyes szemmel krákogott, Kenneth megrázkódott, Daphne pedig „Ez éget!" felkiáltással legyezgette a torkát.

– Nem véletlen Lángnyelv a neve – nevetett George.

Zöldfülű lévén nem számoltak vele, hogy a negyven százalék alkoholból nem számít éppenséggel kevésnek – sőt, több is, mint a pezsgőé, amit tavaly ittak. Alicia szüleinek és nővérének is igaza volt, miszerint egy gyereknek nem véletlenül nem való még az alkohol. Hiába, hogy csak fél decit ittak fejenként, hamar jókedvük kerekedett.

Angelina értetlenkedve nézte, ahogy Daphne táncra perdül a kipirult arcú Aliciával. Kenneth laposakat pislogva hallgatta Samanthát, aki felpörögve magyarázott neki valamiféle mandragóráról, aztán mindenkit végigölelgetett.

– Én úgy szeretlek téged, Angelica! – lépett hozzá dülöngélve, arcán hatalmas vigyorral.

A megszólított meglehetősen furcsa arcot vágott.

– Angelina vagyok.

– Az, az, na. Tudtam ám én.

– Szent Merlin, neked nagyon megártott ez a whisky – kuncogta el magát.

– Nem, nem, nagyon jól érzem magam! – bizonygatta Samantha. – Olyan, mintha lebegnék. Csak minden forog kicsit. Pazar, mi? Forog, forog, forog... – kezdett el pörögni a saját tengelye körül. Angelina már abba beleszédült, hogy nézte.

– Sam, vigyázz, mert el fogsz...

Samantha nagy puffanással elterült a padlón.

– ...esni. – Az afrofonatos lány lemondó sóhajjal megtámasztotta a homlokát.

Samantha a padlón röhögcsélt tovább.

– Nézd, Ken, csillagok! Ékes-fényes csillagoook! – mutatott hanyatt fekve a plafonra. Kenneth addigra már aludt, de a lány nem zavartatta magát. – „Twinkle, twinkle, little star..." – dudorászta a kedvenc altatódalát. Carának borzalmas hangja volt, de amíg Samantha kisebb volt, nem tehette meg, hogy olykor ne énekeljen neki.

– Ez kész bolondok háza.

Angelina elnézte, ahogy Daphne és Alicia széles gesztusokkal beszélgetnek valamiről, így túl későn eszmélt rá, hogy Fred, George és Lee egy Alohomorával kinyitották a külvilágba vezető ajtót.

– Na, menjünk, leplezzük le Piton professzort – vihorászott az utóbbi. – Miben fogadjunk, hogy megtaláljuk nála a Batman-álruhát?

– Nekem fogalmam sincs, ki az a Batman – felelte akadozva Fred –, de ötven galleonban fogadok veled.

– De hát nincsen – HUKK – még öt galleonunk sem, nemhogy – HUKK – ötven – emlékeztette George. – És nemrég tettük tönkre – HUKK – a téli köpenyeinket is.

– Nos, barátom, akkor fogadok veled ötven levegőben – karolta át Lee vállát Fred.

– Az nagyon-nagyon jó lesz – bólogatott nagy komolyan a fiú. – Az emberek lebecsülik a levegő értékét. Amúgy meg tuti, hogy igazából Piton a Batman – fejtegette. – Ebben igazat adok Sashának. Mágiatörin beszéltük, hogy lehet, nem is Darth Vader, meg nem is Hans, hanem inkább Batman. Bár Sasha szerint mindhárom is lehet egyszerre.

– Ki az a Hans? – ráncolta a homlokát George.

– Hát, azt nem tudom. De menjünk, mert lekéssük Batman professzort.

– Ne, srácok, ebből hatalmas balhé lesz! – szaladt utánuk Angelina.

A biztonság kedvéért még visszazárta az ajtót a többiekre. Remélte, hogy ők nincsenek olyan állapotban, hogy kinyissák varázslattal.

Fred, George és Lee már a folyosón jártak, és összekapaszkodva dülöngéltek. A három pálca által vetett fénykör összevissza futkosott a gránitköveken, Lee pedig egy mugli dalt dudorászott.

– „Like a bat out of hell, I'll be gone when the morning comes/ When the night is over, like a bat out of hell/ I'll be gone, gone, gone/ Like a bat out of hell/ I'll be gone when the morning comes..."*

– Fogd már be, Lee! – toppant eléjük csípőre tett kézzel Angelina.

– Jé, milyen szép vagy – meresztett rá nagy szemeket George.

– Mindketten nagyon szépek – bólogatott Fred. Nem vette észre, hogy csak az egyik ujját mutatta fel. – Jöttök velünk a Kövér Dámának szerenádozni?

– De előbb még Pitont leplezzük le – kardoskodott Lee. – Szembesítjük vele, hogy tudjuk ám, hogy ő a Batman a DC-képregényből. Bizonyítékunk is lesz. Nem titkolhatja tovább.

– Maradjatok már csöndben! – hegyezte a fülét Angelina. – Jön valaki. Gyorsan, bújjunk el!

Nem kis energiájába telt betuszkolni a három fiút a közelben lévő falkárpit mögé, ami szerencséjükre egy rejtett kis folyosót takart.

– Ne lihegj már a nyakamba, Fred!

– George vagyok. Milyen sampont használsz? Jó illata van.

– Csss már! – Angelina az ajkai elé emelte a mutatóujját, és figyelmen kívül hagyva George motyogását („Tök jó ez a márkanév. Egyszerű, de hangzatos."), óvatosan kikukkantott a kárpit mögül.

A közelgő léptek hangja felerősödött, majd szép lassan elhalt. Angelina a legnagyobb meglepetésére Stamos professzort látta eltűnni a folyosó végén. Nem lehetett összetéveszteni senki mással a testes, csigás hajú görög férfi sziluettjét, még úgy sem, hogy csak a pálcája világította meg. Egy nagyméretű valamit cipelt a hóna alatt – Angelina valami vázaféleségnek látta, de nem tudta kisilabizálni, pontosan micsoda, mert messze is volt, és hamar el is tűnt a szeme elől.

– Hát, ez fura – suttogta maga elé döbbenten.

– „Like a bat out of hell, I'll be gone when the morning comes..."

A lánynak muszáj volt a tenyerével befognia Lee száját, mert ekkor döntött úgy, hogy ő most újra dalra fakad. Nagy nehezen sikerült visszakeveredniük a harmadik emeleti folyosószakaszra – végül is Fred csak egy lovagi páncélt döntött fel útközben, ami dominóként sodort magával másik hármat, úgyhogy csak pár folyosónyit kellett ezután lélekszakadva futniuk.

– Az ég áldjon titeket! – szuszogta Angelina a térdére támaszkodva, miután végre biztonságban megérkeztek, és gondosan magukra zárta az ajtót.

Amíg távol voltak, a többiek már mind kiterültek a padlón. Samantha álmában a csapóajtó fogantyúját ölelgette, és látszólag összefüggéstelenül motyogott:

– Mandragóralevél kell... Majd a következő teliholdkor...

– A többiek meghaltak? – nézett körbe megütközve Fred.

– Csak alszanak. Javaslom neked is – közölte karba tett kézzel a lány.

– De nem akarok! – hisztizett a fiú.

Angelina rájött, hogy ez így nem lesz célravezető. Ha a fiúk mindenáron ellenkezni akarnak, akkor fordított módszerrel kell csőbe húznia őket.

– Oké, akkor ne aludj. Sőt, tudod mit? Egyenesen megtiltom, hogy aludj.

– Nem tilthatsz meg nekünk semmit! – hőbörgött Fred.

George és Lee bőszen helyeseltek. Rövidesen már ők is a padlón hortyogtak egy-egy pokrócon, osztálytársaik mellett.

– Na, végre – sóhajtott fáradtan Angelina, aki utolsóként hajtotta álomra a fejét. Fárasztó volt ez a bébiszitterkedés.

Másnap több kellemetlenség is érte a társaságot. Először is, az éjjel odatévedt a folyosószakaszra Hóborc, és kötelességének érezte, hogy kidekorálja tintával a felelőtlen nebulók arcát. Mindenféle csúnya szavakat írt rájuk (rossz helyesírással, mellesleg), aztán beborította a hajukat meg a ruhájukat tejszínhabbal.

Tehát egyrészt arra ébredtek, hogy habostortává avanzsáltak, másrészt nem egy kis griffendélest kínzott hasogató fejfájás. Samantha volt a legrosszabbul, ő még hányt is.

– Soha többet... – fogadta meg, miközben négykézláb állva remegett. – Soha többet nem iszom Lángnyelv-whiskyt.

Kiderült, hogy sokaknak az is homályos volt, mi történt, így az egyetlen teljesen józan embernek, Angelinának kellett őket emlékeztetnie a részletekre.

– Hú, kösz a mentést – nézett rá bűnbánóan George. – Nélküled nagy bajba kerültünk volna.

– Szerintem nem kellene alkoholizálnunk még pár évig – vonta le a lány a tanulságot.

A többieknek be kellett látniuk, hogy van benne valami.

– Te viszont simán ihatsz, milyen jól bírod már! – nézett rá csodálattal Lee.

– De nem fogok – szögezte le Angelina. – Amúgy is, mi értelme, ha nincs rám hatása?

– Ez elég rossz ötlet volt. – Alicia sírós arccal nézett végig tejszínhabban tocsogó ruháján.

– Nem lesz baj. Suvickus – intett a pálcájával Angelina, mire a barátnője azon nyomban tiszta lett. Rövidesen a többieken is elvégezte a műveletet. – Mehetünk is reggelizni.

Kiderült, hogy a dolog nem ilyen egyszerű, tekintve, hogy Samantha minden lépésnél hasra akart esni. Úgy döntöttek, Fred és George inkább visszakísérik a klubhelyiségbe, és majd a többiek felhoznak nekik reggelit.

Csodával határos módon sikerült eljutniuk a hetedik emeletig. A Kövér Dáma kis híján szívrohamot kapott, amikor meglátta őket a zombiábrázatú Samanthával.

– Jóságos Merlin, ti mégis hol jártatok? – kérte őket számon.

– Ott, ahol maga nem – vágta rá (szerinte) frappánsan Fred. – Jégszilánk – mondta ki a jelszót.

A hájas festményalak sértődötten utat engedett nekik. Vasárnap lévén a legtöbben aludtak vagy reggeliztek, csak páran lézengtek a klubhelyiségben. Az ikrek az egyik kanapéra fektették Samanthát.

– Hát, ez nem sokon múlt – csóválta a fejét Fred pirítóst majszolva, amikor már a többiek is visszatértek. Úgy döntöttek, nem akarnak odalent reggelizni nélkülük, úgyhogy végül mindenki hozott fel kaját.

– Egyértelműen Angelina a nap hőse – jelentette ki George.

– Jövünk neked eggyel – ígérte Fred.

– Hálánk örökké üldözni fog! – borult le előtte Lee.

– Halkabban! – pisszegte le őket Daphne, és Samanthára mutatott, aki elaludt a kanapén.

Alicia betakargatta őt egy pokróccal.

– Eléggé megviselte szegényt. Te jól vagy, Ken? – pillantott a fiúra, aki sápadtan ücsörgött mellettük egy fotelben.

Erőtlenül biccentett.

– Megvagyok. De a következő szülinapomra inkább megint köpkőkészletet kérnék, ha lehet.

Január harmadik szombatjára tűzték ki a Hollóhát-Mardekár mérkőzést. Samantha nem izgult miatta különösebben, csak azért drukkolt, hogy a Mardekár jól kikapjon – ezért sem értette reggelinél, miért van úgy bezsongva Alicia meg Daphne, és miért pillantgatnak annyit a Hollóhát asztala felé.

– Olyan helyes! – ütötte meg a fülét egy foszlány a sustorgásukból.

– Mi? Hol? Ki? – kapkodta a fejét értetlenül.

– Hát Jason Samuels! – jelentette ki álmodozva Daphne.

– Jaa, csak ő? – Samantha elnézte a Hollóhát csapatkapitányát.

Nem sokat tudott róla, csak hogy Charlie évfolyamtársa, és hogy az a hobbija, hogy életveszélyes manővereket hajt végre a kviddicspályán, és emiatt akár be is költözhetne a gyengélkedőre Madam Pomfrey-hoz.

– Samuels jó játékos – hagyta meg.

– Jóó? – Alicia hangja vagy egy oktávval magasabban csengett a szokásosnál. – Ő a legjobb fogó az egész Roxfortban!

– Charlie-nál nem jobb – vette védelmébe a kapitányukat Samantha. – Tavaly is csak azért győzték le a Griffendélt, mert őt fejbe lőtte egy gurkó, és Pete Balsallnak kellett beállnia helyette.

– Nem mintha te jobban csináltad volna múltkor – jegyezte meg durcásan Alicia.

– Jól van, na, kiderült, hogy nem örököltem anyukám tehetségét – védekezett. – Soha többé nem vagyok hajlandó vállalni a fogóságot. Ha legközelebb ilyen lesz, majd te állsz be.

– Juj, Jason ellen nem mernék játszani! – riadt meg Alicia.

– Hát, Charlie csak egészséges lesz már a Griffendél-Hollóhát meccsre – vonogatta a vállát Samantha. – Örökké ő sem ütheti ki magát. Úgyhogy szerintem ez a veszély nem fenyeget.

– Huh, remélem. – Alicia megkönnyebbülten szorította a kezét a szívére. – Egy napon még szeretnék Jason felesége lenni – nézett ábrándosan a Hollóhát asztala felé.

– Hé, én leszek a felesége! – csattant fel mellette Daphne.

– Ne is álmodj róla! Ő az enyém, én stoppoltam le előbb! – kelt ki magából Alicia.

Miközben a két lány ezen kezdett vitázni, Samantha segélykérőn nézett a vele szemben ülő Angelinára. Az afrofonatos lány fejcsóválással felelt, azt üzenve, hogy „nyugi, én sem értem".

Alicia és Daphne zsonghattak eleget a meccsen, és még utána is, ugyanis a Hollóhát végül kétszáztíz-ötvenre legyőzte a Mardekárt. A másodéves griffendélesek rekedtre kiabálták magukat szurkolás közben.

De az igazi őrület csak akkor következett, amikor közeledett a Valentin-nap. Alicia már egy héttel előtte nekiállt, hogy megírjon egy szerelmes dalt Jasonnek – amit végül nem mert eljátszani neki –, Daphne pedig nagy erőfeszítéseket tett, hogy a lehető legszebbre fogalmazza a fiúnak szóló szerelmes levelét – amit végül nem mert elküldeni neki.

– Szerinted hogy hangzik jobban, „szívem teleszkópja vagy" vagy „szívem Szíriusza vagy"? – fárasztotta egyik vacsoránál Samanthát.

– Szerintem mindkettő hülyeség – rántott vállat csámcsogva. – Amúgy meg minek írni neki? Jason hetedéves, tuti nem törődik olyan kis taknyosokkal, mint mi.

– Álmodozni azért még szabad – felelte kissé sértetten Daphe. – Angelina, szerinted melyik a jobb, a „szívem teleszkópja vagy", vagy a „szívem Szíriusza vagy"? – kérte ki a lány véleményét is. – Mert a teleszkóppal belátni az egész eget, a Szíriusz meg csak egyetlen csillag, de az a legfényesebb, és sz-betűs is, mint a szív.

– Akkor legyen a Szíriusz – mondta ki az áment Angelina, bár az arcán megjelenő fintor – amit az asztronómiarajongó Daphne nem vett észre – arról árulkodott, hogy ezt sem tartja kevésbé borzalmasnak a teleszkópnál.

A nyálas szerelmes levelekről viszont Samanthának támadt egy remek csínyötlete, amit hamarjában meg is osztott az ikrekkel és Lee-vel. Rengeteg idejükbe és energiájukba telt, de Valentin-napra kész lettek vele.

A tanári kar reakciója pedig mindent megért, amikor február tizennegyedikén reggelinél tucatszám rohamozták meg őket a baglyok, csöpögősebbnél csöpögősebb szerelmes levelekkel a „Titkos Hódolóiktól". A legviccesebb fejeket McGalagony és Piton vágták – de Sinistra sem volt semmi.

– Lefogadom, hogy ez a diákjai műve, Minerva. Jackson, a két Weasley és Jordan... – vetette oda dühösen a bájitalmester a Griffendél házvezetőjének, és kis híján keresztülszúrta pillantásával az asztaluknál röhögcsélő négyest, akik erre elkapták a tekintetüket.

Lee hirtelen nagyon érdekesnek találta az elvarázsolt plafont. George a gabonapelyhét kezdte tanulmányozni. Samantha feje eltűnt az asztal alatt, mert halaszthatatlanul meg kellett kötnie a cipőfűzőjét, Fred pedig hangosan jó reggelt kívánt a pár méterrel odébb ülő Percynek. A fiú fél kézzel a reggelijét majszolta, másik kezében a nyitott bűbájtankönyvét tartotta, öccse hangjára pedig összerezzent, és lepotyogtatta magát rántottával.

– Erős a gyanúm, hogy igaza van, Perselus – ismerte el kelletlenül McGalagony.

– Milyen aranyosakat írtak! – hatódott meg Flitwick. – Ezért csak nem büntethetjük meg őket.

– Sajnálatos módon, nem – zengte Piton tehetetlen ingerültséggel, kellőképpen megnyomva az utolsó hangot. Látszott rajta, hogy tényleg őszintén sajnálja. – Nyilvánvalóan ezzel ők is tisztában vannak.

Stamos professzor hangosan felnevetett mellette.

– Hehehe, hát ez nagyon jó! Nézzék, vicceket küldtek nekem! – lobogtatta meg ragyogó arccal a pergameneket. – Ezt olvassa el, Perselus – tolta a bájitalmester orra alá az egyiket. – Egy kannibálfiú kérdezi a kannibállánytól: „Megkaptad a nagy piros szívet, amit küldtem Valentin-napra?" Erre a lány: „Igen." Mire a fiú: „És dobog még?"

Piton még csak el sem mosolyodott.

– De itt van még ez is: a halloween és a Valentin-nap között az a különbség, hogy...

– Megbocsássanak – vágott az SVK-tanár szavába, és undorral az arcán felemelkedett az asztaltól –, de valahogy nincs étvágyam.

Azzal lobogó talárral kiviharzott a nagyteremből, észre sem véve, hogy a Griffendél asztalánál Samantha meg Lee sokatmondóan összenéznek, és azt tátogják: „Batman!". Stamos csalódottan nézett utána.

– Hát ő tényleg sosem nevet?

McGalagony kinyitotta a száját, majd becsukta. Jobban belegondolva nem emlékezett, hogy valaha is hallotta volna nevetni gyászhuszár kollégáját.

– Attól tartok, Philippos – felelte végül.

– Pedig nem ártana neki – elmélkedett Stamos. – Sajnálom szegényt. Hogy lehet nevetés nélkül élni?

McGalagony nem igazán tudott mit válaszolni, így az aranyszékében ülő Dumbledore felé fordult, aki egy tasak citromport eszegetett sztoikus nyugalommal.

– Nem fogja kitalálni, professzor asszony: kaptam tizenkét zacskóval a Titkos Hódolóimtól – hunyorgott. – Megjegyzem, igen imponáló kísérőlevéllel.

– Albus, jól tudja, hogy ez a diákok tréfája – bosszankodott McGalagony. – Maga talán elnéző velük, és való igaz, magam is tisztában vagyok vele, hogy fiatalok, de olykor belegondolhatnának a tetteik következményeibe. Maga szerint ők mégis mit szólnának hozzá, ha nyáron én árasztanám el őket roxforti levelekkel?

– Talán azt kellene tennie egyszer, Minerva – jegyezte meg derűsen az igazgató. – Tanulságos lecke volna egyeseknek. Maga ragyogó boszorkány, csak néhány pálcaintésébe kerülne, hogy megsokszorozzon egy levelet.

– Így van. Ezeket viszont mind kézzel írták, és egytől-egyig egyedi üzenetek – szállt be a beszélgetésbe Bimba. – A magam részéről úgy vélem, értékelnünk kell az erőfeszítéseiket. Mindenesetre én megtartom ezeket a kedves leveleket emlékbe – határozta el. – Ha magának nem kellenek a sajátjai, ki ne dobja, Minerva. Én szívesen elfogadom.

– Nem szükséges, Pomona. – McGalagony a gringottsi koboldokat megszégyenítő pókerarccal húzta maga elé a pergamenkupacát. – Perselus leveleit viszont nyugodt szívvel megtarthatja – sandított a bájitalmester megüresedett helye felé.

Bimba lelkesen be is gyűjtötte a zsákmányt. Philippos Stamos még mindig a különféle vicceken nevetgélt, amiket kapott, az asztal másik felén ülő Sinistra professzor pedig a társasághoz lépett. Bizalmasan odahajolt McGalagonyhoz, és csendesen így szólt hozzá:

– Elnézést a zavarásért, Minerva. Válthatnánk pár szót négyszemközt? Amennyiben magának is megfelel.

A Griffendél házvezetője meglepett arcot vágott, de hamar győzött a kíváncsisága.

– Hogyne. Már épp végeztem a reggelivel.

– Köszönöm. Nem tartom fel sokáig, nem szeretném rabolni az idejét.

A két boszorkány a bejárati csarnok egy félreeső szegletében húzódott meg. McGalagony érdeklődve méregette kolléganőjét. Olykor elgondolkodott, hogy lehet ilyen hosszú hajjal élni, de sosem volt olyan faragatlan, hogy megkérdezze tőle.

Sinistra apró fonatokból összefűzött, ezüstgyűrűkkel díszített varkocsa a térdhajlatáig ért. Kedvenc olajzöld talárját viselte – amit különféle csillagászati minták tarkítottak –, a hozzá passzoló süveggel. Kezében egy pergament szorongatott, s ahogy a ruha bő ujja felgyűrődött sötét bőrén, részleteiben láttatni engedte az alkarjára tetovált naprendszert.

McGalagonynak rosszalló kifejezés suhant át az arcán. Az ő konzervatív nézetei szerint a tetoválás ízléstelen hóbortnak számított, de tudta, hogy nincs joga beleszólni Sinistra dolgaiba, úgyhogy csak keskenyebbre préselte ajkait. Tekintete végül az asztronómiaprofesszor gondterhelt arcán állapodott meg.

– Hallgatom, Aurora.

– Nem a legkellemesebb témáról van szó, Minerva. De mégis, mint Samantha Jackson házvezetőjét, meg kell kérdeznem magát: a lány... tudja, hogy ki az apja?

McGalagony előzőleg számos eshetőséget lepörgetett a fejében, arra azonban a legkevésbé sem számított, hogy erről akar beszélni vele kolléganője.

– Hogy jut ez most eszébe, Aurora?

Sinistra kisimította a kezében szorongatott pergament. A szerelmes levelek egyike volt az, amit a gyerekektől kapott.

– „A tanárnő szívem Szíriusza" – futtatta végig a mutatóujját az egyik soron. – Ezt Samantha Jackson küldte – felismerem az összes diákom írását. Különösnek tartom az egybeesést az édesapja nevével, hisz honnan máshonnan inspirálódhatott volna?

McGalagony fejében egymást kergették a gondolatok.

– Maga ismeri a szüleit – vonta le végül a következtetést.

– Egy évvel felettük jártam a Roxfortba.

– Ó. – Az átváltoztatástan-professzor igen kellemetlenül érezte magát a felismeréstől. – Valóban. Ne haragudjon, Aurora. Annyi diákot tanítottam az évek alatt, hogy olykor már megfeledkezem róla, pontosan ki mikor tanult a Roxfortban.

– Én pedig bizonyára nem voltam emlékezetes diák – bólintott Sinistra. Hangjában nyoma sem volt a neheztelésnek, teljesen tárgyilagosan jelentette ki ezt. – Nem hibáztatom, hiszen észszerű. Nem kenyerem a feltűnősködés, és nem a maga házába jártam, az átváltoztatástan pedig sosem volt az erősségem, nem folytattam hát a tárgyat RAVASZ-szinten.

– De prefektus volt, igaz? – kutatott az emlékei között McGalagony.

– Akárcsak Cara Jackson – felelte apró főhajtással Sinistra.

– Barátnők voltak?

– Nem tisztem behatárolni, pontosan honnantól nevezhető barátinak egy viszony – tűnődött Sinistra. – Mindenesetre jóban voltunk. Köszöntünk, ha láttuk egymást. Együtt tudtunk működni, ha közös feladatot kaptunk. Kedves lány volt, kedveltem őt. Nem érdemelte meg a sors csapásait – komorodott el. – Miután elballagtam az iskolából, nem láttam – annyira jóban nem voltunk, hogy tartsuk a kapcsolatot. Én továbbtanultam a Herschel Akadémia csillagászati tanszékén, hogy kutató lehessek, ő pedig, gondolom, összeköltözött Sirius Blackkel, miután végeztek a Roxfortban. Fogalmam sem volt, hogy lett egy lányuk, amíg Samantha tavaly meg nem jelent az iskolában.

– Értsem úgy, hogy felismerte őt? – emelte meg a szemöldökét McGalagony.

– Nem volt nagy kihívás, sokban hasonlít a szüleire. Az orra pedig, akárcsak Regulus Blacké.

– A Black-orr – bólintott megfontoltan McGalagony.

Csodálta Sinistra éleslátását, neki csak most rémlett fel ez a részlet, hogy kolléganője megemlítette. Pedig annak idején ismerte Walburga Blacket, és azt az arcot nem lehetett egykönnyen elfelejteni – ahogyan a hozzá tartozó karakteres orrot sem. Nem minden Black örökölte, de Regulus és Samantha igen.

– A lány viszont nem viseli a Black nevet – közölte Sinistra. – Feltételezem tehát, hogy Cara titkolja, ki az apja. Azaz hogy, feltételeztem – mindeddig, ugyanis Samantha levele most összezavart.

McGalagony az asztronómiaprofesszor komoly arcára pillantott, majd a levélre, végül vissza kolléganőjére.

– Értesüléseim szerint nem tudja – mondta végül. – Az anyja tavalyelőtt augusztusban küldött egy levelet Albusnak – vetett oldalpillantást a nagyterem ajtaja felé, mintha bármelyik pillanatban kisétálhatna rajta Dumbledore. – Cara Jackson azt kérte, hogy a tantestület ne árulja el neki. Úgy gondolta, még nem áll készen egy ilyen súlyú információra.

– Kellően megalapozott döntés – hagyta meg Sinistra. – Habár, ki tudja – eresztett meg egy sóhajt. – Cara nem óvhatja örökké, előbb-utóbb meg kell mondania neki az igazat. Az pedig mindkettőjüknek fájni fog. Talán, ha kiskorától adagolta volna neki... De nem szándékom bíráskodni fölötte – rázta meg magát. – Mivel sosem szeretnék gyereket, és a férjem sincs bebörtönözve – Merlinnek legyen hála –, ennélfogva nem érezhetem át Cara helyzetét.

– Ahogy én sem. De azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy nem is szeretnénk átélni, amit ő.

– Soha – borzongott meg Sinistra. – Bele sem merek gondolni, min mehetett keresztül. Min mehet keresztül a mai napig.

– Éppen ezért tiszteletben tartom a döntését – jelentette ki McGalagony. – Mindazonáltal úgy gondolom, amíg nem küld újabb levelet Albusnak ez ügyben, a helyzet változatlan. A Szíriusz a legfényesebb csillag, Aurora – eresztett meg egy kesernyés mosolyt kolléganője felé. – Jackson kisasszony bizonyára hízelgésképp írta magának, hiszen a szakterülete az asztronómia.

– Pusztán a véletlen játéka lehet tehát – következtetett Sinistra.

– Úgy van.

– Hogyhogy nem szólt nekem tavaly senki Cara kéréséről? – tette fel a kérdést. – Tudtommal én is a tantestület tagja vagyok.

McGalagony kínosan feszengett.

– Tartok tőle, hogy megfeledkeztünk magáról, Aurora – préselte ki magából a választ.

– Értem – érkezett csípőből a könnyed felelet. – Ne aggódjon, megszoktam.

Noha a megjegyzés nem szemrehányásképp hangzott el, az igazgatóhelyettes majd' elsüllyedt szégyenében.

– Mélységesen sajnálom – szabadkozott. – Albusszal igyekeztünk értesíteni minden kollégát, akiről tudtuk, hogy ismerte Cara Jacksont és emlékszik még rájuk Sirius Blackkel, de annyira lekötött, hogy önfegyelemre bírjuk ezzel kapcsolatban Perselust, hogy...

– Áh, Perselus – forgatta a szemét Sinistra. – Mint mindig. Gondolhattam volna.

Rá is emlékezett még iskoláskorukból. Akkor sem volt kellemesebb jellem, és megrögzötten gyűlölte James Pottert és bandáját, a Tekergőket. Na, persze, az ő viselkedésük is hagyott némi kivetnivalót maga után, de azt Sinistra álmában sem gondolta volna, hogy Sirius Black – az a Sirius Black, aki arról volt híres, hogy az aranyvérű eszmék és a fekete mágia ellen lázad – valaha is Azkabanba kerül.

Sokkal inkább el tudta volna ezt képzelni Perselus Pitonról, aki már akkor is abba a sötét hírnevű mardekáros bandába tartozott, akik lépten-nyomon elbántak a mugli születésűekkel, és úgy hírlett, leghőbb vágyuk, hogy a Roxfort után beállhassanak halálfalónak Voldemort nagyúr seregébe.

Sinistrát őszintén meglepte, amikor megtudta, hogy a háború után Pitont végül felmentették az ítélőszéken. Hat évvel ezelőtt költöztek a férjével Roxmortsba, akkor vállalt munkát a kastélyban – amikor pedig meglátta, hogy Piton is roxforti tanár, egész egyszerűen nem akarta elhinni, hogy engedhette ezt Dumbledore. Szóvá is tette neki egy alkalommal, de az igazgató valami oknál fogva makacsul ragaszkodott Perselus Piton személyéhez.

Ők ketten nem is igazán beszéltek Sinistrával, hiába voltak kollégák. Diákként is semlegesen viszonyultak egymáshoz, és az ignorálás jó szokása felnőttkorukra is megmaradt. Sinistra sohasem felejtette el, hogy Pitonnak mindig is a sötét varázslatokkal való kísérletezés volt a mániája – és mindent összevetve kellően taszító személy volt számára ahhoz, hogy ne akarjon többet a társaságában időzni, mint amennyit a szükség megkövetelt.

– Őszintén szólva nem csodálkozom Perselus ellenszenvén Samantha iránt – elmélkedett Sinistra. – Ismerve, milyenképp megvetette a szüleit, különösen az apját, inkább az a csoda, hogy mindeddig tartani tudta a száját Sirius Blackkel kapcsolatban.

– Nem volt más választása – felelte szárazon McGalagony. – Dumbledore ráparancsolt.

– Maga sem tudja, mégis miért bízik benne?

– Sohasem árulta el, hiába faggattam – vallotta be kelletlenül az igazgatóhelyettes –, de állítja, hogy sziklaszilárd indoka van rá.

– Köztudott, hogy Dumbledore mindig a legjobbat feltételezi az emberekről – eresztett meg egy sóhajt Sinistra.

– Mindenesetre, ha Perselusban nem is, Albusban bízom mindenekfelett.

– Reméljük, nem téved. – Sinistra aprót biccentett egykori tanárnője felé. – Ezer szerencse, hogy sohasem említettem Samanthának az apját – merengett. – Tudja, nem szokásom a diákjaimmal magánjellegű dolgokról diskurálni, hisz mindenekelőtt a tanáruk vagyok, nem valamiféle bizalmasuk.

Az asztronómiaprofesszor mindig is ügyelt a tiszteletteljes tanár-diák kapcsolat fenntartására.

– Valóban kellemetlen lett volna, ha tudomást szerez róla maga által. – McGalagonynak nagy kő esett le a szívéről annak tudatában, hogy nem történt ilyesfajta baleset. – Bölcs döntés volt, hogy hallgatott róla, Aurora.

Sinistra kihúzta magát.

– Igaz, nem vagyok túl jelentős személy, Minerva... de azért, ha fel tudja még idézni valamelyest az iskolaéveimet, egy lényeges tényre azért emlékeznie kell. – A komoly természetű boszorkány arcán ritka jelenség; egy büszke mosoly ragyogott fel. – Hollóhátas voltam.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: A Bat Out of Hell egy 1977-es Meat Loaf szám, illetve egyben az album neve is, amiben megjelent. Bevallom töredelmesen, nem ismertem sem a dalt, sem az előadót, mielőtt megírtam ezt a fejezetet, csak valami régi denevéres zenét kerestem. :D De szerintem nagyon passzol Lee stílusához, tökre el tudom képzelni, hogy szeresse – úgyhogy, ha van kedvetek, hallgassátok meg.

https://youtu.be/3QGMCSCFoKA